Koshitsu Esutel vs Tatsuki Ranmaru

Bevallom, izgatott voltam. Régen történt velem ilyen, Artemist is csak esetlenül szorítottam magamhoz. Soha nem szokott érdekelni az eredményjelző tábla, hiszen csak adatokat jelez, amelyekkel nem lehet semmit kezdeni. Nevek…! Nincs túl sok értelmük. Persze ha szintek szerepelnének ott kinn, vagy bármi, amiből levonhatók következtetések, az egészen más volna. De a nevekkel mit kezd az ember? Egy-egy fókuszom nem sajnálom rá, legalább ellenőrzöm, hogy Mirika csodák-csodájára még mindig nem került fel az Élet Emlékművének elsötétített nevű karakterei közé. Hát, legalább a céhe supportolja, addig még neki is van esélye az életben maradásra. Ezúttal viszont volt egy név a táblán, ami megragadta a figyelmem, már amennyiben a szófordulat takarja, hogy három fókuszom, és a tekintetem is odaszegeződött. Esutel! Az íjászlány a Szépségversenyről!
Mély hatást gyakorolt rám, szemérmes vetkőzése magával ragadott, visszafogott stílusa elvarázsolt. Már akkor is tönkrement, kinőtt vagy lefoszlott szerepkörök romjaiból állt körülöttem a világ, hiszen céhvezérnek régen nem mondhattam magam már; az Ököl tagságom is érvényét vesztette; a frontharcosok között nem a legjobb voltam, csak egy a legjobbak közül; játszani sem akartam már ezzel a buta játékkal… de ez a lány olyasmit érintett meg bennem, amit soha nem vetkőzhetek le magamról. Főleg ott nem, a kifutón nem, ahová magam készítette fürdőnadrágomban kiléptem. „A legfontosabb a kisugárzás!” – mondtam akkor, és ez okozott néhány álmatlan éjszakát, amikor vörös arccal forgolódtam, párna alá rejtve magam a világ elől. Bizonyára lehetett valami abban a málnaszörpös üdítőben, amit iszogattam előtte. Mindegy, a kész tényeken akkor sem változtat: Esutel kiemelt figyelmem élvezte.
A lehetőségeken és valószínűségi mutatókon morfondírozva léptem be a teleportfülkébe. Artemis húrjával játszottam, élveztem, ahogy a törhetetlen íj nyúlik és elernyed a tenyeremben. Húzogattam a húrját, a fegyver pedig jólesően rugózott fel és le, fel és le… Esutel alakjára gondoltam közben. Egy óvatlan pillanatban túlhúztam, és mire bármit tehettem volna, nyíl termelődött, és ki is röppent, belefúródva a teleportfülke falába. Iszonyatosan kellemetlenül éreztem magam, hogyan takarítom el most ezt a baklövést? A rendszer megoldotta: védett területen voltunk, így a találat nem rombolta a környezet, hipp-hopp elillant. Tanultam az esetből, és nem játszottam tovább a fegyveremmel. Így is megkönnyebbülten, lelazulva léptem be a harctérre… Nem is értettem, hogyan van ez.
– Szia! – kerestem a lányt a figurák között leskelődve. Még arról is elfelejtkeztem, hogy morgolódjak a két darab fókuszom miatt, amikkel így majdnem átlagos JK-hoz hasonló idő alatt tudtam csak felmérni a környezetem. – Tetszettél! Nagyon tetszettél a versenyen! A szépségversenyen! – Sután integettem felé a sötét parasztom mögül, másik kezemben pedig úgy szorítottam Artemist, hogy egyébként féltem volna a rongálódásától, ha hétköznapi íj lett volna.

Rengeteget beszélt ez a lány. Egyenes csicsergett! Először próbáltam fenntartani a mosolyomat, de arcomnak ez a funkciója hamarosan a bejövő üzenetek tucatjai miatt túlterhelődött kommunikációs csatornáimmal együtt kikapcsolt. Szerény próbálkozásom a pozitív én-kép sugárzására pedig lassan csődöt mondott.
