Raven Vs Esu

Lassan, de biztosan alapon úgy éreztem, hogy a szobában nem ártana a rendrakás. A szőnyeg és az ágy már nem volt más, mint egy kupac, szerteszórt kotta, az állvány a kandallóba állítva, könyvek borították a zongorát, egyszóval művészi rend volt ott. Csípőre tettem kezemet, miután az összes szanaszét heverő lapot összeszedtem, s a kandallóból előhalászott tartójára helyeztem azokat. Ehhez a művelethez összesen kellett egy másfél perc. Elégnek is tartottam... egyelőre, a többit meg majd csak később.
Egy zenész sosem tart maga körül tökéletes rendet. Időpocsékolásnak tartottam, hogyha úgy is elvész a rend, minek újból és újból megcsinálni? Ahogyan elraktam a könyveket, és a maradék kottákat az útból, azt hittem, lesz annyi időm, hogy egy öt-tíz perces zongorajátékkal kitöltsem azt. Az üzenet, melyet céhtársam, Esutel küldött, ösztönös kíváncsiságra ösztönzött, bár az ő helyében sosem jutott volna eszembe ezt megtenni. Ő sem érezhetett másképp, tehát nem is várathattam tovább. Húsz perc bőven elég volt ahhoz, hogy összekészülődjek, és komótos léptekkel elhagyjam a céhházat. Bár még nem jártam a kertben, halvány fogalmam volt róla, merre kell mennem. Csöndben, nesztelenül léptem be, s nem is kellett sokáig bámészkodnom: az egyik padon ott ült a lány, aki találkozni akart velem. Már összefutottam vele ugyan, a szintkitisztítás alatt, de most beszélek vele először, közvetlenül. Megköszörültem torkomat, majd kellő elhatározással odaléptem hozzá, hogy köszöntsem.
- Szia. - mondtam, habár azt gondoltam, hogy ennél jóval nehezebb dolgom lesz. - Szabad? - A padra mutattam. Egyelőre teljességgel ragaszkodtam a formalitásokhoz, mindaddig, míg ő meg nem tagadja. Nem az első meghívásom ez, és valószínűleg nem is az utolsó, mégis jóval másabbnak éreztem mindezt. Minden esetre kihúztam magamat, sálamat hátradobva vártam, mit fog szólni hozzám.

Kedves volt, a maga módján. Értem csinálta, hogy nálam jó benyomást keltsen? Vagy szimplán állkedvesség volt csupán? Csakis látásból ismertem Esut, de mindig, mikor szintfőnököt intéztünk, mosolygott. Miért mosolygott? Tanakodtam, s semmi ötletem se akadt arra, miért volt velem ilyen... barátságos. Bólintottam egyet, miután maga mellé engedett. Leültem, bal lábamat a jobbikra tettem, ujjaimat összekulcsoltam, s felfelé bambultam. Egy kicsit tanácstalan lettem, miképpen kéne egy hozzá hasonló lányhoz viszonyulnom, mert... más - más volt, mint például Ai. Természetesen az utóbbi nyájasan ajánlotta fel segítségét, mikor azt a szörnyeteget kerestem, de azt lenézőnek éreztem. Ő egyelőre nem nézett le, ami lehet, percek, netán órák kérdése, hiszen a szerencse forgandó. Őt sem ismertem - még. Ahogyan a lány természetéről tanakodtam, karjaimat tarkóm mögött kulcsoltam, majd váratlan légszomjamat enyhítve jókorát lélegeztem. Szemem egy rövid pillanat erejéig az Esu kezében található íjra pásztázta: különleges darab volt, ebben egészen biztos lehettem. Először Anat piros festékes baltája, most meg Esutel törhetetlennek tűnő íja? Az Artes tele van kész fegyvercsodákkal... Talán tényleg jó, hogy elfogadtam az ajánlatot.
- Épp nincs dolgom, csak éppen... takarítottam. - Minek hazudjak? Egy művésznek mindig van dolga, csak most úgy időzítettem a dolgokat... A takarítás nem vallott egy zongoristára, főleg nem énrám, de nem ártott meg, elvégre csupán három és fél percet vett el rövid életemből. Zavarba ejtő téma a takarítás. Elkaptam tekintetemet, bár halványan mosolyra fakadtam. Miután feltette kérdését, komolyabb tekintettel néztem íriszeibe, miközben meglepődve pislogtam. Ő az első, aki meg merte kérdezni, hogyan talált rám Anat. Bár így elsőre akkora ostobaságnak hangozhat, mint egy idegen, ám ez számomra felettébb komoly dolog. Habár ő nevetett a témán, én képtelen voltam rá.
- Csak az tettem, amit egy művész tud: játszottam. Ő meghallotta azt, és megtetszettem neki. Egyébként fura, akkor nem tűnt annyira... lazának. Komoly, felnőtt idege... vagyis emberként mutatkozott be. Mint egy igaz vezető. Megküzdöttem vele, és vesztettem. Eljöttem vele, s itt vagyok. Fogalmam sincs, mi lett volna, ha akkor én nyerek. - mondtam neki oly természetességgel, mint amikor Anatnak beszéltem az amnéziámról. - Jobban belegondolva talán akkor is elfogadtam volna a meghívását. Nem volt hová mennem, és emlékek nélkül nem lenne értelme a létnek. - újból sóhajtottam, majd egy halvány mosolyt erőltettem száraz, kicserepesedett ajkaimra. - És te hogy kerültél ide? Téged is Anat hozott ide?

