Koshitsu Esutel

by **Koshitsu Esutel** Pént. Dec. 21 2012, 12:44

//Időrend//

1. hsz - Szint 1 :: Horunka falu --- A település (4.o. dec.20. at 10:33 am) itt
Szint 1 :: Horunka falu --- Az álnok kastély (1.o. dec.20. at 4:24 pm) itt
Szint 1. --- Egy baljós éjszaka itt
A Baljós esti beszélgetés Tachival itt
Toborzó-- itt
Párbaj Aliciával - itt
Íjászok nagytornája
- Hanatsuval
- Mirika
- Rannal
Szépségverseny - itt
Az öreg Halász és a... Esu? - itt
Alex-Esu folyt itt
itt
Orosz rulett itten
Hajtóvadászat itt
OFF itt
A Jégkirálynő és a Szőke herceg itt
Kyushiro VS Esu itt
Céhgyűlés itt
Céhküldi itt
Joey VS Esu itt
Vio és Anat megmentése itt
Nova
- 1. ford. - Anat
- 1. ford. - Meredith
- 1. ford. - Tetsuko Jin
- 2. ford. - Saiba Kunochi
- 2. ford. - Yurihime
- 3. ford. - Hermit
- 4. ford. - Hinari
Darázskirálynő itt
Ran-Esu ismi itt
Tánc a túlélésért itt
A jégkirálynő és a Szőke herceg 2. itt
10. boss, 4. próbálkozásitt
Trap Mester itt
Spoiler:

Airborne itt
13. boss itt
[Esu & Al ] itt
Karácsonyi event itt
Szophie-Esu ismerkedős itt
Raven Vs. Esu itt
14. boss itt
15. boss itt
Obszidián kastély itt
Hanna - miniboss itt
Szélvihar - miniboss itt - befejezettlen
16. boss itt

