[13. boss]

Na, próbáljuk meg még egyszer... Ezúttal nem egyedül, hanem az Artes frontharcosaival vonulhattam a tizenhármas számú boss ajtaja elé. Nem nagyon izgatott, amolyan rutinfeladatnak véltem, még ha a halállal játszok is. Csak egyszer néztem szembe szintfőnökkel, és az sem volt nagy dolog - tényként kezelve, hogy még bele se döfhettem a kopjámat, a következőt sem gondoltam nagy falatnak. Vagy mindig nehezebb lesz, minél magasabb számú a boss? Nehezen lehetett elhinni, hogy összesen száz szint van, és csak a tizenhármasnál járnak. Ennyire lassúak és ügyetlenek, vagy a többi boss okozott fejtörést a frontharcosoknak? Vagy tényleg olyan kevesen vannak, mint a tizenkettesen. Az idegenek valóban ostobák, hogyha ennyire ki akarnak jutni, akkor tesznek is valamit azért, és nem csak a bátrabbakra, a túltápláltakra bízzák a dolgot. Gyávaság - annyira bűnös dolog, mint a gyilkosság vagy ha valaki hagy meghalni a társát. Azonban ahogyan felkészültünk a tizenhármas számú kiirtására, kellemes érzés volt a törődés. Nem mondhatnám azt, hogy izgultam, elvégre nem ez az első alkalmam a szintfőnök megvizsgálására. Az utóbbiból szinte még arra se futotta, nemhogy megkóstolja a kopjám zamatos szilfa ízét. Nem mintha számítana, és kevesebb gond van azzal, ha két-három ütésből leterítik, s mehetünk a dolgunkra, de hol van abban az élvezet? Hajh, de ez lényegtelen volt... Jókorát sóhajtottam, miközben magamra öltöttem fémvértemet, a céh emblémájával díszített rubinköpönyegemet, kopjámat pedig magam mellett tartottam. Hümmögve néztem meg Anat fegyverét, a Falánkot. Érdekes darab, annyi szent, ráadásul még vörös folyadékot is ontott magából. Mi lehetett az? Egész úton azon gondolkodtam, vajon minek is hívják azt, ami a Falánkból szivárgott, és a földdel érintkezve elpixeleződött. Látszólag nem volt kulcsszerepe annak a nedves valaminek, elvégre amint lecsöppent, el is tűnt. Mintha nem is létezett volna, semmit se hagyott hátra, egyszerűen csak eltűnt. Butaság lenne megkérdezni Anatoletól, hogy mégis mi az? Majd. Talán máskor, amikor alkalom nyílik rá - addig is szépen türelmesen várok, hogy aztán megtudhassam az igazságot a Falánkról, s arról a vörös valamiről.
Ott voltunk. Csöndben vártam, míg a többi élharcos meg nem érkezett, és a vezérem üdvözölt valamennyiüket. Távolt állt tőlem, idegen volt számomra az, amiket műveltek. Vagy nem illett hozzám, vagy pedig tényleg ennyire különc vagyok. Természetességgel fogadtam azt, hogy bemutatott - hiszen ki lenne olyan szemtelen és arcátlan, hogy nem mutatkozik be a frissen megismerteknek. Habár jókora tény, hogy kissé zavarba ejtő volt ennyi személy előtt bemutatkozósat játszani, és még ehhez sem szoktam hozzá, de egész jól viseltem a kiképzést.
- Helló. - egy biccentéssel köszöntöttem őket. Nem szántam több időt arra, hogy engem méregessenek, mint egy látványosságot. Nem vagyok vásári majom. Jöttem, végzem a dolgomat, aztán megyek - ennyiért vagyok itt, jelenleg csupán ennyi áll a munkaköri leírásomban. Türelmesen a vállamnak döntöttem kopjámat, keresztbe font karral vártam, míg tisztázták a taktikákat, lerendezik az apróságokat. A kapuk kinyílnak, megkezdődik a vadászat, ami most lehetőleg sikeresebb is lesz.

Ott vagyok. Mi sem természetesebb! Hogy hol? Ugyan már, tök lényegtelen. Velük – és legyen is ennyi elég. Mármint értsd: nem egy csapatban, egy közösségben a többi frontharcossal, csak egy légtérben, egy levegőt szívva. Kezdetnek ennyi is elég. És bár kezdetnek hívom, ez azért már javában nem az. Szimplán csak apróság: egy délután az életemből, amit kénytelen vagyok egy adott szerepben eltölteni, sok más arccal, aki így rendre megismerhet. Mivel húzzam tovább lényegtelen ott-létem még kevésbé lényeges szereplését?