Megmentett volna? Lehet, de butaságnak tűnik. Csak elodázta azt, amit majd később meg kell tennem. Egy egyszerű szemöldökfelhúzással fejeztem ki csodálkozásomat. Amint beszámoltam neki arról, hogy s mint kerültem az Artes Limen falai közé, rajta volt a sor, hogy ő meséljen. Meglepetésként ért az, amiket ő mondott: megküzdött a céhtagságért? Furcsállóan döntöttem oldalra a fejemet.
- Ezt nem igazán értem. - jelentettem ki, de ő folytatta a beszámolóját. Érdekes volt. Elsőre nem úgy tűnt, mintha annyira nehéz lett volna kiérdemelni az Artes tagságot, és ahogyan mesélt, s mesélt, teljesen belebonyolódtam a szálakba. Pofozkodás, felkérés, ex-céhtag... blablabla. Úgy tettem, mintha teljesen beleéltem volna magamat abba, amit Esu mond, de valahol untam a helyzetet. Nem panaszkodhattam, elvégre én kérdeztem meg a lányt, miképpen került az Artes Liberalesbe. Ren lenne az a hírhedt ex-céhtag? Áh, nem az én asztalom, hogy pluszba kérdezgessek, főleg egy nőnemű idegentől. Sejtelmesen hümmögtem, mintha tényleg elgondolkodtatott volna az, amiket mondott. Keresztbe öltöttem karjaimat, majd megráztam fejemet. Szemem ismét a csodásan kinéző íjára szegeződött. Hirtelen témaváltást nemigen akartam, szóval várattam a dologgal. Halvány mosolyt engedtem meg magamnak, mikor újból megemlítette Anatot. Egy halk "Igen"-el értettem vele egyet, majd lesütöttem szememet.
- Nos, igen. - erősítettem meg újból szavait. - Azt hiszem nélküle már nem is élnék. - Hatásszünet. Kérdésére ismét őrá néztem. Tanakodtam, vajon mit is gondolok az Artesről, mint céhről. A válasz ott volt, csak ki kellett mondani... - Kedvelem a céhet. Azt tehetek, amit szeretek és tudok. Egész nap zongorázhatok, hogyha kedvem tartja. Tisztességesen megfizetem azt, amiért itt maradhatok: kölcsönadom az erőmet a szintmegtisztításnál. Engem nem nagyon érdekel, hogyha az életemet kockáztatom a fronton, nekem ezt kell tennem, ha itt szeretnék maradni. Azt hiszem nekem ez a bérleti díjam annak fejében, hogy itt maradhassak. Nekem ez a feladatom, így nem is félek a haláltól.

