Arany Legelők

by **Kayaba Akihiko** Szomb. Nov. 24 2012, 16:46

Aranyszínű fű, amerre csak az ember ellát. A szint közepén egy kör alakú teret vesz körbe egy út, négy pontján, és közepén. ahova szintén utak vezetnek romok láthatóak, a kobold megszálás emlékei. Az utat már elkezdte benőni a fű, ahogyan a romokat is, melyek közül a négy szélső kisebb, pár személy fér el benne kényelmesen, míg a középső igen nagy, de az a leginkább omladozó állapotban lévő. A szint különlegessége, hogy ezen a területen nem találkozhattok kobold típusú mobokkal. A felszabadítás óta teljesen eltűntek.

by **Askr** Pént. Szept. 27 2013, 17:47

A lángoló kőrisfa és a sárkány szelleme

Sosem felejtem el ezt a napot, mert ez az, amikor döntésem egy élettől függött. Az óriás szavai igazak voltak akkor: eljön az a nap, amikor az idomárommal szemben találom magamat. Nem szóltam Jeannak, mi történt. Egy magam fajta jóképűség nem fog kislányokra támaszkodni, és amúgy sem volt időm arra, hogy visszavigyem Hopeot a céhházba. Elég volt egyetlen pillantás, egyetlen gonosz vigyor attól a gyilkostól, és társamat elöntötte a gyűlölet, a harag. Ő, aki miatt Shiki nem él. Ő, aki miatt Nestor idomár nélküli pet. Mi lett volna, ha a lány nem bízná egy emberre? Mobbá vált volna.
Engem is dühített a gondolat. Nem ölhettünk, mégis ölbe tett kézzel kellett végignéznem, Hope oldalán, ahogyan a gyilkos elsétál. Talán soha többet nem láthatjuk. Talán soha többet nem állhatunk rajta bosszút, pedig lehet, hogy ez az egyik rátarti, aki megölte azt a férfit, akit a JL-ben mindnyájan szerettek. Lewis. Bár egy démonfarkas miért is törődik a mások problémájával? A legjobb vagyok. Mindig is az voltam, de ebben a helyzetben nem tudtam, mit tegyek. A düh alapvető volt, de az, hogy Hope vállán a tetoválás égni kezdett, az már nem okés. Nagyon nem okés. Mellkasa csak úgy lüktetett - bumm-bumm... Szemei vörösen világítottak, mint amikor átváltozott. És tudtam, - elvégre minden pet közül a legbölcsebb vagyok - hogy most az átalakulása vészjósló lesz. Mindent irtó, gyilkoló szörnyeteg lesz az általam régóta ismert Hopeból. A hátamon vittem, jó messze, egy olyan helyre, ahol nem tehet kárt másban. Azt még a legjobb démonfarkas sem tudná kiheverni, ha valakinek a saját idomára miatt kéne meghalnia. Nem, sosem. Idő híján a lehető legtávolabbi szintre vittem, ahol még a madár se járt. Levetettem a hátamról a fiút, aki mellesleg már járni se tudott a metamorfózistól. Éreztem, hogy alig vesz levegőt, szinte csak egy-egy leheletnyit. Nem tudtam, mit felelni, mikor az átváltozás kezdete előtt kimondta a nevemet - Hati. Az alakváltás sokkal fertelmesebben zajlott le, mint általában. Bőrét szó szerint szétszaggatta a folyamattal járó növekedés. Dühösen, keservesen üvöltött, mintha fájna valamije, majd nem sokkal később Askr eltűnt. Ifrit állt előttem, patás lábait megvetve, farkát lengetve, térdére és botjára támaszkodva, két fejének szempárjaival méregetve. Üvöltött. Hát végül így lett vége... A fiút legyőzte a tűzóriás. Elemésztette. Megette. Megölte. És most, hogy elszakított tőle, kárörvendett ezen a tényen. De melyik démonfarkas futna el, könnyekkel a szemében? Nem adhattam fel, mert azzal odalett volna a méltóságom. Egy valamit viszont megtehettem. Ha valaki segítséget kér, az meg is kapja azt. Bár messze voltam a céhháztól, és igen nagy kétségeim támadtak az emberek hallásával kapcsolatban, mégis azt reméltem, hogy valaki meghallja a vonyítást. A démonfarkas üvöltését, ami mindent beharangoz. Egy jel a hatalmas Hatitól, hogy ő még él. Még nem adta fel. Nem adhatja fel! A tűzóriás viszont esztelen tombolásba kezdett, és ha nem is rajtam, hát bármi olyanon, ami a zavarta, azt szét akarta zúzni. Szörnyű volt Hope hangját, Ifrit testében elveszve hallani.

by **Hinari** Szomb. Szept. 28 2013, 20:47

Ezúttal nem azért jöttem, mert egyedül akartam lenni, viselni a szomorúság és a gyász köntösét, valamit, amit senki másnak nem akartam megmutatni. Nem. Most is magam lépkedtem, arcomon azonban nyoma sem volt a veszteség fájdalmának, inkább komoly és koncentrált voltam, a szint megkövetelte, és az esetleges veszélyek. A Katana villámgyorsan suhant a kezemben, csuklómozdulatokat gyakoroltam a pixelesőben, volt olyan mob, amihez nem volt elég az egy vágás, és ez mosolygásra késztetett. Egy kis kihívás. Ez kell nekem. Bár nem tudom, pontosan miért is ide jöttem, a mező végtelensége az időét juttatta eszembe, a nap is sütött, s minden sárgában pompázott, kivéve a gyenge szélben lengedező ruháim, és a fegyverem, mi csillogott, amikor mozdítottam rajta. Pihenhettem volna, de mégse tettem, abból bőven elég volt az előző napokban, amikor fejlődés helyett a Kezdetek Városának egyik erre kialakított épületében segítettem a kezdő játékosoknak az alap skillek és mozdulatsorok elsajátítását. Igen, úgy gondoltam, nemcsak a bossok legyőzésével segíthetünk, hanem közvetlenül is, és a rendezvény lehetőséget nyújtott mindenkinek, hogy erősebbé váljon. Jó érzés volt ott lenni, örömöt látni megannyi kétségbeesett pillantás után, s én egyáltalán nem bántam meg, hogy elmentem, hiszen ennyivel is többnek éreztem magam s őket is, vidám pillanatok egy borús helyzetben.
Sóhajtottam, s inkább két kézre fogtam a Katanát, majd egy félköríves mozdulattal előhívtam az egyik gyűrűt. Gyakoroltam, s sok újat tapasztaltam; miután kipróbáltam az egyikkel, végigmentem az összes elemen, mikre a többi képességem épült. Alkalmazkodó. Talán ez jelentette a túlélést, s bár szerencse nélkül sokat mégsem ért, én mégis bíztam benne. Bólintottam, s vártam, kiszámoltam, mennyi idő alatt tűnik el, majd kezdtem elölről.

A levegőt hangos vonyítás szelte ketté, ismerős és mégis ismeretlen, a hangból viszont tisztán kiérezhető volt a kérés, mégha nem is emberi nyelven szólt. Megálltam, s kíváncsian fordultam abba az irányba, a sík terep lehetővé tette, hogy a látásommal viszonylag jól végig tudjam pásztázni a környezetemet akár több száz méteren belül, s valahol, a távolban ki is szúrtam egy alakot, s egy másikat, aki az előbbihez képest szinte eltörpült méretben. Összeráncolt homlokkal méláztam egy darabig, majd elindultam, maximális sebességgel haladva, a száraz fű szinte porzott utánam, ahogy kettejük között fékeztem le, kardomat készenlétben tartva. Felváltva néztem hol az egyik, hol a másik dögöt, egyik se volt túl bizalomgerjesztő, ám a nagyranőtt farkasban mégis volt valami, ami vonzotta a tekintetem: a szeme. Mintha már láttam volna valahol…
- Te vonyítottál? Egy pet vagy, ugye? Hol van az idomárod? – kérdeztem tőle, bízva benne, hogy még nem érkeztem későn, bár játékost sehol sem láttam, ami rendkívül aggasztó volt. Csak nehogy… Nes után csak nem újra…? Kivertem a fejemből a vészjósló gondolatokat, és a szörny felé fordultam, ha kell, erővel védve meg magam s a mögöttem lévő állatot.

by **Askr** Szomb. Szept. 28 2013, 22:05

Nem hagyhattam abba a vonyítást. Sem az én, sem Hope kedvéért. Talán még van remény arra, hogy a bolondomat visszaváltoztassam. Talán az az ostoba még megmenekülhet. Ezért nem álltam le, nem állhattam le az üvöltéssel. És ahogyan vonyítottam, úgy a szörnyeteg hangja összekapcsolódott az enyémmel - rezonáltunk. Askr majdnem lesújtott rám, csak kis híja volt annak, hogy életpontjaim egy részétől megszabadítson. Megütött volna engem, Hatit, a legjobbak legjobbját! A két fej közül az egyik rémesen méregetett, mintha meg akarna ölni, de a másik része nem engedte. Lehet, hogy ő az? Még nem adta fel a harcot? Küzdött a szörnnyé válás ellen? Én okos vagyok, és mindig is büszke voltam arra, hogy remekül kifejezem felsőbbrendűségemet. Bár Hope ránézésre már nem volt az, amit megszoktam, mégis éreztem: még él. És amíg él az a tökkelütött, addig még van remény. És én nem adhattam fel, míg az a sugár ki nem huny. Vagy amíg meg nem halok. És hogy miért is foglalkozik a legjobb egy olyan pancserral, mint Askr? Erre még egy magamfajta démonfarkas sem tudna rá választ adni, az érzelgést meg jó messze elkerülöm. Ki KELL, hogy nőjek belőle. Mégis, amikor megláttam Hinarit, lehajtottam füleimet, és mély hangon nyüszítettem. Örültem neki, mégis szomorú voltam. Szomorú, amiért ilyen viszonytagságok közepette kellett újra találkoznunk. Ő más volt. Nem tudom, miért, de mindig derűsebb voltam, ha a közelemben tartózkodott. Talán még a legjobb pet is elcsábulhat, ha egy hozzáértő személy megsimogatja. Érintése egy darabka Mennyország volt a számomra. Mindig, minden körülmények között: vagy a céhházban, vagy amikor a kastélyban vigasztalt, lényegtelen, hogy hol. Egy ilyen körülmény közepette jó, ha a közelemben volt, de nem akartam, hogy így lásson - engem is, és Hopeot is. A szörnyeteggé változott társam ezúttal egy jókora földdarabot szakított ki a helyéről, s jó messze hajította, miközben a torka szakadtából üvöltött. Míg elvolt, odacsörtettem Hinarihoz. Nem ismert fel... Persze mit is csodálkozok? Charme-osabb, rémisztőbb lettem. Áthatóan, hosszabb pillanat erejéig néztem a szemébe, miközben meghunyászkodó nyüszítést hallattam.
- Én vagyok az... - mormoltam, majd vártam, hogy megeméssze a dolgot. Askr fele néztem, s lehajtottam fejemet. - És ő... ő... - Nem tudtam végigmondani. Reméltem, hogy a többi magától értetődő. Idő közben a bestia-Hope egyik feje kiszúrta a lányt. Botjával szó szerint végigszántotta az aranyló földet, aztán arra támaszkodva nézett le rá, acsargó morgás közepette. Haboztam. Én, Aincrad első számú démonfarkasa! Magam elé néztem, s szinte belefulladtam a gondolataimba. Mit tehetnék vele? Nem ölhetem meg az idomáromat! Nem lehet! Sosem lennék képes rá! Még akkor sem, ha az a bolond valóságos démonná vált. Elvették a testét. Mégis hogyan adhatnám vissza?

