Raven vs. Ai - Egy érdekes harc ^^

Hűvös szellő fúj. Nem, nem fáztam. De az őszi divatot követve felkerült a jól megérdemelt helyére a sálam és a sapkám. Aranyos voltam benne, legalábbis a tükör így vetítette vissza nekem és azt sugallotta, hogy így is nagyszerűen nézek ki. Elegáns viseletet adott némi bohósággal. Jókedvűen jártam be a szokásos helyeket amiket nap mint nap meglátogatok mikor éppen nem küldizem. Ma nem volt kedvem semmi ilyesmit magamra vállalni, ma csak egy kis nyugalmat akartam hogy újult erővel vághassak bele ismét a dolgokba. Magam sem tudom hogy hogyan de valahogy egy játszótéren kötöttem ki. De nem bántam, a gondolataimba elmélyedve biztos volt valami oka amiért ide vetet a sors. Egy közeli stand nasikat árult. Biztos a gyerekek miatt nyílt egy itt is. Kedves mosollyal az arcomon léptem oda és kértem egy forró krémcsokit. Majd elballagtam egy közeli padhoz és leültem rá. Sokminden megtalálható volt, csúszda, mászóka, homokozó, libikóka és hinta... Mint ahogy az egy játszótéren szokás. Ez a park szerű tér nem terült el valami nagy területen de annál szebb volt. Fák övezték körbe, alatta bokrok díszítették. Szép hogy azért a gyerekekre is gondoltak a tervezők, bár haragszom is rájuk mivel ők igazán nem tehenek semmiről és ugyanúgy be vannak ők is zárva ide mint mi. Ebbe a gyilkos játékba. Undorító...

Szememmel végig követtem a fáradhatatlan gyerekek játékát. Nem tudom, hogy csinálják, persze nekik is kell pihenés amit itt pontok határoznak meg, most végig nézve őket valahogy mégis olyan mintha a valóságban lennénk és nem lenne ilyen gond. Valamiért megmosolyogtatnak és még inkább arra sarkallanak hogy erősebbé váljak és mihamarabb elérjem azt a szintet ami a kijutást teszi lehetővé, de nem azért mert abban a pillanatban kiloggolnék. Vissza jönnék értük és végig kísérném őket a szinteken hogy sértetlen kijuthassanak velem együtt. Tudom hogy ezzel nem vagyok így és biztos vagyok benne hogy számtalan segítőm és támogatóm akadna vegyük akár Jint akár Ritát de még Hinari és sokan mások. Két srác össze kapott valamin. A részleteket nem hallottam de úgy éreztem jobb ha közbe szólok és valahogy kibékítem őket.
- Héé, hééé min megy a vita ilyen hevesen srácok? – Kérdeztem meg őket, és közben kedvesen mosolyogtam.

Rengeteget gondoltam arra a legendába illő szörnyetegre, ami nem mert velem végezni - mert vagy akart-e, egyre megy. Nem tette meg, mert nem féltem tőle. Nem szereztem meg neki azt az örömöt, hogy megijedjek, és keservesen könyörögjek az életemért - az életemért, mely jelen állapotban fikarcnyit sem ért. Ha semmire sem emlékszek az odakintről, nincs okom se jogom arra, hogy küzdjek a szabadságomért. Kevés emlék, rövid idő, rengeteg ismeretlen. Egykedvű, felzaklatott voltam, és sehogy sem tudtam szabadulni abból a kedélyállapotomtól. Unottan rúgtam el a tőlem legközelebb eső kavicsot, mely egyet-kettőt koppant a betonos földön. Unatkoztam, ideges voltam, minden olyan tényező ott volt, ami zaklatottá tett, de persze ezt nem bontakoztattam ki a külvilág felé. Miért is szerezném meg magamnak az ostobák aggodalmát, ha csak a kivételesek érzik át azt a fájdalmat, amitől egy művészettől bűzlő idegen szenvedhet.
Egy "cöh"-zés közepette fordultam be a legközelebbi sarkon, arra számítva, hogy a legközelebbi játszótér tökéletesen kihalt. Tévedtem: kis idegenek, nagy idegenek, szóval a csendes elmélkedéshez nem a legmegfelelőbb helyszín, mégis ahelyett, hogy továbbálltam volna, eszembe jutott valami. Talán, valamelyikük tudhatna arról a legendásnak tűnő bestiáról, ami megkímélte az életemet: hogy hová tartott, hány játékost ölt meg, és mennyire veszélyes. Méretei alapján jócskán az lehetett, de Aincrad rejtélyes hely, így a hústornyok akár gyöngék is lehetnek, és a gyöngének kinéző egyének iszonyat erővel bírhatnak. Minden esetre nem becsülhettem le sem a fenevadat, sem az idegeneket. Az elején még egy kicsit bátortalanul, de aztán erőt véve magamon, nagyot sóhajtva léptem oda hozzájuk. Megköszörültem a torkomat, miközben látszólag egy heves vita alakult ki két kis srác között. Az őket kibékíteni leányhoz fordultam - ő benne jobban megbízhattam, mint a kisebbekben.
- Bocsi, nem láttál errefelé egy szörnyet? Nagy, lila, arany sörény, hüllő farok, elágazó szarvak. - magyaráztam meg neki, miközben két mutatóujjammal vázoltam, hogyan is néznek ki azok a szarvak. Vajon hatásos belépő volt?

Nem is tudom miként keveredtem a játszótér felé de különösebben nem is zavart. Szerettem az a helyet, legyen akár kihalt akár zsúfolásig gyerekekkel. Ma épp a második verzió esett meg. Valahogy megnyugtató őket nézni. Olyan mintha nem is változott volna semmi. Gondtalanul játszadoznak, incselkednek egymással… Mint ahogy annak lennie is kell. Két kis krapek összeszólalkozott valamin. A téma tárgyát nem hallottam de igencsak könnyen eltörhet a mécses vagy épp robbanhat ki az apokalipszis két kis kölök keze által.
- Huhh, nagyot sóhajtottam mikor rá kellet ébredjek nem is olyan könnyű igazságot tenni kettőjük közt. Mert mint ahogy az lenni szokott, mindkettőjüknek igaza van ugyanakkor egyiküknek sincs. Nah, most mit tegyek?... – A kötekedő srác kikapott a kisebbik gyerek kezéből egy itemet, nem láttam mi volt az. Apró volt, de úgy tűnt a kis fiúcskának attól még igencsak fontos lehetett. Szinte esdeklően nézett rám, hogy segítsek neki. Bíztatóan mosolyogtam rá. Majd megszólított egy harmadik kis srác is. A kérdését nem tudtam komolyan venni, így csak ennyit mondtam szinte közönyösen:
- De láttam! Végig cammogot nagy dínóléptekkel azon az utcán és egy jobbra kanyar után egy: Gaooo- val elköszönt tőlünk.– A fiú is közönyös arccal kérdezte meg, így nem tudtam komolyan venni őt. Minthogy azt sem tudtam eldönteni hogy most figyelemhiányos a gyerek, vagy csak valami rosszat evett és tévképzetei vannak…
Nah persze, egy ilyen szörny bent a városban… hadjuk már. A leírás alapján akár miniboss is lehetne. Sőt ha találkozott volna vele, akkor már nem itt lopná a napot. Ez a kis kitérő pont elég időt hagyott a rosszcsont fiúcskának hogy a már megszerzett ittemmel odébb álljon, de még időben el tudom csípni ha ügyes vagyok. Felkapok egy a földből kiálló abroncs kereket,  és a szökésben lévő srác felé hajítom. Gondosan ügyelve hogy ne találjam el, de eléggé rá tudjak ijeszteni. Sikerült is. A kerék úgy fél méterrel előtte puffant a földön, pattant egyett majd odébb gurult. A srác ilyedt és értetlen arccal fordul vissza, hogy mégis meg nézze hogy mi is volt ez. Mire rám veti a tekintetét, már egy konkrét paddal a kezemben, amit magasra, dobásra készen tartok, kiabálom el magam.
- Add azt vissza szépen a tulajdonosának! Különben… pad alá kerülsz! – Nem bántottam volna, de mozgásából láttam hogy nem tudtam volna utol  érni, így mást kellett kitalálnom. Úgy látszik elég ijesztő lehettem, mivel a fiú messziről oda hajította a másik kissrácnak azt az itemet. Jobban megnézve, egy hajcsat volt az… nem értettem hogy mégis miért olyan fontos ez neki, hisz Ő fiú… de nem kérdeztem rá. A kis srác illedelmesen meghajolt és megköszönte:
- Köszönöm szépen ijesztő néni! Ez a csat a nővéremé volt… nagyon fontos nekem. -  Időközben, a rosszcsontika már le is lépett,  majd megakadt a gyengécske fiún a tekintetem. Először elfogott a méreg… Mi az hogy ijesztő?? És mi az hogy néniii?? – Akadtam ki, de nem reagáltam semmit mikor  tudatosult bennem a mondat további része.
- Akkor nagyon vigyázz rá! – Mosolyodtam el. Bár nem tudtam hogy egy ilyen helyzetben ez helyénvaló-e. A kis srác a könnyeivel küszködve viszonozta a gesztusom, majd elköszönt és ő is távozott.

- Whaa! – Kaptam észbe, hogy volt egy harmadik fiúcska is. Sietve körbe néztem, hogy megpillantom-e valahol. Annyira kapkodtam, hogy álltó helyemben megbotlottam és a pad rám esett… Ironikus hogy végül én kerültem a pad alá… Húztam el a szám, de nem bosszankodva. Már nem tud idegesíteni a saját ügyetlenségem, csupán jót mulatok rajta. Jobbat nem tudok. Hiába fejlesztettem ki az akrobatikát, nem nagyon váltam tőle ügyesebbé, persze a leírtakat megkaptam, de a mindennapok csetlés-botlása a régi maradt.
- Héé, fehér hajú kisfiú! Merre vagy?– Kiáltottam el magam. Teljesen megfelejtkeztem róla, még ha beszélt is volna hozzám sem tűnt volna fel. Szégyellhetem  magam. ><

Ha megtaláltam, vagy megpillantottam megörültem neki. Időközben gondolkodtam és legyen bárhogy is, segítenem kell neki. Nem tartom valószínűnek a mondókáját, de ha csak egy kis figyelemre van szüksége azt is megadom neki. Vagy ha csupán unatkozik akkor játszok vele. Úgy néz ki ez a nap a gyerkőcökre lesz szánva. Nem tudok hinni neki, valahogy elképzelhetetlen amit állít, mégis ott motoszkál a buksimban a gondolat hogy mi van ha esetleg tényleg látta, és valami csoda folytán meg tudott szökni… de logikátlan… ha meg tud szökni előle, nem fogja utána keresni!.... Nem tudom de, azt hiszem jobb ha utána járok a dolgoknak. Nem vagyok bébi csősz, ugyanakkor sokan lenézik a gyerekeket, pedig sok szülő meglepődne hogy gyakorta milyen tisztán is tudják látni a helyzetet, legyen szó bármiről. Ha megtaláltam, oda léptem hozzá és megszólítottam.
- Szia, Ai-chan vagyok. Szeretnél egy szörnyvadászos játékot játszani? – Kérdeztem meg tőle kedvesen, közel hajolva hozzá. Tudni akartam mi jár a fejében, hogy mi is volt az ami erre motiválta. Bele akartam látni a fejébe. Tudni hogy mit akar, mit szeretne, és hogy ki is Ő.