– Igen… Igen. Igen, tetszettél. – Reménykedtem abban, hogy a helyeslés univerzális válasz közel minden kérdésére és felvetésére, amely semmilyen módon nem rombolhatja két fél kapcsolatot. Ettől függetlenül két ügyetlen szemüveg igazítás közben meg kellett állapítanom, hogy a lány válaszainak és kérdéseinek sokasága túl sok előfeltevést tartalmaz, amelyek helyességére vagy helytelenségére már nincs lehetőségem rávilágítani. Gyorsaságom megengedte volna, hogy pontosításokat ékeljek közbe, de nem kívántam félbeszakítani. Megfigyeléseim szerint senki sem szereti, ha félbeszakítják. Beszédben, természetesen.
A túl sok kérdés miatt csak reméltem, hogy az „Igen” passzol a legtöbbhez, de nagyon nehezen bírtam megállni – már két kézzel szorítottam rá Artemisre, szinte hallottam, ahogy felnyög a fegyverem az ujjaim alatt –, hogy ne hívjam fel ellenfelem figyelmét, hogy amit csinál, tipikus esete a komplex kérdéseknek, amelyekkel két probléma van. Rögtön az első, hogy az egyenes válaszok nehezen értelmezhetőek, hiszen akkor úgy tűnhet, nem csak minden kérdéssel, hanem az összes eddig elhangzott állítással is egyetértek. „Gratulálok a második helyért!” – mondja ő. Mire én: „Igen.” Biztos vagyok benne, hogy még egy átlagos beszélgetésben sem normális ez. Éppen ezért szolidan, némi zavarral a bennem gyűlő indulatok miatt, és izgulva a helyes időzítésen, nehogy félbeszakítsam, hozzátettem: hát, köszi! Megköszörültem a torkomat a végén, hogy ha esetleg rosszkor szólnék, az egész ne tűnjön többnek, mint valamilyen testi funkció követelte kényszer-hangadásnak.
Úgy döntöttem, hogy én is kievickélek a sötét parasztok közül, úgysem vagyok egy szinten velük. Magasságban legalábbis semmiképpen, így fedezéknek használni őket nyilvánvalóan rosszul átgondolt húzás lett volna. Felmerült bennem, hogy esetleg elmondom Esutelnek, hogy ez egyébként most még vicces is, képzelje el, mert nagyon sok helyen én Black voltam, ez volt a nicknevem, igen. Hát nem nagyszerű, hogy akkor most ő meg ott áll a fehér királynő helyén…? Hívhatnánk őt meg úgy, hogy White, mint Hófehérke is, biztosan tudja… mármint tudod, biztosan tudod. És akkor névpárok lennénk, az nagyon jó volna, nem? – A szám mozgott, meg képzeletben ezt nagyszerűen előadtam, de igazság szerint messze egyetlen hang sem képződött a torkomban. Tudtam, hogy képtelen lennék én ezt neki csak úgy elmondani, annak biztosan szörnyű következményei lennének… hiszen az emberek olyan buták, és annyira szeretik félreérteni, aztán kinevetni és kicsúfolni az intelligensebbeket!
És ekkor ütötte meg a fülemet, hogy mit is mondott. Elsőre még legyintettem rá, úgy gondoltam, hogy biztosan csak megbicsaklott a nyelve. Hiszen lány, meg sokat is beszél, és akkor néha csak hadovál, főleg ő, ahogy egy lekövethetetlen koreográfia mentén össze-vissza tántorgott a mögöttünk húzódó szakadék és az előttünk lévő bábúk között. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez tárgyi tévedés, amelyet egy íjász nem engedhet meg magának! Nem, nem bírtam megállni, hogy ne köszörüljem meg a torkom, olyan igazán erélyesen, legalább annyi határozottsággal, amennyi céhvezéresem időszakomból még hátra maradt. Kihívóan!
– Nem második lettem, hanem Különdíjas. A különbség fontos, néhány szó nem fejezheti ki a kettő közötti eltérést! – meredtem rá, ezúttal elfelejtkezve arról, hogy megszokott mennyiségű fókuszaim hiányában éppenséggel a valódi tekintetem szegeztem rá. A felsorolt állítások mentén nem volt nehéz levonni a helyes következtetést:
– Számodra ez nyilván azért mindegy, mert helyezést sem tudtál elérni – tájékoztattam, megajándékozva a tudással, hogy tisztábban lássa saját tetteinek motivációját. Biztos voltam benne, hogy értékelni fogja. – Szívesen – előlegeztem meg egy köszönömöt, hogy lássa, milyen gyors gondolkozású és előrelátó vagyok.