by **Hinari** Vas. Szept. 29 2013, 11:04

Egyelőre nem cselekedtem, az állat válaszát vártam, abban reménykedve, talán többet megtudhatok a szituációról, mielőtt közbeavatkoznék. A hatalmasra nőtt szörnyet figyeltem, aki tőlünk nem messze tombolt, üvöltése nyomán pár közeli madármob elreppent a távolba, ijedt vijjogásuk alig hallatszódott a patás mellett. Megfigyeltem rajta pár dolgot, például, hogy zöld indikátora volt, ami nem mobra utalt, és nem is njk-ra… egy játékos? Összeráncolt homlokkal ugrottam hátrébb, közelebb a farkashoz, aki addigra már felém sietett, s egész barátságosnak tűnt, így nem tartottam tőle, hogy esetleg megtámad. Lehajoltam volna hozzá, ha kellett volna, magassága viszont feleslegessé tette volna a mozdulatot.
- Te? Te ki? – kérdeztem értetlenül, hisz még mindig nem volt tiszta, de azok a szemek… - Hati?
Végülis, miért ne lehetett volna? Vezér is jót nőtt és változott, s mint általában a petekkel, a démonfarkassal is megtörténhetett az átalakulás, ámbár amit utána mondott, vagyis elkezdett mondani, azt már kevésbé hittem el. Nem volt… logikus. Ha jól fejeztem be helyette a mondatot az a kétfejű négykarú, patás kosféle lenne Askr? Hogy Hope nem, az biztos. Megsimogattam Hatit, nagyon meg lehetett ijedve, de most ő volt az, aki a legtöbbet tudott segíteni nekem, s az idomárjának is.
- Figyelj, máskor is megtörtént már… ez? Hogy átváltozott? – húztam el a számat, mert az, hogy a belőle kibújó szörnyet egyáltalán nem volt képes irányítani, az sok jót nem ígért. Sőt. Sóhajtottam, és a tomboló állat felé fordultam, persze a Katanát nem téve el egy pillanatra sem, ha a saját petje meg volt rémülve, s valószínűleg rá sem figyelt, úgy nekem esélyem se lehetett a szép szóval való meggyőzésre. Mégis, meg kellett próbálnom. Tervem több is volt, de kezdetnek nem akartam benne semmilyen kárt tenni, még minimálisat sem, bár ha ez most nem jön be, már megvolt a fejemben a következő lépésem.

- Felismersz? Én vagyok az, Hinari – óvatosan lépkedtem közelebb hozzá, szememet a világért se véve le róla – Tudod, a céhtársad – tettem még hozzá, nem akartam céhvezért mondani, nem illett volna ide – Vagy ennyire nem emlékszel egy… - nah most mit is mondjak? Szőkeség? Kék ruhájú lány beszélő karddal? - … egzotikus szépségre? – fejeztem be végül, a fejemet ingatva a szón. Az addig oké, hogy megnyertem a szépségversenyt (bár máig rejtély, hogyan), meg hogy angol voltam a sok japán között, így végülis nem voltam errefelé megszokott… de… nah. Azért mosolyogtam, hátha úgy hihetőbb a történet, és válaszként nem vág hozzám élből egy sziklát…

by **Askr** Vas. Szept. 29 2013, 13:25

Végül is nem csalódtam a lány felismerőképességében. Egy néma mosollyal feleltem kérdésére. Valószínűleg meg lehetett lepve. Nem ilyen körülmények közepette kellett volna meglátnia, új, rettentő charme-os alakomban, de hát nem volt mit tenni. Az óriás eszeveszetten tombolt, de legalább volt időnk beszélgetni egymással. Simogatása akkor is egy darab volt a Mennyből. Már ha létezett olyan, hogy Menny. Viszont ha létezett is, egy hozzám fogható jóképűség oda fog kerülni. Ebben egészen biztos voltam. Egy mélyről jövő morgással fejeztem ki, mennyire örültem Hinari jelenlétének. Akár máskor, úgy ő segíthet nekem, ebben is biztos voltam. Száz százalékig! Megráztam fejemet, miközben ismét az őrjöngő társamra, azaz a szörnyetegre pillantottam. Amikor mindig ura volt az átváltozásának, akkor éreztem, tudtam, hogy ő még ott van. Ő az. Ám ezúttal szinte nem is éreztem a jelenlétét. Megpróbáltam, de nem sikerült. Ifrit volt az, senki más. Még a meggyújtott gyufára is emlékeztetett szaga is az volt. Hogy honnan tudom? Az emberek sokkal büdösebbek, főleg ha az nem más, mint Hope. Büdös, mint az égetett pelenka. Mindegy is.
Annabell kérdésén egyáltalán nem lepődtem meg. Ő még nem látta Askr átváltozását, főleg így. Persze a kontrollvesztés számomra is újdonság volt, noha az utóbbi időben a fiú mintha megzakkant volna.
- Persze, hisz' ez a képessége. - feleltem neki komolyan. - De még sosem szaladt el alóla a ló. Mostanában elég ingerlékeny volt a bolond, és a mai napon... - itt nyeltem egy nagyot. - Meg...megláttuk Shiki gyilkosát... - Nem tudtam, miképpen fog a lány reagálni, ám a következő lépése felettébb meglepő volt: megpróbált Askrrel beszélni. Nem tudtam, hogy az az idióta vajon hallgat-e a társára, viszont egy próbát tényleg megért. Talán sikerülhet. Egzotikus szépség? Egzotikusan hangzik, mégis ez a fajta kijelentésen még én is, Aincrad leghatalmasabb démonfarkasa is elcsodálkozott. Tényleg ez a legjobb módja, hogy észhez térítse ezt a hülyét? Vagy ha nem is, legalább arra buzdítsa, hogy abbahagyja a pusztítást? Hope jól felkelthette volna a tömeg figyelmét, hogyha a Kezdetek városában kezdene el rombolni. Az emberek hogyan is nevezik azt a dolgot, ami többnyire valós eseményeken alapszik? Filmnek? A bestia simán beleillene egy olyanba: törne-zúzna, embereket ölne, miközben semmi más sem vezérli, csak az ösztön. Az, ami a mobokra jellemző. Ez a bolond odáig eljutott volna? Hinari szavaira megfordult, és egy csodálkozó morgással nézett le rá. Talán az egzotikus szépség miatt csodálkozott annyira - esetleg még egy hozzá hasonló bestiának is furcsa lehetett ez a szó. Szemei elkerekedtek, kezei ökölbe rándultak, miközben forró levegőt lehelt. Még én is éreztem, elvégre nekem volt a legjobb orrom! A szörnytestű fiú halk morgása azonban fokozódott, és ismét őrjöngő üvöltést hallatott. A méretes husángját meglendítette, és egy balról jobbra haladó szántással akarta a lányt elsodorni. Azt viszont nem hagyhattam. Hinari elé ugrottam, hogy én fogjam fel a támadást, mely újabb életpontoktól szabadított meg, ráadásul a földre küldött. Hogy merészelt engem, Hatit a földre küldeni? De örültem - örültem, mert egy egzotikus szépség sértetlen maradt. Ez elegendő ok arra, hogy még egy magamfajta démonfarkas is vállalja a halált. Felnéztem az ellenféllé vált Askrre, aki mintha gúnyosan mosolygott volna, ráadásul mindkét fejével. Rövidebb, satnya karjait keresztbe fonva várta, mit szól ehhez a lány. Mintha az Ifrit kihívásra hívta volna! Én vagy Hope? Nekem is el kellett döntenem, számomra mely élet a fontosabb: az enyém vagy a fiúé? Dühös morgás közepette álltam fel. Ebből elég volt!

by **Hinari** Szer. Okt. 02 2013, 01:22

- Képessége? – húztam fel a szemöldököm, és fordultam a szörny felé, mi továbbra sem hagyta abba a tombolást – Elég… egyedi – tettem még hozzá, mindvégig a fiút figyelve, követve minden mozdulatát. Nem féltem tőle, mégis, volt benne valami hátborzongató, valami mély és veszedelmes, amit nem hagyhattam szó és tettek nélkül. Nyeltem egy nagyot, ám amikor Hati kiejtette a száján azokat a szavakat, odakaptam a fejem, és éreztem, ahogy folyamatosan nő a gombóc a torkomban. Shiki gyilkosa… kezeim ökölbe szorultak, s behunytam a szemem, akaratlanul is arra gondoltam, vajon mit tettem volna a helyükben. Mit tettem volna, ha biztosan tudom, hogy aki előttem áll, egy barátom gyilkosa? Valószínűleg semmit. A tehetetlenség fojtogatott, s dühöm fokozódott, ám ezzel egyidőben képes voltam megérteni őket, az állatot, akivé Askr vált. Már tudtam a miérteket, s ez egyelőre több volt, mint amiben reménykedhettem.

Odaálltam elé, magamra vonva a figyelmét pár szóval, s ő jött is, fegyverét lendítette, eszelősen és olyan erővel, amit talán még én sem tudtam volna kivédeni. Reflexből ugrottam hátra, ám a démonfarkas se volt rest, engem igyekezett megvédeni, így idomárjának támadása egyenesen őt sebezte. Ekkor nagyon megijedtem, ám szerencsére Hati életsávja nem csökkent le teljesen. Odafutottam a pethez, és óvón simogattam meg őt:
- Te már ne harcolj – mondtam lágyan, s néztem a szemébe – Majd én elintézem – mosolyogtam rá, bízva benne, hogy ezúttal hallgat rám, s a büszkesége nem vezeti a vesztébe. Határozottan egyenesedtem föl, a bestia tekintetét keresve, ki engem nézett, mintha várt volna valamire. Léptem pár lépést előre, ha a démonfarkas utánam jött volna, egy mozdulattal mutattam neki, hogy most maradjon helyben. Ez a harc immáron rám is tartozott, bár mégis igyekeztem szavakkal megoldani, ameddig lehetett.
- Ennek így semmi értelme… - néztem a szörnyetegre, s tartottam vele a szemkontaktust; hangom szomorú, de céltudatos volt – Ha megölsz minket, csak ugyanolyan leszel, mint ő. Ezt akarod? Nézz magadra, te már nem vagy ugyanaz, aki voltál, Hope. A múlt elmúlt, s már nem változtathatsz rajta, de a jelen előtted áll – tártam szét a karom – El akarod pusztítani azt is? Egyszer már segítettünk, engedd, hogy újra segítsek – tettem mégegy lépést előre, s elmosolyodtam. Eltettem a tiltakozó Katanát a tokjába, jobb kezemet a lény felé nyújtottam – Kérlek.
Fegyvertelen voltam, de nem ostoba. Nem bíztam rá magam teljesen, nem akartam egyikünknek sem ezt a terhet, hogy esetleg szétszaggasson, s Hatinak sem kívántam, hogy végignézze. Ha a farkas felénk rohant, kérőn néztem rá, s hangtalanul formáltam a szavakat, „Bízz bennem!”, ám egy pillanatra sem feledkeztem meg az előttem álló lényről. Fény. Megnöveltem a gyorsaságom, amennyire csak lehetett, s vártam. Vártam, vajon mit lép, támad-e, vagy sem, megnyugszik-e, vagy sem. Ha támadott, villámgyorsan tértem ki az útjából, s nyújtottam felé a kezem újra, de nem támadtam vissza, még nem. Adtam egy esélyt a békés megoldásnak is, s csak remélni tudtam, hogy ennyi elég lesz. Ha pedig nem lesz… mindannyian meg fogunk változni.