...Kezdett nagyon furcsa lenni a helyzet, ahova éppen belecsöppenhettem. Az idegenek óvodának vagy ehhez hasonlónak nevezik, de az, hogy engem valaki ennyire lekicsinyítsen, az már sok volt a jóból. Egy egyszerű kérdést tettem fel, ám ahelyett, hogy tisztességes választ kaphattam volna, kigúnyoltak - úgy, ahogyan utánajárok egy számukra alapvető szónak. Nem tartoztam az ilyen idegenek közé, és nem is akartam. Dühödt lettem, mert játszadoztak a türelmemmel. Ennek ellenére úgy mutatkoztam előttük, mint egy fiú, akinek megannyi ideje lenne arra, hogy szépen, rendesen közöljék velem, látták-e a bestiát vagy sem. De nem, nem hibáztathattam az idegeneket az ostobaságaik miatt. Megértőnek és türelmesnek kellett maradnom - még odabent is. Ásítottam egy nagyot, és amíg a lány és a gyerekek végeznek a civakodással, egy eggyel távolabbi padra ültem le, és vártam. Karjaimat a háttámlára emeltem, fejemet enyhén hátradöntöttem, és kissé flegmásan, már-már fekve ültem a helyemen, miközben igyekeztem az ottani történéseket teljességgel ignorálni. Nem volt nekem való az, amit ott műveltek. Nem kellett belefolynom abba, ami nem engem érintett vagy ami nem tartozott rám, de nem is érdekelt. Majd megoldják maguk. Ezt gondoltam, és amit gondoltam, az többnyire igaz is volt. Nem számított - csakis az érdekelt, hogyan bukkanhatnék a szörnyeteg nyomába. Ők nem érthették, miért kell megkeresnem a fenevadat. A gúny nyelvén szóltak, holott a teljes igazságról beszéltem. Miképpen vehetnének komolyan? Ha rájuk ijesztek? Ha megtalálom, és elhozom nekik a bestia letördelt szarvát? Az idegenek valóban meglepően ostobák, ha csak objektíven látják meg az igazságot: tárgyi bizonyítékokban. Hazudnék? Nem hitelesek a szavaim? Túl merész, amit állítottam? Mindhárom kérdésre egyértelmű nemet mondanék. Valószínűleg nem érdekelte őket, annyira elvoltak a maguk bajával - az idegenek önzők. Egy alig hallható cöh-t szűrtem ki fogaim között, és amikor a lány fehér hajú kisfiúnak nevezett, ingerülten kaptam oda tekintetemet. Kisfiú? Nem akartam érzéseit megbántani, de nagyjából egyidősnek nézhettünk ki. Szememet forgattam, amikor átbucskázott a szomszédos padon, azonban türelmes maradtam - türelmesnek kellett maradnom. Egy torokköszörüléssel igyekeztem a figyelmét magamra vonni, és mire magához tért, s odalépett hozzám, kissé... nehézkes volt nyugodtnak, türelmesnek maradni. Egy újabb torokköszörülés, miután az Ai-channak nevezett lányt megszólítottam volna.
- Raven. Ne vedd sértésnek, de nem vagyok kisfiú. - mondtam nyugodt hangnemben, bár tudtam, hogy legbelül mélységesen fel voltam háborodva. - Másrészről pedig kinőttem már a játékból, csak egy egyszerű kérdést tettem fel. Én csakis azt mondom, ami igaz, szóval se nem hazudok, se nem... hülyéskedek. - Nehezemre esett egy olyan szavat használni, amit az idegenek előszeretettel belecsempésznek a mondataikba, hogy stílusosabbnak vagy fessebbnek tűnhessenek. Alpáriság. Ha ezután sem leszek elég hiteles, úgy érzem, valaki mást kell keresnem - valakit, aki hisz is nekem, és nem csak objektív, de szubjektív meglátást is ad a dolgokhoz.

~ Hajjaj… nem is gondolná az ember hogy a gyerkőcök milyen problémásak is tudnak ám lenni.. De valamiért mégis lenyűgözőek nem? ~

Egy kis huzavona és egy kis csetlés-botlás után meg is pillantottam a fiúcskát. Oda léptem hozzá és bemutatkoztam neki, és felajánlottam hogy játszok vele. Elvégre Ő a kis szörnyikéjét keresi és miért is ne segíthetnék neki ebben. Ha igazat mond akkor azért ha tényleg csak unatkozik és egy kis figyelemre és törődésre vágyik akkor meg azért. Azt hiszem a mai napom elég érdekesen alakul, de nem bánom. A rövidke mondatom után ős is bemutatkozik, és egy mondattal közli velem hogy nem kisfiú.
- Raven?... Azt hiszem az hollót jelent ha jól emlékszem… - Egy fekete holló és egy fehér kisfiú.. vagy netán Ő lenne az a ritka „fehér holló”?… kalandoztak el a gondolataim ismét a logikát keresve egy olyan dologban ami összefüggéstelen egymással… legalábbis valószínűleg.. bár ki tudja. *Kacsint*
- Hát persze hogy nem vagy már kisfiú! – Tettem a kezem a fejére és össze borzoltam a haját ha engedte. ~Hát igen, a tipikus kis tinédzser kor… amikor már mindenki felnőtt akar lenni… régi szép idők….~ Mosolyodtam el. Majd figyelmesen hallgattam a válaszát. Majd mondataival erősítette bennem a tudatot hogy ő tényleg egy lázadó korban lévő tini fiúcska.., a „hülyéskedés” szót, nehezen is ejtette ki… tehát eddig még csúnyán sem beszélt!... Milyen édes *-* De az amit és az ahogy mondta elhitette velem hogy igazat mond. Így ez esetben végképp segítenem kell neki.
- Bocsánat ha úgy érezted lekezelő voltam, de azt hiszem hiszek neked. Bár értsd meg, egy város közepén ilyen szörnyek nem szoktak rohangálni… vagy legalábbis én még nem találkoztam ilyenekkel. Arról meg nem is beszélve, hogy ha tényleg összefutsz egy ilyen mobal… azt hiszem akkor már nem beszélgethetnénk itt! De ez most lényegtelen. Szeretném ha mesélnél még a nagy lila szörnyről. – Sóhajtottam fel. Nem árt komolyabban is foglalkoznom a dologgal.
- Hmm… lehet hogy te nem, de én igenis szeretek játszani! Mit szolnál egy olyan harchoz aminek a tétje egy sebzés… egy válasz. Hmm? Szerintem fer játék. Persze csupán sárga vonalig, és mivel mindketten lovagok vagyunk… – Mutattam a pajzsára. (Márha látható volt neki.)
- …Azt hiszem tanulhatnánk egymástól. - *Kacsintottam felé* Majd ha rábólint hátrébb álltam kicsit. Körbenéztem, információt gyűjtöttem a visszaszámlálás alatt. A pajzsom magam előtt, a jobb lábam hátul, a kardom támadásra kész. Várom hogy támadjon, nem is gondolná az ember hogy mennyit jelent az hogy ki és hogy támad először. De bízok magamban és a pajzsomban, és látom Raven-en is hogy nem kell félteni. *Széles mosoly*

Így már más - nem tökéletes, de már jobban tetszett. Persze az idegen akkor is idegen volt, s minden idegen ostoba. Én sem élvezhettem kivételt. Bár halványan elmosolyodtam, az arc mögött vegyes érzelmek kavarogtak. Tényleg komolyan gondolta az előbbit? Vagy szimplán az ostobát játszotta, akárcsak a többi? Egy biztos: az idegenek mindig tartanak meglepetéseket, még ha egyszerűen túl ostobák is. Bár igazat kellett adnom a lánynak, hogy egy ilyen szörny nem éppen a városban fog koslatni, de akkor sem kéne csúfot űzni másból. Az azt hiszem nem volt elég hiteles ahhoz, hogy belenyugodjak. Persze minden lehetséges... csak a szűk fantáziájúak nem tudnak elképzelni egy mobot, ami a városokat rója, friss betevő után kutatva. Lehetséges, hogy ő holmi játszadozásból megszünteti a védőmezőket, és a gonoszok szabadon járkálhatnak. Vészmadárkodástól eltekintve - mely nevemhez is illik - mindenre fel kell készülni. Ha ostobának fognak tartani, amiért a legszörnyűbb dolgokba is belegondolok, arról nem tehetek. Bár az idegenek mind oly bolondok, személyiségben teljesen eltérőek - ahogyan én is.
Végighallgattam a lányt. Nem beszélhetnénk itt, ha az a bestia felbukkanna a városban? Ne légy bolond... Ha meglátná, máris föladná a harcot? Tényleg ilyen kevés akarata van az emberi lénynek? Már az élni akarás is elveszett? Ha az a lila szörnyeteg megtámad akkor... én...
- Többet nem tudok annál, amit mondtam. - feleltem végül, egy pillanatra eltekintve. Nem volt ínyemre a párbaj. Csakis akkor tartottam szükségesnek, ha fennálló aggályokat kellett megszüntetni, vagy problémákat megfelelően kezelni. Úgy éreztem, ez most olyan alkalom - még ha nem is volt különösebb bajom Ai-val. - Nekem kompromisszumképes felállásnak tűnik. Semmi akadálya annak, hogy összemérjük erőinket. - azzal felálltam, s lehívtam felszereléseimet. Vártam. Mivel ő ajánlotta föl a kihívást, neki kell elküldenie a felkérést. Nem az első harcom, de még nem vagyok annyira jártas a küzdelmekben, miképpen zajlik, de a fél életig tartó küzdelem is elég sokáig tarthat... tekintettel arra, hogy mindketten lovagok vagyunk. Keresztbe öltöttem karjaimat, s vártam - feszülten. Ha elküldte a felkérést, már csak a visszaszámlálás legutolsó momentumáig, a nagy összpontosítással igyekeztem az első csapást kivédeni - bár az sem mindegy, hogy ki a gyorsabb. Az utóbbi harcom nem győzelemmel zárult, s bár nem voltam tisztában Ai szintjével és erejével, abban reménykedtem, hogy némi esélyem lesz a diadalra. Nem tudom, mi, de egy akarat arra ösztökélt, hogy ne hagyjam magamat, s tegyek meg mindent a győzelemért - még ha lányokkal is kell viaskodnom...