by **Koshitsu Esutel** Kedd Júl. 16 2013, 10:51

Living Legacy

* Bátortalan voltam. Nem... nem is a bátorságommal volt inkább a baj, hanem... a lelkemet darabokra szaggató félelemről. Féltem, hogy olyat látok, amit nem akarok. Hogy valami olyat tudok meg, amiről jobb, ha nem tudom, hogy megtörtént. A dilemmámat az az eset hozta létre, hogy mikor átnéztem a cuccaimat, hogy mi minden van nálam, megjelent egy fegyver, Artemis néven. Sokat gondolkodtam azon, hogyan is kerülhetett hozzám Ranmaru fegyvere. Egyszerűen csak nálam volt, minden köszönés és jelzés nélkül. Első dolgom volt, hogy ráírtam Ranmarura. Írtam neki egy privátot, de nem hogy nem felelt, még fel sem bontotta. Reggel írtam rá, s bár egész nap vártam, úgy döntöttem, másnap reggelig várok még. Mert ki tudja, talán nem ér rá elolvasni. De reggel sem volt megbontva a levél. Hasogatott a kétségbeesés. Nem ismertem őt jól, de volt lehetőségem egy párbajban részt vennem vele az íjászok nagytornáján, s úgy érzem jogosan, meg is nyerte előlem azt a mérkőzést. Ezzel a második helyre sorolva engem. Nem baj, szép küzdelmeim voltak, szép győzelmeim, s szép vereségem is. Tudtam, hogy Ran a legjobbak közé tartozik, sőt az íjászok körében a legmagasabb szinten ő van, s ő a legügyesebb mindannyiunk közül. És akkor a szavai nagyon megérintettek. Később újra és újra végigjátszottam magamban a beszélgetésünket, s rájöttem, úgy viselkedtem előtte, mint egy ostoba csitri. Szánalmas vagyok! Valószínűleg tőle kaptam szavazatot a szépségversenyen, s el is mondta, hogy tetszettem neki. Annyira kedves volt, és őszinte, ugyanakkor magának való. És most nem válaszol. Vagy talán már nem is emlékszik rám, s el sem olvassa azokat a leveleket, amelyeket ismeretlenektől kap? Mégis a kétely erős motiváló erő volt, hogy elmenjek a rendőri klán bázisára, s megnézzem a nagy táblát, ahol a tízezer fogva tartott játékos nevei szerepelnek. És kihúzva jelenjenek meg azok, akik elvesztették életüket. Nem akartam hamar odaérni, mégis lábam sietősre fogta, s már a kapuban voltam. Beengedtek, s a táblához sétáltam komótosan, s megilletődve. Szent helynek tűnt nekem az a terem, s egy szent oltárnak a tábla. Ott van az én nevem is, sokak tömegében, s ott vannak sokak kihúzott neve is. Többen már, mint kétezren elestek. Mivel ABC sorrendben voltak a nevek, könnyen megtaláltam Ranmaruét. Megérintettem a nevet, s annyira, de annyira nehezen fogtam fel... hogy ki van húzva. Meghalt. Mikor az elmémben tudatosult, hogy mi is történt, összeszűkült a pupillám, szemeim kikerekedtek, s a szám is tátva maradt. Csak mereven álltam, mozdulatlanul, s bámultam a nevet. Meghalt... S az íja... Artemis hozzám került. Miért? Könnyesedni kezdett a szemem, s most utat is tört magának a sós lé, s végigszaladt arcomon egészen az államig. Onnan csöppent le a ruhámra, de pont előtte még elpixeleződött. Eluralta egy sötét köd az agyamat, nem láttam, nem hallottam már semmit, egy pillanatra a gondolataim is lefagytak. Megfordultam, s kirohantam a helységből. Mondhatni vágtáztam az utcán, mintha valaki elől menekülnék, pedig csak a valóság elől próbáltam elfutni. De az mindig megtalál. Nem lehet lehagyni. Zokogtam futás közben, ha valaki hozzám szólt, nem