by **Askr** Kedd Okt. 08 2013, 15:16

Torkom és agyaraim kénytelenül összeszorultak, amikor a lány arra kért, hogy maradjak veszteg. Hogy maradhatnék az, ha minden egybevágott?! A bestia jól előrelátott, és tényleg az idomárommal kell harcolnom. Mégis ott álltam, és hagytam, hogy Hinari kézbe vegye a dolgokat, mint utolsó lehetőség gyanánt. Sörényemet megrázva, szinte megbokrosodva maradtam, miután a kardforgató ezeket a szavakat suttogta: bízz bennem! Nem a bizalomról volt itt szó, hanem arról, amit az Ifrit akkor mondott. És mivel Anna nem volt ott, hogy mindezt meghallgassa, egyáltalán nem érthette. Ez személyes ügy, habár neki is ugyanolyan köze van hozzá, mint nekem, Aincrad rettenthetetlen Hatijának. Ilyen helyzetben hogyisne harcolhatnék? Főleg azért, mert amiket akkor Askr elmondott a Hinari által érzett dolgokról, másképpen álltam hozzá. Még én is, a leghatalmasabb pet is elérzékenyülhet, ha a társáról és a lányról van szó, akiket felettébb kedvelhet. Elmosolyodva hunytam le szememet, mikor visszagondoltam arra, hogy még akkor nem is tudtam, mi az a szerelem és udvarlás. Még én se tudhatok mindent, bár még mindig nyálasnak gondoltam azt, amiket Hope elmondott. Mégis, a lány szép szavakkal próbálta meggyőzni a szörnyeteget, hogy hagyja abba a rombolást. A bestia-Hope zavarodottan állt ott, patás lábait megvetve, a husángját szorongatván. Visszafojtott indulattal üvöltött, és már lendítette volna is a fegyverét, ha valami nem történt volna. Érezhető volt, hogy Hope belülről küzdött a szörnyével, tehát még ott élt, a fenevad testében. Jól csinálta. Előrébb léptem, és ha Hinari úgy gondolta, hogy harcolni akartam az idomárrommal, csalódnia kellett. Ha meg akart akadályozni, egyszerű biztató mosolyt eresztettem el, és szemrebbenés a szörny elé álltam.
- Nem ölheted meg őt, nem? - hitelesítettem meg az egzotikus szépség szavait. - Ha tényleg igaz, amit mondtál, és szereted őt, akkor nem teszed meg! Nem teheted meg! - itt egy pillanatra a lányra néztem, majd zavarodottan kaptam el tekintetemet. Elszóltam magamat... Ám ezen nem bánkódhattam sokáig, mert a szörnyeteg elejtette jogarát, erősebb mancsaival fejét fogta, és torka szakadtából üvöltött. Hatottak a szavak, ám a fegyver szabadesése belerengette a földet. Itt volt a remek alkalom, hogy a fiú visszatérjen eredeti alakjába. De hogyan tehetné meg ezt? Miközben ezen tanakodtam, ismét a lány szemeibe néztem, lehajtott fejjel, már-már megalázkodva. Hopenak kellett volna elmondania, nem nekem. Azonban az érdekelt, hogy ő mit szól ehhez.

by **Hinari** Szer. Okt. 09 2013, 18:02

Hatottak-e rá a szavaim, vagy sem, látta, érzékelte-e a fegyver hiányát, vagy sem… nem tudtam volna megmondani. Annyit tettem csak, hogy végig tartottam a szemkontaktust a nagyobb fejjel, bízva benne, hogy valami hatása csak lesz. Egy szörnyeteg volt, kontroll nélkül, de látnia kellett rajtam, hogy elé merek állni, lehet gondolhatta, hogy lenézem őt, ám nem ez volt a helyzet. Próbáltam békés megoldást találni, s reménykedtem benne, hogy sikerrel járok.
Hati persze nem hallgatott rám. Megindult, igaz nem sebességgel, így nem álltam elé, nem fogtam vissza: kíváncsi voltam, mit tervezett, fél szemmel továbbra is a gazdáját figyelve; készen voltam bármelyik pillanatban arrébb ugrani, magammal sodorva a démonfarkast, ha Askr őt támadná helyettem. A bestia viszont nem cselekedett, és a pet se ugrott neki. Beállt közénk, amit egy kelletlen fejcsóválással fogadtam, és már indultam is volna, hogy elvigyem onnan a farkast, ha az nem kezdett volna beszélni közben. Megálltam, sőt, megtorpantam, szavai, és főleg azok egyszerűsége első pillanatban lesokkolt. Hogy nem is teljesen fogta fel az értelmüket. Velem ellentétben. Valóban ezt mondta volna? Tekintetünk találkozott, s Hati elkapta a fejét, én viszont felváltva néztem hol rá, hol pedig a kosszerű izére, kiben ott rejtőzött a fiú. És abban a pillanatban, sokminden világossá vált számomra. Hogy Nestor miért jött utánam akkor, hogy a céhgyűlésen történtek se voltak véletlenek, s nekem értenem kellett volna a jeleket, de túlságosan is lefoglalt a gyász. De azóta, azt hiszem, sikerült túllépnem rajta, igen, túl kellett, hogy lépjek rajta. Elmosolyodtam, bár jócskán össze voltam zavarodva, fejemben ellentétes gondolatok kavarogtak, s képtelen voltam hozzászólni a témához. Szeret? És én vajon hogyan érzek iránta? Ez volt az első kérdésem, de fogalmam sem volt a válaszról. Ott álltam, zavartan, ám a robaj kizökkentett belső világomból, így újra láttam, s nemcsak néztem. Hati szavai hatottak volna a szörnyre? Ennyire, hogy végül megadja magát? Egyetlen szó, mi megváltoztat mindent.

A farkas felém fordította fejét, és egy kicsit talán sajnáltam is őt emiatt, nem lettem volna a helyében.
- Hajjaj, hogy te még mit fogsz kapni tőle ezért – bátorítóan simogattam meg őt, jelezve, hogy semmi gond nincsen, vidámságomat le se tagadhattam volna. Furcsa érzés volt ez a hirtelen jött öröm, melegség a szívemben, mi egy kissé felszabadultabbá tett. Az biztos, hogy alaposan át kell még gondolnom a mai nap történteket, most azonban ennek nincs itt az ideje, addig nem, amíg Hope magához nem tér. Sóhajtottam, rámosolyogtam a démonfarkasra, majd egy fokkal komolyabb arccal léptem oda az üvöltő lényhez. Nyeltem egyet, és próbáltam hozzáérni, határozott szándékom nem volt vele, csupán csak megnyugtatni akartam, azt hiszem. Nem igazán voltam teljesen tudatában a cselekedeteimnek, meg úgy egyáltalán semmi másnak sem: az járt a fejemben, amiket Hati mondott…

by **Askr** Szer. Okt. 09 2013, 20:00

Elmosolyodott, ami egyértelmű jele volt annak, hogy örült a hírnek. De az biztos, én megkapom magamét a bolondomtól, ha visszatér közénk. Mert a fejfájás összefüggött a visszavedléssel - a legokosabb, legbölcsebb és legszebb démonfarkas miért ne tudná ezt? Ha nem is tudnám, a szívemben (van olyanom?!) éreztem: ő visszajön, egész biztosan. Ismét visszagondoltam a beszélgetésünkre. Többet is mondtam volna Hinarinak arról, hogy még rózsát is akart vinni neki ez a tökfej, ha nem látná meg azt az embertestbe költözött haramiát. Ekkora ünneprontót... Igazából mindegy, mert ha Hope visszatér, elmondhatja magának azokat, amit akkor velem megosztott. Nem is mondtam el a lánynak, miket tudna mondani neki a tökfilkóm, majd csak meglepődik, ha meghallja. Persze az is más, hogy Anna mit is érez a bolondom iránt, habár mit is foglalkozok én ezzel? Démonfarkas vagyok, és egy démonfarkas nem fog nyálazni. A többi az ő dolguk, így is elég nagylelkű voltam. Nem csak a legszebb, a legokosabb, a legravaszabb, a legbölcsebb és a legjobb vagyok, de már nagylelkű is. Büszkén húztam ki magamat, habár Hinari szavaival egyet kellett értenem. Elvigyorodtam, fülemet lehajtva egy pillanatra átadtam magamat a lány gyengéd érintésének. Ő volt a legjobb ebben, ehhez kétség sem férhetett. Mirika és Szophie is jól csinálták, de ezen a téren az egzotikus szépség az abszolút nyerő. Mint egy rühes macska, úgy morgolódtam, (ez náluk a dorombolás, számra nem veszem eme kifejezést, mert azzal csak az ő szintjükre alacsonyodok le...) aztán a szörnyre néztem. Fejfájás közepette már nem állt annyira biztosan a lábán, aztán mint a villámcsapás, úgy dermedt meg. Mind a szörny, mind én meglepődtem, mikor Hinari csak úgy odament hozzá, és megérintette. Abban a pillanatban éreztem: visszatért. És amikor visszatért, maga elé meredve, egy lenyugodott hörgéssel fejezte be a tombolását - végleg. A démonóriás bőre szépen lassan cafatokra pixeleződött el, és azalatt a fiú teste ugyanolyan ütemben bontakozott ki. Ugyanúgy maga elé bambult, legalábbis addig, míg le nem csukódott a szeme. Ott térdelt, a két pata okozta mélyedés között, és elvesztette eszméletét. Lassan dőlt, mint a búzászsák, de sajnos túlságosan messze voltam ahhoz, hogy elkapjam. De örültem, mert a remény nem halt meg. Feltámadt, és Askr bolondom vissza is jött. Jó nagy leszidást is kapok érte...