Nem értettem a reakcióját, ahogy ő sem az enyémet. Itt volt a bizonyíték ahhoz, hogy az idegenek nem lehetnek egyformák, bárhogyan is próbálkoznak. Így ültem ott, a lány társaságában, miképpen magyarázatot tartott arról, hogy nem kell megfizetnem a Limenben való tartózkodásomat. Miképpen hallgattam magyarázatát, számos dolog fordult meg fejemben, ami igen erős töprengésre adott okot. Mi az, hogy boldog? Azt mondta, más nem is számít. Igazán kézenfekvő lenne tudni a szó valódi jelentését ahhoz, hogy meg tudjam határozni, vajon értelmeseket vagy ostobaságokat fecseg így, össze-vissza. Ujjaimmal eljátszadoztam, miképpen tekintetemmel a távolt fürkésztem. Elgondolkodtatott mindazzal, amit mondott. Minden szünetnél sóhajtottam egy nagyot, természetesen nem unalomból. Ezzel jeleztem, mennyire elgondolkodtatott minden egyes szavával, amit ajkain kiejtett.
Részben egyetértett velem. Nem tudtam hova tenni előbbi mondatát, de gondolatbéli vállmegvonással továbbléptem rajta. Ahogyan tovahaladt beszédjével, sejtelmesen hümmögtem egy sort, egyszerű, minden mondatát nem túl kifejező reakcióval nyugtázva. Azonban tudtam, hogy mit mikor és hogyan akarok elmondani, amint ő a monológ végéhez ért.
- Adjam... önmagamat. - ismételtem meg halkan, elenyésző hangon. Ő folytatta még egy nem túl lényeges információval, de éreztem, hogy a hangsúlylevétellel befejezi a beszédét. Tudtam, éreztem, hogy eljött az idő, miképp nekem kell válaszolnom mondandójára. Ujjbegyeimmel eljátszadozása után egymásba kulcsoltam őket, néhány másodperc erejéig íriszeibe néztem, a lehető legszolidabban. Aztán keserűen elkuncogtam magamat.
- Akinek nincs emléke az odakintről, nem lehet ugyanolyan elgondolásra arról, mit jelent egy céhben lenni... különösen az Artesben. - kezdtem bele. - Legyek önmagam. Nem tudom, hova rakni, mindezt, de ha talán visszanyerem az emlékeimet, talán tudni fogom, hogyan lehetek önmagam és... boldog? Még a szó értelmét sem tudom. Sok mindent nem tudok. És amíg ilyen tudatlan vagyok, nincs túl sok okom ahhoz, hogy a saját életemért küzdjek. Mondhatnám, hogy másokért teszem, de ez ilyen formában nem igaz. Valamiért csak teszem... de nem tudom, miért is. - mormoltam, majd felállva nyújtóztam egyet, és újból a messzeségbe meredtem. Valami volt ott, ami a felkeltette érdeklődésemet, de talán csak a kert csodálatos látványa lehetett az.

