[Event] OFF

[1. kör]


CSRRRRRRRRRRR

Mi a franc...

CSRRRRRRRRRRR

Kelletlenül kikelek a fogadó ágyából, és deaktiválom a vekkert. Nem tudom, hogy jutott eszébe Akihikonak, hogy ezt a szerkezetet behozza ebbe a virtuális világba, de biztos nagyon szadista kedvében volt. Mint ahogy akkor is, mikor az álmosságérzetet pprogramozta...
Ásítok egyet, és megnézem az időt. Átlagos reggel van, nincs túl korán, de azért nem is alszom délig. Két gombnyomással felöltözök, felszerelem a fegyverem és a gyűrűm, és már indulok is.
A fogadó alsó szintjén veszek valami ételnek látszó izét. Kinézete alapján egy vekni cipó, persze ízben messze elmarad a külvilág ízeitől. Mindegy, legalább nem vagyok éhes, van energiám a szokásos napi teendőmhöz. Ami mi lehetne más, mint a mobok irtása?
Nyugodtan sétálok a Kezdők Városának utcáin, a városkapu felé. Most, ha ki is hívnának pvp-zni, akkor sem fogadnám el, más dolgom van, fejlődnöm kell. Méghozzá gyorsan.
Nemsokára oda is érek a városon kívüli területhez. A biztonság kedvéért gyorsan lellenőrzöm, Hazatérés Kristályom a helyén van-e, Fényes Vaskardom kihúzom a helyéről, aztán indulhat a reggeli torna!
Pár vaddisznó ki is szemel magának, de most találtam egy helyet, ahol valami irtó idétlen, majomkinézetű mobok vannak. Szerencsére a fegyverből származő erőmnek köszönhetően egy vaddisznó egy ütés, szóval nem kell sokat dolgoznom rajtuk. Jön még pár, de HP veszteség nélkül érek oda a tegnapi helyhez, ahol a majmokat láttam, és rögtön meg is látok két potenciális ellenséget (egyszerűbben mobot). Kardom felemelem, és rohanok feléjük, a bal oldalit célozva. Az első csapásom elől kicsúszik, de a második telibe kapja... viszont csak pirosba vált az élete. A rohadék... 7 sebzéssel nem nyírom ki egy ütésből...
De figyelnem kell, jobbról támad a másik. Karmait gond nélkül hárítom a pengémmel, és egyenesen hasbaszúrom, majd kirántom belőle a fegyvert, és hátraugrom. Ekkor azonban megint az első támad, de nem sok eredménnyel, ugyanis egy gyors csapással kettéhasítom, és pixeleire esik. A sikernek megörülve ugrok az életben maradt majom felé, és belevágok az oldalába. Volt mob, nincs mob.
A jutalmat is megkaptam, nagyszerű. Beljebb megyek kicsit a majmok territóriumába, és nem is csalódok, mert körülvesz három.
...A többi egyértelmű.

Már dél van, három-négy órája vagyok itt. Szerencsére mindig tudtam annyi szünetet találni a mobok támadásai között, hogy pihenjek, és ne fáradjak ki. Egy szerencsétlen pillanatomban levették a páncélom értékét, de az életcsíkom sértetlen, a gyorsaságomnak köszönhetően. Na meg annak, hogy nem harcoltam egyszerre túl sok majommal.
Egyelőre elég volt, visszaindulok a város felé. Útközben felnyársalok még pár vaddisznót, de biztonságban visszaérek a városhoz.
Éppen belépnék a városkapun, mikor minden elsötétül... az életcsíkom, a külvilág, semmit sem látok. Azaz egy kis idő után de, látok egy vörös valamit, amitől ledöbbenek.
...YOU ARE DEAD... mi? Egy életpontot nem vesztettem, világosan emlékszem! Ez hogy lehet?
Most külső nézetből látom a karakteremet, ahogy fekszik a földön. Ilyen lenne, mikor meghalunk? De hát hogy...?
Nem kell sokat várnom a válaszra, hamarosan saját magam mondom meg magamnak. Vagyis az én karakterem hangja mondja, elég gépies tónussal, de mindent megtudok belőle. Azaz dehogyis! Semmit nem tudok meg!
Szerverleállás? Mi a franc? A bétában esetleg veszélytelen lehetett, de mi történik ilyenkor? Meghal a karink, és egy városban leszünk? Mert akkor itt, az éles verzióban, halálos is lehet.
A kép vibrálni kezd, majd eltűnik. Nem marad más, csak a sötétség. A tompa, szinte fájó sötétség.
Egész testem bizsereg. Bizsereg! Fájnak a tagjaim! Mi van, ha visszatértem az igazi testembe? Kinyitnám a szemem, de nem tudom. Kitapogatnám a fejemen a NerveGeart, de, bár tudom mozgatni a kezem, mintha testetlen lennék. Ekkor veszem észre.
Nem is fekszem! Igazából nem tudom, mit csinálok. Valószínűleg állok. Kezem automatikusan kardom után nyúl, de mintha hologramot akarnék megfogni, átsiklik a markolat vélt helyén. Mi a fene? Nincs semmi? Nincs élet? Talán... talán most fogok meghalni? A NerveGear szétégeti az agyamat? Elbuktam, miközben nem is csináltam semmit?
És ekkor egy hatalmas villanás tölti be látóteremet. Döbbenten nézem, és várom, mi lesz belőle...