A ruházatom. Ismeritek. A kezdő cuccok. Ez a sablon itt marhára nem működik, csak feltűnősködöm benne. De ezt is tudjátok már. Nézzük csak, mi is van még itt… Hát a képem! Nyamvadt kis félmosoly a legtöbb, amit enyhe tömegiszonyom mögül az arcomra tudok erőltetetni. Azt is minek tenném? Nem célom a jópofizás. Szóval ugye nincs senki, aki haverkodni jönne hozzám? Eddig sem volt, tessék megtartani ezt a remek szokást!

Kívánod, hogy fárasszalak még valamivel? Nem akarom rabolni az idődet. Az enyém is drága. Nekem legalábbis biztosan. Szóval kérlek, ne húzd sokáig. Legyünk készen gyorsan: menjenek le a muszáj-szövegek, és trappoljunk be az ajtón – igazítom meg szemem elé lógó hajtincsem. Hmm, szükségem volna lassan egy új hajbeállításra. Menümbe temetkezem, a karaktersupportban járkálva találok magamnak új dizájnt. Nem sokban más, alig pár centivel kisebb. Hát nem tökéletes? Megteszi. És addig is remélem, hogy nem bököd oldalba senki szimpla ismerkedési szándékkal. Nem vagyok rá vevő – üzenném hetyke elfordulással. Nem antiszoc vagyok, csak na, ezek kihasználáson alapuló barátságok itt közöttük. Kihasználják egymás képességeit, hogy aztán közösen jussanak tovább. Erről szól egy csapat. Ezért sem szeretem őket. Valójában sokkal önzőbbek, mint ahogy hiszik magukat. Az érdekről szól minden – fintorogva fordulok el tőlük a gondolattól.

Az üzenet meglepett. Nem annyira a tartalma hisz ahhoz amúgy is gyorsan hozzájutottam volna. A feladó személye lepett meg. Nem számítottam rá hogy pont a kovács fogja elküldeni nekem a harc helyét és idejét. A biztonság kedvéért ellenőriztem az infót hátha ez csak egy ostoba próbálkozás, arra hogy ne legyek ott a megfelelő időben, vagy épp valami egyéb csapda készül, de végül úgy tűnt minden rendben van az üzenettel. Talán rájöttek végre, hogy rám is szükségük van?
Pontosan érkeztem és nem is voltam egyedül. Hívogattak az árnyak, de nem hagytam magam nekik. Ideje kilépnem a fényre, hogy saját árnyékot vessek. Kiérdemeltem. Nem álltam melléjük de a közelükben maradtam. Nyugodtabb voltam, mint legutóbb. Bár éreztem magamon a tekinteteket, de nem törődtem velük. Jobb kezem a késemen pihent és csak vártam hogy kinyíljon végre a kapu.
Persze előtte még Anatole ismertetni kezdte a bossról szerzett infókat. Már-már nevetségesen gyengének tűnt de tudom hogy ez csak a vihar előtti csend. Előbb-utóbb ismét jön majd egy olyan boss, ami könnyedén keresztülvág a fronton mikor már erősnek hisszük magunkat. Anatole ismét meglepett mikor külön kiemelte hogy engem is switcheljenek. Kérdés hogy vajon tettek is követik-e? Úgy néz ki rá tényleg volt hatása a twisterben elhangzottaknak. Ettől függetlenül nem hagytam ennyivel elaltatni az éberségemet. Jobb félni, mint megijedni. Ha valami balul sül el, akkor valószínűleg úgyis csak magamra számíthatok. Végül miután végzett a beszédével elindult a kapu felé én pedig, a késemet előhúzva követtem. Felkészültem, hogy az ajtó kinyitása után rögtön használhassam a képességemet aztán már csak egy dolog maradt: Előre!

Szophie támadása nem ért váratlanul miután a szemem sarkából figyeltem, ahogy felém sompolyog.
– Szia. - mosolyodtam el. - Hogy van az én kis tehenem? - vágtam vissza összeborzolva a haját. Az Anatos megjegyzéséhez viszont már inkább nem fűztem hozzá semmit. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy a kovácsnak tetszene Szophie megjegyzése. Inkább nevezném egyszerű megállapodásnak a helyzetet. A dolog gyakorlati oldala még egyáltalán nem biztos, hogy működni fog. Végül Szophie továbbállt és nemsokára Anat is elindult a kapu irányába. Hamarosan már szembe is nézhettem a kis farkasfalkával. Aktiváltam a képességemet a már megszokott plusz páncélomért és már rohantam is kezdetnek a kisebb farkasokat célozva meg.

//6x27 sebzés megy az 1. Ezüst Farkasra, ha elpixeleződik akkor a maradék a következőre stb. Sikeres képesség aktiválás esetén +28 HP Kazunak//