Pontos definíciót mondott, aminek rendkívül örültem. Persze nem látszott rajtam, de azzal, hogy megmagyarázta a boldogságot, megörvendeztetett. Hosszan, körültekintően írta körül a kifejezést, és miképpen pontról pontra haladtunk vele, még az az erőtlen, még hitelesnek sem mondható mosolyom sem tudott megszűnni. Sosem fordult elő velem ilyen. Csak akkor - de nem tudtam mosolyogni. Érzéketlen voltam: érzéketlen mindenre, ami túlságosan idegenszerűnek tűnt. Érzelemmentes, felsőbbrendű - talán annak gondoltam magamat, mégsem lehettem az. Valójában sokkal kevesebbet tudtam azoknál az ostoba észjárású idegeneknél. Itt nem voltak olyan ostobák - éppen ellenkezőleg, így nem veszhetett el a remény. Pillanatnyi békémet ezzel a kellemes beszélgetéssel, végre, hosszú idő után elérhettem.
- Nagyon... köszönöm. - mormoltam halkan, szótagoltan, hálámat nyomatékosan érzékeltetvén. - Nem tudom, tényleg boldog lehetek-e, míg meg nem találom az elveszett emlékeimet, de megpróbálom. - folytattam, majd fejemet más irányba fordítva igyekeztem mindazt az információt elraktározni, amit a jövőben hasznosítanom kell. Karjaimból is kiráztam a zsibbadást, szám elé rakott kézzel ásítottam egy jókorát. Megjegyzem, sose szoktam ásítozni. Miképpen folytatta monológját, felé fordultam. Egy néma bólintással nyugtáztam mindazt, amit elmondott. Tudálékos idegen volt. De vajon íjász kasztjához mérten elég eszes is? Kíváncsivá tett a szimpatikus fegyvere, illetve a harci tudása. Sosem harcoltam távolsági ellenféllel, így egynél több elképzelésem is volt, mivel tölthetném el vele az idézőjeles szabadidőmet.
- Sokat tudsz az élet dolgairól. - jelentettem ki határozottan, általános tényként kezelve. - Rengeteg élettapasztalatod lehet, amit az odakintben és itt szereztél. De - tettem egy lépést felé. - roppant kíváncsi vagyok, vajon harcban is tudnád-e mozgósítani, hasznosítani a tudásodat. Mit szólnál egy barátságos erőfitogtatáshoz? A kerten belül, bárhol. Azt hiszem ezt hívják bújócskának. - A zongorázáson kívül ritkán játszok. Érezhetné kiváltságnak, de valójában nem az. Aival is játszottam, persze az másfajta megközelítése volt a dolgoknak. Érdeklődve vártam a válaszát: szereti a játékot, vagy inkább marad az életfilozófiájánál?

Benne volt. Mosolygott, mégis valami komolyság lengte körül. Tisztázni akart valamit - nem hangzott túlságosan bizalomgerjesztőnek, de természetesen minden szavára figyeltem. Figyelnem kellett, hogy semmit se értsek félre. Nem tudtam Esutelt összerakni a lustasággal, a semmittevéssel. Ahogyan erről beszélt, kénytelenül ráztam meg fejemet, jelezvén, hogy "nem, ez nem igaz". Talán első alkalom volt, hogy szívem szerint félbeszakítottam volna bárkinek is a monológját, mert... egyszerűen nem tartottam fairnek, hogy valaki ilyen kegyetlen igazságtalan önmagához. Az idegenek ostobák, mégsem hallottam ilyesfajtáról. Nem értettem, miért állította be magát ilyennek. Jókora bolondság, ha egy idegen nem hagy esélyt magának. Monológjából éreztem, hogy beletörődik a sorsába... mintha csak egy lábtörlő lenne. Mintha nem ismerné a jó oldalát a dolgoknak. Mintha tényleg nem tudna az élet igazi arcáról... pedig tudott. Volt tapasztalata, csak még magának sem ismerte be. Néhány perc elégnek bizonyult arra, hogy valamennyire kiismerhessem őt, az erényeivel és hibáival együtt. Vigyorgott, bár fogalmam sincs, miért. Nem találtam szórakoztatónak azt, ahogyan öncsonkításba kezdett. Nem vagyok senki - valóban így lenne?
- Nos, ha ez így van... - féloldalasan elmosolyodtam. - akkor senki sem hívott le a kertbe, senki sem beszélgetett velem, senki sem fogja megmutatni, mire képes... és... senki sem fogja fontolóra venni azt, amit most mondok. - Közelebb léptem hozzá, kezemet a lány csodás íjon lévőére tettem. Csak egy barátságos érintés volt csupán, ami nem tartott tovább néhány másodpercnél. Tény, eddig még senki sem élvezhette tapintásomat, mégis úgy éreztem, még szüksége lehet erre a gesztusra. - Mindenki valaki. Hidd el, látom, hogyha valaki tényleg lusta vagy semmit sem tud az életről. Még azok is valakik, csak nem tudják, mire mozgósítsák fölösleges energiáikat. Te arra hasznosítod, hogy egy ilyesfajta beszélgetés alkalmával tudd, mit mondj... mert már van róla tapasztalatod. Szerintem van életcélod, amit meg szeretnél valósítani. Ha arra is törekedsz, akkor már századszorra tagadhattad meg a saját állításodat. Tudom, hogy nem ilyen vagy, mint ahogyan azt állítod. - Aztán elfordultam, s lehívtam a menümet. Inventorymból elővadásztam felszereléseimet, míg neki van ideje feldolgozni azt, amit állítottam. Ha lesz mit hozzáfűznie a dologhoz, még a párbajfelkérés előtt meg szeretném beszélni vele... de ha nem akarja, nem erőltetem rá.