/1. kör - Diabel mondta, hogy jelezzük, hanyadik körre írjuk, úgyhogy ezt komolyan veszem. XD/

Tegnapi napomat gyakorlással és a jártasságom fejlesztésével foglalkoztam. Most, hogy kezdő kováccsá váltam, hogy legyen miből mindenre pénzt szereznem további fejlesztésekhez és a felszerelésem frissítéséhez, ideje lesz gyűjtenem. Erre jó az érclátás. Mikor utoljára megnéztem, 9. szinten álltam. Igaz, ez pillanatok alatt összejött, de attól kezdve minden lelassult fejlődést illetően. Lehet, hogy majd csinálnom kell egy magánvállalkozást, amiből nagyobb hasznára is tehetek szert. Úgy láttam, sok játékos felkeresi az érc- és növénylátókat, hogy megbízzák alapanyagok keresésével. Ezt majd akkor kezdem majd vállalni, ha már nekem is lesz elég sok alapanyagom, hogy még páncélokat is elkezdhessek gyártani, hogy emellett még eladást is tudjak futtatni.
Az akrobatika és a keresés is hasznos számomra. Akrobatika egyrészt a gyakorlásomhoz kell, másrészt ezzel többnyire visszakaphatom a valós életben gyakorolt harcművészi tehetségemet. Hála istennek már nincs az a szerencsétlen botladozás, meg ilyenek! Kár, hogy nincs olyan jártasság, amivel karatézni is tudnék... ezért muszáj lesz bölcsen kiválasztanom kasztomhoz és eredeti tehetségemhez híven a másik két elsődleges jártasságot. Ami a keresést illeti, az még hasznosabb az érclátáshoz, vagy valami vagy valaki más felkutatásához a küldetések folyamán. Úgy érzem, eddig ügyesen kevertem a lapokat, de még kell mit fejlődnöm, és kiadnom ahhoz, hogy felkészüljek rendesen a túléléshez. Nem kell kapkodni, hangoztattam általában. Túlságosan megszoktam SAO világát, és ahhoz képest, hogy a gamemaster mibe kavart bele minket játékosokat, jól érzem magam benne. Ami azt illeti, nem nagyon akarok minél hamarabb elérni a 100. szinthez és kijutni ebből a játékból. Ha igen is, és van rá esély, akkor a 100. szint után is gyakran be fogok lépni - ha tényleg sikerül és túlélem.
Ezen a napon találkozóm volt valakivel az Aincrad-i főtéren. Az illető egy kétségbeesett lány játékos, aki az egyik hallgatótársam, és most a segítségemet kéri valamihez. Mindig örülök, ha valós világi ismerősökkel, barátokkal találkozom - még a SAO-n belül is, de azért én is egy kicsit aggódni kezdtem, amikor a lány, Yuriko PM-ének tartalmából kikövetkeztettem, hogy valami baj van. Számítottam rá, hogy mihamarabb találkozunk, de azt mondta, hogy előbb el kell intéznie eggy-két jártasságbeli üzletet és elmegy segíteni a társainak megoldani egy feladatot, amit eddig tudtak megcsinálni (nem küldetés, hanem egy céhvel kapcsolatos ügy), aztán találkozhatunk a japán időszámítás szerint.
Mikor eljött a találkozó időpontja, kiléptem a Kezdetek Erdejéből be az Aincrad kellős közepébe. Úgy beszéltük meg, hogy a főtéri hírdetőtáblánál találkozzunk, így könnyebben megtaláljuk egymást a nagy játékos és NJK karaktereivel vegyes főtér forgatagában. Megmondtuk egymásnak, hogy nézünk ki virtuális valóságban, de abban egyetértettünk, hogy ránézésre is megismerjük egymást, hiszen hála KA kezdetek kezdetén adott ajándékának (ami egy tükör volt) a saját igazi kinézetünket őriztük meg, nem pedig azt a kinézetet, amit karakter létrehozásakor készítettünk. Bár igaz, hogy a valóságban igazából szemüveges vagyok, de mivel a NerveGearbe nem fért bele a szemüvegem, így azt le kellett vennem, mielőtt azt az ördögi szerkezetet a fejemre húztam volna és beléptem a SAO-ba. Most is csodálkozom, hogy itt nincs is igazából szükségem látást kölcsönző optikai felszerelésre, mert itt tökéletesen látok, nem úgy, mint a valóságban. Sokan azt mondják, hogy szemüveg nélkül egészen szép arcom van.
Nem kellett sokáig várnom Yurikora, ő hajszálpontosan megérkezett akkor, amikorra megbeszéltük. Végignéztem rajta, és megállapítottam, hogy egyáltalán nem változott. Még mindig szép hosszú fekete haja volt, barna szeme, és egészen nagy szemei, ami miatt csak tizenhatnak néznek az emberek, holott igazából huszonöt éves, majdnem huszonhat. Mondjuk én is letagadhatnék legaláb 4-5 évet, de mivel Yuriko többet is, kicsit rigykedtem emiatt rá. Kasztban elf volt, és nagyon jól is állt neki.
