[Küldetés] Második Próbálkozás

Hitetlenkedve meredtem a lényegre, törő üzenetre. Nem is annyira a tartalma miatt, hanem sokkal inkább a feladó személye váltotta ki belőlem ezt a reakciót. Mégis hogy volt képe!? Akárhogy is ezt nem hagyhattam figyelmen kívül. Biztos vagyok benne, hogy gond nélkül elintéz, ha egyszer a kezében tudja majd azt, ami a barlangban vár minket. Na persze, csak ha hagyom. Mert ha próbálkozik, akkor tuti, hogy kicsinálom de, lehet hogy mindenképp. Majd meglátjuk. Nem is késlekedtem sokáig. Gyorsan ellenőriztem a felszereléseimet. Vagyis hát Neuro felszerelését. Még mindig idegesített a dolog de szükségem van rájuk. Régebben beszéltem vele a barlangról és azt terveztem, hogy majd vele jövök vissza, de aztán máshogy alakultak a dolgok. Szophiet pedig még véletlenül se szeretném belekeverni. Nem is tudja, hogy hova megyek, vagy hogy egyáltalán elmegyek valahova. Felvettem a maszkot és kiléptem a fogadó ajtaján.
Nyugodtan lépkedtem a barlang irányába. Egyszer jártam itt azóta, hogy kikecmeregtünk innen. Pont mikor azt terveztem, hogy elhozom Neut. Kíváncsi lettem volna, hogy viselkedik éles helyzetben. Lépteket hallottam a hátam mögül és megfordulva ott állt, vagyis sétált előttem Tachi. A gyilkos. Nyugodtnak tűnt és én se hagytam, hogy a saját nyugtalanságom bármilyen formában megnyilvánuljon. Szó nélkül lépkedtem mellette befelé. Hozzá hasonlóan én is elővettem egy fáklyát. Egyrészt, mert így jobban látok másrészt, meg nem kell rögtön rájönnie, hogy már van éjjeli látásom. Egyáltalán nem beszélt. Sőt semmi furcsa megmozdulást nem láttam tőle. Ez elég furcsa. Egy pillanatra se szabad szem elől tévesztenem. Hagytam, hogy ő vezessen. Ismerem az utat, így amíg nem próbál rossz irányba kanyarodni én követem.
Út közben levágtunk néhány zombit de nulla kihívás volt a feladat. Szinte lelassítani se tudtak. Tachi itt sütötte el az első fura megmozdulását. Más helyzetben egy másik emberrel még talán vicces is lett volna. Így inkább egy kisebb szemöldök felhúzásnál többre nem is értékeltem a mutatványt.
Végül a második furcsaság is megtörtént. Ismerős arcba botlottunk. Látszólag mindketten meglepődtek de, én már azt se tudom elhinni, amit kérdeznek. Eddig sem rózsás hangulatomon nem sokat segített, hogy ezek ketten esetleg összeálltak. Bár nem zártam ki a lehetőséget, hogy az egész a véletlen műve de nem tűnt valószínűnek. Mostmár kétfelé figyelhetek. A maguk módján köszöntötték egymást, amiből én inkább kimaradtam. Essünk túl ezen az ostoba játékon. Valahogy nem hiszem, hogy ennek egy baráti osztozkodás lesz a vége.

Gyanakodva figyeltem a kettejük közt zajló párbeszédet és továbbra se volt nagy kedvem bájcsevegni velük. Mindkettő megbízhatatlan mégis úgy tűnik, hogy nem játszanak össze… vagy csak nagyon jól játszanak. Még nem tudom eldönteni. Mindketten nyugodtnak látszottak de azért éreztem a levegőben a feszültséget. Végig készenlétben voltam hogy reagálhassak, ha bármelyikük valami gyanúsat tenne. Joe a falnál matatott a bejáratot keresve közben Tachi válaszára figyeltem.