by **Hinari** Szomb. Okt. 12 2013, 19:01

Igazán nem tudtam mit mondani, se tenni, meg úgy amúgy sem, ebben a furcsa állapotban, mire a farkas egyetlen szava képes volt. Kitapasztalhattam én ezerféle harci stílust, hozzáállást, tarthattam én pozitívumnak a tisztánlátást, de ezek mind semmit sem értek most. Pislogtam egyet, és félrebillentett fejjel néztem, ahogyan kézfejem a szörnyet érinti. Az előbb… komolyan kockáztattam? Odamentem fegyvertelenül egy tomboló bestiához, miközben pár perce még azt latolgattam, mennyire nincs szükségünk egyikünknek sem arra, hogy megsebezzen? Pislogtam egy újat, egyelőre nemigen voltam teljesen képben, új volt az egész helyzet, főleg, hogy momentán azt sem tudtam, szidnom kéne-e magamat az előző tettemért, vagy sem. Hatira néztem, majd a kosszerű állatra, ki már nem üvöltött, csupán csöndesen elfogadta sorsát, hogy a démonfarkas legyőzte. Ekkora hatalma lenne ennek a szónak? Még nem volt sok tapasztalatom e téren, igaz a kinti világban igen, de ott minden más volt. Nem is voltam önmagam ott… vagy fordítva, már ezt se tudtam biztosra. Összezavarodtam, ajkaimat szólásra nyitottam, de nem tudtam mit mondani.
Visszaváltozott. Egész hamar, és bár önkéntelenül is hátrahúzódtam volna a hirtelen mozgás miatt, most valamiért kikapcsolt az elővigyázatosságom. A reflexeim viszont szerencsére működtek még, így nem volt nehéz megtartani a félájult testet, arról nem is beszélve, hogy végig őt figyeltem. Aggódtam érte, ám Hati nem ijedt meg, így biztosra vettem, hogy ilyenkor ez a normális. Úgy ahogy.
- Hope? – fogtam immáron két kézzel, leguggolva, majd leülve mellé, fejét a vállamra tettem, mert állandóan le akart esni. És reménykedtem, hogy felébred, egyelőre ez volt a legfontosabb, habár sokminden máson is töprengtem: a kusza és egymást túlszárnyalni akaró gondolatoktól és érzésektől meg is fájdult a fejem. Zavarodottság, egy kis félsz az újdonságtól, és egy cseppnyi bűntudat a múlt miatt, a hős miatt… és öröm, kis megkönnyebbülés, vidámság és ijedtség. Zavar, zavar, zavar. De magabiztosság is.

by **Anatole Saito** Vas. Nov. 10 2013, 10:38

Még mindig nem vagyok oda ezért a Besúgóért, hiszen a Ryner féle információk sokszor átverések voltak és komoly pénzeket vertem el fals tippekre. Tulajdonképpen nem is emlékszem arra, hogy valaha találtam-e akármilyen hasznos és értékes cuccot. Egy dolgot azonban köszönhetek azoknak a szerencsesütiknek, mégpedig azt, hogy II. Bunmei létezéséről tudok. Én fedeztem fel őt, s bár ennek lassan fél éve, de még mindig ugyanolyan intenzitással forr a vérem, ha csak arra gondolok, hogy elkaphassam. Már nem sok hiányzik, hogy a nyomára bukkanjak újból. Sosem felejtem el, ahogy elsprintelt mellettem és csak hallgatózásomnak köszönhettem, hogy egyáltalán a neszezését meghallottam a viharos távozásának. Azóta viszont én is sokkal gyorsabb lettem. Dps-tank, aki ráadásul még csak nem is lassú. Talán a harmadik leggyorsabb lehetek? Pedig ahogy elértem Kota szintjét, azt hittem már senki sem előzhet be. De tévedtem. Mindegy, lényegtelen, úgyis azért jöttem ide a 9. szintre, hogy az Arany legelőben megnyugvást leljek és a Túlélő Csarnokban szerzett emlékfoszlányokból összerakjak egy koherens képet. Lejegyeztem pár dolgot, de az emlékek is viszonylag frissek, s amit a képességem által idézgetek fel, valahogy nem szelektálódik olyan hamar az agyamból, mint más hétköznapi emlékkép.
Szóval mit is sikerült eddig megtudni. ELőször is azt, hogy a Bunmeineknek van saját nevük is, nem csak rangszámuk. I. "Buldózer" Bunmeit Bawlornak, III. "Gladiátor" "Macskacsökevény" Bunmeit Dragresnek, IV. "Gólem" Bunmeit Grakkennek hívják és feltételezhetően II. "Villám" "Koboldpofájú" Bunmeit pedig Srentoknak. Olybá tűnik, hogy a moboknak nem sok fogalmuk van arról, hogy ők programok, s ugyanolyan célokkal bírnak, akárcsak mi. Az ő feladatuk, hogy védelmezzék a szintjüket és megállítsák a betolakodókat, akik tönkreteszik a világukat, vagyis minket. Másik céljuk pedig, hogy erősebbek legyenek, mint a 4. szintű Zerois. Aki ennél gyengébb lesz, azt Kayaba kővé változtatja. Erre a sorsra jutott Grakken is, mint ahogyan azt mi is tapasztalhattuk. Srentokból azért nem lehetett sosem boss, mert elkésett KA gyűléséről... ez elég tré, tekintve, hogy erősebb az 5. szintű Drageresnél is, legalább is az emlékképben rendesen megagyaltak... öhm, megagyalták. Fura érzés mások fejébe bújni

Valahol megértem az érzéseiket és az álláspontjukat, számukra mi valóban csak paraziták vagyunk, de arról sosem szabad megfeledkeznem, hogy ők csak programok, nem valós, érző lények. Nem szabad sajnálatot éreznem irántuk, mert az csak eltántorít a célomtól. Fészkelődök kicsit ültömben a mező szélén, egy kósza fának döntve hátamat, majd tovább pörgetem a jegyzeteim listáját.
Kifogytam a hasznosítható emlékekből. Lehívom a Guide bookomat, hogy abban kutakodjak tovább. Tüzetesen megvizsgálom a Gyorstalpaló leírását, de nem jutok előrébb annál, mint amit eddig is tudok: Srentok iszonyatosan gyors! Miután végigszaladok az összes tárgy leírásán, áttérek a talán kézenfekvőbb topicra, a Bestiáriumra. Mindig megmosolyogtatnak egyes mobok leírásai, s nem árt updatelni a tudásomat sem, már ami a frissen felfedezett mobokat illeti. De semmi, semmi hasznos Srentokról. Semmi friss infó. Ez tulajdonképpen jó is, hiszen akkor még nem kapták el. Viszont erre a Gyors léptű koboldra eddig még fel sem figyeltem. Elkapása után megkeres egy rejtélyes ember. O.o Mi a manó. 50-es gyorsaság O.O Jesszusom, nem tudom közülünk bárki is elérte ezt a tempót. Mindenesetre ha a következő szintlépésem elosztható pontjait gyorsaságra teszem, akkor beérhetem ezt a mobot és akkor talán én találkozhatok elsőként azzal a bizonyos rejtélyes idegennel. Imádom ezeket a talányokat, s bár Srentok megtalálásához nem fog közelebb vinni ez a kobold, itt egy újabb elérendő cél, ami ösztönözhet a fejlődésre. Gyorsaság pedig sosem jöhet rosszul. Ehh, de mi a csuda nyomja az oldalamat? Franc... ohh, egy poti? Mit keres itt? Jah, vagy úgy, hát ezért jöttem. Az ingyen infó tárgyát már keresni sem kell, egyszerűen az ember ölébe hullik... vagy hát... az oldalába fúródik Rolling Eyes

Talált tárgy: Mini Potion (+5 hp)

by **Kayaba Akihiko** Szer. Nov. 13 2013, 13:39

Aurora: Denevér Kristály
Hinari: Béna Frissítő Potion

by **Koshitsu Esutel** Hétf. Dec. 30 2013, 13:18

*Új élet vár rám! Hogy miért? Mert én úgy döntöttem! Szóval a lényeg az, hogy úgy döntöttem, nem adok teret a búskomorságnak, amire rájöttem, azért kerülget engem állandóan, mert nem csinálok semmi változatosat az életemben. Reggel kikászálódok az ágyból, mobozgatok egy keveset, s ennyi. Marhára unatkozom! Arra gondoltam, hogy van nagyon sok mindenki, akiket látásból ismerek, de még nem sikerült velük úgy igazán megismerkedni. Bár Mirikával összefutottam egy-néhányszor, de beszélgetni úgy igazán még sosem volt lehetőségünk. Vagy ott van Kazuma, de vele négyszemközt nem biztos, hogy mernék találkozni. Ezért is jutott eszembe Szophie. Őt is csak látásból ismerem, ráadásul most karácsony este is láttam őt, nem akárkik társaságában. Még hogy Alex a gyilkosok védelmezője! Szophie lógott egész este két piros indikátoros társaságában. Van elvileg egy olyan sorozat a tévében, amiből amúgy egy részt sem láttam még sosem, hogy Sophie szerint a világ. Hát őszintén szólva engem nagyon izgatott, hogy itt a SAO-n mi Szophie szerint a világ! Ren biztos le tudna állni vele vitatkozni. De Szophival én jól el tudnék beszélgetni. Na meg a két piriről is többet megtudhatnék. Tachi már így is birizgálja a csőrömet egy ideje. Na meg Kazuma... a bosson ő volt az, aki odafigyelt Anat parancsára, s leváltott, talán ezzel megmentve az életemet. Talán Szophie által vele is szervezhetnék egy találkozót. Szóval mikor ezeket végiggondoltam, írtam egy üzenetet a lánykának. Miért pont a 9-es szint? Mert már nagyon-nagyon rég óta ingerelte a fantáziámat az arany fű. És most, hogy itt álltam, s láttam a saját szemeimmel, magával ragadt a látvány. Nem volt más csak aranymező ahova csak néztem. Uhh... Az biztos, hogy nem egy biztonságos terület, mert sehova nem lehet elbújni, de pont ezért az ellenség sem tud itt elbújni. Na meg Szophiet nem féltettem attól, hogy beijed a 9-es szinttől és a nem védett övezettől. Az már más kérdés, hogy én honnan vettem a bátorságot, hogy egyedül idemerészkedjek a számomra nem túl alacsony szintre. Egyszerűen csak változtatok az életemen! ^^
Jah, egyébként valami olyasmit írtam Szophinak, hogy ugye, tudja ki vagyok, szeretnék vele megismerkedni, s találkozzunk ma, ha ráér a 9-es szintű legelőn a térkapu közelében reggel 9 körül, hogy jobban megismerhessük egymást, mert kedvesnek tartom, és kíváncsi vagyok őrá.
Szóval én egy kicsit korábban megérkeztem, s már felhúzott térdekkel karommal azokat átölelve ültem és néztem az eget és a tájat, s közben várakoztam. *