Nem egészen értettem az Esutel által sugárzott jelek java részét, számomra túl halottak és élettelenek voltak ahhoz, hogy bármilyen kvantálással értelmes eredményeket tudjak kinyerni belőlük. Zavarba jöttem, mert nem tudtam, hogy mi történhetett vele, ami ennyire sokkolta. Fél perc hosszú idő.
Felmerült bennem, hogy nálam sokkal lassabban képes csak feldolgozni az előbb elhangzottakat, de ahogy az idő érezhetően telt, egészen biztossá vált, hogy ennyire még ő sem lehet lassú. Nem éreztem igazságosnak, ha addig esetleg Artemist aktiválom, és nekikezdek életcsíkja módszeres pirosításának, de végül nem éreztem etikusnak kihasználni egy lány kiszolgáltatottságát.
– Igen, szoktam sakkozni, édesapámmal rengeteget sakkoztunk, csak tudod nehéz természet volt, nem szeretett veszíteni, és ezért elég hamar megunta, hogy… – Abbahagytam. Azt hiszem, ezt hívják bunkóságnak, amikor a másik láthatóan nem reagál arra, amikor beszélsz neki. Nem szokásom felvenni a kapcsolatot más emberekkel, és elvártam volna, hogy amikor mégis így teszek, olyankor azt értékeljék. Hiszen egyébként mindig nagy népszerűségnek örvendtek azok a való világban és itt is, akik képesek voltak kapcsolatok rendszeres létesítésére, fenntartására és ápolására is. Ezennel ünnepélyes keretek között én is csatlakoztam hozzájuk, turistaként bár, de akkor is nagyobb ovációt vártam ennél. Ha még ez sem mozgatja meg egy lány fantáziáját, akkor micsoda?
– Örülök, hogy belátod! – bólintottam lelkesen. Mosolygott, miközben válaszolt nekem, ezért biztos voltam benne, hogy boldog, kiegyensúlyozott. Ez a lány kész főnyeremény, aki képes értékelni az objektív látásmódot, és megköszönni a segítséget. Hihetetlen!
Örömömbe azonban hamarosan üröm vegyült, ahogy láttam, hogyan húzza fel az íját. A fókuszaim azonnal eltűntek, nyilván a speciális pontszámai verik az enyémet. Egyetlen szem tekintetemnél még a két plusz fókusz is több volt, nem örültem a változásnak. Kényelmetlenül használtam így a szemem arra, hogy figyelemmel tartsam azt, amit csinál.
– Elsőkből is lehetnek utolsók – próbáltam… bátorítani? Lelket önteni belé? Nem tudtam, egész pontosan hogyan hívják ezt az egészet. Őszintén: azt sem tudtam, hogyan jutott ilyen következtetésre! Értetlenül pislogtam rá a szemüvegem mögül. Most akkor… kiborult? Felháborodott? Rühelltem az ilyen szavakon való töprengéseket. Hogy nem tudom eldönteni, most akkor dühös-e, vagy azért mondd ilyeneket, mert ő egy papírlány, aki maga alá gyűrődött. – Nekem nagyon tetszettél ott! – próbáltam elmondani neki az érzéseimet, de a hangom a végére érthetetlen mormogásba fordult, majd gyengébb harákolásba csapott át, amikor félrenyeltem.
Mennyivel egyszerűbb a harc, nem? Nem dolgozik az ember ellen a saját nyelőcsöve; fel sem merül a fulladás veszélye, csak mert el akar mondani valamit; nem kell félnie, hogy megalázzák emberi mivoltában – hiszen egy harc ennél sokkal egyenesebb. Nyilvánvaló, hogy a másiknak ír magját sem hagynád meg, létezését azonnal megszüntetnéd, ha csaj rajtad múlna, meg sem született volna. Ezúttal viszont… rabja voltam szűkös önkifejezési eszköztáramnak. Artemisszel is többet tudtam trükközni, mint egy lánnyal szemben a szavakkal. Hiszen le kellett süllyednem a színtükre.
