Raven előtörténete

Név: Saját magamat, és persze mások is Ravenként ismernek.
Nem: De igen! Amúgy fiú vagyok.
Kaszt: Lovag
Kor: Nem szép másoktól megkérdezni, de 15 múltam.

Kinézet: Nem vagyok egy zsiráfgondozó, ám törpének sem nevezhetnek. Csalódni fogsz, ha azt mondom, hogy nem egy izompacsirtával hozott össze a sors? ha igen, nagy kár, pedig sportos vagyok, semmint nyurga. Jó kondícióban tartom magamat - ha ez nem elég, keress valakit, aki hozzáértő. Tulajdonképpen hangulatom szerint öltözködök, habár az ingek szorgos viselőjeként tartom magamat számon. Nem tudom, mivel jelzővel illethetném meg az öltözködési stílusomat. Valaki azt mondja, hogy a művészettől bűzlök, de egyes hölgyek cukinak vagy ehhez hasonlónak tartanak. Azt mondják, a göndör, hófehér hajam és bőröm, szürke ábrázatom miatt van ez, pedig szerintem semmi különleges sincsen bennem. Csak magamat adom, semmi extra.

Jellem: Alapvetően egy megfigyelő alkat vagyok. Mindent szemügyre veszek, ami a környezetemben van, legyen az bármi: egy árva fűszálon éldegélő hernyócska, vagy éppen egy embertárs. Szeretek megfigyelni, és ezzel együtt türelmesnek írnak le az emberek. Aki arról a helyről kérdezik, amit odakintnek neveznek, csalódásra kell késztetnem: nem emlékszek arra, hogy egyáltalán jártam-e már ott. Nekem Aincrad a világom, és amíg nem tudok meg valamit arról a helyről, addig egy tapodtad sem megyek tovább. Művésznek - zongoraművésznek neveznek. Aincrad legnagyobb zongoristájának, aki rossz dologra használta fel tehetségét, egy annál is rosszabb teremtmény miatt. Fogalmam sincs, miért és hogyan, de akik tudtak a Desperadoról, vegyes véleményeket alkottak rólam: rossz helyzetbe került ártatlan vagy egy gonosz tréfacsináló, akinek egy hajszálon múlott több száz játékos élete. Ezért (is) kerülöm a feltűnő helyzeteket, de semmiképpen se mondom magamról, hogy egy magányos farkas vagyok, aki egy fikarcnyit sem ért a csapatmunkához. Egyedül is el tudok lenni, habár azok a percek nem tartanak túlságosan sokáig. Vagy így, vagy úgy, de mindig magamhoz vonzom az embereket - már ahogy. Többnyire választékosan fejezem magamat, annak ellenére, hogy jónéhány alapvető fogalommal nem vagyok tisztában. Nem süllyedek le az alpáriság erőszakos és durva szintjére. Mint már említettem, emlékhiányosságom mellett vannak olyan szavak, melyet nem tudok értelmezni. Minden szónak megvan a maga definíciója, és amit ismerek, azt többé-kevésbé meg tudom magyarázni. Amiket nem értek, azokat harapófogóval húzom ki az emberekből. Bár nagy türelem jellemez, az ember eljut arra a pontra, hogy elveszíti koncentrációs készségét, és jómagam elég láthatóan fejezem ki. Bu... ehem, pimaszság vagy sem, ez van, ezt kell szeretni.

Képesség:

Még gondolkodok rajta ^^"

Előtörténet:

Figyelem, spoilerveszély!