by **Szophie** Hétf. Dec. 30 2013, 13:36

Hű.. Na, a mai nap sem kezdődött átlagosan. Mondjuk az én életemben melyik az a nap? Amióta SAO-ba kerültem, mindig van valami, amit csinálnom kell. Nem lehet az, hogy csak üldögélek, olvasgatok, meg holmi munkára koncentrálok.. Alapjában véve más, mint a kinti életem. Itt ha nem Vezér nyaggat a mobozással, akkor bossolunk, ha azt sem, akkor vicces dolgokban veszek részt, mint anno amikor harcolni kellett a nyuszik oldalán, ha azt sem, akkor találkozok egy random kiválasztott, számomra ismeretlen emberrel, és vele mókázok, esetleg egy már megismerttel csinálunk valamit, ami általában szintén vicces, vagy szórakoztató. Ide sorolnám még azokat a napokat, amikor búslakodom, vagy bosszús vagyok, mert ilyen is akad bőven, nem unalmas napok ezek sem, nem átlagosak. Az átlagos napra régen nem volt lehetőségem.. Egyszer-kétszer megpróbálkoztam vele, de mindig kudarcba fulladt. Mint amikor elmentem kikapcsolódásképp napozni a szigetre, erre összefutottam Zuval, és.. na az is egy furcsa nap volt. Vagy amikor kimentem megnézni a birkózást az arénába. Még csak nem is vettem részt benne, csak ülni akartam, és nézni, mint egy átlagos napon.. De nem, azt is össze kellett kuszálnia Makotonak. Már meg sem próbálok átlagos napokba keveredni, mert annak midig az lesz a vége, hogy találkozok egy pirossal._.
Nahh, de visszatérve a mához. Egy üzenet csipogott - nem volt ebben semmi meglepő, mert szoktam néha-néha kapni egyet Hi-től, vagy Zutól, esetleg Kedvesemtől.. - de ma egy nem mindennapi személytől kaptam. Vagyis mindennapi, mert egy sima ember, szóval nem szörny, vagy valami, bár ki tudja, mivé változik át teliholdkor, de.. fuuhh, na szóval, a lényeg az, hogy Esutellel még tényleg alig találkoztam, és tőle aztán egyáltalán nem számítottam ilyesmire. Bár igaz, ami igaz, meg szerettem volna ismerni. Nem a semmiért mentem oda a bosson hozzá.^^ És úgy látszik, neki is hasonló szándékai vannak irányomba. Új ismerős! \o/ Sosem mondok nemet ilyesmire.
Tekintettel arra, hogy csak ismerkedni mentem, nem tartottam fontosnak Vezér jelenlétét. Így aztán a teleport után őt elküldtem mobozni a közelbe, én pedig végigfuttattam tekintetem a tájon, megsimogatva a kezemben nyugvó Falatot. (egy gyík, ami a második petem) Először is, egyszerűen lenyűgözött az aranylóan csillogó táj, ahogy a szél végigfut a fűszálakon, ahogy a nap ragyogását verte vissza.. Úgy az egész. Aztán megláttam egy kis foltot a fűben. Az volt Esutel-san. Boldogan szökdécseltem felé, kezemet lóbálva integetés gyanánt.
- Sziaaa! Úgy meglepett az üzeneted! - huppantam le mellé mosolyogva, és egy kicsit fújtatva az ugrálástól.

by **Koshitsu Esutel** Hétf. Dec. 30 2013, 17:56

* Végre felbukkant a lány. Hiányoltam mellőle a petjét.*
~ Nocsak, milyen magabiztos, hogy nem védett területen a fegyvere nélkül eljön. Ch.. ~
* Mindegy. Nem véleményezem inkább, lehet, hogy egyszerűen csak biztonságos ez a hely, s valahol megbújva kódorog az állatkája. Mosolyogtam, amikor megláttam őt, de nem álltam fel, nem fárasztottam magam eme tisztelet megadásáért. Egyébként sem tartottam fontosnak, nem hinném, hogy megsértődne amiatt, hogy nem állok fel, s nem nyújtok neki kezet. Mellém huppant, köszönt, s vidáman már mondott is pár szót, ahogy azt illik. Én mosolyogva biccentettem neki.*
- Szia!
* Pici hatásszünettel folytattam. *
- Milyen vidám vagy ma. Ahm... igazából én is megleptem magam. ^^
* Mosolyodtam el kedvesen. *
- De úgy döntöttem, hogy szeretnék személyesebben megismerkedni azokkal, akikkel már összefutottam. Ráadásul úgy érzékeltem a 13-as bosszon, hogy te is szívesen ismerkednél, de ott persze nem volt alkalmunk a nagy csevegésekre.
* Nevettem fel egy kicsit. Majd a füvet néztem magam előtt. *
- Kayaba különös ember.
* Szólaltam meg egy kis idő után. *
- Biztos nem teljesen normális. De az alkotása remek!
* Majd lélegeztem egy nagyot, hogy mélyen magamba szívjam az aranyszínű legelő illatát. Kellemes szellő fújdogált, itt nem volt tél, mint lent az első szinten. Nincs szükség kabátra, semmire. Igen... miért is élek odalent? Talán mert a legalsó szint hasonlít a legjobban a külvilághoz. Miért ragaszkodom annyira hozzá? Miért nem élem és használom ki minden percét annak, hogy itt vagyok? Ennek már vége! Megfogadtam, mától változtatok, s új életet kezdek! Mindent megismerek, Aincrad minden szegletét, s annyi embert, amennyit csak tudok! Elmosolyodtam gondolataimra, bár egy enyhe görbe ív mindvégig húzódott szám szegletében. Szophira néztem ismét. Annyi, de annyi kérdésem lenne, de mégsem vághatok a közepébe.Előbb meg kell teremteni a bizalmi légkört. Én sem felelnék mindenre a helyében. Főleg nem tárulkoznék ki "akárkinek". *
- Mondd csak, hogy telnek a mindennapjaid? Főleg, hogy te idomár vagy, biztos, hogy neked különlegesebbek a napok, mint azoknak, akiknek nincsen petjük.
* Néztem rá őszinte érdeklődéssel. *

by **Szophie** Hétf. Dec. 30 2013, 19:05

Furcsa volt. Ott üldögéltem egy számomra eddig majdhogynem ismeretlen ember mellett, és próbáltunk csevegni. Vicces helyzet volt. Mint minden ismerkedés..
- Szerintem ez egy nagyon jó gondolat. - gondolkodtam el. - Szerintem nekem is be kéne vezetni. Bár már így is próbálok annyi emberrel kapcsolatot tartani, amennyivel csak lehet, azért nálam is vannak olyanok, akiket szívesebben megismernék közelebbről. - eszembe jutott Alex. Az íjász fiúval csak egy harcom volt, még nagyon régen, és ennyi. Aztán ott van Yuichi. A céhem tagja, mégis alig tudok róla valamit. Na jó, nálam azért alacsony azok száma, akiket ismerek, de úgy igazán mégsem. És ezen is próbálok azért változtatni. A legjobb lenne nullára redukálni, de azt hiszem, ez nem annyira sikerülhet, hiszen akkor is lesznek majd új emberek.. Azért én sem ismerhetek mindenkit. - Egyébként te is azon kevesek közé tartozol. De már nem sokáig. - mosolyogtam. - Miénk a délután. - csak elégnek kell lenie ismerkedésre.
- Azt mondják, vidám személyiség vagyok. - reagáltam gondolatára, miszerint ma jó a kedvem. - Persze ez nem feltétlenül igaz, de minek búslakodjak? A vidámsággal elnyomom a felesleges rossz gondolatokat, és az emberekben sem keltek rossz érzést. - magyaráztam. - Szeretek ilyen lenni. Így másokat is felvidíthatok akár. Egyébként te is sokat mosolyogsz. - jegyeztem meg, és visszamosolyogtam rá.
Felnevettem.
- Nos, cseveghettünk volna boss közben, csak nem nézték volna jó szemmel. Szerintem már az is betett a többieknek, hogy leültem eszegetni. - ráncoltam a homlokom, miközben visszaemlékeztem,majd újra nevettem, ahogy elképzeltem, milyen fejet vághattak, miközben Tachival tízóraiztam. Hehee.
- Igen, ez a hely gyönyörű. - bólogattam helyeslően. - Bár nem vagyok benne biztos, hogy tényleg az ő ötlete volt ez. Lehet ugyanúgy akármelyik programozójának műve. - gondolkodtam hangosan. - Viszont én nem szeretek ilyesmikre gondolni. Inkább próbálok úgy tekinteni az egészre, mintha az igazi természet alkotása lenne. A csillagok bámulása közt nem jó arra gondolni, hogy éppen egy másik szint alját nézem, mint ahogy egy romantikus pillanatot is tönkretehet, ha arra gondolsz, az egész naplemente dolog csak egy program. - a lányhoz fordultam, és elmosolyodtam kedvesen. - Szóval szerintem mellőzd az ezen való elmélkedést, és csak csodáld a dolgokat. Kevesebb fölös gondolatot szül. - mondja ezt az, aki folyamatosan butaságokra és értelmetlenségekre gondol, és folyton csak rágódik._.
Újra felnevettem.
- Nos igen, idomárnak lenni nem egy hétköznapi dolog. Folyamatosan el kell viselnem Vezér viselkedését. Amúgy a Vezér a farkasom neve. És neki aztán nagyon sajátos gondolkodása van. Például elvesztegetett, fölös időnek tartja, ha nem mobokat gyilkolunk. Ezért küldtem el most is. Így is meg fogom kapni, hogy már megint csak lopom a napot, semmi értelmeset nem teszek, és ezért nem vagyunk elég erősek. Mániája a fejlődés. Ha ő nem lenne, én kábé valahol az egyes és négyes szint között tengődnék még csak. Nem lenne kedvem ennyit harcolni, az tuti. És ha nem akarná, bosszolni sem járnék. Nélkülem is ugyanaz lenne a helyzet, mint velem. Nem vagyok olyan jó, hogy nélkülözhetetlen legyek. - egy nagyot sóhajtottam, majd legyintettem. Gondolatsim másik petemre terelődtek, őt is be akartam mutatni Esutelnek. Csakhogy Falat nem volt a vállamon, ahol hagytam. Idegesen néztem körül, de hamarosan megtaláltam az én kis gekkómat.
- Ne ijedj meg - kuncogtam - de a másik petem meg épp a válladon csücsül. - és lefelé tekintgetett a gyík. Biztos neki is tetszik a fű. (User súgás: a perverz gyík nem a füvet nézi.) - Ő itt Falat, a gekkóm. Sajnos harcokban nem jó, de egyébként vicces kis társ. Nemrég idomítottam be, az egyik küldetésem alkalmával. - mosolyogtam, és megpróbáltam Falatot levenni a lány válláról.