Megismerkedtem egy furcsa fiúcskával, kissé magának való de irtó cuki is egyben. Azt mondta hogy látott egy dínót… mármint egy nagyobb sárkány szerű szörnyet, és itt bent a városban folytatta a keresését. Kissé furcsának találtam, elvégre lehet hogy csak nekem de akkor is egy batár nagy mob nem kószálhat a városfalakon belül… sőt ha így lenne már hallottunk volna róla, sőt már Hinari küldte is volna a pm-et hogy menyünk minibost gyakni. Uhh… komoly lenne egy minibosst levadászni város falakon belül. Sőt végig gondolva talán kevesek is lennénk hozzá… nem a szörny végett gondolom, de akkor evakuálást szervezni meg ilyesmik >.> Nem kis meló lenne. Végig néztem a srácon, nem tűnik rossz fiúcskának, talán csak túl élénk a fantáziája… de ezzel nincs is baj. Úgy éreztem hogy segítenem kell neki, legyen szó akár arról hogy csak egy kis figyelemre vágyik vagy akár arról hogy tényleg találkozott ilyen mobbal. Úgy döntöttem hogy egy küzdőtér keretein belül, megkaphatja azt amit szeretne, és netán még én is többet tudok meg mind a fiúról mind pedig az emlegetett szörnyikéről. Arról nem is beszélve hogy az új ismeretek sosem ártanak nekem se. Mind a harcbani tapasztalat szerzés, mind pedig az új barátságok kialakítása. Persze nem vagyok valami tehetséges egyikben sem, de igyekszem mindig a legjobbat nyújtani. Valahogy szeretnék de nem tudok a gyerekek nyelvén beszélni…”gyerekek” nyelvén… javítottam ki magam fejben. Igaz első ránézésre kisfiúcskának tűnik de a mondatai alapján lehet idősebb vagy érettebb mint amilyennek gondoltam. Bár valószínű a szörnyikés belépője okozott bennem némi gyermekded jellemre utaló vonatkoztatást.

Megegyetzünk a harcban, úgy láttam neki is innyére van a dolog, bár karbatett kézzel kissé feszengve várta míg megérkezik a felkérésem. Amit el is küldtem.
- Ne izgulj, ügyes leszel! – Próbáltam bíztatni, egy mosoly keretében. És már kezemben a kardal és pajzzsal támadtam is felé, mikor láttam hogy ő is felkészült. Volt időm taktikákon gondolkodni, de hamar rá jöttem hogy mivel még lovaggal szemtől szembe, úgy igazán nem párbalyoztam… felesleges bármin is agyalnom. A legtöbb amit tehetek hogy alkalmazkodom az eseménykehez, kitapasztalom a mozgását és az esze járását és csupán ezek után lesz mire alapoznom bármiféle taktikát. Sőt, első ízben még a képességeimet sem akarom használni, a legjobb ha megvárom hogy megmutassa hogy neki mije is van. Azt tudom róla hogy fiatal, de a szintjét nem ismerhetem, mint ahogy más képességeibe sem nyerhettem eddig belelátást. Annyit tudok még róla hogy lovag mint én. Ebből sejtem hogy magas élete és netán kitartása lehet. Hm… de ezt majd megmutatja nekem ő maga.
- Támadok! – Jelentettem ki, és megindultam felé. Pajzsom magam előtt, és a kardom már közelít is Raven teste felé és ha tudok egy szúrással indítok. Majd egy gyors megpördüléssel megpróbálom kilökni alóla a lábát, és ezek után ahelyett hogy ismét támadnék ha sikerült ha nem hátrálok pár lépést és pihenek. Kíváncsian várom a fejleményeket, az életcsíkját kémlelem, bár egy sima vágással még nem várhatok többet némi páncél pont veszteségnél. De segond mivel mindig azzal kezdődik és a játék fél életig megy így csak annyit kell tennem hogy kitartóan támadom.

*Csöpp* - Éreztem valami hideget a kezemen, amit kitartottam a levegőbe, és figyeltem... jól sejtettem. A poros járdalapokat kémlelve láthattam hogy aprócska kis pontokban kezdett sötétedni.
- Mahh... ez is jókor kezd el esni... - Sopánkodtam hangosan. Apró szemekben kezdett el szitálni az eső. Nem erősen, de ebben a hidegben már más nem is hiányzott... majd figyelmem ismét a fiúra szegeződött és vártam a visszatámadását.

Nem éppen az ügyesség, hanem tehetség kérdése a győzelem - legalábbis ezt állította néhány idegen. Azt hiszem kezdek olyan lenni, mint ők. Hogy ez jó-e vagy rossz-e, igazán relatív, mert vannak rossz és kevésbé rossz idegenek. Ai nem tűnt annyira rossznak - vagyis azon kívül, hogy lealacsonyított, és a korban majdnem hasonló, életszagú művészt kisfiúnak nevezte, nos, azon kívül nem volt vele probléma. Még volt mit megfigyelni a lányon, félreértés ne essék, nemigen akartam az előítéletekre hagyatkozni. A legnagyobb ostobaság lenne, amit idegenként el tudnék követni. A lány szimplán csak tudatlan volt, nem érthetett meg engem, hiszen nem is ismert. A tudatlanság önfeledt boldogság - valaha, valahol máshol, ami nem Aincradhoz tartozik, valakitől hallottam. Odakint? Lehetséges. A lényeg, hogy már kezdtem érteni, miért is boldog az, aki nem tud. Pedig a tudás hatalom, ha olyan kezekben van. Ai semmit se tudott rólam, mert alkalma se volt az ismerkedésre. Talán megadhatom neki ezt a lehetőséget... talán. Bár a küzdelmet alkalmatlannak találtam bármily kapcsolat kezdeményezésére, de a stílust, melyet ő alkalmaz, ki tudnám figyelni. Tanulhatnánk egymástól - egyet értettem vele, noha a kérdőjeles szintkülönbségek megköthetik a kezemet. Nem lehettem túl bizakodó, de szerény sem. Frontharcos vagyok, ami azért meghatározó azoknak az idegeneknek, akik ki szeretnének jutni a Sword Art világából. Hogy én? Ki szeretnék, meg nem is. Az amnézia sok mindent befolyásolt: rajtam nem volt más, aki úgy jött ide, hogy azt hitte, eddigi élete Aincradban kezdődött. Család és barát nélkül - egyikkel sem voltam tisztában ugyan, de fontosak egy idegen számára. Idegen vagyok, s ezt ha nem is szívesen, ám el kellett ismernem. És tényleg nem szívesen...
- Megpróbálom... - motyogtam magam elé, miközben sálamat megigazítva figyeltem Ait, miképpen fog támadni. Sok elképzelésem volt arról, hogy egy hozzá hasonló idegen milyen eszközöket bevetve harcol. Aljas gáncsolások? Erőszakos csapások? Nem hiszem, hogy ez az ő műfaja, de attól még bűn volt lebecsülni az ellenfelet. Az oldalkardot - melyet nem is olyan régen a kopjáról váltottam át - erősen megszorítottam. Nem szívleltem a kardot, mert semmi különleges nem volt benne. Kopjával jobban boldogultam, ráadásul kiemelte a lovag azon részét, amikor lóháton megy harcba. Azonban hallgattam a nagyobbakra, és a pontokat előnyben részesítve leváltottam a kedvencemet. Az első alkalom, mikor egy idegen tanácsát figyelembe veszem. A Támadok! vezényszóra összeszűkítettem szemeimet, minden figyelmemet a megmozduló Aira fordítottam. Pajzsomat mellemhez szorítottam, és amint a szúrófegyver vészesen közelített felém, azt használva hárítottam a támadást. A pördülés váratlanul ért - szóval mégis az aljas cselekhez fordult. Bár hanyatt vágódtam, nem ért se élet- se páncélpontveszteség. Ennyitől azt hiszem nem is várhattam mást. Azt hiszem. És ahogyan gondolkodtam, miképpen tudhatnám meglepni, elkezdett esni az eső.
- Legalább hangulatosabb lesz a harc. - Megpróbáltam felvidítani, illetve a harcra ösztökélni, miközben fölálltam a lassan nedves földről. Megráztam fejemet, majd a kardot megforgatva kezemben agyaltam, miképpen támadjam meg őt. A lovat még nem akartam előhívni, tudván, hogy Ai úgy sem kedvelné a létszámfölényt. Majd. Még várok vele. Addig is megpróbáltam a tiszta nyers erőre hagyatkozva, az egyszerű tényre hagyatkozva támadni, miszerint a fiú erősebb a lánynál. Pajzsomat előretartva akartam felülkerekedni rajta, majd egy karlendítéssel a kardommal igyekeztem megsebesíteni.

A harcunk elkezdődött. Úgy voltam vele hogy sokat tanulhatunk egymástól mint lovag a lovagtól. És igenis szerettem volna tanulni, ugyanakkor az ő gyengeségeit és hibáit látva kiküszöbölni hogy én ne követhessem el ugyanazt, és ha akadnak erősségei akkor viszont azokat elsajátítani. Nyitott vagyok az új dolgokra. Élvezem ezt a harcot, hiába egy kölyökkel vívom, valahogy felpezsdít a tudat. Rég éreztem már ezt, és fogalmam sincs hogy mi is indította el bennem újra ezt az érzést. Talán Ő?... Nem tudom, de nem is ez a lényeg. Egyedül ami fontos hogy megtartsam önmagamban. Hogy ne felejtsem el megint. A harcolás és tapasztalatszerzés utáni vágyat. Szeretem. A szívem egyre hevesebben ver, majdhogynem kiugrik a helyéről, mikor tudatosul bennem hogy valami olyat kaptam vissza amiről azt hittem elveszett. És nem tudom mit csinált… de Raven ébresztette fel ismét bennem.

Támadtam. Láttam hogy a srác figyelemmel kíséri minden mozdulatomat, kardommal közelítettem felé, a pajzsom magam előtt szorosan tartom. Egy szúrással indítottam amit könnyedén hárított a pajzsával, de a lába védetlen maradt, és mivel végig egy helyben állt így álló célpontként könnyűszerrel kigáncsoltam, majd hátráltam.

- Nyitott a védelmed a lábaidat illetően. Mozogj. És ne csak a kezem nézd! Sose tudhatod hogy kivel is kerülsz össze egy harcban, legyen az barát vagy ellenség mindig mutathat ujjakat. Sőt ha igazi ellenség lennék már rég megszabadítottalak volna némi páncélponttól. – Magyaráztam, miközben felkelt. Megjegyeztem neki nem túl nagy örömmel hogy elkezdet cseperegni az eső, erre Ő csak annyit mondott hogy legalább hangulatosabb lesz. Furcsa hozzá állásnak véltem, de tudtam hogy akad aki szeret az esőben lenni. Bár megfigyeléseim szerint ők főként maguknak valóak vagy épp szomorú, lehangolt korszakukat élik. Bár kitudja. Biztos akad aki táncra perdül az esőben, örömében.
- Hangulatosabb? Lehet hogy igazad van… bár azért nem kéne megfáznunk ebben a hidegben. Szóval folytassuk, és utána igyunk meg egy forró csokit vagy teát hogy felmelegedjünk. Ismerek egy közeli fogadót, széles választékkal és jó árakkal. Aki veszít az meghívja a győztest! Mit szólsz hozzá? – Öltöttem ki a nyelvem. Szerettem fodadni, attól független hogy álltalában el is veszítem… >.> De azért valahogy mégis mindig jól sül el minden.