Nagyon örültünk a viszontlátásnak, és miután megöleltük egymást, bementünk az egyik közeli bárfélébe, ahol megvítam Yurikot egy borra. Igaz, az a bor igazából 2 HP-t ad 10 másodperc alatt minden második másodpercnél, mint általában a WoW-ban, de azért vettem azt a csapos NJK-tól, mert nagyon finom volt.
Egy darabig beszélgettünk az itt áttélt kalandjainkról, majd aztán a lényegre tértünk.
- Szóval mi a baj, miben segíthetek? - kérdeztem.
- Az öcsémről, Natsumiról lenne szó. - fogott bele a magyarázatba Yuriko. - Emlékszel rá, hogy mennyit panaszkodtam róla a főiskola udvarában nektek? Mindig valami rossz fába vágja fejét, hogy engem idegeítsen, állandóan a sarkamban lohol.
- Igen, emlékszem rá. Tizenhét éves, ha jól hallottam, ugye?
Yuriko bólintott.
- Az imént kaptam róla hírt egy partneremtől. Ő találkozott Natsumival itt SAO-ban. Natsumi azt mondta neki, hogy amikro megtudta, mi történt a SAO körül, és fogságba estem, azonnal megvette a legelső NerveGeart és magát a játékot, ami a szeme elé került, és belépett ide csak azért, hogy itt is megkeserítse úgyis nehéz helyzetbe került életemet... egy nagy idióta! Talán eleresztette a füle mellett azokat megjegyzéseket, hogy emiatt a szörnyű játék miatt vagy több mint háromszáz ember vesztette életét?
- Találkoztál Natsumival? - érdeklődtem.
- Nem, de elég bajom van nélküle is. - felelte a lány. - Habár aggódom is érte. Nagyon felelőtlen, és életében nem játszott egyetlen szerverjátékkal sem. Nem tudja itt mi hogyan működik. Félek, hogy valamit elszúr, és ez az életébe is kerülhet.
- Úgy érzed, hogy ha valami komoly baja lesz az öcsédnek, és meghal, akkor ez a te hibád lenne...
Némi csönd honolt közöttünk, majd Yuriko egyetértően bólintott.
- Igen, az én hibám lenne. Natsumi miattam kockáztatott és lépett be ebbe a világba gyerekes célból. Ha ő meghal, anya és apa is biztos engem okolnak majd. Már el is képzelem előre a szavaikat... "Hogy voltál ilyen ostoba, hogy egy ilyenbe belemenj és belekeverd az öcsédet is?", meg "a te hibád, hogy ő meghalt! Vigyáznod kellett volna rá!"... nagyon igazságtalan lenne azért részben is. Hogy Natsumi képes volt SAO-ba belépni, az az ő saját felelőssége, de mégis miattam tette.
- És én nekem ehhez mi közöm lenne? - kérdeztem.
- Teljesen el vagyok halmozva. - vallotta be Yuriko. - Fejlődnöm kell, egyben tartanom a céhtársaimat, szakmabeli üzleteket megcsinálnom, egyszerűen nincs időm megkeresni Natsumit, hogy jól orrba verjem hülyeségéért és magam mellé láncolni. Te meg úgyse igyekszel sehová, mert másokkal ellentétben nagyon jól érzed itt magad, időd, mint a tenger... meg tudnád nekem keresni Natsumit, és elhozni nekem a céhházunkhoz?
- Nem is tudom. - gondolkoztam el ezen. - Szerintem itt az első szinten aligha van esély rá, hogy meghaljon, az itteni körülményekben még tud magára vigyázni. Én is kezdő játékosként léptem be ide, mint ő, de nem volt nagy knuszt... de ha ezt kéred tőlem, megteszem a szívességet. De csak a te kedvedért. Akarod, hogy esetleg megneveljem egy kicsit?
- Semmi értelme, nagyon labilis kis hülye ő...
- Türelmes, higgadt típus vagyok, de az ilyenekkel szemben lealacsonyodik a tűrőképességem, úgyhogy előbb-utóbb kap tőlem egy kis megnevelő taslit.
- Hát jó, te tudod. Végül is te vagy a hallgató-csoportban a harcművészi "sensei". De amúgy nem lett volna logikusabb megoldás más kasztot választanod az íjász helyett? Tudod, nem illik a valódi személyedhez.
- Mindig is szerettem volna vadász, vagy íjász, vagy ehhez hasonló kaszt lenni a szerverjátékokban. - legyintettem kedvesen. - Tudod, van bennük valami olyan ravasz, cseles hajlam, amilyen ármánykodó is vagyok valójában. Szóval mit tudsz még az öcsédről? Kaszt, szint, ilyesmi, hogy könnyebb legyen a keresés.
- Neki is fekete a haja, mint nekem, és kék szeme van, meg idétlen, csálé vigyora. A partnerem azt mondja, állatidomár, de kettes szintű. Az ő leírása szerint Natsumi ruházata fehér és szürke, és valami gyíkféle ronda szörnyecske a petje. Azt hiszem, egy sárkányféle varánusz lehet, vagy mi... na, a lényeg, hogy valami ocsmány gyíkszerű lény.