by **Koshitsu Esutel** Szer. Jan. 01 2014, 19:33

*Miénk a délután! Mármint a nap, ha a délutánját is nekem adja, mert csak délelőtt van. De hát mindegy is, mosolyogva hallgattam a szavaimra adott válaszait. Ahogy elhangzottak a beszélgetést elindító általánosságokról szóló mondatok, arra gondoltam, mikor válthatok komolyabb témát. Én már csak ilyen vagyok. Nehezen tudok cseverészgetni csak úgy. Ha valakivel beszélgetek, általában azért teszem, mert célom van vele. Haszon, ha őszinte vagyok magamhoz. Ha nem én kezdeményezem, akkor kedvesnek akarok mutatkozni. Ha én kezdeményezem, akkor valószínűleg valamit meg akarok tudni a másiktól, tehát igazából kihasználom? Hm... hmm... És csak azért cseverészek vele, hogy a hangulat enyhüljön, s végül rátérhessek ama témára ami oly nagyon foglalkoztat. Eztán a bossról beszélgettünk. Felvontam a szemöldököm.*
- Mondjuk az tényleg érdekes volt, hogy eszegettetek, de úgy voltam vele, hogy mindegy, nem az én dolgom beleszólni.
* Forgattam meg a szemeimet, majd kicsit elnevettem magam a szitu miatt. *
- Fuf, a boss amúgy nem volt semmi! Nem mondom, hogy nagyon erőltettem volna a gondolkodást, de nem tudtam rájönni a cselre. Így, amikor Hinari és Kazuma hirtelen kinyírta a Bosst, én csak pislogtam egy párat, hogy nah, mi történt!
* Mondtam vidáman. Ezután volt egy kis csend, s hoztam fel Kayabát. Bár csak említettem, s nem gondoltam, hogy Szophie reagálni fog rá, azért mégis sz volt titkon a célom ezzel a témával, hogy gondolkodóba ejtsem a lányt. Viszont a válasza meglepett. Sőt... olyan idegen volt tőlem. Tanácsára kicsit értetlen fejet vágtam. Mondhattam volna, hogy az is nagy dolog Kayabától, s igazából az az ő érdeme, hogy hagyja a segítőtársainak, hogy ilyen szép dolgokat alkossanak. De ez mégsem volt lényeg, mert csak pontoskodás lett volna a részemről. A lényeg inkább az, ahogy Szophie hozzááll a világhoz. Elmosolyodtam gyengéden. *
- Értem a gondolkodásmódodat. De nem értek vele egyet. Mármint te gondolkodj csak így, ha ez jó neked, de ez számomra idegen. Én arra gondolok, ami van. Ne érts félre, én nagyon is idealista vagyok, szoktam álmodozni. De nem tudok hazudni magamnak, amikor a tájat nézem, vagy az eget. S nem biztos, hogy rombolja a romantikus hangulatot az, ha tudod, hogy a csillagos ég képében látod az eggyel fentebb lévő szint alját. Inkább többet ad. Ezt. "Nézd, Kedvesem! Látod milyen csodálatos ez a hazugsággal , ámítással teli világ? De nem ez számít, hanem az, hogy te velem vagy!" Csak mert tudatosítom magamban az igazságot, az nem biztos, hogy torzít a hangulat mélységén. Talán épp, hogy még jobban mélyíti. Az igazság szabaddá tesz!
* Fejeztem be filozofálásomat e kijelentéssel. Vagy elfogadja a véleményem, vagy nem, én ezt vallom. Lehet, hogy szomorúbb vagyok e hozzáállásom miatt, mint a többiek. De én ezt választottam. Nem vagyok még olyan, mint Anat, aki teljesen megtalálta magát ebben a világban. Én még keresem az ittlétem értelmét, s keresem az itt meglelhető boldogságom. Ezután végre az idomárságra tértünk. A lány válaszát érdeklődve hallgattam, s vidáman mosolyogtam, miközben mesélt. Mikor azt mondta, ne ijedjek meg, hát megijedtem. Jó, nem nagyon, csak egy pillanatra megállt bennem az ütő. Miért ne ijedjek meg? S mikor elmondta, én lassan a vállamra néztem. Te jó ég! What is it? *
- Aham, nagyon aranyos... Izé... leszednéd rólam?
* Kérdeztem zavart mosollyal az arcomon. Ő pedig már nyúlt is felém, s megpróbált megszabadítani újonnan idomított petjének fogságából. Ha sikerült, ha nem, én folytattam a beszélgetést. *
- Bocsáss meg! Már mondtad korábban, hogy te másképpen gondolkozol, s lehet, hogy felkavarom a lelkivilágodat, de őszintén érdekelnek a gondolataid, a hozzáállásod. Milyen érzés Vezért a petedként tudni? Mennyire hasonlít egy igazi állatra. Nem... nem furcsa érzés az, hogy bármit is tesz, ha engedelmeskedik, ha ellenkezik, ha hezitál, ha bátor, akkor is azt teszi, amit Kayaba vagy a segítői belé programoztak? Kayabától kapott ajándékok ezek a petek, amik képtelenek a valós érzelmekre, s ha ez a világ annyira nem is, de a petekkel való baráti, szoros viszony a legnagyobb hazugság, ami csak létezhet itt a SAO-ban. Mármint... ha te másképp gondolod, akkor csak mondd...
* Már szabadkoztam is védekezésképen. *
- ...de egyszerűen nem látok bele ebbe a dologba, s nekem valahogy egyelőre ez a véleményem. Nem tudom, hogy álljak a petekhez. Az NJK-k számomra olyanok, mint a szükséges valamik, amik segíthetnek, vagy akik nélkülözhetetlenek, hogy továbbéljek. De nem jelentenek számomra semmit. Nem többek, mint egy váza a ház díszeként.
* Talán kicsit még nyers is voltam. Nem tudok ez ellen mit tenni. Ha valamire erős indulattokkal gondolok, akkor azt nem tudom ez indulatok kifejezése nélkül elmondani másoknak. *

by **Szophie** Szer. Jan. 01 2014, 21:51

- Igen-igen. - bólogattam. - Én meg mindenféle túlbonyolított dologra gondoltam. Aztán csak néztem, hogy Hi miért sebzi meg magát. Aztán ahogy zu végzett vele.. Mondjuk én már kezdtem kicsit unni. Túlságosan elhúzódott. - mondjuk mások tudtára is adtam unalmam azzal, hogy félrevonultam. Bezzeg Vezér nem unatkozott. Csak morgott,, mert nem harcolhatott. És azóta is ki van akadva, mert nem mutathatta meg, hogy ő az igazi falkavezér, mert nem győzhete ő le a bosst, egymaga. Mintha lehetne esélyünk. Rolling Eyes

Elmosolyodtam. - tetszik, ahogy látod a világot. - suttogtam, miközben elgondolkodtam. Ő azt nézi, ami tényleg a valóság, és ennek tudja megragadni a boldog oldalá. Furcsa, de mély érzés. - Mintha csak tökéletesen elfogadtad volna ezt a világot, és magadénak éreznéd. Talán így is van. - felnéztem rá, próbáltam a szeméből olvasni. - Te legalább nem ragadtál a valós világ, a múlt képzeletében. - hangosan mondtam ki gondolataimat. Reakciót vártam rá. - Tudod nekem egyszerűbb arra gondolni,hogy ez itt a valóság, és a másik nem létezik. Ha úgy gondolkodnék, mint te, azzal elfogadnám a múltamat. Akkor pedig szóba sem állnék most veled. - nem, nekem ezen a helyen élnem kell, és kiheverni a múlt fájdalmait. És majd a százas szinten gondolhatok arra, hogy egy programban vagyok csupán. Addigra kiheverek talán mindent, ami fáj. És akkor boldogan mehetek vissza bátyóhoz. Akkor majd lehet az a valóság. Most még nem. De akkor is.. tetszenek a gondolatai, imádom, ahogy látja a világot. Akarom még hallgatni, tudni, hog mi jár a fejében.
- És mit gondolsz a testedről? Hisz ez sem te vagy, nemde? Ha én most hozzád érek, azt érzed ugyan, ám a valóságban mi sosem találkoztunk. Csak egy ismeretlen leszel, ám mégis ismerős, hisz már beszéltünk. Fejben. Információkat osztottunk meg fejben, ám akár több száz méter, kilóméter is elválaszthat. És mindezért kisujjunkat sem mozdítottuk. Én megölelhetek valakit úgy, hogy sosem érintettem. Tudom valakiről, hogy néz ki, ám a szememmel még sosem pillanthattam meg. Az agyamban látlak téged. Ez nem fura. - fuuú.. ez eddig is megrémisztett, ám most egyenesen kiráz a hideg, ha rá gondolok.. A petekről való gondolatai után pedig egyszerűen dobtam fejben egy hátast, és eldobtam szegény Falatot vagy két méterrel arrébb. Jajj nekem.>.< Ezentúl vajon kiráz a hideg Vezértől?
Falat félszegen sompolygott a kezemhez. Kissé remegve bújt annak árnyékába. Ám valami megragadta a figyelmem. Hogy ők érzéstelenek? KA által vannak irányítva. Nem, ez itt nem igaz. És ez az, amiért továbbra is kedvelem a peteket. Végig simítottam Falat hátán.
- Ha a petek viselkedését KA szabályozná, azzal minket, idomárokat befolyásolna. Deneki eznem szándéka. Nem tudná irányítani, hogy milyen jellemű pet milyen ember mellé kerül. És a petek a mi jellemünkön változtatnának. Ezt semelyik másik kaszttal nem teszi Kayaba, miért velünk tenné? Nem. A pet jellemek igazából a gazdától függenek,. Legalábbis egyik jó barátom szerint. És szerintem igaza van. Ők olyanok, amilyenekre nekünk szükségünk van a lelkünk mélyén. Nekem Vezér kel, hogy ne hagyjamel magam, és Falat.. nos, ő még nem tudom, mire kell. De ez is ki fog derülni, bizonyosan. - határozott voltam. Hittem az elméletemben. De kíváncsi is voltam, mi lesz erre az ő gondolatmenete. Azt akartam tudni, mit is reagál lerre az ő kivételes látásmódja.

by **Koshitsu Esutel** Csüt. Jan. 02 2014, 09:56

- Igen, te könnyen megteheted, hogy ücsörögsz, míg a farkasod harcol.
* Mondtam mosolyogva. Ezután kicsit aggódtam, hogy ha ellenkezek a véleményével, s elmondom az én látásomat, akkor elmenekül tőlem, vagy ostobának néz. De nem ez történt. Tetszik neki a látásmódom. Kicsit elcsodálkoztam, s úgy néztem rá Szophira. Hogy lehet, hogy ez neki tetszik? Amit utána mondott, elgondolkodtatott. Elfogadtam volna azt, ami itt van? Körbenéztem. Tudom, hol vagyok, tudom, hogy ez egy játék, s tudom, hogy a testem a szobámban van, s ott fekszek. Vajon tényleg elfogadtam volna ezt a helyzetet? Sóhajtottam egy nagyot. Hmm... lehet, hogy igen. Bár sokszor depizek, de tudom, hol tartok, s van már egy halvány cél, amerre tartok, de még mindig nem vagyok benne biztos. De azt hiszem, a helyes úton járok. Nemet intettem a fejemben.*
- Nem... valóban nem ragadtam a múltban.
* Ebben biztos voltam, csak azt nem tudtam, hogy ez miért olyan különleges dolog. Azt nem értettem, miért nem szólhatna hozzám más helyzetben. Biztos valami komoly dolog. Nem kérdezhetek rá, hisz közel sem vagyunk olyan kapcsolatban. Csak lágyan bólintottam, s csendesen megszólaltam, hogy értem. Csak azért, hogy lássa az együttérzésem. Hogy ez lenne a valóság? Jelenleg ez... De nincs olyan nap, vagy talán pillanat? amikor ne tudatosodna bennem, hogy a valódi testem kint van. Rámosolyogtam. *
- Kívánom, hogy leld meg itt a boldogságodat, s találd meg önmagadat, hogy mire kijutsz, valóban szabad lehess!
* Most ő tett fel kérdést. Örültem neki, mert az azt jelenti, hogy vevő a témára, s nem csak bájcseveg velem. És azt is jelenti, hogy megragadta a gondolatom. Akkor már megérte vele beszélgetni. Nem akarom, hogy fájjon neki, csak azt akarom, hogy növekedjen. A gondolatsora alatt egyre szélesebben mosolyogtam.*
- Oh, ha tudnád hányszor és hányszor gondoltam ezt végig! Látod? Ez a pokol, és ez a menny egyszerre! Egy őrült elme mennyei ajándéka! Furcsa, mert bár tudom, hogy ez nem az én testem, annak kezelem. Ez egy ideiglenes porhüvely, ami talán az utolsó is. Vagy inkább adathalmaz. >< Most ezekkel a lehetőségekkel kell kezdenem valamit. Itt vagyok már egy éve, de most értem igazán azt, amit mások már az első nap megértettek! Hogy tegyek meg mindent, amire csak képes vagyok! Sirdogálhatok a szobámban, depizhetek mob gyakolása közben, de ez semmi. Az a valami, ha amit csak lehet, bevállalok. Régen féltem a bossoktól, nem mertem menni. De most már ez a második volt, s a következőre is el fogok menni, hiába fejlődök olyan lassan. De megígértem magamnak, hogy tovább fogok fejlődni, és kicsit gyorsabban.-
* Kicsit jobban úgy helyezkedtem, hogy szembe legyek vele. *
- Tudod mit? Neked is megígérem! Szophie! Nem fogom feladni, mindent megteszek, ami tőlem telik, s fejlődni fogok, hogy kijuttassam a többieket innen! Majd kérj számon! ^^
* Mondtam neki mosolyogva. A petes monológom után Szophie eléggé furcsának tűnt. Ajajj, mégis beletiportam volna lágy lelkivilágába? Bocsánat! Végül el is mondta a véleményét. Nagyon meglepett, amit mondott, így el is gondolkodtam. Kényelmesen ültem, s elmerengtem, miközben elfordítottam a fejem, hogy a mezőt nézzem. Sokáig nem szóltam. *
- Talán igazad van. Talán a pet lelki segítség. De talán így van programozva, hogy kiegészítse az idomárt. Ők nem igaziak. Értsd meg...
* Mondtam csendesen. Nem néztem rá, még mindig a mezőt, vagy inkább valamit azon túl figyeltem.*
- Mert ha valódi érzelmeik vannak, akkor ez mélyebb gonoszságot bizonyít. Valódi elméket zárt Kayaba a petek alakjába.