Láttam hogy Raven támadásra készül. A pajzsát a szokványos helyzetben, a kardja viszont már lendül is felém. Hátrálni kezdek, legalábbis szeretnék. Majd tudatosul bennem egy újabb felismerés. Ami nem tetszik túlzottan. Ónos eső eseeet! >< Így a hátrálásból hanyatt vágódás lett, ráadásul a fiú támadása is betalált. ><
- Szép volt! - Jegyeztem meg még a földön feküdve. Majd feltápászkodtam, és most én jöttem. Igyekeztem talpon maradni. Gondolkodtam hogy kéne használni valamelyik skillem, de rá jöttem hogy még nem muszáj. Majd ha a kövi találata is betalál, utána rendbe szedem magam. Ez még csak a bemelegítés mindkettőnk részéről. Pajzsom a kezemben, kardom a másikban. Lendületet veszek felé, majd eszembe jutott valami. És úgy is fogom csinálni. Lássuk tanult-e a hibájából. Az ónos eső csúszását kihasználva, támadok felé, majd szimplán csúszni kezdek, legugolva a pajzsommal védem magam felülről, úgy hogy könnyen mozdíthassam, a kardom viszont úgy tartom hogy sebezni tudjam a lábát. Ha sikerült leállok ha nem akkor, amint a csúszás véget ért, új lendületet veszek felé és ismét támadok, pajzsommal megpróbálom félre lökni az övét hogy utat törjek magamnak és kardomnak. Mivel az én pajzsom van belül így könnyedén el tudom mozdítani hogy védekezzek.

Enyhén szólva meglepett, amikor érvekkel alátámasztotta, mennyire kéne odafigyelnem a védelmemre. Félreértéstől távolodjék, semmiképpen sem tartottam okoskodó, üres beszédnek - egyszerűen csak váratlan volt egy olyan lánytól, aki az imént egyszerű kisfiúnak nézett, aki habókos szörnyek után kutat. Kihívó félmosolyt eresztettem el, bár semmiképp sem gúnynak szántam. Örültem, hogy egy olyan ellennel kellett megküzdenem, aki konyított a lovagok harcmodorából. Egy bólintással adtam tudtára, "igen, megértettem mondandódat, s hálás vagyok a tanácsért". Egy zöldfülű semmiképp sem tűrné el az építőkritikát - örültem, hogy nem voltam az.
Miután megjegyeztem az időjárás előnyeit, meglepő, de annak megbeszéléséből meghívás lett. Én? Ő? Tea? Egykor Anat is meghívott, ám ő azért, meg szimpatikusnak találta a melódiámat. Ha akkor nem zongoráztam volna, most is ugyanolyan magányos lennék, mint akkor. Úgy tettem, mintha a hosszúra nyúlt hümmögéssel kétségeket támasztottam volna a meghívás lehetőségeiről, bár erről szó sem volt. Jóindulatú, kissé ostoba idegen, a maga módján, de hátha van olyasmi Aiban, amitől hasonlók lehetünk. Talán. Enyhén balra döntöttem fejemet, miközben eljátszadoztam a kard markolatával.
- Ez most... randi, nem? Vagy hogyan is nevezitek ezt? - Távol állt tőlem az, hogy kérdésemmel szánt szándékkal zavarba akartam hozni a lányt, egyszerűen nem voltam biztos abban, hogy tényleg ez az, amire a randevú szót értik. Megvártam a választ, majd elszántan nekirontottam, miután szusszantottunk egy aprót. Öklelésemtől és a kedvező időjárásnak hála támadásom sikeres volt, és Ai hanyatt vágódott. Mire felkínálhattam volna segítségemet, önmagától is felállt. Egy újabb bólintással megköszöntem elismerését, majd ő következett. Amit az elmúlt két percben megtanultam, azt igyekeztem nem elfelejteni. Láb és kar. Láb és kar. Csúszott, idáig megvolt minden mozdulatsor, s ez némi önbizalmat adott ahhoz, hogy ellentámadásba kezdjek. A legjobb védekezés a támadás - az elvet szem előtt tartva figyeltem a lábamat, miközben a csúszás közben kitartotta kardját. Megpróbáltam ellendülni a földről, azonban nem tudtam kellő magasságba felugrani, így a fegyver csíkot húzott a jobb bokámon. Így jár az, aki nem vesz akrobatika jártasságot - dörmögtem magamban, bár nem adtam fel, még így is volt esélyem az ellentámadásra. Visszább ugrottam, hogy ne érjen több meglepetés, majd képességemet bekapcsolva ellöktem magamat a talajtól. Korábban kellett volna erre gondolnom, bár a harc csupán csak most kezdődött, nem volt okom az aggodalomra. A képesség plusz sebzésként ért, azonban biztosnak gondoltam a találatot, noha még nem lett elkönyvelve, de addig is Ai nem tudott újabb támadással megsebezni.

//Ha a spec. sikeres, három (3) körül keresztül 13-at sérülsz pluszba.//

Élet: 115/115 HP;
Páncél: 58/94;

Spoiler:

Szórakoztatónak ígérkezik ez a kis mérkőzés. Kifejezetten annak érzem. A kardjaink pengéi próbálták egymást, a pajzsok óvták a tulajdonosaikat, és mi… mi bele adtunk mindent. Úgy érzem. Kezdeti döcögéstől megszabadulva sorra fogyatkozik meg a páncél pontunk. Legalábbis első körben az enyém. De nem esek kétségbe, nem szokásom. A harc mellet némi beszélgetésre is sort kerítünk, aminek én kifejezetten örülök. Már kezdetektől fogva valltam azt hogy az ember egy igazi harc folyamán mutatja meg igazi valóját, legyen szó bármiről. Ott derül ki az értékrendje és a hozzá állása a társaihoz és önmagához. Sokan nem értik miért is szeretek megküzdeni másokkal, lágy és őrült szívem ellenére, de ez van. Ha veszélyben érzi magát valaki, könnyen előbújik belőle az ördög. Vagy ritkább esetekben, egy-egy egomen „gólem”-ről is kiderülhet hogy nem tudnak nőkkel erőből harcolni. Gyávaság-e ez az Ő részükről, vagy inkább megalázás a miénkről… még nem tudtam rájönni… de talán nem is baj, a sok gondolkodás megöregít. Tartja a mondás… vagy valami hasonlót.. oO Mindegy is. Raven korához képest igen inteligens… vontam el a következtetést, amit hamar megkérdőjeleztem amikor kihívásomat és fogadásomat randinak titulálta… Kicsit meglepődtem a reakcióján, de tanulva a hibámból nem fogom az első gondolatom a számra venni. Gondosan átgondolt választ kell adnom hogy meg ne sértsem… sőt jobban bele gondolva kifejezetten cuki ezen oldalú tudatlansága. Olyannyira hogy ha nem lenne Jin akkor elmennék vele egy oktató randira… De nem >< Nem szabad! És miután kilábaltam zavaromból és átfogalmaztam magamban a gondolataim, válaszoltam is neki:
- Ez egy felettébb aranyos kérdés. És nem ez nem randi, csupán baráti fogadás, és aki veszít az meghívja a győztest. De ne érts félre, édesnek talállak, de kicsit fiatal vagy hozzám… - És már kezdem is… megint, nem elég hogy zavarba jövök, de feleslegesen is magyarázkodom.
- És már van barátom, így…. nem lenne helyes egy randi, főleg hogy kizárt hogy jól tudnám érezni magam… QQ … Mármint nem arról van szó hogy nem érezném magam jól veled de… whaaa – Akadok ki…. félek ebből már nem jövök ki jól. Idegességemben és frusztráltságomban, ingerülten vakargatom a tarkóm. Ez most furán jött össze, pedig eddig még senki nem értelmezte félre… vagyis ehet csak nem tették szóvá… >.> vagy nem tudom… QQ Mahh… nagy levegőt veszek, lehiggadok és visszatérek az eredeti álláspontunkhoz. A harchoz. Úgy vetem észre a fiú figyelemmel követte a mondataim, és meg is fogadta őket. A mozgásából és a fiú hozzáállásából is letehet ezt látni. Megfogadta a tanácsom, aminek felettébb örültem, mivel ez azt jelenti hogy hasznosnak vélte. És tény hogy ezek a saját megfigyeléseim voltak. Majd támadtam, az ónos eső az ellenségemnek bizonyult ugyanis a fiú öklelése és a csúszós járdalap remek kombót hoztak össze ellenem, és bizony hanyatt vágódtam a fiú lábai előtt. Gyorsan felkeltem és folytattam, de egy gyors pillantással levontam pár következtetést. Most már biztos hogy megfogadja a tanácsomat. *-* Örvendeztem magamban. De ez nem torpantott meg, sőt! Ismét támadásba lendültem, amin meg is lepődtem hogy sikerült, de sok időm nem maradt az örömre… egy furcsa mozdulattal a fegyverére támaszkodott és fellőtte magát a levegőbe… még hozzá magasabbra mint amit én tudok kettes szintű akrobatikával, és utána ugyanezzel a lendülettel vetődik felém. oO Ennyi volt amit elsőnek felfogtam, majd rájöttem hogy ez bizony több volt annál mint amit látok… A páncélom megcsappan… és ha így halad hamarosan le is hull rólam. :O Pár pillanatig megszólalni sem tudtam, csupán hápogtam… lebecsültem volna? oO Nem tudom, de egyre inkább érdekesnek tartottam, lehet hogy magasabb szintű lenne nálam? Ez az amivel most nincs időm foglalkozni… Speciális képességeket még nem akarok bevetni, szeretném elhúzni a harcot, hogy minél többet tanulhassunk egymástól. A kardom előbukkan a pajzsom mögül és megpróbálom megvágni… vagyis csak terelek, a pajzsom a lábára szögezem, hogy ne tudjon hátrálni, majd egy vágással próbálkozok, és hátrálok.