Midőn búcsút intettünk egymásnak, s útjaink elváltak, elindultam megkeresni Natsumit. Minden szegét, zugát bejártam az első és a második szintnek. Megnéztem a mezőket, az erdőket, a városokat, még más játékosoktól is megkérdeztem, hogy nem látták-e Natsumit. Néhányuknak ismerős volt a személyleírása, és volt, aki futólag látta, de senki se tudott róla semmit. Reméltem, hogy valami könnyű kis küldetésen van, vagy csak bujkál valahol, nem pedig egy nála sokkal erősebb játékos ellen vérzett el egy teljes HP-s párbajban, vagy részt vett volna egy boss elleni csatában - ahol még nagyobb az esély az elhalálozásra -, és ott vesztette el életét. Én még nem voltam boss elleni csatában, de azt tudom, hogy annak leölése milyen veszélyes, öngyilkos vállalkozás még csapatban is.
Egész nap Natsumit és a gyíkszerű petjét kerestem, de aztán elfáradtam, és az egyik mezőn ledobtam magam törökülésbe. Nem adtam fel, de néha nem árt a pihenés, hogy aztán nagyobb energiával folytathassam Natsumi utáni kutatást. A szavamat adtam Yurikonak, hogy megkeresem, és az ígéretemet be kell tartanom. Ha még életben van a kölyök, és megtalálom, a fülénél húzva fogom elvinni nővére céhéhez (elhatároztam, hogy nagyon szigorú leszek vele, mivel én áldoztam fel a szabadidőmet és gyakorlásaimat azért, hogy még a textura alól is előkerítsem Yuriko kedvéért). Ha pedig meghalt időközben, ki fogom akkor deríteni halála okát, megkeresem a szemtanúkat és kiédeklődöm az eseményeket, hogy legalább a szomorú hír mellé valami információt adhassak át öccse halálának okáról. Ez a legkevesebb, amit megtehetek hallgatótársaimért.
Úgy ahogy, törökülésben lustán hátradőltem, és figyeltem a lassan haladó virtuális felhőket és a kék eget, mely lassan napnyugtai hangulatú színárnyalatba kezdett öltözni. Ettől függetlenül este még folytatni fogom a keresést, de ha éjfélig se jutok semmire vagy nem találom meg a srácot, majd másnap reggel folytatom a nyomozást. Egyre csábítóbb a nyomkereső jártasság, lehet, hogy majd azt is fel kell vennem harmadiknak elsődlegesnek. Aztán majd lesz még egy szabad hely, de akkor már jól meg kell gondolnom, mit kellene akkor negyediknek kiválasztanom, hiszem mindenkinek csak négy elsődleges és kér másodlagos jártassága lehet. Hmmm, látott már valaki olyan íjászt, aki kovács?
Yurikonak azért egy valamiben igaza volt: talán más kasztot kellett volna felvennem. Akármennyire is szeretem azokat a kasztokat, amiben íj is hozzájárul, mégis jobb lett volna egy kicsivel keményebb rangot választanom. A harcművész és az árnyharcos is elég csábító volt, de mégsem inkább azok közül választottam. Árnyharcosként mérgeket főznék, Harcművészként viszont bármilyen érdekes jellegű fegyvert használhatnék, és ahhoz jobban is illene a páncélkészítői szakmám.
De már mindegy, az ilyen kis apróságok nagyon gyakran fordulnak elő a kezdő játékosok körében. Pedig a szerverjátékokban egyáltalán nem vagyok kezdő, mégis belecsöppentem újra ebbe a kis hibába.
Már éppen el akartam lazulni, amikor egyszer csak hirtelen elsötétült minden.
- Mi a...? - bukott ki a be nem fejezet szó a számból.
A világ teljesen elsötétült előttem, majd megjelent előttem egy nagy vörös panel "YOU ARE DEAD" felirattal. Azt hittem, ez most valami vicc, de ezt követően hirtelen féltem. Féltem, hogy itt és most valamiért meghalok. Szinte úgy éreztem, lepereg előttem életem rövid kis filmje, és vártam, hogy bitekre bontódjak szét.
Ez azonban nem történt meg. Nem haltam meg, sőt. Érdekes módon úgy tűnt, mintha a valódi testembe tértem volna vissza, csak ugyanúgy sötétség borult rám, másfelől nem tudtam semmit csinálni. De nem így volt igazából. Láttam saját magam avatarját, amint eszméletlenül hevert a földön úgy, ahogy hevert pihenés közben. Ekkor lefutott előttem egy szöveg és a saját figyelmeztető hangomon meg is szólal egy hang a futó feliratot olvasva:

SZERVERLEÁLLÁS. FENNÁLL A VESZÉLYE, HOGY ADATVESZTÉS TÖRTÉNHETETT.
KÉRJÜK, HOGY VISSZALÉPÉSKOR ELLENŐRIZZE AZ AVATÁRJA ÉRTÉKEIT.

~ Óh, szóval ez egy szerverleállás? ~ döbbentem meg. Mivel még sose értem meg ilyesmit a NERVEGEAR-en keresztül, ezért váratlanul ért. Pedig tudnom kellett volna, hogy a szerveres játékokban ilyesmi gyakran előfordul, ha túl sok játékos van benn, vagy frissítés van, vagy pedig túlmelegedtek a szervert működtető gépek.
A saját karakterem eltűnik, és ugyanúgy halványodott el a felirat is. Lassan ott csak én maradok teljes csendben és sötétségben. Már nem aggódtam, lassan összeszedtem magam és felülkerekedni ezen.
~ Csak semmi baj... nyugalom. Ez csak egy szerverleállás. Csak pár perc vagy néhány óra, és minden visszajön... addig is elfoglalom magam az egyetlen dologgal, amit tehetek. Meditálok, az majd segít.
Így is tettem. 90-től visszaszámoltam, közben minden gondolatot kitöröltem a fejemből, hogy 30-hoz érve már semmi se legyen gondolataimban. Igaz, tudtam mozogni, de úgy tűnik, mintha csak egy semmi lennék a nagy sötétségben. A meditálás jó ötlet volt, mert amíg ezzel kikapcsoltam, mint a szerver, nem vetettem ennek nagyobb feneket. Így még az idő is gyorsabban eltelik. Aztán a kis pihenő után meg kell keresnem azt a kölyköt, amíg nem késő, és elvinni a nővéréhez. Remélem, mindkettő nem esett túlzott pánikba szerverleállás miatt.
Aztán hirtelen a semmiből egy nagy váratlan fényvillanás, és...

Helyzet jelentés:
- Körök száma: 1
- Mentális épség: Nomadhoz mérten, elfogadható.
- Összeomlás mértéke: Alacsony.

Egy, már megszokott kellemesen unalmas napra sikerült ébrednem, amikor így kora reggel, még nem történik semmi érdekes. Csak a szokásos, éppen levánszorgok reggelizni, hogy csökkentsem az éhségérzetemet, miközben azon agyalok, hogy milyen finom lehet az a tápanyag amit infúzión keresztül kaphatok. És, ahogy azt már említettem, a szokásosnak mondható, mára már, a háttérben elrejtett, számomra fehér zajnak tűnő játékosok, illetve néhánynak a kötekedése, akiket teljes mértékben figyelmen kívül hagyva vonulok el mellettük, közben a jobb alsó sarokban nézve az időt. Reggelizés után első utam a boltok irányába vezetett, hogy szétnézhessek, a nem túl sokat változó NPC árusok kínálatai között. Innen továbbhaladva a küldetéstáblán kezdtem el keresgélni, de, mivel itt sem jártam valami sok szerencsével, kivételesen arra a következtetésre jutva, hogy ma akkor mégsem lesz fejlődés, csak egy könnyed, csuklyám segítségével kellemesen árnyékos sétára indulok a városban, hogy most szemügyre vehessem a körülöttem itt élő embereket, vagyis jobban mondva, a körülöttem élő játékosokat, és NPCket, valamilyen szinten abban reménykedve, hogy találok valami unaloműző elfoglaltságot. Néha eltudok gondolkozni azon is, hogy szereznem kéne egy pakli kártyát, így ha nagyon unatkoznék, mint most, akkor legalább lenne mivel elfoglalnom magam. Sétám közben, megpillantok pár valamivel érdekesebbnek tűnő személyt. Ez valóban lehet, csak azért találom őket érdekesebbnek, mert fejük felett a vörös indikátort pillantom meg, először csak a szemem sarkából. Egy pillanatra lelassítva lépteimet, majd megállva feléjük fordítom a testemet, és a falnak támaszkodok ami mögöttem terül el. Jobb kezemmel, egy a "múltam béli" mozdulatot megkísérelve, azaz a valódi világban megszokott mozdulatommal próbálkozva, kissé megpróbálom megigazítani szemüvegemet. Miután nyugtázom magamban, hogy továbbra sem hordok ebben a világban, vagyis a játékban szemüveget, csak összefonom mellkasom előtt a kezeimet, és úgy figyelem ahogy a vörös játékosok egy kisebb kört alkotva tervezgetnek valamit. Pár perc telik el így, mire az egyiknek feltűnik, hogy én ott pihenek nem messze tőlük az egyik ház falának támaszkodva. A következő pillanatban, már egy tőr repül felém, ami fejem mellett elsuhanva a falnak csapódik. Nálam viszont teljesen elsötétül a kép, aztán kívülről látom meg magamat, egy felirat mellett, miszerint meghaltam. Egy halk hümmögés mellett felvonom az egyik szemöldökömet, miközben azt várom, hogy kezdődjön el a pikszeleződés, a rejtélyes védett területen belüli, falat érintő támadást követő halálom után. A következő pillanatban, ahogy sötétedik el a kép, még észreveszem, hogy azok a vörös játékosok is ugyan így fekszenek a földön, nem csak az én karakterem, ezért kicsit bizakodva abban, hogy csak túlélem, és persze várva azt, hogy mikor ér ez az egész véget, tűröm a sötétséget, amiben saját hangomat hallom meg. Szerintem az egész játék alatt, mióta itt vagyok, még soha senki, de talán még a valódi világban sem hallhattak ennyit beszélni egyszerre. Vagy legalábbis senki sem hallhatta egyszerre ennyit a hangomat, mint most én.