Csak nem alacsonyabb szintű? Ez az infó még hasznos lehet de, miért hangoztatná ilyen nyíltan, ha tényleg így lenne? Könnyen meglehet, hogy hazudik… ez a hátránya, ha olyanokkal kell együttműködnöd, akiknek minden második szava hazugság. Sose tudhatod melyik szó is az a bizonyos ”második”. Joe tovább sorolta a kérdéseit és hagytam, hogy Tachi válaszoljon rájuk. Amikor meghallottam a nevem, és hogy milyen vonatkozásban került elő rezzenéstelen arccal meredtem előre. Fejben persze ott cikázott a gondolat.
Megölhetném. Ha okot ad rá megtehetném. Viszont még szükség lehet rá odabent és valahogy egy részem nem is, igazán akarja megölni. Halványan emlékeztem a ”szabályra” „senkit nem fogok megölni”. Naiv voltam. Azóta már öltem vagy legalábbis részem volt mások halálában és nem egyszer akartam ölni. Hirtelen bizonytalan lettem magamban. Ne ezen rágódj már! Figyelj!
Parancsoltam magamra és ismét a jelenben voltam. Joe már kinyitotta a kaput és Tachi ismét egy érdekes információt osztott meg velünk. Az első, ami eszembe jutott, hogy hiba lehet a játékban. Nem ez lenne az első eset, de mégsem tűnt valószínűnek. A másik lehetőség sokkal reálisabb volt. Szóval „Joe” valójában nem is Joe. Újabb nyugtalanító dolog. Mintha már nem lenne így is elég de, legalább nem dolgoznak össze. Legalábbis majdnem teljesen biztos voltam már benne. Közben lassan lépkedtem utánuk. Lássuk végre, miért szenvedtem ennyit.

Az éles szópárbajok nem pont az én terepem. Azonban másokat hallgatva a háttérben meghúzódva sok kis információ morzsát csíphet el. Kicsit komikus a helyzet, de ha nekik így jó, akkor játszanak csak magukban. Ki kell használnom az első adandó alkalmat, hogy valahogy én szerezzem meg az itt rejlő felszerelést. A legjobb az lenne, ha elintéznék egymást. Szükségem van azokra a cuccokra. Ehhez viszont továbbra is nyitva kell tartanom a szemem. Az arcukat fürkésztem, amíg beszéltek. ”Joe” hazudozása nagyon nem tetszett. Bárki is legyen valójában ő sem jobb a másiknál. Tachi ügyesebben bánt a szavakkal és azok egyre inkább a másik lovag ellen fordultak. Végül ”Joe” megelégelte a dolgot és belépett az ajtón. Mondhatnám úgyis hogy 1:0 a gyilkosnak. Kezdem érteni, miért nem vadászták még le. Rám nézett de semmit nem tudtam kiolvasni a tekintetéből. Aztán ő is a másik után ment. Én se haboztam és követtem őket.
Hirtelen teljesen magamra maradtam. Az ajtó eltűnt és egy különös ösvényen találtam magam. Csapda! Szólaltak meg a vészkürtök és a fáklyát felemelve kémleltem körül a helyet. A kés harcra készen várt a kezemben de sehol nem láttam mozgást. Pár másodpercig csak füleltem és figyeltem de nem történt semmi. Vissza nem mehettem így végül óvatosan elindultam az ösvényen. Még nem tudtam eldönteni, hogy mi is történt pontosan. Talán sikerült bedőlnöm egy trükknek és vakon bolyonghatok, valahol míg ők megszerzik azt, amiért idejöttünk. Hiába járatom az agyam attól nem fogom megtudni, mi folyik itt. Ideje mozogni.