Azzal, hogy hozzáértem, valószínűleg megleptem. De valójában nem is értem az idegeneket, miért tartanak egy kis érintéstől. Visszagondoltam azokra az emlékekre, melyben az a lány szerepelt. Tény, hogy valóban furcsák voltak, mégsem tartottam ijesztőnek. Az idegenek vajon tényleg félnének a saját érzéseiktől? Még sosem gondolkodtam azon, nekem vannak-e érzéseim - nem olyanok, mint amikor örvendek valaminek vagy ha szomorú vagyok. Mélyebb és komolyabb érzésekre gondolok, mely a ragaszkodás formájában jelentkezik meg. Nem az első, s nem is az utolsó, hogy láttam már ehhez hasonlót - még ha futólag is. Elképzeltem magamat, mi lenne ha talán ő és én, újra együtt... nem. Nem! Miattam sebesült meg. Majdnem belehalt abba a lövésbe. Még ha túl is léptem azon az estén, nem gondolhattam arra, hogy ez bármikor is megismétlődhetne. Aincrad összes aranyáért és minden Fantom hatalmáért sem tenném kockára egy olyan idegen életét, mint amilyen ő volt - s az sem biztos, hogy újból látni fogom őt...
Miután hagytam, hogy egy kicsit elgondolkodjon azon, amit mondtam. Nem erőszakoltam rá az igazamat, így ha akadt valami kifogása, meg szerettem volna hallgatni - de nem volt. Igazad van - a pozitív megerősítés jobbára meglepőbbnek bizonyult annál, mint amit eredetileg vártam a lánytól. Nem sok idegennel találkoztam, aki beismeri mások igazát - a többségük túlságosan ostoba, hogy bevallják tévedéseiket és hibáikat, s jobbára értelmetlen érvekhez ragaszkodnak. Esu nem volt ostoba, bár mit vártam olyasvalakitől, aki az Artest gyarapította? Belátta tévedését, és ennek örültem. Féloldalas mosolyom meg nem is tűnt el.
- Ritkán találkozni olyannal, aki beismeri hibáit. Hidd el, ez jó dolog. - mondtam, majd biztatóan bólintottam egyet. Vidám volt, a maga módján. Különös ragyogás ölelte körbe, s talán ezért nem tudtam azt eltűrni, hogy túlzó kritikákkal ostorozza magát... mert egyrészt nem illett hozzá...
- Eleve hibának gondolom azt, hogyha valaki a szintekből ítélkezik. Az csak a mutatója, ki mennyire erős, de valójában minden agyban dől el. "Többet ésszel, mint erővel", tudod? - Fejemet vakargattam, vajon tényleg jól mondtam-e az idegenek furcsa, de bölcs mondását. - Szerintem legyen féléletes párbaj, de ha gondolod, a környezet miatt mehet egy ütésre is. Mit gondolsz erről? - A választól függően küldöm el neki a párbajfelkérést, s várok, míg annak kezdetét jelző gong megszólal.