is figyeltem rá. Nem érdekelt semmi, csak az én fájdalmam és a kétségbeesés. Még a céhházban sem hagytam, hogy megállítsanak, betörtem a szobámba, magamra zártam, ráhuppantam az ágyra, s keservesen zokogtam. Nem csak azért, mert egy ismerősöm meghalt. Nem csak azért, mert a tízezerből valaki meghalt. Hanem mert Ranmaru halt meg. És ez nem kis szó! Ő volt az íjászok példaképe. Mindenki olyan akart lenni, mint ő. Magas szintű volt. Szinte mindegyik bossharcban részt vett, s talán ha ő nem lett volna, nem tartana a SAO társadalom azon a szinten, amin most van. A legjobbak egyike volt. S ő meghalt. Vajon hogy? Ha ő gyenge volt ahhoz, hogy továbbmenjen, ha ő nem volt elég erős a továbbjutáshoz, akkor ki az? Senki! Hirtelen eszembe jutott Ren. Tudtommal jelenleg ő a legmagasabb szintű. Örültem, hogy a céhtársa lehetek, megtiszteltetés volt számomra. A párnámat téptem, s egy pillanatra megálltam. És ha ő is meghal? Akkor mi lesz velünk? Hova száll minden reményünk?! Kik fognak talpra állni, kik veszik a kezükbe a staféta botot, kik lesznek az újabb hősök, akik kijuttatnak minket innen? Nincs reményünk! Nincs több esélyünk! Kayaba mindent úgy alakított, hogy valójában soha ne lehessen innen kijutni! Örökre, egy életre be vagyunk ide zárva, s még milyen rövid életre! Mennyi ifjú lélek veszett a semmibe! Mennyien hánykolódnak már a halál tengerén? Hányan fognak még meghalni? Ha valaha vége lesz ennek, hányan fognak innen kijutni?! És én? Kijutok? Vagy egy leszek a 10ezerből, egy leszek a holtak ezrei között? Ki fog rám emlékezni? Mit fognak rólam mondani? Tettem-e bármi hősies dolgot? Még egy boss harcon sem vettem részt, mert nem éreztem magam elég erősnek. Egy senki vagyok, egy gyáva féreg vagyok, lusta lajhár, aki a saját fájdalmaival foglalkozik csak, míg mások, a hősök meghalnak Aincrad népéért. Úgy zokogtam, mint anyját elvesztő kisgyermek, téptem a párnám, a nyálam, s a könnyem folyt rá. Nem leltem vigaszt se szívemben, sem a halálos csendben, sem semmilyen gondolatomban. Gyűlöltem magam, gyűlöltem Kayabát, gyűlöltem a SAO-t és mindent, amit csak el tudtam képzelni. Amióta ide bezártak csak fájdalmakat élek át. Minden egyes küldetésem során elvesztettem egy darabot a lelkemből. Minden egyes harcom után én magam is meghaltam egy kicsit. Ki leszek én, mire kijutok? Vagy úgy halok meg, mint egy sötét árny? Kik fognak rám emlékezni? Vagy tán lesz, aki meggyászol? A céhbe új tagot is felvehetnek, talán arra gondolnak majd, hogy egy pofozkodós lánnyal kevesebb, legalább az a bosszantó csitri nem zavarja a környezetet többé. Mi esélyünk?! Mi esélyünk, ha a nagyok meghalnak?
Fogalmam sincs, mennyi ideig sírhattam, s mennyi ideig tarthatott, hogy gyászomba, s kétségbeesésembe temetkeztem. Nem volt semmim, amiért élhettem volna, nem éreztem fontosnak, hogy kikeljek az ágyból, nem éreztem fontosnak se magam, se a létezésem, sem a cselekedeteimet. Nem vagyok magas szintű, nem tehetek sokat az itt ragadt társaimért. Olyas valaki halt meg, aki majdnem dupla magas szintű volt, mint én. Akkor én... a kis evőpálcikáimmal mit küzdhetnék?! Semmi értelme... Amikor már nem volt több könny, melyet kisajtolhattam volna magamból, amikor már nem volt több szitok és