/Támadás sikeres! Élet:215 Páncél:28-13=15 Első kör./

Úgy tűnt, nem az első lányt hoztam olyan helyzetbe, ami felettébb kínos szituációt szült. Ekkora súlya lenne egyetlen szónak? Vagy ő értette félre? Vagy netán én nem voltam elég okos? Elég körültekintő, tapintatos? Sokat kellett még tanulnom az idegenekről ahhoz, hogy én magam is annak tűnjek - de tudtam, hogy valamiben más vagyok. Még nem tudtam, pontosan mitől és miért, de ha folytatom a játékot, akkor talán ki fog derülni. Egy hosszúra nyújtott "Ő"-zés közben államat vakargattam. Teljesen tanácstalan voltam. És ahogyan kimondta az édes szót, a tanácstalanságból konfúzió lett. Összezavarodtam. A nő nemű idegenekkel ennyire körültekintően, és óvatosan kell bánni... legalábbis így jött le nekem. Felicia egy ostoba, kérdésekkel dobálózó lány volt, de legalább megmagyarázott nekem egy szót - sokat jelentett nekem, mégsem köszöntem meg, hanem elüldöztem. Kezdtem érezni, mit gondolhatnak az idegenek, ha megbántják őket... de attól még ugyanolyan ostobák és értetlenek.
Már van barátja - hogy mit értett ez alatt, az nagyon jó kérdés. Egy idegennek több barátja lehet, ezért volt furcsa, hogy ezt így kijelenti. Nekem is van barátom: a ló. Bár az első találkozásunk nem alakult a legjobban, - tényként kezelve azt, hogy amint meglátott, le akarta csapni a fejemet - azóta mégis a hátán hordoz, akár egy kiskirályt. Mondjam neki? Ne mondjam neki? Talán csak jobban hasonlítanék az ostoba idegenekre, ha értetlenül fecsegek. Nem, az nem én lennék. Aztán miután Ai a magyarázkodás végéhez ért, megköszörültem torkomat.
- Mindegy. Csak kíváncsi voltam. Jó néhány szóval nem vagyok tisztában. - Őszinteség. Figyelmen kívül hagytam minden jövendőbéli sértést, ami netán ezért érhet. Nem ezért vagyok itt, s a hazudozás semmire sem visz. Nevethet, ha akar, én nem akadályozom meg benne. Persze valahol felettébb zavaró, sőt, már majdhogynem kínos téma volt az, hogy nem voltam velük egy súlycsoportban, ezen a téren. Nem tehettem róla, mégis bűnösnek éreztem magamat - pont úgy, amikor meg akartam ölni őket.
Nem engedtem, hogy gondolataim szabad befolyást gyakorolhassanak rajtam, főleg nem egy küzdelem ideje alatt. Támadásom sikeresnek volt mondható, és a képesség hatása úgy hatott, ahogyan kellett volna. Nem tudtam, mennyi páncélpontja lehetett, de egy lovagi kasztúnak semmiképpen sem lehetett kevés - már amennyire ismertem a kasztok jellemzőit. Páncélomnak még legalább a fele megvolt, tehát nem álltam annyira rosszul, de nem becsülhettem le Ait. Még nem használt képességet, és az életsávjának hosszát sem tudtam felmérni, mekkora, és hogy egyáltalán hányas szinten áll. Egyelőre annyit gondolhattam, hogy kicselezéssel és ésszel talán lehet esély a győzelemre, bár még hosszú küzdelemnek nézhettünk elébe. És ahogyan támadt, kardjának éle enyhe pixelcsíkot húzott az arcomon, páncélpontjaim rovására. Kérjek segítséget őtőle? Ne kérjek segítséget őtőle? Még túlságosan korainak éreztem még az idézést, habár ló funkcióban akartam használni, az még plusz páncéltól vagy már élettől szabadítana meg. Még vártam: amíg ő nem alkalmazza saját képességét, addig megtiltottam magamnak. Pajzsomat és kardomat a mellkasomhoz szorítottam, és egy egyszerű gyors szúrás közepette igyekeztem leszerelni az övét, és védelem nélkül maradva a bal vállát megvágni.

Élet: 115/115 HP;
Páncél: 35/94;

Furcsa ahogy ez a fiúcska viselkedik, gondolkodik, de felettébb érdekfeszítő jellem. Talán pont azért mert hiába ismerjük egymást pár perce, attól még nem tudtam meg róla túl sokat… mondhatni szinte semmit. Picit bosszant, mert általában sikeresen megnyitom az embereket, és jobban bele gondolva talán dicsősséggel kéne eltöltenie hogy ennyit is beszél velem. Nem túl szószátyár de nem azért mert nem tud mit mondani… legalábbis ezt érzem ha rápillantok. Erős jellemmel rendelkezik, és tudatos életet él, ugyanakkor kelt bennem némi űrt… azt hogy miként és miért nem tudnám pontosan leírni, sőt talán nem is kell. Felesleges is ezen agyalnom, bár tény hogy szeretnék bele látni Raven kobakjába. Nem is tudom hogy hogyan is írjam le szavakkal… csendes, céltudatos, tanulékony… ugyanakkor olyan mint amikor valaki keres valamit… bár ezt nem tudom elmagyarázni hogy hogyan is következtettem erre, de ezt érzem. Most már biztos vagyok benne hogy nem figyelem felhívásként említette meg a szőrnyikét… ugyanakkor tényleg nem értem hogy miért épp a városban keresi… sőt igazából azt sem értem hogy miért is keresi… olyan mintha nem félne… mintha nem tartana attól hogy veszíthet és meghallhat… bár nem hiszem hogy az az alkat lenne aki könnyedén eldobná az életét, nem ezt tényleg nem hiszem.

Mondatával kissé meglepett, sőt hirtelen azt sem tudtam hogy-hogy is reagáljam le.., könnyed kifejtés helyett magyarázkodni kezdtem zavaromba, majd mikor éreztem hogy elvörösödök még tetéztem is dolgaim. Utólag fordult meg a fejemben hogy akár figyelem elterelés is lehetett volna a részéről, de ez idő alatt egyáltalán nem támadt… sőt állát dörzsölgetve állt tanácstalanul… ~ Csak nem felszedni próbált? oO ~ Jutott el a tudatomig hogy egy pasi hogyan is gondolkodna… de gyorsan megnyugtatott mikor könnyed mondattal kijelentette hogy „mindegy”, és hogy csak „nincs tisztában néhány szóval”. Pöppet meglepődtem, majd megkérdeztem azt amit lekövetkeztettem ebből értelemszerűen.
- Csak nem külföldi vagy? oO – Találkoztam már pár, nem japán származású emberrel, így ez nem is lenne olyan meglepő. Majd ha válaszolt, a kardom ismét felemeltem jelezve hogy támadok. És így is tettem, ügyetlen voltam így hagytam magamon egy könnyedén felfedezhető és kijátszható támadási felületet, de már nem volt időm hogy arrébb ugorjak vagy hogy kardom felemeljem, sőt a pajzsommal sem tudtam kivédeni a támadást. ~ Nah, most mit tegyek? ~ Akartam megfejteni és felsorakoztatni a lehetőségeimet, bár tudtam hogy meg fog vágni, de nem aggódtam mivel az előző sebzése pár ponttal volt nagyobb csak az enyémnél, igaz nem tudom hogy Ő hogy állhat páncélzatilag és élet statilag, de tudtam hogy ha közel vagyok hozzá akkor tudom csak jól támadni. A kardját felemelte és már vágott is, én is felemeltem a kardom, alulról felfelé, miközben a pajzsomat bele akasztottam az övébe, igyekezve megakadályozva azt hogy hátrébb tudjon vonulni, vagy szimplán csak arrébb szökellni. Ha sikerült a vágás amit elviekben az alkarján haladhatott keresztül, akkor feldobtam a kardom a magasba, ami jó párszor megpördült a levegőben. Megfogtam a jobb kezét amivel a fegyverét tartotta, felkarjánál fogva megcsavartam és átlendítettem a fiút a vállamon, és ha ügyes voltam még a levegőben elkaptam a kardom amikor az visszafele vette az irányt a gazdihoz.
- Hehee, lvl.2 súlyemelés! – Öltöttem ki a nyelvem a fiúra. Ha sikerült letepernem őt a földre.
- A második javaslatom, soha ne engedd hogy huzamosabb ideig a közeledben tartózkodjon az „ellenség”. – Jött a kövi jó tanács a számból, mikor már pár métert hátráltam, teret adva a fiúnak hogy fel tudjon kelni és rákészülni az ellentámadására. Most akadt időm hogy megpillantsam az életcsíkom, és hoppá! Megcsappant egy pindurkát. Több vonódott le mintsem gondoltam. oO Ha így haldok akkor bizony én haraphatok könnyedén fűbe. Úgy néz ki ez a srác többet tudhat minét én, még akkor is ha alapvető hibákat követ el... bár nem mintha én nem tenném meg sorra ><" Össze kell szednem magam, méghozzá gyorsan! Figyeltem a fiú mozgását, és úgy döntöttem hogy mostantól komolyan fogok harcolni, és jut egy aprócska meglepetés neki is mire ideér. :3

Támadásom nem vesztett célt, és a képességemnek (is) hála leszedtem (de nem úgy... ) Ai páncélját. Elégedetten megnyaltam kicserepesedett ajkaimat, majd kardomat magamhoz szorítva egy rövid pihenőt tartottam. Éppen csak addig, míg ő támadást intézhet. Újabb alkalom nyílt arra, hogy alaposan elszégyelljem magamat, amiért Ait kellemetlen helyzetbe hoztam. Mit kéne pontosan csinálnom ahhoz, hogy ne történjek efféle dolgok? Félig csípőre tett kézzel az ég felé néztem. Az eső még mindig esett, és látszólag nem is akart igazán elállni. Egy könnyed szuszogással elhatároztam magamban, hogy innentől kezdve figyelni fogok arra, mit mondok egy nőnemű idegennek. A szemébe nézve sok mindent el tudtam képzelni, mi foroghatott a lány fejében. Hogy mi kellett volna csinálnom, nem tudtam - és az az érzésem, hogy utólag sem fog kiderülni. A "nincs tisztában néhány szóval" részen nem azt mondtam, hogy más nyelvet beszélek. Egyes idegenek azt mondták, hogy a SAO-ban mindenki érti a másikat... hogy miért is, azt pontosan nem tudom. Nem nagyon figyelek oda az ostobák papolására. A külföldi alatt mást nemigen érthetett. Csendesen megráztam fejemet, miközben egy "A-a"-val erősítettem meg: nem, nem arról van szó.
- Nem tudom pontosan mit értesz a külföldi szó alatt - Tény is volt. - De még az anyanyelvemen érteném azt, amiről az imént beszéltél. Külföldi... - motyogtam magam elé, miközben tényleg, igazán azon gondolkodtam, vajon lehet-e pontos definíciót adni eme szónak. A lovat nem hívhattam le azért, hogy efféle játékba nem vágó kérdésekkel fárasszam őt, és lejárassam a képességemnek a hatóidejét. Habár tényként kezeltem azt, hogy ki tudja, Sleipnir mit csinálhat, ha nincsen megidézve, de biztosra vettem: rengeteg dolga lehet. Több elképzelés is átfutott az agyamon: talán van egy saját világa, egy saját bolygója, ami nem nagyobb egy kertes ház birtokánál. Egy ház, facsemeték, és a ló vígan számolgathatja a fűszálakat, körbenézhet, aludhat a természet lágy ölén. Ott, ahol az ideje addig tart, míg a játékot ki nem visszük, vidáman eléldegélhet, miközben némi kötelessége is van. Nem unatkozik, és a helyében igazán boldog lennék. Nem őrül bele az egyedüllétbe, s a semmittevésbe, dolga van, ha szólítják, de békében élhet. Vajon tudja-e, hogy egy nap el fog tűnni, ha a Sword Art Onlinenak, az álomnak vége lesz? Egyáltalán sikerülhet kivinni? Erős kételyek fogtak el, és miképpen figyelmem ellankadt, Ai a vágását sikeresen végbevitte, s a súlyemelését előnyben részesítve átlendített a vállán. Csak nem harcművészetet tanult az odakintben? Meglepetten néztem fel rá, miképpen fölöttem állt, és gúnyosan öltötte ki nyelvét. Túlságosan lekötött az iménti, fejemben megfogalmazott kérdés. Miután helyt adott a felálláshoz, lassan felocsúdtam a történtekből.
- Bocsánat. Nem figyeltem eléggé. - sütöttem le szememet, miképpen a kérdés lassacskán elborította az elmémet. Feszült lettem, miképpen megszorítottam a kard markolatát, majdnem minden türelmem elveszett. Felszisszenve a földhöz vágtam a Kristálypajzsot és a Pajzshordozók oldalkardját, és sóhajtottam egy nagyot. - Nem akartam, sajnálom. Csak ez nehéz. - erőt vettem magamon, hogy a szemébe nézzek. - Fogalmam sincs, tényleg sikerül-e megcsinálni. És hogy mi lesz azután. Nekem fogalmam sincs arról, ki vagyok én, és honnan jöttem. Nincsenek emlékeim. Gyakran azt sem tudom, miért kellene harcolnom. - mondtam halkan, visszafojtott hangnemben, majd felvettem a földön heverő pajzsot, s kardot. - Légy szíves, egy okot mondj nekem, miért kellene küzdenem. Egyetlen egy okot.