Egy földútra érkeztem, amely a fizika törvényeit meghazudtolva nyúlt el egy hatalmas szakadék fölött. Mindenfelé lógtak az enyémhez hasonló utak de, nem sokat láttam belőlük. Nem láttam be teljesen az egész környéket. Részben a saját fáklyám vakított el. A kis helyiségekben és folyosókon segített a fénye itt viszont a fénye teljesen elveszett a nagy térben. Ideje megszabadulni tőle. Túl jó célpontot nyújtok így bárkinek, aki esetleg lesben áll. Fogtam és egyszerűen lehajítottam. Így nem csak az éjjellátásom de a lopakodásom is jobban érvényesülhet. Egy darabig követtem a szememmel a zuhanó fényt aztán tovább indultam az ösvényen. Amennyire tudtam gyorsan, és csendesen vágtam neki az útnak. Egy idő után egy másik fényforrást vettem észre. Tachi! Szóval tényleg nem vagyok egyedül.

Gyorsan haladtam az utamon néha pillantva csak rá az egyetlen fénypontra. Szinte száz százalékig biztos voltam benne hogy Tachi lesz a gazdája. Ezt leszámítva viszont nulla változatosság. Se egy vérengző mob, egy csapda vagy akár egy elágazás. Semmi. Csak a monoton gyaloglás. Mondjuk nem, mintha panaszkodni akarnék miatta. A gondolataim úgyis eléggé lefoglaltak.
Az ismeretlen lovag járt a fejemben. Egyre szövevényesebb a dolog és én kezdek belezavarodni. Nem látom át a terveit és ez nagyon zavaró. Persze valószínűleg az itt elrejtett felszerelés érdekli de, mi van például David haverjával. Korábban úgy tűnt elég jóban vannak. Miért nincs itt? Ha Joe álnevet használ, akkor talán ő is de mi okuk van rá? Legutoljára valami olyasmit állítottak hogy Tachi megölte egy barátjukat és ezért akarják őt elkapni. Most viszont egész jól tűrte a jelenlétét és legutóbb is hagyták megszökni. Ez a játszadozás már az agyamra megy. Lehet csak apróságokat, nagyítok fel de, lehet, hogy jelentősége van a dolognak, viszont én nem tudom hogy mi és ez zavaró.
Ismét vetettem egy pillantást a másik ösvényre a kis fény azonban rendületlenül haladt előre így én sem teketóriáztam. Ha sunnyogásról van szó egyiküket, sem kell félteni. A saját bőröm viszont jobban aggaszt nem árt készen állni.
Hirtelen kaptam a késeimhez mikor mozgást, láttam magam előtt. Kezeimet a kis pengék markolatán tartva haladtam lassan előre. Akárki is volt előttem hasonló tempóban közeledett. Közelebb érve azonban nyugodtabban lépkedtem. Egy nagy tükör állta el az utam. Elég baljóslatú volt így a nagy semmi közepén így egy-két méterre tőle megálltam. Nem hiszem, hogy csak poénból rakták ide, vagy ha mégis akkor csak facepalmolni tudok a tervező humorán. Megkerülni sehogy sem lehet, és éppen ezért ráz ki tőle a hideg. Viszont mivel más út nincs ezzel, próbálkozhatok csak. Lassan közelebb léptem és óvatosan az egyik késem hegyével megérintettem a tükör felületét.

Lassan belenyomtam a késem a furcsa tükörbe. Simán átcsusszant, viszont a tükörképem kése egyenesen felém mutatott, a probléma pedig ott volt, hogy kinyúlt felém a tükörből. Visszahúztam a kezem. Inkább hasonlít valami átjárófélére, mint tükörre. Hátrébb léptem ismét megvizsgálni a lehetőségeimet de láthatóan nincs más út. Nem tetszik a megoldás ami megfogalmazódott bennem, de van jobb? Kíváncsi vagyok hány meglepetést, tartogat még ez a barlang, mert már nagyon nem ártana végezni vele. Minél többet vagyok itt annál zavaróbb a hely. Eltettem a kést és ezúttal csak a kezemmel nyúltam át. Különös érzés volt de végül elhatároztam magam. Egy határozott lépéssel átmentem rajta.