Ha hallani szeretnéd különös történetemet, gyere közelebb. Hogy hol is születtem? Vagy már eleve meg voltam születve, ha azt mondom, hogy Aincradban? Az idegenek előszeretettel emlegetik a kinti világot. Sose tudtam elképzelni, mi lehet Aincrad határain túl, odakint. Hogy őszinte legyek hozzátok, nem is érdekelt annyira. Szerettem Aincradot - úgy szerettem, mint amit mások otthonnak neveznek. Habár máig nem vagyok tisztában ennek a szónak a fogalmával, a SAO-t annak neveztem. Az ostobák azt gondolják, ahogyan ők, úgy én is onnan jöttem, s csupán csapdába estem ebben a játékban. Bolondok, mert azt gondolják, hogy Aincrad csupán egy ember alkotta rendszer, egy kreált hamis valóság, egy egyszerű játék. Nem értettem őket - idegenek voltak a számomra, mintha tényleg nem ide tartoztak volna. Mégis azt gondoltam, hogy velük van a baj, s nem velem. Ezért azon a bizonyos napon, mikor megszülettem, egyszerűen lenéztem őket. Miért is lepődtek meg azon a tényen, hogyha itt meghalnak, akkor a valóságban is az életével fizet? Nem érdekelt a fogalom jelentése, bár megannyi okom lett volna rá, hanem inkább az idegenek reakciója foglalkoztatott. Miért volt számukra ennyire leterhelő a halál gondolata? Vagy egyáltalán, mi a halál? Más emlékem nem volt, és ha nagyon akartam, akkor se tudtam a fejemben lévő kérdéseket megválaszolni. Eltévedtem az élet rejtélyes ösvényén, már akkor, amikor módom lett volna az érvényesüléshez. Az idegenek pedig egy egyszerű bolondnak, autistának könyveltek el, és hiába kérhettem segítséget, a társadalom kilökött magából - akár egy falkából kitaszított oroszlánkölyöknek, úgy kellett dacolnom a természet egyszerű, de brutális törvényeivel. Mióta az eszemet tudom, lovag vagyok, és egy lovagnak nem szabadna kételkednie magában, ha nyíl harcmezőn van, egyesegyedül, egy falkányi vaddisznóval szemben - mégis megannyi okom volt a kételkedésre. Ki vagyok? Tényleg itt van a helyem? Kik azok az idegenek, akik egy másik világot emlegetnek? Még a saját lényemben is hatalmas kétségeim támadtak, és senki se sietett a segítségemre. Nem azt vártam, hogy megmentsenek, csupán egy apró nyomot kértem - a saját érdekemben, hogy megleljem a helyemet. Akkor szólt hozzám ő. Azt mondta, az élet értelmetlen küzdelem, és csak újabb szenvedést szül. A halál megváltás - amint ezt így kimondta, felkeltette az érdeklődésemet. A hang azt is mondta, hogy én magam is az idegenek közé tartozok, csak nincsenek emlékeim az odakintről. Egyszerű dolgot bízott rám: öljek meg mindenkit, magamat is beleértve. Azt állította, hogy a halál pillanatában, még ha egy pillanatra is, minden emlékem visszatér az életem minden szakaszáról. Ehhez szükségem volt a Desperadora. A hang még egy utolsó dologgal bízott meg: vegyem fel azt a fekete páncélt, ami végül megkötötte a kezemet és az elmémet. A páncél ő maga volt, egy megszálló, egy szimbióta mob. Úgy táncoltam, ahogyan ő fütyült. A testemmel azt tehetett, amit csak akart: feltűnés nélkül ellopta a csodagép Desperadot, amit aztán szépen el is vitt oda, ahova egyetlen egy átlagos játékos nem is tudna eljutni: a búvóhelyére, az égen lebegő kristálypalotájába. Az átkozott még szinteket is húzott rajtam a kiképzőtiszt segítségével, aki aztán egy fikarcnyit sem sejtett a turpisságából. Egyszerű okból tette ezt: hogyha eljön az idő, meg tudja védeni magát a veszedelemtől. Kezdetben együtt is működtem vele, mert abban reménykedtem, hogyha a Regnum Deit eljátszom, visszatérnek az emlékeim, és békében halok meg. Nem gondoltam az idegenekre, pedig jó okom lett volna rá. Hamarosan rá kellett jönnöm, hogy sokban hasonlítok rájuk, s pont ezért nem hagyhattam a megszállót érvényesülni. Meg kellett állítanom, de már így is a sötétségbe taszított. Egyetlen egy dolgot tehettem meg: néhány játékosnak levelet küldeni, mennyi ideje maradt Aincradnak. Reménykedtem benne, hogy huszonnégy óra bőven elég lesz a Regnum Dei meghiúsításához. Úgy éreztem, mintha két szellem élne a testemben, és mindkettő az emlékeim után sóvárogtak. Az egyik annyira mohó volt, mint egy erdőt irtó hernyószázad - képtelen voltam elfogadni, de a szimbióta vírus már az elmémet is megfertőzte. A másik lényem viszont csendben, türelmesen várta a flashbacket - mint egy pillangó, amely a legmegfelelőbb időért várakozott, hogy tovaszálljon. Kétségtelennek tartottam, hogy ez az én igaz lényem még mindig ott élt, a fekete rácsos börtönbe pecsételve, a szabadulás után sóvárogva. Nem maradt túl sok idő az oratóriumig, de akkor sem adhattam föl a reményt. Tudtam, hogy az a mob nem a zongorajátéknál fog elbukni - ahhoz túlságosan jól játszottam. A feladatot elvállaló csapat legyőzött engem, miután deaktiválták a Desperadot, viszont még akkor sem szabadultam meg a páncéltól. Túlságosan nagy volt a befolyás, de aztán az a Rolf nevezetű odalépett hozzám, és egy másik néven szólított meg: Gilbert. Minden megváltozott, és akkor, amikor felülkerekedtem a megszállón, egy halvány emlékfoszlány suhant át az agyamban. Nem volt különleges, legalábbis más idegen szemével nem - nekem ez bárminél többet jelentett. Egy erkélyről néztem a végtelenségbe, a Holdtól megmámorosodva. Kicsi voltam - olyan kicsi, hogy még én is meglepődtem rajta. Egy szolga állt mögöttem, kinek a neve is bevillant: Gregor. Hercegnek nevezett, amin még annál is jobban elcsodálkoztam, mint az akkori termetemen. Ez a kis emlék elég sokat jelentett nekem, egy fiúnak, egy hercegnek. Tudtam, hogy nem lehetek idevalósi. Miután a megszálló terve meghiúsult, önmagát pusztította el, ezáltal a kastély is zuhanni kezdett. Ha nem állítottam volna meg, egész Torubanát eltörölte volna a föld színéről, sok-sok játékossal együtt. Újraindítottam a Desperadot, hogy a Regnum Deit a földről indítva darabokra zúzzam a kastélyt. Ők elhagyták a palotát - sosem felejtem el azt, amit értem tettek. A földről folytattam az oratóriumot - pusztítanom kellett, hogy egy nemes célért cselekedjek. A Desperado hatalmas erővel bírt, melynek haragját a zuhanó kristályvárnak kellett megtapasztalnia. A sugár milliónyi pixeldarabra szaggatta, s kristályeső hullott alá. Onnantól kezdve a Desperado nem volt fegyver - csupán egy kolosszus, amit zongorajátékkal lehetett mozgatni. És azon az éjjelen, egészen hajnalig játszottam. Minden idegen hallhatta, a távolban lévő faluban a melódiát - Raven melódiáját. Telihold volt. Mint az emlékben, úgy akkor is elbűvölt. Már tudtam: tartoztam valahová. Én is egy idegen vagyok, kinek ki kell jutnia ebből a világból.

/Ha lehet, itt élnék a kiképzőtiszt 2. lehetőségével/