Élet: 115/115 HP;
Páncél: 12/94;

Szemlátomást zavarta valami Ravent, bár elképzelni nem tudtam hogy mégis micsoda, de felfogtam hogy talán csak rosszabb napja van… bár nem ismerem így fogalmam sem volt hogy milyen lehet a jó és milyen lehet a rosszabb napjain. De itt volt az alkalom hogy megismerjem. Zavarba jöttem én is a kérdése alapján, kissé összezavarodtam, furcsát kérdezett. Bár lehet csak nekem voltak egyértelműek ezek a dolgok.. bár kitudja kinek mi az egyértelmű De felesleges is ezen agyalni, így feltettem a nekem tűnő legegyszerűbb és leg elképzelhetőbb kérdést a fiúról. A válaszon szintén csak meglepődtem. ~ Mi az hogy nem tudja, mi az hogy külföldi? oO~ Bár ez bizonyította be nekem hogy úgy néz ki tényleg az, bár én is tudom hogy legyen az ember bármilyen nemzetiségű a sao nyelvprogramjai olyan fejlettek hogy megértjük egymást így-is úgy-is. Nem tudom miket tudhat ez a fiú de máris levette a páncélzatom, míg én meg sem karcoltam az életét. Durva? Vajon hanyas szintű lehet, meg kéne kérdeznem, de a fiú a gondolataiban elmerülve bámulja az eget. Már majdnem támadtam mikor észrevettem ezt.
- Figyelj, támadok! – Hívom magamra a figyelmét, és támadok is. Fél életig megy a harc, de nekem még sokat kell levennem odáig, miközben igyekszem megtartani a saját pontjaimat. Én okoskodtam erre mégiscsak Ő van előnyben, ez kicsit szégyen rám nézve. Bár még nem használtam speciális képességet, nincs veszve minden. De még mindig nem érzem hogy szükséges lenne, valami visszatart… bár jómagam sem tudnám megmondani hogy mégis micsoda. Közeledek felé, megvágom majd a vállamon átpördítem a súlyemelésemet felhasználva erre. A kis srác kissé talán megszeppenve feküdt a földön miközben én egy huncut nyelvöltést engedtem meg felé. Nem tudom miért, valahogy mindig hevesen kezd el verni a szívem mikor egy pasit látok a földön feküdni, és ha még meg is van szeppenve az már csak a jéghegy csúcsa. ~ Kawaaiii *-* ~ Szólalt meg egy belső hang bennem ami valahogy mindig az igazat mondja az érzéseimről, gondolataimról. Nem hazudtol meg soha ;3 Majd mikor szemét lesütve kért bocsánatot, elvörösödtem. ~Totál Kawaiii *-* ~ Bár csak egy gyerek, legalábbis még ha csak pár év is van köztünk valahogy az első pillanattól kezdve amint megláttam ezt éreztem, gondoltam. Konkrétan nem tudom meg mondani hogy miért ez olyan, mint amikor megláttam Oziriszt és elkezdtem félni tőle, pedig az égadta egy világon még csak egy rossz szót sem kaptam tőle, vagy amikor Rent láttam meg rövid hajjal. El akartam lopni Regi-t mert az hittem hogy Ren nem az igazi Ren, és az a valaki ellopta Regit… igen… kellett egy kis idő míg megbarátkoztam a ténnyel miszerint tévedtem. És ő bizony Ren volt, amit a maga módján be is bizonyított… >< De ebbe inkább nem merülök bele, most harcolok és Raven-el kell foglalkoznom, nem mással. >< Nem kalandozhatok el. >< Majd a fiú furcsa viselkedésén akadok ki… eldobta a kardját és a pajzsát. oO Harc közben ilyet nem szokás csinálni. >< Majd az arcát fürkészve rá jövök hogy nagyobb gond van mint ahogy én azt sejtettem. Csendben végig hallgatom a fiú mondatait, amihez kellet némi idő hogy eljusson a tudatomig… nem is inkább hogy el tudjam képzelni, hogy bele tudjam magam képzelni a helyébe…bár az biztos hogy nem sikerülhet teljesen, elvégre nem érezhetem azt amit ő tapasztalat híján. Majd lépésről lépésre próbálom elmagyarázni magamnak hogy milyen is lehet most neki. ~ Nem emlékszik semmire…~ Biztos félhet, magányos lehet sőt talán haragudhat is… tele lehet kételyekkel és kérdésekkel… Bár bizonyos szemszögből nézve nem tudom eldönteni hogy vajon áldás-e vagy átok ahogy Ő érzi. A helyében én mindenképp megpróbálnám kideríteni hogy mi is történhetett… de idebent egyedül erre talán esélye sincs. Egy darab cérnaszál, vagy szétszórt morzsadarab sem amin el tudna indulni hogy visszakeresse a dolgokat. Szomorú…nagyon szomorú lehet, magányos és kívülálló… Kérdéseit nem konkretizálta valahogy mégis értettem hogy mire is gondol. Elsőnek mikor beléptem a játékba semmit sem tudtam róla, és nekem az adott erőt hogy láttam az öcsém egy pillanatra... már ha tényleg Ő volt az. Ugyanakkor remélem hogy igen, a másik felem viszont könyörög hogy ne bárcsak ne őt láttam volna. Egyedül voltam mindaddig amíg Rita és Tsubaki rám nem talált, majd Rita beinvitált abba a céhbe amiben épp benne volt… Azóta sokat változott minden, a céh is Rita is, sőt bizos én is. Megismerkedtem Jin-el akit imádok, és el nem tudnám képzelni nélküle az életem. Akárhogy is nem panaszkodhatok mert sokat kaptam és nyertem a saon belül is.
- Hogy miért harcolj? – Léptem közelebb hozzá.
- Önmagadért. – Feleltem egyszerűen és szorosan magamhoz öleltem a fiút. Tényleg nem tudhatom pontosan hogy milyen érzés is lehet most neki ez az egész. De biztos vagyok benne hogy nem könnyű.
- Harcolj önmagadért, mindenkiért, akit megismertél idebent! Harcolj azért hogy ha egyszer kijutsz, és leveszed a fejedről a Nerve Geart, kinyitod a szemed és meglásd azokat akik végig izgulnak érted most ebben a percben hogy végig vidd a játékot, és abban reménykednek hogy valami megoldást találhatnak hogy kívülről is meg tudják szüntetni ezt a börtönt. Harcolj azért hogy legyenek barátadi, és harcolj a szép emlékekért amiket idebent szerezhetsz. És ha mindezek nem elegek, harcolj értem, és cserében én is harcolok érted. -*Mosolyodtam el kedvesen.* Azt hiszem kiváltotta belőlem a nővéri szeretetet, és óvást. Megkedveltem, és úgy döntöttem hogy segítek neki.
- És még egy dolog. Nem baj hogy ha nem emlékszel most semmire, ettől nem vagy kevesebb, sőt még csak más sem. Egyedi vagy. És az emlékek terhei nélkül vagy most olyan mint amilyen, ezzel szerintem több lettél mint egy átlagos ember. Egy őszinte és igaz fiú vagy, megjátszás és csalódások általi óvatosság, netán előítéletek nélküli személy. Kevés az ilyen, hidd el. Szóval, igenis megéri harcolni! – Egy indok helyett mondtam vagy százat ami hirtelen az eszembe jutott, és még tudtam volna folytatni. Bár míg a kobjakát magamhoz szorítottam sok dolog megfordult a fejemben, de nem hazudtem egyik szavammal sem, de volt valami ami nem hagyott nyugodni, bár nem mertem neki szolni erről. Ismertem valakit… aki szintén hasonlóan elveszett volt, bár nem tudom azóta merre jár, de sok dologban megbizonyosodtam róla… bár ezt a fiút elnézve nem hiszem hogy olyan lenne. Nem hiszem hogy egy érzelmekkel teli npc- lenne. De a tényen semit sem változtat. Ha npc ha igazi játékos akkor is segítek neki. Szeretnék segíteni hogy megtalálja az emlékeit, hogy rátaláljon önmagára.
- Sőt Raven, ha engeded szeretnék segíteni hogy megtaláld az emlékeidet. Bár még nem tudom hogy hol is kellene kezdeni… de szívesen meghallgatom a kérdéseidet. Sőt ha jól tudom olyan dolgok is segíthetnek ilyen esetben hogy ha mesélek arról hogy milyen is lehet „odakint.” Bár egy dolgban nem vagyok biztos… - Halkultam el.
- Lehet hogy csak egy baleset útján veszítetted el az emlékeidet, mint példálul hibás a Nerwe Gear-ed, de az is lehet… hogy … hogy szándékosan nem emlékszel. Persze nem tudatosan. – Tettem hozzá gyorsan.
- Lehet hogy olyan dolog miatt nem emlékszel a múltadra, amit el szerettél volna felejteni. És azt csak te tudod hogy készen állsz-e arra hogy szembenézz vele. – Folytattam, tőlem nem megszokott komolysággal.
- Bár tény hogy nem biztos hogy segít az hogy ha a kinti dolgokról mesélek. Lehet hogy nem fog történni semmi, vagy hogy csak később.. jóval később… - Az agy furcsa teremtmény….
- Tényleg álmodni szoktál? Mármint szoktak olyan álmod leni ami nem „evilági”… furcsák, és furcsa érzést váltanak ki belőled? – Kérdeztem rá, hátha alapon. Bár lehet kicsit sok lesz neki így egyszerre, szóval hagytam neki időt válaszolni is.