Önmarcangolásom sötét erdejében utat mutatott egy pislákoló halovány reménysugár.
– Honnan van az íjad? – mutattam rá követelőzve. Követeltem a választ, és követeltem, hogy váltsunk témát. A reménysugár fellobbant, a dühöm perzselő volt: mégis honnan juthatott hozzá ez a lány az én íjamhoz?! Engedélyem nélkül birtokolja. Felismertem, hogyne ismertem volna fel. Az az én íjam volt, csak nekem generálta a rendszer, nem volt még egy belőle! Ismertem! Ha nem is az utolsó faszálkájáig, de azért elég alaposan. Kezemben tartva szorítottam magamhoz Artemist, hogy érezzem állandóságának érzését: ő és én mindig együtt leszünk, és soha nem válunk majd el!

Bekapcsoltak a közelharcos reflexek, és amint közeledni kezdett felém, a fejemben már röppályákat és sebzéseket számoltam. Megmentette az életét, hogy túl sok ismeretlen volt az egyenleteimben, így semmit sem mondhattam biztosra, és kockázatosnak ítéltem az offenzíva megindítását, amíg nem rendelkeztem kézzelfoghatóbb eredményekkel. Az elsődleges információforrásom a saját kézből való megtapasztalás lett volna, de nullához konvergáló fókuszaim miatt képtelen voltam igazán felmérni és szemmel is tartani őt, miközben a környezetemet csekkoltam. Így ügyetlenül botlottam meg egy futóban, miközben ösztönösen hátráltam az íjászlánytól. Aktiváltam volna akrobatikámat, hogy gyorsaságommal kombózva nyerjek nagyobb távolságot tőle, de végül úgy döntöttem, hogy állni fogom a kihívását: ha ő így, akkor én is így.
Mindig is nagyra becsültem azokat az embereket, akik képesek olyan összeszedetten bő lére ereszteni mondandójukat, mint ahogy azt ez a lány is megtette. Híve voltam a jól megkomponált beszédnek, de képtelen voltam ilyen szép ívben előadni őket. Szónoki képességeim – pontosabban azok ilyen irányú hiánya – a haragos beszéd ilyen hosszúságú kitartását sem tették lehetségessé. Fejemben egy ideig számoltam az ok-okozatok közötti hibásan levont következtetéseket, a helytelen mondatalkotásokat, majd hamarosan feladtam. Töprengésem legújabb tárgya a kitartására vonatkozott, amely vajon csökkent-e a beszéd során? A beszédének tartalmára nem is figyeltem már. Témája bagatell volt, az elhangzottak közhelyek. Hiába volt a körítés Anatole-os válogatottsággal előadva, attól még nem tette logikusabbá azt, amit a lány mondott.
– Értem – jelentettem ki a legközhelyesebb választ, amit ismertem. Ezennel egy jól ismert tánc lépései indultak újra. Határozottan unalmas tánc volt, de megtanultam meglépni a lépéseit ahhoz, hogy ne legyek elszenvedője velem szemben elkövetett további vétkeknek. Mint a testi sértés, vagy a tettlegességig fajuló bántalmazás. Az ilyen embertípusoknak szükségük volt az állandó külső visszaigazolásukra, énképük nem elég szilárd ahhoz, hogy egy erősebb külső behatás által keltett torzulást képesek legyenek önmaguk korrigálni. Állandóan másokra voltak ezért bízva, és képtelenek voltak egyedül véghez vinni valamit. Tipikus íjász betegség, hiszen általában a minket fedező csapatra voltunk utalva. – Pontosan igazad van – bólintottam még egy utolsót hozzá. Mindig gondban voltam, hogy ilyenkor mit kéne éreznem mellé, de mivel az esetek többségében túl magas volt az ingerküszöbük a befogadóknak ahhoz, hogy észrevegyék az iróniát, ez nem jelentett problémát. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet fogok tenni a SAO-ban, de a régi berögződések könnyen előjöttek, és láthatóan szükségem is volt rájuk. – Köszönöm! – vágtam rá készségesen a választ.