Semmi nem változott. Egy dolgot leszámítva. Most háttal álltam a tükörnek. Visszanéztem magamra, végül folytattam az utamat. Körbenéztem a többi ösvény felé de, nem láttam rajtuk mozgást. Túl sokat gondolkoztam. Bele kell húznom, mert ha gyorsabban átjutottak, akkor nem ártana utolérni őket. Futva indultam meg. Az út semmiben sem különbözött attól, amin érkeztem. Ugyanaz a monoton egyszerű ösvény volt a levegőben, amin érkeztem. Bizonyára ezzel akarják összezavarni az erre tévedőket, viszont nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy most épp visszafelé megyek. Hamar eltűnt mögöttem a tükör és megláttam a helyet, ahonnan elindultam. Nem láttam több értelmét visszafordulni, mint tovább menni, így vissza is jutottam a barlangba. Van egy olyan sejtésem, hogy a többiek is hasonlóan jártak, de ha mégsem lenne igazam, akkor valamit nagyon elszúrtam. Minden tele volt zombikkal így gyorsan neki is láttam a kaszabolásuknak. Gyors precíz vágásokkal pusztítottam őket hogy rájöjjek, egész pontosan mi is történt.

Az eltünedező pixeldarabok között nem sokáig kellett keresgélnem a másik kettőt. Joe arcán meglepettség tükröződött, ahogy észrevett. Az arca erősen emlékeztetett arra, amit akkor vett fel mikor mi is megjelentünk a kapunál. Valahogy már akkor sem tűnt túl őszintének a reakciója. Nem játszotta túl jól a szerepét, és amikor közeledni kezdett a késeim fenyegetően megvillantak. Nem emeltem fel őket de az oldalam mellett lógatva is elég fenyegetőek voltak, ahogy a hegyük egyenesen a srác felé fordult. Persze a nem túl bíztató tekintetem is közrejátszhatott, abban hogy Joe visszavonulót fújt.
– Meghalni? - morogtam halkan, de tisztán hallhatóan. - Már miért lennék én halott? Csak nem hiba csúszott a számításaidba? - eresztettem meg egy sötét mosolyt. Az ideges nevetgélése cseppet sem javított a helyzetén, és ahogy lassan hátrálni kezdett én követtem. Nem támadtam. Addig nem, amíg nem tudtam mire készül de, egy pillanatra sem hagytam elterelni a figyelmem. A késeim, pedig végig egyenesen felé mutattak. Némán követtem de ez fenyegetőbb volt minden szavamnál. Össze-vissza hablatyolt Kayaba humoráról de nem igazán figyeltem rá hogy mit mondott.
Aztán megláttam az apró jelet, amire vártam. Rögtön mozdultam és reméltem hogy sikerül elérnem mielőtt eltűnik a szemünk elől. Bíztam a gyorsaságomban. Ha nem sikerült elérni akkor kíváncsian Tachi felé fordulok. Érdekel, hogy van e valami hozzáfűzni valója a történtekhez.
Ha pedig sikerült elérnem a késekkel próbáltam ösztökélni, hogy kicsit távolodjon el a kapu közeléből. Ha pedig nem hajlandó magától hátrálni, akkor könnyen a gyomrában találhatja a késem. Nem célom megölni de egy szúrás még nem öli, meg és ha kicsit rá kell ijeszteni a cél érdekében, akkor nem bánom. Ennyitől még nem leszek vörös.
– Mégis mire készülsz!? - Kérdeztem miközben fenyegetően tartottam elé a késeimet.

Szép lassan közelítettem az ideges Joe felé. Valahol kicsit tetszett a helyzet de biztos voltam benne hogy készül valamire, így nem hagytam lankadni az éberségem. Tachi viszont máshogy képzelte a dolgokat. Nem közelítettem tovább, hiszen érdekelt mire is készül a gyilkos lovag de, továbbra is úgy helyezkedtem, hogy a késeimmel sakkban tarthassam Joet. Tachi finomabb módszerrel akarta beszédre bírni a lovagot, akinek végre a nevére is fény derült. Hirtelen már az arca sem tűnt olyan mesterkéltnek. Talán végre kinyög valami értelmeset is, ha már ennyire ”bíztatjuk” rá. Akármennyire is nem kedvelem azért el kell ismernem, hogy Tachi a maga módján érti a dolgát. Különben már nem is lenne életben. Viszont mindketten tökéletesen megbízhatatlanok így nem is szándékoztam eltenni a késeimet, még ha látszólag jutunk is valamire.