Így, utólag orbitális hibának tűnt kétszer is bocsánatot kérnem... főleg egy lány-idegen előtt. A reakciómból láthatólag semmit sem értett, és ezért nem is volt okom hibáztatni Ait, hiszen ismerni sem ismert. Én sem ismertem őt, és igazából a Sword Art igazi arcát sem ismertem. Ez a világ is talán csak egy álom lehetett csupán, semmi több - egy álom, amiből csak akkor lehet felébredni, hogyha mind a száz szint megtisztításra kerül. De mi fog történni, hogyha az álom véget ér? Már maga a vég puszta gondolatától is megrettentem, és ez az érzés talptól fejbúbig megbénított. Ez az oka, hogy másodpercekkel korábban eldobtam az életemet óvó fegyvereimet. Nem láttam értelmét annak, hogy ezt a harcot tovahúzzam, ha az okot sem tudom. Az okot, ami értelmet adhat a küzdelemnek. Az emlékeim megadhatták, de tudtam, éreztem, hogy a választ a szívemben kell megkeresnem. Egyszerűen túlságosan türelmetlen voltam ahhoz, hogy a keresést szüntelenül, eredmény nélkül folytassam. Beleőrültem a tudatlanságba, még a ló megülése után is. Úgy éreztem, semmi sem változott. Vagy egyszerűen csak a türelmetlenség beszélt belőlem? Ahogyan az emlékeimről, úgy erről sem tudtam nyilatkozni. A szélsőséges tanácstalanság már arra késztetett, hogy az idegenektől várjak megoldást. Valahol szégyelltem magamat emiatt. Mióta önálló játékosként űzöm a Sword Artot, és nem a szörny bábjaként, az idegeneket másnak sem találom, csak ostobáknak. Kevésbé ismertem a fajtámat, de ezt rögtön elkönyveltem magamnak. Elsőre még az egymással való párbajozást sem értettem, hiszen mi értelme van annak, hogy egymással harcolnak, semmint mobokkal. Nem éreztem magamat egyként az idegenek közül. Valamiben másnak, valamiben felsőbbrendűnek tartottam magamat... beláttam, hogy ez nem teljesen igaz. Ahogyan Aira néztem, először talán lenézett, azzal a minimális korkülönbséggel, ám a látszat elég csalóka. Teljességgel azt hittem, hogy nem fogja megérteni mindazt, amiről beszéltem: az amnéziáról, az emlék-nélküliségről, az üres elméről. Emlék nélkül hiába voltam eszes, hogyha a fejem teljesen megürült. Ebben éreztem magamat különlegesnek, semmi másban. A szavak is elvesztek, amiket tán az odakintben tudtam. Autista, amnéziás, aki magától az igazi nevét sem tudná. Simán csak Gilbert, a Kreiss hercegi családból. Senkinek sem beszéltem erről, és arról sem, hogy majdnem több száz idegent kíséreltem megölni - még ha a szörny manipulált, ez olyan, amit egyesek nem igazán tudnának elnézni. Csak egyvalakinek beszéltem erről, másnak nem. Felicia is csak annyit tudott, hogy a gépszörnnyel csináltam azt a tűzijátékot. Az én kis titkom lett.
Ahogyan a lány közelebb lépett hozzám, egyetlen szóval megmagyarázta, miért: önmagamért? Nem ismertem, nem tudtam önmagamról az ég világon semmit se. Csak a név, és identitás - semmi több. Vagy túl kevés volt, vagy én voltam a túlságosan kapzsi. Persze becsapós kérdés, hiszen ki ne akarna tudni magáról? Az az idegen lenne az igazán ostoba, s ahogyan Ai nyilatkozott, nem tűnt annyira ostobának. Mindenkiért - sajnálatos módon csakis az Artest és néhány más idegent ismertem meg úgy, ahogy. A NerveGear fogalma teljesen elgondolkodtatott. Az lenne az, ami beküldött ide, az álomba? Minden egyes szó, mit kiejtett ajkain magas fokú elmélkedésre ösztökélt. Harcolj értem, és én is harcolok érted - kompromisszumképes feltételnek tűnt, és miképpen üres tekintettel hallgattam válaszát, egy hümmögéssel, és egy mosollyal nyugtáztam tetszetős monológját. Aztán az emlékeimhez érve valamiért ez a mosoly lehervadt kissé sápadt arcomról. Vajon tényleg igaza van Ainak, és emlékek nélkül is ugyanolyan lehetek, mint a többiek? Hogyha harcolok azokért a szép emlékekért, egyszer a régiek is visszajönnek? Nem ő az első, és szerintem is az utolsó, aki ezt elmondja nekem. Hiába is, ebből a hibámból máig nem tanulhattam, bárhogyan is próbálkoztam.
Aztán amint a segítségét ajánlotta, a tekintetemből áradó üresség egy villámcsapásnyi idő alatt elillant. Segít megtalálni az emlékeimet? Hogyan tudna ebben segíteni? Egészen idáig azt hittem, hogy ezt a kikövezetlen ösvényt egyes-egyedül kell végigjárnom. Sosem mertem arra gondolni, hogy valakivel - bárkivel - ezen az úton járjak. Enyhe eltöprengésemet követte minimális háborodottságom. Nem értettem, hogyan juthatott eszébe olyasmi, hogy még ha nem is tudatosan, de nem akartam emlékezni... ez hogy lehet? Minden idegen életében van keserűség, ám ez lenne a legnagyobb gyávaság és ostobaság. A múlton túl kell lépni!
- Könnyen meglehet. - két szóval nyugtáztam mindazt, amit eddig elmondott: bátorítását, teóriáit, de miután az álmokról kérdezett, még a korábbiaknál is jobban elgondolkodtam. Igen, vannak éji történetek, melyek alvás közben lejátszódnak a fejemben, hogyha ezt érti álom alatt. Ahogyan elgondolkodva a magasba néztem, az eső csillapodni kezdett, mintha az ügyelt volna minden cselekedetemre. Mégsem annyira gonosz ez a világ, mint ahogyan azt gondoltam - elmosolyodva pillantottam vissza a lányra.
- Úgy érted, hogy látom-e azokat a történeteket alvás közben, amik gondolkodásra bírják az embert, hogyha... felettébb szokatlanok? - kérdeztem tőle, majd megvártam azt a bizonyos hatásszünetet. - Mondtam, hogy néhány szóval nem igazán vagyok tisztában. - mormogtam, aztán megköszörülve a torkomat komolyabbra fordítottam a szót. - Azt hiszem, szoktam álmodni - egy álmot, a magányról, az egyedüllétről. Akartam valakit - bárkit - az oldalamra, hogy ne legyek annyira egyedül. Mindig ugyanarról álmodok, és ez... idegesít. - tekintetemet elkapva próbáltam az övét elkerülni. Szánalmasnak éreztem magamat, hogy a saját problémám lett a központi téma, pedig Anatnak is úgy beszéltem a problémámról, mintha a reggeli teámat szürcsölném. Valami megváltozott bennem... de vajon mi?

Fel sem tudtam fogni hogy mégis miféle nehézségei lehetnek Ravennek. Kedvesenek és nyitotnak tűnt. Nem túl lelkesnek, inkább bizonytalannak. Bár ezt legelőször nem tudtam pontosan leírni, így csak úgy fogalmaztam hogy „érdekes”. Mint ahogy a küzdelmünk is. Időközben elárult magáról egy nagyon fontos dolgot, amit sokan akár gyávaságból… akár csak önzőségből nem árultak volna el, de Ő megtette még úgy is hogy nem is igazán ismertük egymást. Így ezért pont úgy hangzott nekem mint egy segítségért üvöltő ember szavai. Miközben megpróbáltam belegondolni hogy mégis milyen érzés lehet neki, elgondolni hogy nem ismerek senkit csupán akivel itt találkoztam, és fogalmam sincs miféle hely lehet a kinti világ. Ilyesztő… igen az… így a legtöbb amit tehetek hogy meghallgatom és saját logikámat felhasználva próbáljak olyan dolgokat felidézni benne esetleg csak mesélni hogy milyen lehet a „külvilág” hogy ne rettegjen attól ami odakint várja őt. Bár tény hogy az még rengeteg idő lesz, és a taposómalom elején vagyunk csak, most még könnyű dolgunk van… úgy érzem. Félek hogy egyáltalán ki lehet-e innen jutni, bár az effajta aggájaimat nem osztottam meg senkivel, minek kavarnák felesleges feszültséget?...
A fiú üres tekintettel hallgatta végig azt amit mondtam, már féltem hogy hülyeségnek tartja a gondolataimat, véleményemet. Majd mikor arra céloztam hogy segítek neki, élet kerekedett tekintetében. A verzióm hogy netán tudatalatt Ő nem akar emlékezni rövid gondolkodás után ráválaszolta hogy elképzelhető. Persze nem lehet rögtön kizárni a lehetőségeket, bár én is csak a személy szerinti elképzeléseimet vázoltam.
- Történeteket alvás közben?... – Kérdeztem vissza, de hamar tudatosult bennem hogy nincs tisztában pár szó fogalmával ahogy azt ő is említette pár perce.
- Igen, azok az álmok. – Mosolyogtam kedvesen, majd folytattam.
- Bár az álom szónak két féle definícióját ismerjük. Az egyik az amit alvás közben látunk a fejüknben, a másik mikor a vágyainkat fejezzük ki vele. Mint például hogy nekem az, az álmom hogy legyek annyira erős hogy számíthassanak rám az emberek. – Magyarázkodtam.
- Bár minket most az érdekel amiket éjszaka álmodsz. – Majd elmesélte az egyik visszatérő állmát.
- Igen, ezek a visszatérő álmok, amik a félelmeidet és a vágyaidat önti képekbe. Legalábbis valószínű. De nincs mitől félned, nem vagy egyedül. Ahogy elnézem máris céhben vagy, ami az egyik legnagyszerűbb dolog. Én is céhben vagyok, és én úgy tekintek rájuk mint benti családomra. Tudom hogy Anat a céhvezéred, bár csak boss-okon láttam és még közvetlen nem beszélgettem vele, de bíztos vagyok benne hogy odafigyel a tagjaira, legalábbis ahogy figyeltem a viselkedését, így tudnám elképzelni. Ugyanakkor, a másik dolog amiért ki merem jelenteni hogy nem vagy egyedül az, az hogy úgy érzem felelősséggel tartozom azok az emberek iránt akiket megismertem és megkedveltem. – Feleltem, fejemet oldalra fordítva és megvakarva az arcomat, enyhe zavarban létemet leplezve ezzel.
- Hmm… játszunk! Ha sikeres a találatom, mesélsz valamit magadról amit szeretnél, akár benti emléket akár álmot, amit csak szeretnél. Ha viszont te találsz el engem, akkor én mesélek neked a kinti világról. Mit szólsz hozzá? Tetszik? – Mosolyodtam el, és a kardom támadásra a pajzsom védekezésre fordítva megszólaltam.
- Ha nem jössz, akkor megyek én! – Azzal lendületet is vettem és támadtam.