Nem tellett számottevő időbe, mire véglegesen rájöttem: Esutel tényleg nem egy ostoba idegen. Úgy figyelt a beszédpartnerére, mintha csak egy könyvet olvasna. A mosoly mögött egy olyan lány bújt meg, akinek igen komoly önértékelési problémái vannak. Prűdnek sem lehetett nevezni, aki megjátssza szégyellőségét. Hibái minden idegennek - tehát nekem is - akadnak, de ez nem azt jelentette, hogy már maga a lét is bűnös dolog. Persze ahogyan elnéztem a vívódó lányt, meg fogja érteni azt, amit mondtam - elvégre nem ostoba.
Valószínűnek tartottam, hogy a belül vívott ádáz harc miatt gondolta elhanyagolhatónak a párbajunk fajtáját. Sejtelmesen hümmögve toltam fel s le a menüsorban megjelenő fura kis ikonokat, mielőtt végleg eldönthettem volna a küzdelem szabályát. Büszke voltam a páncélomra, mely határozottan szárnyalta túl a százat. Habár nem lehettem tisztában Esu pontértékeivel, nemigen szerettem volna az amúgy is gyenge önbecslésébe gázolni. Persze egy olyan fegyverre én is büszke lennék, amit - a nőkre jellemző - finom, selyemtapintású kezében tartott. Egy lánynak nem való kard vagy pallos: túlságosan ellentmondásossá tenné ebben az esetben Esut, hogyha egy alabárddal rohanna be a szintfőnökhöz, és annak masszív pengéjével hasítaná fel a szörnyeteg milliónyi pixelből összerakott testét. Ezt a mellbevágó gondolatot mihamarabb el akartam hessegetni. Nem a szerencsén, hanem a józanész dolgán múlott, hogy a lány milyen kasztot választott, a Sword Art kezdetekor. Bár nem vettem fel vele a szemkontaktust, egy udvarias mosollyal jutalmaztam meg - persze ennek okáról mit sem tudhatott.
- Akkor fél életre megyünk - jelentettem ki, miután már elküldtem neki a meghívást. Ahogyan a számláló a nulla felé tartott, ő felajzotta mesébe illő csodás íját. Kissé berogyasztottam térdemet, miután lábamat határozottan megvetettem a kövekkel szegélyezett teraszon. Látszólag még most is elég jól figyelt a szavaimra, mivel át akarta adni az első támadás megtisztelő jogát - csakhogy engem sem ejtettek fejre. Bár tény, hogy egyeseket kissé meglepné, amit már mindig is ki szerettem volna próbálni. Jobb mutatóujjamat játékos tiltakozással ingattam, miközben fejemet kihívóan ravasz mosoly közepette csóváltam. Egy oldalra pillantással térképeztem fel a környezet adta lehetőségeket: tökéletesek voltak egy bújócska-játékba sűrített harchoz. Leengedett karddal és pajzzsal indultam meg Esutel felé, de ahelyett, hogy csapást mértem volna rá, ehúztam mellette, és bevágtam a legközelebbi sűrű bozótosba.
- Te vagy a hunyó - szóltam vissza fennhangon a lánynak, miközben kard markolta kezemmel eltoltam magamtól az utamba lógó faágakat, hosszú növényszálakat. Tarkómra egy árva vízcsepp hullott, ami a gerincem vonalán folyt le. A váratlan hidegtől megborzongtam, mire karom teljesen libabőrös nem lett. Ajkaimat összepréselve, ambiciózus elhatározottsággal kapcsoltam be látás jártasságomat.
Most engem használj! - csendült fel Sándor szívélyesen barátságos, kifogásokat nem tűrő hangja. Ahogyan a ló, úgy ő is a vérében érezte a küzdelmet, s mivel még amúgy sem idézhettem meg harcba, ez tökéletes alkalomnak bizonyult az erejének kipróbálására. Játékos megadással sóhajtottam föl, szememet félig behunytam, az erős fénytől.
- Ha szétrombolod a kertet, Anat engem meg fog fojtani. - közöltem vele egyszerűn és tisztán. Még ha egy fantom is és haza tud menekülni, mielőtt számolhatna a következményekkel, jó, ha tudomást szerez az esetleges büntetésekről. Nem pusztíthat csak úgy, kedvére.