by **Szophie** Vas. Jan. 12 2014, 12:32

- Megtehetném. - nevettem fel. - De általában rákényszerít, hogy én is mozogjak. Csoda, hogy nem korbácsolt meg eddig. Persze néha azért még megteszem, mint most is, ő elment fejlődősdit játszani, én meg veled vagyok. De igazából ez veszélyes dolog, könnyen kipurcanhat szegényem, még ha ő nem is fogja fel ennek a tényét. De had menjen. Ha egyszer veszélybe kerül, majd megtanulja. - úgy tanítok, mint az indiánok. Nem szólok rá a "gyerekre", hogy ne menjen oda a tűzhöz, majd megtanulja, ha megégeti magát. A farkasom amúgy sem hallgat a szép szóra, így vele nem tudok nagyon mást kezdeni. És száz szintet kel kibírni vele, úgyhogy ideje lenne rendes nevelésnek alávetni. Talán nekem kéne beszereznem egy ostort.. Bár fájdalom híján nem lehet sok haszna annak sem. Csak elterjedne rólam a pletyka, hogy.. állatkínzó vagyok. Pedig nem, sőt, a farkasom ember kínzó._.
Elterelődött aztán a téma a farkasról, és egy sokkal elgondolkodtatóbb ténybe kezdett. Meglehetősen ínyemre voltak az ilyen témák, akármennyire is nem látszik elsőre. Szerettem ilyen módon átértelmezni a világot. És mások véleménye formálhatja az enyémet is. Szeretem más látószögét megismerni, az mindig újszerű élmény.
- Köszönöm. - mondtam hálásan, miközben felhúztam térdeimet, és átkulcsoltam őket
- Őrült elme mennyei ajándéka.. - rágódtam a kifejezésen. Hehehh.. Ez jó, ezt megjegyzem magamnak. Virulva hallgattam, ahogy mondogatja, hogy változtatni fog mindenen. Mondhatnám neki, hogy "ez a jó hozzáállás, kis csaj" , miközben hátba veregetem, de az nem jellemző rám. Így aztán nem mondtam. Inkább csak csendesen ültem, és a végén bólintottam egyet.
- Számon kérlek majd. Meg arról is, hogy hány emberrel ismerkedtél! - a végén elmosolyodtam. - Elárulhatok egy titkot? - somolyogtam, majd meg sem várva a válaszát fojtattam. - Én kerültem az embereket. Próbáltam csak a legszükségesebbekkel kapcsolatot tartani. Aztán egy nap úgy keltem fel, hogy a csudába az egésszel. Azóta akit csak lehet, megpróbálok megismerni. Sokszor idegenekkel ülök le beszélgetni. - mondtam el az én kis titkomat, miszerint én.. nem is vagyok voltaképp valami nagy társas személy. Csak most mégis.. A játék tehette, az új légkör. Vagy én nem is tudom. Azt sem tudom, meddig marad ez fent, vagy odahazára is átviszem-e ezt a viselkedést. Fogalmam sincs. De nem kell a jövőre gondolnom még, elég a jelen baja is.
Persze, tudom hogy nem igaziak. Bár én szeretek mágis úgy gondolni rá. - mosolyogtam. - Jót tesz a lelkemnek, ha arra gondolok, hogy egy örök társam van, ahelyett, hogy arra gondolnék, egy programnak vagyok kiszolgáltatva._. - az tényleg nem lenne egy jó gondolat. Ha így állnék hozzá, már rég lecseréltem volna Vezért valami cuki kis fegyverre. Mondjuk egy olyan hatalmas bárdra.*-* Vagy egy szép kis kardra. De azokkal az a baj, hogy nem egyediek. Bezzeg az én farkasemberem. Aztán meglepődve hallgattam tovább.
- Nem, igaziak semmiképpen sem lehetnek. Én már csak tudom. Az alap programjuk, hogy mindent értsenek, ami a játékhoz kell, de többet nem tudnak ennél. Így Vezér nem tudta, mi az a karácsony. m mivel a programjában van a japán nyelv összes szava, így azt tudja, velem szemben, aki néhány szót még nem ismer. Persze nem sok olyan van, de azért akad pár. - eszembe jutott a csoki miniboss. Azt hittem, az is valami szó, vagy én nem is tudom, hogy most tényleg az volt-e, avagy sem. Mindenesetre kimondhatatlan.

by **Koshitsu Esutel** Hétf. Feb. 10 2014, 15:00

* Csak szélesen mosolyogtam Vezérrel való kapcsolatát hallgatva, de nem reagáltam rá egyebet, mert nem is tudtam volna mit mondani. Soha nem volt petem, s be kell vallanom, nem is érdekel az ilyesmi. Valahogy úgy érzem, csak egy "élő", cuki vagy éppen nem cuki lehallgató készüléket tennék magam mellé. Jó, nem biztos, hogy Kayaba a petek fülén át hallgatózik, de azt tudni kell rólam, hogy semmiben sem bízok. A küldetéseken osztogatott kajákban sem. Nah igen, jó ideje magam által készített szendvicseket cipelek magammal a küldetésekre. Hupsz, de nagyon elkalandoztunk. Örültem, hogy tetszett neki az egyik kifejezésem. Ahogy megismételte, valóban jól csengett. Ezért eldöntöttem, hogy jól megjegyzem magamnak. Nem gondoltam volna régebben, de mostanra kiderült, hogy általam kreált vallomások alapján élek. Ez a világ "Egy őrült elme mennyei ajándéka", "A halál csak egy átjáró az álomvilágból a valóságba", "A legnagyobb hazugság az, amiben van egy kis igazság", stb, stb, és ezek alapján élem az életemet. Látszik, hogy túl sok időm van a filózgatásra, s akkor elkezdek minden ilyen ostobaságokon elmélkedni, s ilyen nagy "bölcsességek" születnek meg az elmémben. Pf... tényleg kezdenem kellene valamit magammal. Ezért is fordultam oda Szophie-hoz, hogy megkérjem, kérjen számon, hogy betartom-e a magamnak tett ígéretet. Hálásan biccentettem neki, amikor belement.*
- Köszönöm! ^^ -
* Kicsit megkönnyebbültem már csak azért is, mert tudom, hogy így már nem lehet légből kapott a döntésem. *
~ Talán a következő ember, akivel beszélgetek, lehetne Raven. Kb semmit nem tudok arról a srácról... ~
* Titok? *
- Hát persze!
* Mondtam csillogó szemekkel. A titkok mindig is érdekeltek. Ha másért nem is, azért biztosan, mert úgy éreztem, megbíznak bennem annyira, hogy megosszanak valamit az emberek a lelkükből. S azt hiszem, ennél nagyobb ajándékot senki sem adhat a másiknak. Mikor elárulta titkát, sunyin elmosolyogtam. Nesze, engem nem csapott be. Én láttam rajta, hogy nem az a nagy társasági ember. Mindig is visszafogott volt és csendes. Vagy lehet, én képzelek bele túl sokat, de én eleve ilyennek ismertem. *
- Akkor ebben hasonlóak vagyunk. ^^
* Mondtam reagálásképen. Ezután következett ugyebár az elég mély kérdésfelvetés. Mi is a helyzet a petekkel? Szophie hirtelen őszintén elmondta, hogy tudja, hogy nem igaziak. Kicsit már össze is szorult a szívem. Talán nem kellett volna ezt az egészet erőltetnem. Elgondolkodtam szavai után. Kicsit hosszabb csend következett, de végül megszólaltam. *
- Hát, nem is tudom... sok idomár nem ezt mondaná. Tudod mit? Ezen ne is gondolkodj, mert nem ez a lényeg. Egy valamiben úgy tűnik, igazán egyetértünk. A pet segítőtársnak van. Tanulj meg vele annyi mindent az életről és önmagadról, amennyit csak tudsz. Amit meg megtanulsz, azt kamatoztasd a társaiddal.
* Imé, Esutel újabb bölcsessége, hallgassátok! Hát, tanácsot osztogatni úgy tűnik szeretek, csak nem biztos, hogy tudok. *

by **Szophie** Hétf. Márc. 03 2014, 21:09

- Igen, azt teszem. - biccentettem. - Ám neked ki segít? - kérdeztem. - Nekem a petem, akármilyen hóbortosan is hangzik, nekem ő a lelki társam. Ám egy hozzád hasonlónak? - kissé félredöntött fejjel néztem végig a lányon.
- Érdekes gondolataid vannak. - fordultam aztán el, miközben felnéztem az égre, az azon kúszó felhőket vizslattam. - Ám nem gondolod, hogy megfulladsz beléjük? Persze értem én.. Megértem a gondolataidat. És bölcsek, mind. Ám szerintem.. Nem is tudom. - újra ránéztem. - Magányosnak tűnsz. - böktem ki. Magányosnak, és zárkózottnak.
- Nem szeretek általánosítani, sőt.. - kezdtem újra bele. - Azt sem szeretem, ha valaki olyan, mint a többi.. Imádom az egyéniségeket. A te egyéniségedet is. - mosolyodtam el. - Ám nem gondolod, hogy a mi korunkban.. kevesebbet kéne gondolkodni, és többet.. szórakozni? - felnevettem. Annyira abszurdak voltak a szavaim. Mégis erre törekedtem nap, mint nap. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt fogom tenni. Szórakozni? Csak, mert ez a korunk? Hehh.. Vicces, nagyon vicces. A régi én talán meg is vetne emiatt. Ám most mégis szórakozásomat lelem ezekben a játékokban, az ismerkedésekben, meg minden. Így élni az életet. Felemelő..Még hogy kevesebbet gondolkodni._. Mikor veszett oda az én bölcs énem? Mikor lettem ilyenné? A végén még közönségessé válok. Azt viszonyt nagyon nem akarom. Talán egy picit vissza kéne fogni magam, és neki állni gondolkodni. Esutellel közösen. Az ő fejében nagyon érdekes dolgok jönnek létre. Nem kétséges, hogy kitágítja a világról alkotott képemet az, hogy most vele beszélek. És ha még többet beszélnék vele, akkor mi történne.*-* Többet kéne összefutnunk. Bár ez a fogadalom.. Többet kéne Zuval, Hianrival, Makotoval, Hopepal, stb. stb. Annyiszor megfogadtam, hogy megismerem ezt is, meg azt is, meg többet leszek együtt ezzel is, meg azzal is.. És soha nincs időm semmire. Szörnyű az az élet. Nahh de.. elég ebből. Vissza a beszélgetéshez.
- Egyébként.. Kezdjük valami természetesen egyszerűvel. - fordultam újra hozzá. - Mikor fogócskáztál utoljára? - kérdeztem, arcomon játékos mosollyal. Közben megpöcköltem kicsit Falat orrát, aki már megint lefelé tekintgetett a vállamról. Nagyon érdekli ezt a fű. Lehet, hogy füvet eszik? O.o