átok az ajkamon, amikor már a gondolataim viharos hullámai sem tudtak tovább tajtékzani, akkor csak fénytelen szemmel, a semmibe bámulva néztem magam elé, feküdtem az összegyűrt lepedőmön, átölelve párnámat. A takaróm már a földön hevert rég. Én meg vegetatív állapotba jutva nem tudtam már magamról, nem tudtam a külvilágról. Kicsinek és gyengének éreztem magam. És mérhetetlenül magányosnak. Össze voltam gubózódva, mint egy kisbaba, s csak szuszogtam, mint egy alvó kisgyermek. Egyet pislogtam, s emlékeimben megjelent Artemis képe. Most nálam van! Az enyém! Fogalmam sincs, a rendszer választott-e engem, vagy Ran küldte át halála előtt... sosem fogom megtudni. De most nálam van. Felültem, lenyitottam menümet, s lekértem a fegyvert. A kezemben fogtam, s néztem. Használnom kell, mert nekem adták. Soha, de soha nem léphetek Ran helyébe, de talán a kitaposott ösvényén elkezdhetem a járást. Kitartó volt. Nekem is annak kell lennem. Míg nézegettem az íjat, megjelent két villogó panel a látóteremben. Egyik elvél, a másik egy kapott tárgy. Előbb a levelet bontottam ki. *
~ Kedves Koshitsu Esutel! Sajnálatos módon, mivel Tatsuki Ranmaru nem tudja átvenni az Íjászok nagytornáján elért győzeleméért a díjat, ez a második helyezettnek kerül átadásra, aki szerencsés ön lett! Gratulálok a sikeres és hősies teljesítményéért! Kérem fogadja el a Bajnokoknak járó gyűrűt! Használja egészséggel! További sikeres harcokban gazdag pillanatokat kívánok! Rendező ~
* Csak pislogtam egyet, majd még egyet. Megnyitottam a villogó kis ikont, s már a kezemben tartottam a Bajnok gyűrűjét. Ez Ranmarut illeti. De ő nincs itt, így én kapom... Ez mégis mi? Nem tetszett a dolog. Ráadásul nekem nincs rá szükségem. Van már két gyűrűm, amik nagyon hasznosak, s nélkülözhetetlenek. Eldöntöttem, hogy odaadom majd valakinek. De mivel ez Ran gyűrűje... nem adhatom bárkinek. Egy láncra fűztem, s a nyakamba tettem, megfogadtam magamnak, s Rannak is, hogy egy olyasvalakinek fogom csak átadni, aki igazán méltó lesz hozzá. Most, itt vagyok a szobámba zárkózva Ran íjával és gyűrűjével. Mintha arra kényszerítene a sors, hogy ő bennem éljen tovább. Sóhajtottam egy nagyot. Felhúztam térdeimet, s átöleltem. Mit kellene tennem? Küzdhetek azért, amiben mindenki reménykedik? A kijutásban? Talán igen! Talán van esélyem, ha Isten is úgy akarja! Nem akarok meghalni, de nem akarok egy gyenge alak lenni, akit legyűrt a kétségbeesése és a félelme! Bátornak kell lennem! S ha úgy tűnik, nincs is esélyem, ha nincs is esély, akkor sem halhatok meg gyáva féregként, hanem hősnek kell lennem. Hirtelen a Final Fantasy hetes szériája jutott eszembe. Zack hős volt, s a halálával érte el, hogy Cloud éljen. És átadta neki a fegyverét, s azt mondta az ifjúnak, hogy ő az élő hagyatéka, az örököse, öröksége. Az, akiért élt, akiért meghalt. Talán Ran nem értem halt meg, s talán nem én vagyok a megfelelő személy, aki a living legacy-jaként nevezhetném magam, de enyém a fegyvere, enyém a győzelme, így a helyébe kell lépnem, hacsak árnyékaként is. Ha még meg is szentségtelenítem ezzel az emlékét, úgy kell élnem, hogy ha meghalok is, halálommal újabb hősöket teremthessek, akiket méltán nevezhetek majd életem élő hagyatékának!