SZERVERLEÁLLÁS. FENNÁLL A VESZÉLYE, HOGY ADATVESZTÉS TÖRTÉNHETETT.
KÉRJÜK, HOGY VISSZALÉPÉSKOR ELLENŐRIZZE AZ AVATÁRJA ÉRTÉKEIT.

Ezeket hallva kissé megnyugszom, viszont nem nagyon tudok semmit sem reagálni, főleg, mivel ahogy azt már korábban említettem elkezdett elsötétedni a kép, és még a hang"om" is elhalkult, majd végül teljesen elcsendesedett minden. Talán ilyen érzés lehet elájulni? Nem. Azt nem hinném. Azok alapján amiket én hallottam, az ember ilyenkor észre sem veszi a kiesett időt, és csak arra lesz figyelmes, hogy míg az egyik pillanatban csinált valamit, a másik pillanatban már a földön feküdve tért magához. Pár pillanat múlva elkezd bizseregni a testem, viszont a sötétség továbbra is állandónak mondható. Ahogy mozogni próbálok, mintha sikerülne, de mégsem tudok semmit csinálni, és semmihez sem hozzáérni. Beleértve saját magamat is, nemcsak a környezetemet. Egy gyors, és határozott mozdulattal megpróbálkozom a menü lehívásával, és aztán még úgy tíz-húsz alkalommal utána mindannyiszor hiába. Egyszerűen semmire sem vagyok képes, egyedül arra, hogy a sötétség ellenére az órát próbáljam meg megkeresni, és ha megtalálom, akkor azt figyelni, hogy mennyi az idő, illetve eddig mennyi telhetett el. A következő pillanatban viszont egy hatalmas villanás zavarja meg a gondolatmenetemet ami arról fut, hogy ez egy eléggé hosszú, és unalmas szerverleállás lesz így.

Egy újabb csodálatos nap itt Aincrad legnagyobb városában. Süt a nap, csiripelnek a madarak. Milyen idilli lenne, ha az embernek nem kéne állandóan az életét féltenie.
Mélyen a gondolataimba merülve néztem ki a szobám ablakán. Próbáltam rávenni magam, hogy kimerészkedjek a falakon kívülre de, szép lassan feladtam. Egy ilyen szép napot kár lenne azzal tölteni, hogy az életemért futok valami nagy szörny elől. Legyőzött a kedvtelenségem és egyből jobb kedvem lett. Viszont az is pazarlás lenne, ha idebent tölteném a napot. Végül is már szereztem egy kevés pénzt.
Ezzel a gondolattal indultam neki a napomnak. Megreggeliztem aztán elindultam körülnézni a városban. Furcsa hogy bár a játék indulása óta alig merészkedtem ki a falak közül, mégis alig jártam valahol. Igaz akkor őszintén szólva a városnézés volt a legkisebb gondom és azt sem tudtam, hogy élni akarok vagy inkább… Elűztem a rossz gondolatokat és inkább a nézelődésre koncentráltam. Eddig sose tűnt fel, hogy a kezdetek városa ilyen szép és most csodálkozva vonultam végig a szép kis utcákon. Végül hosszas gyaloglás után egy kis cukrászdába botlottam és a gyomrom figyelmeztetett hogy nem ártana neki is valami szórakozás így semmiképpen se hagyhattam ki. Egy nagy adag fagyival tartottam kifelé a kis helyiségből, amikor egy ismerős lányt vettem észre.
Áá dehogy… biztos csak hasonlít rá. Utána indultam. Olyan sötét volt. Mennyi az esélye hogy pont ő az? Kicsit gyorsítottam a lépteimen. Mégis miért követed? Mit akarsz mondani neki? Hello! Nem te állítottál meg véletlenül mikor majdnem öngyilkos lettem? Ostoba vigyor. Fejben elég hülyén hangzik. A válla felé nyúltam mire megpördült és egy pofon csattant az arcomon, amitől rögtön a földre kerültem.
– Au - a földön ülve dörzsöltem az arcom mellettem, pedig épp széttaposták a fagyimat.
– Mit settenkedsz te mögöttem? - kérdezte egy ismerős, de meglehetősen ingerült hang. Tényleg ő volt az!
– Én csak meg akartam köszönni, hogy pár napja segítettél. - mondtam neki égő arccal.
– Ismerjük mi egymást? - húzta fel a szemöldökét. Uff… ez már tényleg K.O... - Ó! Te voltál az? - Mégis felismert. - Látom, megfogadtad a tanácsomat. Gyere, kapsz egy másikat. - mondta a fagyira célozva.
A nap hátralevő része elég jól telt Hanával. (mint ahogy később megtudtam a nevét…) Leszámítva, azt hogy sikerült a második fagyimat is elintézni. (véletlenül Hana hátán végezte mikor hirtelen megállt nézelődés közben) Látszólag elég jól ismerte a várost de aztán már sötétedni kezdett így elköszöntünk én, pedig elindultam a fogadó felé. Már csak pár méterre voltam mikor megjelent a kis felirat.
– Mi a… - többre nem is volt időm és azt vettem észre, hogy már kívülről látom saját magamat.
Ez lehetetlen! A városban vagyok védett területen! Még csak hozzám sem ért senki! Ez teljesen értelmetlen! Engedjenek vissza, vagy engedjenek ki! Nem akarok meghalni! Pont mikor kezdtek jól alakulni a dolgok. Várjunk csak… még mindig itt vagyok. Ha meghaltam, akkor hogy-hogy itt vagyok? Ekkor egy újabb felirat jelent, meg ami a megváltás erejével hatott.