Arra számítottam, hogy a bozótos területen nem érhet baj - legalábbis erre gondoltam, hiszen egy íjásznak látnia kell a célpontot, a sikeresség érdekében. Gondoltam, hogy nem csak nekem lesz elég magas szintű jártasságom ahhoz, hogy mindenféle aggály nélkül menjen a sötétben való tájékozódás, így amikor Esutel nyila felszántotta jobb arcfelemet, elismerően mosolyogtam.
- Szép lövés volt. - Adtam hangot csodálatomnak. Már az elején gondoltam, hogy a lány és az íj egymáshoz tartoznak, elvégre részben a fegyvertől is függött az az erő, ami ebben a világban valószínűleg csupán egy képlékeny látomás. Más idegen is - kik nem voltak annyira ostobák, mint társaik - azt gondolták, hogy a Sword Artban minden hamis: nincsen fájdalom, se erő, s itt minden tudás képlékeny. Az odakintben én magam dönthetem el, milyen erős lehetek, és azért bizony meg kell küzdeni. Kíváncsivá tett a gondolat: vajon mennyire vagyok szívós az odakintben? Egyáltalán... az itteni idegenek eltűntek az odakintből, és a Sword Art valóban egy másik világ? Vagy csak egy álomszerű állapot, amiből csak akkor lehet felébredni, hogyha mind a száz szint megtisztításra kerül? Egy hosszabb pillanatra megtévedtem a saját gondolataimban, de aztán a harc mámora kirángatott belőle - viszonylag elég hamar. Ellenőriztem pontjaimat, és azt kellett észrevennem, hogy Esu viszonylag sokat sebzett azzal az egy szál nyíllal.
Na, mi lesz? Használod az, vagy sem? - Sándor lelkesen sürgetett. Annak ellenére, hogy ez csupán egy játék volt, nem akartam magamra haragítani a lányt. Veszélyes ellennek bizonyult, már az első nyílvessző után. Egy apró biccentéssel engedtem át a helyemet az oroszlánnak. Fegyveremet két marokra fogtam, aztán határozottan a földnek hajítottam - de ahelyett, hogy a földből tört volna elő, Sándor a kertre való tekintettel a semmiből bukkant elő, az őt jelképező pecsétből kibújva, jókora szikladarabokat magával hordva.
Hagyod, hogy megverjen egy lány? - kérdezte ugyanolyan vidáman, amire csak egy nyelvöltéssel válaszoltam. Az oroszlán nem túl magasan, de nem is alacsonyan repült fel, éppen úgy, hogy Esut kiszúrja. Az általa lebegtetett sziklákat - képességemnek köszönhetően - az íjászlánynak hajította, hogy közvetlenül őt sebezze meg - számára a kert még akkor is másodlagos volt. Sikeresen vagy sem, a támadás végeztével elillant, hogy újból én harcolhassak. A kőzápor ideje alatt egyre beljebb haladtam a dzsumbujban, nehogy az újabb nyíl ismét arcon találhasson.

//Fogalmam sincs, mennyi a sebzésed, így nem mertem úgy levonni a páncélomból >< Képit használtam az előbb, így az imént 15+29=44-et sebeztem rajtad//