by **Koshitsu Esutel** Vas. Május 04 2014, 20:19

Meghalni

Sokan voltunk. Annyira sokan voltunk, s olyan ritkán volt lehetőségem lőni. Amikor elérkezett az ideje annak, hogy én lőjek, ideges voltam. Igazából mindig ideges vagyok, amikor lőnöm kell. Amikor igazán komolyan, élesben lőnöm kell. Legyen az Boss, miniboss. A küldetések kicsit mások, ott ritka, ha komoly harcba keveredünk. Azért vagyok ilyenkor ideges, mert tudom, hogy egy fontos harc közepén vagyok, s nem mindegy, hogy Ranmarunak milyen utódja vagyok. Szégyenbe hozom? Vagy azt mondaná, hogy büszke rám? Néha haragszok magamra, mert amikor eszembe jut ő, csak ritkán szorul el a szívem. Most már megbékéltem távozásával, s az idő begyógyította ezt a sebet. Végül a holtakat elfelejtjük… Nem akartam hibázni, hisz Ran íját használom. Mégis a bosson képes voltam mellé lőni, amikor annyira, de annyira számított, hogy az is betaláljon. Ha akkor eltalálom, akkor talán nem haltak volna meg annyian. Jó, tudom, hogy nem haltak meg, csupán a pánikburok segítségével kikerültek a bossteremből, de mi van, ha valakinél pont nem volt burok? Mi lett volna, ha miattam hal meg? Szégyent éreztem, amikor nem találtam el a bosst. Persze, ha most valaki hallaná a gondolataimat, szánalmasnak tartana. De nem tehetek róla. Ezt érzem. Magamnak nem hazudhatok. Szörnyű volt nézni, ahogy egyre csökkent a létszámunk. Szörnyű volt nézni, ahogy az életcsíkom pirosba váltott. Eddig nem is figyeltem, ignoráltam a látókörömből, hisz biztos voltam abban, hogy másoknak sokkal kevesebb a HP-juk, őértük kell aggódnom. Pl. azzal tisztában voltam, hogy Alexnek sokkal kevesebb páncéllal együtt is az élete, mint nekem. Mégis, vörössé vált az életcsíkom. Elhalkult minden. Kint mintha a csata heve nem enyhült volna. Csatakiáltások, fegyverek csörrenése, néha ide-oda szállingózó banánok… Visszagondolva elég idiótán nézett ki a komoly, harcos tűzben égő tekintetek mögött repülő banánok látványa. Akkor nem tűnt annak. Akkor csak azt éreztem, amit virtuális testemben talán nem is kellett volna. Úgy vert a szívem. Tudtam, hogy vége. Nem egyszer kaptam találatot attól a majomtól, s mikor tudtam, hogy ha még egyszer eltalál, akkor én távozom, akkor leeresztettem az íjamat, s körbenéztem. Alex tekintetét kutattam, s mikor láttam, hogy a harccal van elfoglalva, akkor Ravenre pillantottam. A két szőke mindent beleadva küzdött. Szeretem őket. Tudtam, hogy nem fogok meghalni, de azért ott volt benne a félsz, hogy mi van, ha a burok nem aktiválódik. De nem is ez volt félelmemnek a fő oka. Én el akartam képzelni, hogy most meg fogok halni. Ezt akartam érezni. Hogy miért? Mert ilyet ritkán élhet át az ember. Amikor tudod, hogy meghalsz… Legtöbb esetben ilyet csak egyszer él át az ember… de hála Kayabának s a buroknak, most ez másképp lehet. Renre tekintettem. Az utolsó beszélgetésünk közel sem volt ideális.
~ Talán beszélnünk kellene… ~
Karácsony óta sok idő eltelt, s azóta szinte nem is láttam, üzenetet sem küldtem. Talán ő is így akarja. De most Anatra terelődött a tekintetem. Mozgásban volt, éppen a bosst támadta. Elmosolyodtam. Büszke voltam rá, büszke voltam arra, hogy a céhe tagja lehetek. A látókörömbe ekkor érkezett Gruk’ma támadása. Örültem, hogy nem egy ostoba banán „vet véget” az életemnek. Nem néztem oda. Anatra néztem, ahogy befejezte a támadását, én pedig utána elpixeleződtem. Kíváncsi voltam, hova jutok. Lehet, random módon választja ki a rendszer a megérkezés helyét. Jelen esetben én a boss terem előtt találtam magam. Az ajtó zárva volt. Odahajoltam, a fülemet az ajtóhoz tapasztottam. De semmit nem hallottam.
~ Vajon észreveszik, hogy kiestem? Vajon megijedtek? Hogy reagálnak, ha meglátják, hogy már nem vagyok köztük? ~
Az ajtónak dőltem, s elgondolkodva tekintettem fel a plafonra. Most nem segíthettem nekik. Azonban lehunytam szemeimet, s könyörögtem, hogy ne essen senkinek sem komolyabb baja, s győzzék le a bosst. Nem érezném magam jól, ha mindvégig hiába küzdöttünk volna. Lassan elsétáltam, egészen hazáig. Furcsa érzés kerített hatalmába végig az úton. Az emberek rám se néztek, hiába voltam teljesen harci fegyverzetben, még a diadém is a fejemen volt. Nem néztek rám. Vagy csak én nem vettem őket észre? Az elmúlás érzése magával sodort, s úgy lépkedtem az élők közt, mint egy holt. És mosolyogtam. Mosolyogtam, mert annyira nevetségesnek tűnt az egész szitu az érzéseimmel együtt. Miért vagyok szomorú? Miért gondolkodok elvont dolgokon? Mintha egy világ dőlt volna össze. Én lehajtott fejjel kullogtam, mint egy vesztes kutya. Mikor belegondoltam a helyzetbe, és elképzeltem magam kívülről, vigyorom még szélesebb lett. Legszívesebben felnevettem volna. Szánalmas vagyok! Széles mosollyal tekintettem fel a hupikék égre, s arra gondoltam, hogy ez az érzés, ez az ambivalens közeg, amit érzek, az, hogy egyedül vagyok, s nem látok senkit, s a többiek, akik fent harcolnak, olyan távolinak tűnnek. A harc, amiben az előbb még részt vettem, mintha meg sem törtét volna, mintha pár perce nem is küzdöttem volna. Mint egy pillanatra érezhető távolról ékező rózsa illata. Talán nem is létezik. Talán valójában is ilyen meghalni…

by Ajánlott tartalom

Koshitsu Esutel

Koshitsu Esutel

Re: Koshitsu Esutel

Re: Koshitsu Esutel

Re: Koshitsu Esutel