Sosem könnyebbültem még meg ennyire. Csak szépen meg kell várnom, míg visszakapcsolják a játékot. A sötétben… Enyhe bizsergést kezdtem érezni és mindenem fájt.
– Ez de rossz. - most beszéltem vagy nem? - Haahóó - Pff ez reménytelennek tűnik. Akkor tényleg csak nyugton kéne maradnom. Ez a bizsergés olyan idegesítő! Mikor hagyja már abba? Remek… még az orrom is viszket. Nehézkesen felemeltem a kezem de csak a nagy semmit sikerült kitapintanom. Nincs orrom? Dehogy nincs, hiszen érzem! Akkor kezem nincs? De hát azt is érzem. Furaaa. Ekkor hirtelen erős fény vakított el és ijedten vártam, hogy most mi fog történni.

Az utóbbi időben én tényleg úgy voltam vele, hogy engem már nem lehet meglepni. Voltak furcsa élményeim, halhatatlannak tűnő mobokkal és értetlenkedő emberekkel, őrjítő helyzetek, melyek minden csepp türelmemet és a józan ész iránt érzett tiszteletemet felemésztették, olyan határokig kitolva, amelyet más csupán „lehetetlen”-nek hív. Én megtapasztaltam már nyomasztó fehér dobozokat, a teljes sötétséget és a szellemlétet is, mégis, így visszagondolva, megtaláltam rájuk a logikus magyarázatot. Mindig megtaláltam. Merthogy a „bug” fogalma kimeríthetetlen fegyverkészlettel áldotta meg a folyton magyarázatokat, összefüggéseket kereső észjárásomat, és én viszonylag hamar lerendeztem magamban minden lehetetlennek tűnő szituációt, vállvonogatva, hideg fejjel. Az itt eltöltött napok, hetek során tökéletesre edzettem ezt a gondolkodásmódot, és már szinte vártam, mikor kerül sor egy újabb erőpróbára, ami tesztelheti ezt, ami kellő mértékű visszajelzést ad lelki fejlődésemről.

Éppen farkasokat vagdostam. Az erdőben már félhomály uralkodott, ám fogalmam sem volt, hogy a nappal vagy az éjszaka közeledtét jelezte. Nem is érdekelt igazán, amíg volt vízszintesen mozgó élőlény a közelemben, csak rájuk összpontosítottam, kardomat lóbálva intettem nekik, igyekeztem felhergelni őket. Sokan voltak, ám szintjük nem ért fel hozzám, egyetlen mozdulat, és egy félfordulatot véve bontottam ki tincseimet, hogy szabadabban lengjenek a pixelek okozta fényárban. A csillogás pedig vonzotta a mobokat, így nem kellett mélyen bemennem a sűrűbe, pont csak annyira, hogy a város eltűnjön a horizonton, kiegyensúlyozva természetre vágyó lényemet.
A sötétség utolsó szikrája is elhalt, mire végeztem a napi adagommal, s én mosolyogva baktattam haza, útközben megállva egy apró tisztásnál, hogy felfrissítsem magam. Szerencsére senki nem volt a közelemben, így lazíthattam kicsit, csöndesen majszoltam az előhívott szendvicset, magamban előre felkészülve a csokis sütire, ami még az inventorymban pihent. Ekkor sötétült el a kép, és majdnem rámondtam, hogy „klassz”, amikor megjelent a felirat.

Először nagyon megijedtem, mert az semmi, hogy nem tudsz tapintani, átlépnek rajtad az emberek, meg ilyesmi, de amikor a képedbe világít a hatszögletű tábla, jelezve, hogy ennyi, vége van, az igazán kiábrándító tud lenni. Főleg védett övezeten kívül, bár így legalább a logikám nem akadt ki az agyammal együtt. Nem mintha az utóbbi nem lett volna elég.

Ordítani akartam, belekiáltani a nyilvánvaló kérdést a szövegbe, hátha ettől majd meggondolja magát, és eltűnik. Ehelyett azonban makacsul kitartott, majd helyét saját testem vette át, amint magatehetetlenül fekszik a földön, látszólag ájult állapotban. Ebben a pillanatban kiürültek fejemből a vádló gondolatok, csak önmagamat néztem, és minden erőmmel azon voltam, hogy közelítsek arcom felé, hogy szűküljön a kamera, hogy tekintetemmel bőrömet érintsem. Vissza akartam jutni a

testembe, és per pillanat nem foglalkoztatott, hogy az is csak egy másolat. Hiába erőlködtem azonban, maradt a Lélek Tükre, virtuális szemem már nem közvetített több információt. Valóban meghaltam volna?