by **Peter Worker** Pént. Jún. 13 2014, 18:57

Szóló szafari

A könyvtár egyik asztalánál ültem, s az asztalon előttem könyvek sokasága hevert. Némelyiket még ki sem nyitottam, némelyiket pedig már átolvastam és félretettem. Volt olyan is amelyikben csak a képeket tanulmányoztam. Az egyikben például csak egyszerű barlangrajzok voltak, vadászatokról és egyszerű állatokról. Hol kellett megszúrni őket, s mivel. Persze ebben a világban talán ennek nem lehetett komolyabb hasznát venni, vagy ha lehetett is, úgy azt nem az én kettes szintű vadászat jártasságommal. Nem értettem hozzá, lehetett arról szó, hogy a későbbi szinteken számított, hogy hol is szúrtak meg bizonyos állatokat, de én még távol álltam attól, hogy ennyire értsek hozzá.
A vadászat nagy feladat volt, ha nem csinálta olyan sűrűn az ember, s én bizony nem voltam járatos ebben. Valahogy nem ez vonzott. Lovaglás, bűvészkedés és kis kerti munka Leanak köszönhetően. Ezek fejlődtek nálam inkább. Szolid, s visszafogott viselkedést produkáltam. Talán a pontjaimmal és jártasságaimmal is azt sugalltam, hogy az erőszak távol állt tőlem. Hisz hát ki ütött oly keveset, mint én, s ki törődött ennyire a kitartásával, mint én? Persze e mögött volt más is, nem kellett félteni engem, de tény, hogy nem foglalkoztatott engem a csapásaim ereje és lépéseim gyorsasága olyannyira, mint a körülöttem levőket. Talán rossz taktikát követtem, de tisztességesen kiálltam emellett. A figyelmem hamar elkalandozott, de a vadászatra kellett koncentrálnom!
Az asztalnál ülve egy újabb kupac könyv került a földre. Persze az olvasásom enyhén felületes volt, de voltak olyan apró betűs részek, melyek teljesen feleslegesek voltak a számomra.
Egy túlélésről szóló könyv volt a következő, melyhez én nem nagyon ragaszkodtam, de Arisa végül csak ide tette a többi közé mondván, hogy lehet benne hasznos dolog. A túlélésről kellemetlen emlékek jutottak az eszembe. Emlékek, jelenetek az egykori viadalról. A videók az igazinak nevezhető énemről, s nem akartam újra túlélni semmit sem. Vagyis inkább csak nem akartam olyan helyzetbe kerülni, hogy túl kelljen élnem, elég volt egészében úgy maga ez a világ, de minden ilyesfajta túlélési apróságát inkább kerülni akartam benne. A könyv olvasás nélkül került a földre, nem tettem, hanem magasról ejtettem.
- Arisa. - álltam fel az asztaltól, befejezettnek éreztem a felkészülést – Arisa. - bár a könyvtárban csend volt, a hangom hosszan visszhangzott, de úgy tűnt nem hallott engem és én sem őt. Nem estem kétségbe. Úgy véltem, hogy kimehetett valamiért a teremből, azonban csak hogy használjam ismét fölöslegesen – és mert megtehettem - úgy bekapcsoltam a nyomkövetés jártasságom, hogy lássam a lány nyomait. Ez a jártasságom már harmadik szintű volt, így biztos voltam benne, hogy látni fogom, de arra nem számítottam, hogy majd az egész padló zöldben fog virítani előttem. Arisa bejárta az egész termet a könyvek rendezése közben. Aranyosan bolond lány volt.
- Itt vagyok.
- Oh, rendben. - mosolyogtam felé – Csak szólni akartam, hogy most megyek, de a könyveket hagyd ott, majd elpakolom.
- Ott? - dőlt oldalra, hogy eltekintsen mellettem. Az asztal körül a földön összevissza voltak a földön a könyvek, s az asztalon magán sem volt nagyobb rend.
- Ühüm.
- Hát... - nagyot nyelt – Oké. - és folytatta a dolgát időnként vissza – vissza tekintve.

A kilencedik szint mezőségén egyetlen egy fa sem volt, ez a szint nem arról szólt, hogy esetleg egy árnyékban meg lehetett volna pihenni. Nem, nem volt árnyék. Bár a leírás enyhén kellemesnek írta le ezt a szintet az időjárást és a hőmérsékletet tekintve, azonban egy árnyékban szívesen meghúzódtam volna jelen pillanatban, mert ez nem az én világom volt. Arra már rájöttem, hogy a páncélom nem ide való volt, kellemetlen volt a viselése ilyen időben. A fém és a tűző Nap sugarai rossz párosítást alkottak, s hamar félmeztelenül álltam a semmi közepén. A rejtőzködésre semmi esélyem sem volt. A fehér bőröm szinte lámpaként szolgált, s riasztottam el így a vadakat.
A távolba egy kisebb bölény csordát láttam és egy – egy nagyobb alkat mögött szarvasok húzódtak meg. Messze el lehetett látni. A horizont fölött volt még bőven a Nap. Tehetetlenül néztem körbe, forgolódtam a tengelyem körül, s bizonyosodtam meg arról, hogy milyen pocsék dolog is lehetett a vadászás. És belegondolva, hogy ezt a régi időkben kötelező jelleggel kellett csinálni. A fejemet csóváltam és sajnáltam az akkori embereket. Azonban azt is el kellett ismerni, hogy én bizony nem akkor éltem és nem ott. A nadrágom zsebéből egy könnyed mozdulattal vettem elő a Mirikától kapott napszemüveget, majd azt felvéve tekintettem a magasba. Sokkal kellemesebb volt így, a Nap sugarai már nem bántották a szemeim, s egy igencsak hűvös, mondhatni jeges szellő érkezett hozzám.
- Héj, világ, van egy sárkányom! - nevettem hangosan, miként Hisame felém repült a mellső lábai között egy levadászott állattal, majd futottam látva, hogy bizony nem akart megállni a nyavalyás.

by **Koshitsu Esutel** Szomb. Júl. 05 2014, 18:41

//Szophie//

*Bármennyire is segítőkész volt Szophie a kérdésével, mégis mélyen megrendített. Nekem mégis ki segít? Jó kérdés, mert mindig is egyedül éreztem magam. De azóta sok minden történt. Igen... Az Artes!*
- Tudod, sokáig magányosnak éreztem magam. De amióta Anatole csapatában vagyok, Az Artes Limenben, azóta úgy érzem, van otthonom és családom. Nagyon szeretem a srácokat! Alex sokszor megnevettet, a csajok egyediek, cukik, bár jó volna jobban megismernem őket, Anatot pedig igazán tisztelem, olyan, mint egy családapa. ^^
* Sokszor úgy érzem, mintha én magam lennék a családanya, de végülis mégsem olyan. Inkább olyan, mintha a legidősebb gyermek lennék, akivel egyidős kb Alex, s mi vagyok a rossz gyerekek, akik állandóan egymást marják, ugyanakkor mi vagyunk azok, akik mindig készek arra, hogy Anatolnak segítsenek. És mintha Viio lenne a családanya... s emiatt... Anatole özvegy. És ez fájdalmasan szomorú.*
- Raven meg... hmmm... ő róla nem tudok sok mindent. nagyon csendes és titokzatos. Kiismerhetetlen számomra. O.o
* Ezután Szophie megismételte, hogy érdekesnek tartja a gondolataimat. Kérdései... kijelentései apró tőrként szúródtak a szívembe. Ránéztem, s csak szomorúan elmosolyodtam. igaza van. Hiába az Artes. Bár az otthon funkcióját betöltik, de nincs barátom, nincs... lelkitársam. *
- Játék? Szórakozás? Talán valóban kevés van belőle. ^^
* Majd felvetette a fogócskázást. Őszinte rémületet vehetett észre arcomon és szemeimben.*
- ÖÖöhm... hogy mikor?? Hát izé... tudod... hogy is mondjam... szal... én nem nagyon... khm... fogócskázok. Mármint... nem a stílusom... öhm... nem szeretek.
* Fejeztem be nyögdécselésemet végül nagyon halkan és szégyellve magam. *
- Ne haragudj, de amit te most egyszerűnek neveztél... ^^ az nekem túl nehéz.
* Próbáltam úgy mosolyogni, hogy ne vegye sértésnek a visszautasításomat. Aggódtam. Nem akartam, hogy megbántódjon, azonban képtelen vagyok rávenni magam a fogócskázásra. Talán kisgyerekekkel még belemennék. Talán Sayával még fogócskáznék. De mi érett, felnőtt nők vagyunk, akik igazából nem is nagyon ismerjük egymást, s úgy érzem, kicsit erőltetett lenne, s mint pszichológiai "gyógytorna" volna ez. Nincs az ilyesmi az ínyemre. Engem nem kell megmenteni. Csak magamon segíthetek. Talán csak egy valaki volna képes megmenteni. De ő nincs itt. És talán soha nem is fogok vele találkozni. Főleg akkor nem, ha örökre ebben a játékban ragadok. *
- Valamikor átjöhetnél az Artesbe. Ott sok jó és vicces dolgot lehet csinálni. ^^
*Gyorsan enyhíteni próbáltam a feszültséget egy meghívással. *
- Egyébként meg... ha nem tartasz túl tolakodónak... öhm... nyugodtan mondd, ha nem akarod elmondani... de nagyon érdekelne, hogyan ismerkedtél össze Tachival, s hogy jöttetek össze. Elmondanád?
* Mosolyogtam a lányra kedvesen. na igen... igazából ezért akartam vele beszélgetni. *

by Ajánlott tartalom

Arany Legelők

Arany Legelők

Re: Arany Legelők

Re: Arany Legelők

Re: Arany Legelők

Re: Arany Legelők

Re: Arany Legelők

Re: Arany Legelők

Re: Arany Legelők

Re: Arany Legelők

Re: Arany Legelők

Re: Arany Legelők

Re: Arany Legelők

Re: Arany Legelők

Re: Arany Legelők

Re: Arany Legelők

Re: Arany Legelők

Re: Arany Legelők

Re: Arany Legelők

Re: Arany Legelők

Re: Arany Legelők

Re: Arany Legelők

Re: Arany Legelők

Re: Arany Legelők

Re: Arany Legelők

Re: Arany Legelők

Re: Arany Legelők