[10. boss] 4. próbálkozás

Ültem, a nyakába kapaszkodtam és nem féltem, hogy leesek. Lovaglás, mesterszint, tán ez adta meg nekem azt a biztonságot, mibe éreztem most magam. A tizedik szörny ajtaja már – már sokat járt út, hisz a negyedik próbálkozás következett. Az előzőre nem hívtak, eredményt akartak elérni és e ok miatt csodálkoztam, hogy most mégis kaptam invitálást. Tudtam, hogy voltak nálunk erősebek is, hisz én és Hisame is sokaktól maradtunk le az utóbbi időkben.
Megérkeztünk, leugrottam a lányom hátáról. Nem akartam feltűnést az ajtónál, így az utolsó méternél használtam a képességem, és mint egy könnyed pihe, úgy érkeztem a földre. Anattal baráti kézfogás, mosoly felé, Hinarit ismét egy puszival köszöntöttem, a többiek egy – egy biccentést, némi meghajlást kaptak a részemről.
A fekete fejpántomon húztam egy kicsit és magamra öltöttem a megváltót. Nagyot sóhajtottam, majd tartottam az öklöm a lányomnak, ki nevetve érintette azt a homlokával. Kellett ez most.
- Apa, most ne bénázzunk.
- Rendben.
Nem volt sok feladatunk, a fekete kristály alatt levő léttel pedig nem hittem, hogy sok problémánk lesz majd.
Hisame a lábát, mintha egy lépcső lett volna, úgy tartotta, hogy foglaljam el a helyem a hátán.
- Ügyesek leszünk.
- Én biztosan, de te… - csóválta a fejét.
- Húzz a…

Minden mondat bonyolultan hangzott, jómagam így arra törekedtem, hogy kiválogassam a lényeget, ami rám vonatkozott. Amíg várakoztunk, elhelyezkedtem a padlón és meditáltam. Úgy tűnt számomra, hogy fontos feladatom lesz, és bár a szavak is elmondták ezt, a hangsúlyok, a jelentőségteljes tekintetek kereszttüze mindennél többet jelentett. Így hát meditáltam, hogy elcsendesítsem elmémet és minden idegszálammal képes legyek a rám kiszabott feladatra koncentrálni. A sötét árnyék, akivel legutóbb találkoztam, most ismét várt rám, ám ezúttal lándzsám pengéjét is bele kell mélyesszem testébe majdan. Nem fért bele, hogy csalódást okozzak, felkészültnek kellett lennem. Mégsem éreztem a vállamon a terhet, sokkal inkább felszabadult voltam. Felszabadult, mert éreztem, hogy megbíznak bennem. Más különben nem kaptam volna ilyen fontosnak hangzó feladatot.
Kinyitottam a szemem, és az ujjamon figyelő gyűrűkre vetettem a pillantásomat. Hátrahagytam a tüneményes ékszert, mely egyébként sem illett hozzám. Hogy ez jó döntésnek bizonyult-e, az még a jövő zenéje volt, ám jobban esett így a lándzsámat tartani. Tombolt bennem a bizonyítási vágy, meg szerettem volna mutatni, hogy jó kezekbe került ennyi nemes lelkű ember bizalma. Készen álltam a küzdelemre.
- Gambatte, minna-sama! ^.^ - mosolyodtam el eltökélten. Ma semmi és senki nem állhatott az utamba, akkor nem, amikor ennyi szeretettel és melegséggel szereltek fel.

A kapu kinyílt. A kaputól nem messze három embernagyságú kristály lebeg a levegőben. A bal oldali zöld, a középső fehér, a jobb oldali pedig fekete. A kristályok egymástól körülbelül húsz méterre vannak. Minden kristály körül a saját színével egy körvonal látható, körülbelül öt méteres körben a kristálytól. A kristályok közelében egy ember nagyságú kutyaszerű szörny pihen. Feje fölött a következő látható: Marcang



A kutya mögött a távolban egy óriási zöld gömb látható, a két oldalán egy-egy emberszerű zöld alakkal. Pontosan nem látjátok, hogy mi van ott, de előreláthatólag ők sem fognak nektek gondot okozni, míg át nem juttok Marcangon.

Elkezdődött és csupán csak nézői voltunk a történéseknek.
- Switch, Hinari! – mert ezt kellett tennünk, hogy Mr. Marcang ránk figyeljen.
A vérengző fenevad sárga fogai már milliószor jelentek meg az álmaimban, így nem nyújtottak szokatlan látványt, nem féltem most őket. Hisame hátán ülve indultunk felé, majd miként végeztünk a rohammal a fekete kristály alá szálltunk. A mester szintű lovaglásom miatt nem estem le róla, csupán csak irányba állva vártuk a folytatást, mint a Sárkány és Lovasa.