Ezek után Diabel vigyora, és amit mondott egyből kiváltotta belőlem a védekező reakciót. Láttam, hogy mozdul és felemeltem a késeimet, hogy megállítsam de nem pont azt csinálta, mint amire számítottam. Felkészültem rá, hogy megpróbál elslisszolni valahogy vagy átvágni rajtunk de, arra nem számítottam, hogy egyenesen beleveti magát a késeimbe. Elvesztettem az egyensúlyomat és sikerült magával sodornia.
A hátamon feküdtem, és egyből tudtam, hol vagyok. A késeimet szorongatva úgy pattantam fel, mint egy összenyomott rugó és egyenesen Diabellel néztem farkasszemet. A kérdését egyszerűen figyelmen kívül hagytam és dühösen figyeltem minden mozdulatát.
– Elárulnád végre, hogy mire készülsz!? - sziszegtem ingerülten. Utálom az ilyen meglepetéseket, és dühömben legszívesebben kilöktem volna a kezéből a potit aztán, pedig őt is ledobtam volna a szakadékba. Na jó azt talán nem de azért kicsit megszurkáltam volna, hogy tudja kivel, szórakozzon legközelebb.

A monológja nem segített túl sokat, abban hogy lenyugodjak. Sokkal inkább az ellenkezőjét érte el. Kíváncsi leszek, hogyha ennek egyszer vége lesz, vajon hányan megyünk ki innen? Dühödten közelebb léptem és a késemet fenyegetően az orra előtt lóbálva kezdtem bele a saját szövegembe.
– Akkor intézzük el itt! - kiáltottam magamból kikelve - Ha már úgysem bízunk egymásban, akkor rendezzük le most és legalább egyvalaki boldogan, távozik! Úgysem erősségem az osztozkodás! Keresgélhetem én azt a rohadt felszerelést nélkületek is! - Elhallgattam de ekkorra már mindkét késem a levegőben volt. Míg az egyik továbbra is Diabel arcát célozta meg addig a másik egyenesen Tachi felé mutatott. Fel voltam rá készülve, hogy megvédjem magam, ha kell de, miután sikerült kidühöngenem magam elkezdtem reálisan felmérni a helyzetet. Azt hiszem túl messzire mentem.
Vettem egy nagy levegőt és jó lassan fújtam ki. Ha eddig nem döntöttek úgy, hogy kiiktatnak a képből akkor nyugodtabb hangot erőltetve magamra próbáltam újra.
– Jó, rendben... - fújtam visszavonulót. Lassan leeresztettem a késeket de nem tettem el. Nem vagyok bolond. - Kezdjük újra. - morogtam. - Szóval… Egyszerre jöttünk be és így egy helyre kerültünk. - próbáltam újra a feladatra összpontosítani bár ebben erősen zavart, hogy közben állandóan a másik kettőt kellett figyelnem. Egyiküket is bőven elég lenne elviselni.
– Menjünk. - morogtam végül.
Némaságba burkolózva kicsit arrébb léptem az útjukból, jelezve, hogy részemről befejeztem, mehetünk. Csak magamban morogtam tovább miközben megpróbáltam kicsit a jövőbe látni. Nem ártana tisztában lenni, azzal hogy milyen meglepetéseket tartogatnak még.
Már rég megbántam hogy hallgattam arra az üzenetre. Valahogy, muszáj lenne bebiztosítanom magam. Minimum az egyiküknél, hogy baj esetén inkább egymás torkának ugorjanak, mint az enyémnek. Ebben az előbbi késes móka nem hiszem hogy túl sokat segített. Nem örülnék neki, ha véletlenül magam ellen fordítanám mindkettejüket.