Sokat beszélt, bár tényként kezelve, hogy elég sok mindent kellett megmagyaráznia nekem, nem igazán zavart. Szinte megkönnyebbülve sóhajtottam fel, mikor jól definiáltam azt a szót, melyet az idegenek egyszerűen csak álomnak neveznek. Annak ellenére, hogy a korokat ostobán téveszti, meglepően sokat tud az álmok valódi tartalmáról. Félelmek és vágyak? Mindkét dolog nagyon távol állt tőlem, mégis közel - kissé ellentmondásos, nemde? Valahol éreztem, - a szívemben - hogy egy álomba kéne kapaszkodnom a saját létem értelméért. Egy álom, amiért érdemes létezni - talán ez volt a válasz az élet értelmére. Karjaimba kell zárnom, és el nem engedni, míg az életem véget nem ér...
- Amiket éjszaka álmodok? - Nem találtam értelmesnek ezt a feltételezést, hiszen mindent elmondtam: az éjjeli álmokban is pontosan ugyanúgy egyedül voltam, mint a nappaliakban. A kérdés az volt, hogy meddig tart ez az álom… örökké a magányosságról fogok álmodni, még nyitott szemmel is? Biztosra vettem, hogy még Ai sem tudhatta ezt megválaszolni, úgyhogy nem is fecséreltem fölöslegesen erre az időt. Mint az előbb, úgy most sem spórolt a szavakkal. Fárasztó lehetett, de persze nem láthattam bele a lány elméjébe, hogy biztosra vegyem, tényleg teljességgel igazam van-e. Miképpen a céhet és Anatot is említette, bizonytalannak éreztem szavainak jelentőségét. Nem ismerte személyesen, mégis véleménye volt róla. Az idegenek tényleg ostobák. A pletykákból ítélkezni minden, csak éppen nem bölcs dolog. Tény, hogy nem voltam egyedül a céhben, mégis magányosnak éreztem magamat. Mindennek az elején a többit is elkergettem magam mellől, mert nem voltak olyanok, mint én. De aztán megláttam valamit az Artesben, ami megfelelt az elvárásaimnak. Azt, hogy a céh otthont és jobb közérzetet adott nekem, le sem tagadhattam - ahhoz nem lett volna elég merszem. Fejemet megráztam, ámbátor valahol egyetértettem Ai szavaival, melyek velem maradtak.
- Értem. - Mással nemigen tudtam volna reagálni mindarra, melyeket elmondott. Nem állt szándékomban úgy megsérteni, mint azt a lányt, de így sem tűnhettem a legtapintatosabbnak. Ahogyan előjött a játék fogalmával, szemeim elkerekedtek. Sálamat kissé meglazítottam a nyakam körül, ezzel láthatóan jelezve, mennyire kínossá vált számomra ez a beszélgetés. A játék annyira állt távol tőlem, mint a tűz és a jég. Csakis a zongorajáték volt az, amivel asszociálhattam - mással nem, mégsem utasítottam vissza az ajánlatát. Vagyis nem mondtam se igent, se nemet a kihívására. Vállamat megvonva nem meglepetten kaptam be a következő támadást. Távol állt tőlem az, hogy szándékosan akartam megsebesíteni magamat általa, mégis úgy tűnt, beszélni akartam magamról. Nagy levegőt be- kifújva készen álltam elmondani azt, amire kíváncsi volt.
- Nagyjából akkor bántottam meg egy lányt, amikor rájöttem az igazságra. - mormoltam. - Feliciának hívták, és ő volt az első, aki megmagyarázott nekem egy szót. - Szememet forgatva aztán valahova máshova pillantottam. Az a pillantás bőven elég volt ahhoz, hogy azt higgyem, hogy a tömegben előbukkanó zöld ruhás, kék hajú lány tényleg Felicia. Meg akartam indulni, de itt volt ez a harc. Bár ahogyan megfigyeltem Ait, biztosan megértené a távozás okát. - Bocsáss meg, de… mennem kell. - Egy pillanatig habozva bár, de elkezdtem sprintelni. Még magam se tudtam, pontosan merre, de azt a lányt követtem. Reménykedtem benne, Ait sem kell ezek után úgy megkeresnem, hogy csak bocsánatot kérjek tőle, és továbbálljak. Az első harc, amit úgy igazából élveztem… és talán az utolsó is.

Köszönöm a játékot!

Furcsa volt nekem ez a srác már a kezdetektől fogva, bár nem tudtam volna megmondani mi is az amit nem értek benne, vagy épp ami miatt olyan „más” hatás érződik bennem amikor ránézek. Amikor megismerkedtünk azt hittem csak unatkozik és némi figyelemre van szüksége, de már látom hogy nem annyira   ”gyermek” mint ahogy én azt akkor gondoltam.

Szeretek küzdőterezni másokkal, nem harcolni, csupán látni azt hogy mások miként viszonyulnak az emberhez, és ebből rengeteg olyan következtetést le lehet vonni, amit szimpla teázgatás mellett egyszerűen képtelenség. Meg lehet ismerni a másikat, rátapintani egy bizonyos értékrendre, vagy épp olyan dolgot is kiszedni a másikból, amit a tea „hangulata” elnyomna. Azt hiszem Raven egy sima reggeli mellett nem mondott volna el ilyen sok dolgot magáról, mint ahogy ezt itt most megtette. Bár ki tudja… annyira azért nem ismerem hogy ezt ténylegesen állíthassam róla. Kicsit feszült volt a kezdeti hangulat, de amint „nyitottunk” a másikra, máris megenyhültek a kedélyek, és némi páncél és életpont csipegetés mellett megtudhattunk egymásról pár dolgot. Aminek örülök, így legalább kaphattam némi képet hogy miért is tűnhetett furcsának nekem először. Nem emlékszik semmire, először amikor mondta belém hasított hogy milyen rossz is lehet neki… és mindenképp valamiféle segítséget akartam neki nyújtani, bár nem tudtam hogy miként is tehetném ezt meg. Első körben, megmagyaráztam neki pár szót, amit állítása szerint nem ért. Furcsállottam kicsit, ezért gondoltam hogy valami npc lehet akibe nincsen minden szó beleprogramozva, de a fiú szemét kémlelve hamar elvetettem hogy ilyesmi lehetne. Találkoztam már olyan npc-vel aki teljes életet élt itt a sao-ban, aki érzett, mosolygott és dühöngött. Aki elhagyatva érezte magát, mégis valamiért Raven különbözött tőle is. Nem firtattam tovább magamban a szót, nem is volt értelme. Legyen akár érzelmekre és értelemre programozott program, vagy épp teljes ember, segíteni akartam neki. Bár pár fogalom és némi biztatás nem tudom mennyiben járulhatott volna ehhez hozzá, de úgy érzetem ha csak egy kicsit is, akkor már megérte. Persze az emlékeit nem tudom vissza adni, utat sem tudok neki mutatni hogy mit is kövessen… de kitartó és erős biztos vagyok benne hogy emlékezni fog. Igyekeztem biztatni hogy a céhe tagjaiban megbízhat, hogy legyen nyitott az emberekre, hogy Anat biztosan segíteni fog neki. Mivel a boss harcokban is mindig kitesz magárét, biztos vagyok benne hogy a magán életében is hasonlókép viselkedhet, ebből merek következtetni hogy a céhe tagjai sem hanyagolja. Hogy miért is?.. Mert egy céh hanyag vezérrel nem áll sokáig talpon, viszont az Artes nem is egy mai céh, mégis talpon van. Minderre egy „Értem”-et kaptam, bár lehet nem is lehet rá többet válaszolni, azt hiszem nem is vártam rá többet, se mást. Majd enyhítésképp felajánlottam egy játékot. Nem tudtam eldönteni hogy tetszett-e neki az ötlet vagy sem, volt egy olyan érzésem hogy teljességgel hidegen hagyta. Legalábbis a vállrándításból erre mertem asszociálni. Ezek után mivel nem láttam hogy támadott volna, kezembe vettem a vezetést és egy kijelentés után támadtam is. Nem kellet  sok hogy közel kerüljek hozzá, a kardom a kezemben, a pajzzsal védekezhettem volna, de nem volt rá szükségem. Abban a reményben hogy Raven az utolsó pillanatokra hagyja a visszaverést, esetleg valami speciális képességet használ, lendítettem meg a kardom és hasítottam a vállába. A fiú mindezek alatt szinte meg se rezzent. Elkerekedett szemekkel léptem hátra, majd láttam hogy Raven szóra nyitja a száját. Figyelmesen hallgattam végig, bár nem értettem hogy miért ezt mondja el, de úgy látszik valamiért ez volt neki fontos, és ha neki fontos akkor figyelemmel fogom végighallgatni. Kicsit elgondolkodtam hogy pontosan mit is érthetett „igazság”-nak, de nem szóltam közbe. Úgy nézem igencsak bánthatta hogy megbántotta, és inkább nem rontottam el a bizalmát folytonos kérdezgetésekkel. A mondata folytatásából biztossá vált hogy fontos volt neki a lány, így egy kedves mosolyra húzott szájjal ennyit válaszoltam neki.
- Biztos kedves lány lehet, nem hiszem hogy huzamosabb ideig tudna rád haragudni. – És ezt így is gondoltam, bár a történések pontosságával nem voltam tisztában. Ugyanakkor szavai ezt magyarázták meg nekem. A lány aki elsőnek magyarázott meg neki egy szót, akit megbántott mikor rájött az igazságra, vagyis azzal egy időben. Jobban bele gondolva mikor igazságnak hiszünk valamit és kiderül hogy egy másik igazság az igazi igazság… igen az kiborító lehet. Szóval nem utálatból bántotta meg, hanem csak a tehetetlenség által gerjesztett harag lehetett az okozója… de mint mondtam nem ismerek részleteket, így mindez csak tapogatózás a sötétben. Majd mikor folytathattuk volna, úgy látszik valami elterelte a figyelmét. Ösztönösen oda néztem én is, de nem tudom mit kellett volna észrevennem a fák lombjai, a játszótér apró gyermekei, és a mellette lévő park amelyben kisebb tömeg húzódott meg… értetlen pillantottam vissza, de Raven-t mintha aggasztotta valami, vagy nem is inkább mintha felcsillant volna valami a szemében… Szenvedély és bizonytalanság keveredett az arcán, majd mikor megszólalt már tudtam mit is fog mondani.
- Persze, semmi gond. Örülök hogy megismertelek. – Kiáltottam a fiú után aki beszaladt a tömegbe. Nem tudhatom mit is pillantott meg, de valami számára fontosat… a harcunk így félbe szakadt, de nem bántam. Nem, mert ha futólag is, de megismertem még egy érdekes embert.