– Most pedig, ha nem haragszol… – Emeltem magasabbra Artemist. Mellmagasságba, ahol a szív is helyet foglalt. Úgy éreztem, hogy túl sokat beszéltünk, és sok beszédnek bizony sok az alja. Ideje volt, hogy a Fénnyel végre akcióba lendüljünk. Izgatottan simult a kezembe, ahogy a húrját meghúztam, éreztem a fegyverben feszülő energiákat. Ezúttal nem lesz korai lövészet, minden nyíl pontosan oda fog csapódni, ahová én akarom. – Etessük meg a közönséget – ajánlottam felszegett tekintettel, lövészetre készen.

Nem láttam, ahogy a harci szellem fellángolt benne, de talán csak azért, mert olyan szánalmasan keveset érzékeltem a világból fókuszok és a yaganom nélkül. Elhatároztam, hogy Mirika ellen, ha lehet, már több fókusszal fogok kiállni. Ez egy olyan harc volt, amelyre nem számítottam. Hiszen itt íjászok mérkőznek meg íjászokkal, így egyáltalán nem volt garantált, hogy Esutel eljut idáig. Kicsit szurkoltam neki. Szorítottam. A szívem mélyén. Csalódás lett volna, ha nem találkozunk. És most, hogy itt állunk egymással szemben, szívesen venném, ha fókuszaim nagy számban a rendelkezésemre állnának. Tekintetem így aztán csak idegesen táncolt a lány testén, arcán. Megjártam karcsú alakját, feszülő karját, tekintetemmel követtem egy árnyékot az álla szegletében, egy tincs mentén feljutottam a szemöldökig… de a szemébe nem tudtam még egyszer belenézni.
Elfordítottam a tekintetem.

Artemis készségesen generálta a nyilat, én pedig magamhoz feszítettem íjamat. Jobb kezem vonalában erősen tartottam a szárát, légzésem rendeztem, minden leheletem a húrból kiálló szálakat mozgatta. Arcomhoz közel került a fényvessző, bőrömön éreztem meleg simogatását, megnyugtatott. Egész testemben megfeszültem, a lélegzetem benn tartottam. Volt időm felkészülni, mert a lány nem tüzelt, nem nyitotta ő a párbajt. Nekem ő volt most a célpontom. Én voltam a vadász, ő pedig a vad.
– Definiáld majd, hogy milyen volt az érintése… – súgtam Artemisnek. Tudtam, hogy érti, amit mondok. Széles mozdulattal engedtem el a húrt, igazi ripacs módjára. Szégyelltem magam a látványosság oltárán feláldozott lövésért, és azért is, mert így akartam kiugrasztani a nyulat a bokorból. A nyílvessző ugyanis technikai szempontból nem ért célt.

Fogalmam sincs, hogy mikor tévesztettem utoljára. Magas fegyverkezelésemmel és tehetségemmel igen hamar kiemelkedtem az átlagból, és nem okozott problémát az íjam kezelése. A rendszer segített, de mostanra talán már rá sem volt szükségem. Artemis-szel a kezemben új út várt rám. Más dimenziók. Tudtam, hogy vele ott lesz a helyem a győztes csapatban, akik megküzdenek majd a századik szinten a boss ellen a szabadulásért.
Ahogy a nyíl hasította át a közöttünk lévő teret, bábúk között, fehér és fekete kockák között repülve, úgy fújtam ki a benntartott levegőt: sóhajnak is beillett nyögésem, ahogy a fényvessző Esutel haja mentén röppent el. Legalábbis a cél ez volt, nem akartam HP-veszteséget, nem akartam kellemetlen érzést, nem akartam bántani. És ha ez sikerült, az azt jelenti, hogy ahogy már jó ideje, úgy most sem tévesztettem célt.

Egyből fordultam is meg, hogy mozgásban maradjak, és ne legyek tiszta célpont. Újabb nyilakat generáltattam, megint támadtam, újabb vesszők röppentek. Mind-mind mellé, az összes úgy, hogy a lányt ne érje sérülés…