Kicsit elmosolyodtam, amint hallottam meglepettségét jelző hangját. Sándor is elvigyorodott, szinte büszke volt saját teljesítményére - persze azzal a lendülettel el is tűnt, saját magamra utalva. Az idézés hátrányát már meg is éreztem: fáradtan ziháltam, kapkodva vettem a levegőt. Az oroszlán aggódva kérdezett jólétem felől, de olyan helyzetben képtelen voltam ignorálni felszólalását. Számat elhúzva, keserűen kuncogtam, miközben igazat kellett adnom Esunak: a jókora porfelhő valószínűleg azt a nyomot jelentette, ami egy darabig egészen biztosan a kerten marad - és amiért Anat a fejemet vehetné... Szememet fursztráltan forgattam, miközben igyekeztem ezt a gondolatot is elhessegetni a fejemből. Egyszerre próbáltam meglapulni a bozótosban, és kipihenni magamat: jobb térdemre támaszkodva ültem a fűvel és más növényekkel burkolt talajon, mialatt jobbra-balra forgattam fejemet, az íjászlány után kutatva. Erős volt - elég erős, hogy a következő támadás akár már a páncélomtól is megszabadítson. Abban reménykedtem, hogy nincsen erőnövelő képessége. Megszégyenítene, ha két ütésből leütni a páncélomat - nem mintha az Aincradban elért teljesítmény miatt lennék különb egyeseknél, de sajnos mintha a többi idegent a szintek határoznák meg. Kíváncsi voltam, hogyha otthon, az odakintben lennének, akkor ugyanúgy az ostobát alakítanák? Vagy csupán a néhány hónap, vagy talán egy egész évnyi idő tette ostobákká az amúgy nem-túl butákat? Az odakint tele volt rejtélyekkel, kérdésekkel... ez a talány is felettébb nagy kíváncsisággal ruházott fel - elég naggyal, hogy küzdjek magamért... és talán másokért is.
Figyelj - A ló figyelmeztett. Az utóbbit követően meglepetten vettem észre, hogy már nem ott vagyok, mint ahol eredetileg voltam. A rövidkardot ernyedten lógattam a kezemben, de a pajzsot még - különös módon - magamhoz tudtam szorítani. Észre vettem a lányt, noha már nemigen volt időm a kitérésre. Amennyire csak tudtam, magasabbra emeltem a kristálypajzsot, melyről fürgén lepattant a csodálatos nyílból kilőtt vessző. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, miközben sikerült valamennyire kipihennem magamat. A kard nyelét határozotabban szorongattam a kezemben, a pajzsot pedig a combom mellett lógattam. Eleinte lassan, majd fokozatosan felgyorsulva rohamoztam meg a lányt. A jobb oldalát igyekeztem eltalálva, kevésbé brutálisabb és vérengzősebb módon súrolni. Az ilyesfajta ütéseket jobbára megpróbáltam mellőzni a lány-nemű idegeneknél, melyeket jobbára csakis a moboknak, s a súlyosan ostobáknak szánok. Ezzel a baráti megmérkőzés kevésbé durva oldalát próbáltam kihangsúlyozni, és azt, hogy egyáltalán nem akartam a céhtársamat bántani.

Élet: 150 HP
Páncél: 59

//Nem képizek, támadok (29-es sebzés, ha talál)//

Talán még túl korai... Igen. A fiú látta, hogy a lány túlságosan is a túlélési ösztöneire hagyatkozik. Fejét megrázva tartotta maga előtt kezeit, jelezvén: ő most megadta magát az íjásznak. Nem mintha nem lett volna ereje vagy mersze küzdenie, elvégre saját ötletből hívta ki, de sosem gondolta, hogy ilyesmi lesz. Persze amikor fegyvertelenül állt meg Esutel előtt, kicsit megijedt, amikor rászegezte az íját. Gilbert tisztában volt azzal, hogy még ha csak egy lövést is kap, nem tudná elvenni az életét, de attól még kellőképpen fenyegetőnek és veszélyesnek bizonyult, a szóban forgó lovag szemében. Az ijedtség tükröződött szemeiben, semmint a korábbi határozottság, céltudatosság. Ő csak ki akarta próbálni, mit értenek az idegenek a játék szó alatt. Hát... nem ezt. Az élet-halál játék és a sima szórakozás ég és föld különbség. Legközelebb ha bújócskázni akar, fegyver nélkül teszi - már ha Esuról van szó.
- Jó, semmi gond, de máskor ne mereszd rám azt az izét olyan fenyegetően o.O - motyogta, aztán vállrándítással elnézett valahova máshova. Nagyokat fújt, hogy a hirtelen élményből adódó ijedelmét leküzdhesse.
- Nekem is... csak legközelebb ne vedd ennyire komolyan a céhtársad szétnyilazását - Saját bolondos helyzetében mást nemigen tudott tenni, csak zavartan nevetni. - Jólvan, nézz be valamikor hozzám. A csapatot meg még megbeszéljük. Ha viszont nem zavar, azt hiszem megyek. Kifújjom magamat. Örülök, hogy beszélhettünk! - Olyan furcsának gondolta a lányt. Először fejbe akarja nyilazni, aztán vigyorog, mint a fakutya. A hirtelen változásokhoz még nem igazán szokott hozzá, és ha Esutellel közös nevezőre akart jutni, jobb lesz, ha együtt él a tudattal: az élet megannyi változásból áll.

//Hát így Köszönöm a játékot ^^//