Mintegy válaszul, szemem helyett egy másik érzékszervem lendült mozgásba, és megrökönyödve tapasztaltam, hogy amíg ajkaim nem mozdultak, tisztán hallottam hangomat, ami tájékoztatott jelenlegi helyzetemről, mellőzve minden természetességet. Gépiessége kissé megnyugtatott: ezek szerint mégsem fogok eltűnni, ám továbbra sem volt halvány lila gőzöm sem, hogy hogyan leszek képes visszalépni. ... Várjunk csak! Ha a bejutáshoz visszalépés kell, akkor már nem vagyunk bent. Azaz kint vagyunk, a saját testünkben, a saját világunkban. Tudják ki fog akarni visszalépni ezek után. Chh...

Mindketten elmosolyodtunk a gondolaton; én is, és halványodó avatarom is. Csupán néhány másodperc választ el a felébredéstől. Végre hazajutok! Igen, hiszen már a lekódolt testemet sem látom, bizton haladok a szabadság felé, a normális világba, ahol nem holmi pontok határoznak meg mindent. Ahol működik a modern technológia. Teljesen átadtam magam a naiv gondolatoknak, és szinte már örültem, hogy bizseregnek tagjaim, hiszen végre érzek fájdalmat! Már csak pár perc, és kint vagyok… pár pillanat csupán… hmmm? Milyen kórházba kerültem én, hogy ennyit költenek a villanyszámlára?

A villanást követően olyan helyen találtam magam, ami nagyon váratlanul ért engem. Egy ideig csukva volt a szemem, csak hallottam a jól ismert kinti hangokat (autók, járókelők és szomszédok beszélgetése, lépkedése) és a szél fúvását. Ehhez járult hozzá a zúgó hang, amit a számítógépem adott ki.
Csak nem? Csak de... ez nem álom, valóban megtörtént, amiért a legtöbben küszködtünk a SAO-ban... kint vagyok a valóságban. Újra otthon vagyok. Kinyitottam a szemem, és valóban így volt. Elsőre bántott a fény, de mire megszoktam, de még homályosan láttam mindent - mintha magamhoz térnék egy hosszú kóma után-, máris felismertem a saját lakásom falának színét és bútorait, amiket először megpillantottam. Nagyon fájt a szemem, bizonyára azért, mert jó régóta nem mozgathattam meg a valóságban az izmaimat. Mikor megpróbáltam felállni, még erősebben nyílalt belém a fájdalom, úgyhogy visszafeküdtem. Vajon mennyi ideje fetrengek az ágyamon? Tényleg szabadon lettünk engedve a szerverleállással?
A NerveGear leállt, és a zúgását többet nem hallottam, csak a számítógépemet. Jó lenne már most levenni a fejemről, de hát az izmaim nem engedték. Az ágyam melletti éjjeli szekrényemen ott volt a szemüvegem, és egy doboz bonbon. Még egy csokor virág is illatozott rajta (talán azért, hogy ne a régóta hagyott bűzt érezze itt bárki, aki belép ide... de azt nem éreztem).
Egy jó ideje heverek, saját gondolataimba zárkózva. Eszembe jutott hirtelen Yuriko és Natsumi. Gondolom ők is éppen most tértek magukhoz otthonaikban. Remélem lesz valaki a közelükben, mert így Yuriko felveheti a kapcsolatot az ostoba öccsével. Most már nincs szükség arra, hogy én keressem meg a hallgatótársamnak az öccsét.
Arra vagyok igazán kíváncsi rajtuk kívül, hogy vajon a többiek miként reagálnak erre. Megijednek? Vagy örülnek? Vagy inkább kételkednek egy kicsit, mint én? Igen, kételkedem. Kételkedem, mert csak egy szerverleállás történt, és bármikor visszacsöppenhetünk a SAO-ba, és minden folytatódik onnan, ahol félbemaradt minden. A tájékoztató tanácsát akkor megfogadom, és ellenőrzöm majd minden értékemet, képességemet, jártasságomat. Hát nem örülnék neki, ha valami hiba lépne fel az avataromnál, mert annak nem igazán örülnék.
Persze, ha nem kell visszatérni a SAO-ba, akkor nekem könnyebb. Akkor az egyetlen szerverjáték, amivel a szabadidőmben fogok foglalkozni, az csak is a WoW lesz. Ott legalább nem találtak fel NerveGearhez hasonló gépezetet, amivel benn tarthatnak minket a virtuális világban.
Kintről mintha kis hangokat és zajokat hallanék, de szerintem csak hallucinálok. Szerintem egyedül vagyok, de jobb is így. Szeretném minden energiámat és erőmet összeszedni, mielőtt bármit is tennék.

2. kör

Egy pillanatig a hófehér villanás tölti ki a látóteremet, aztán minden elsötétül. Szemem megpróbálom kinyitni, hogy lássak valamit, és sikerül. Visszaléptem a játékba? Újra mehetek mobokat irtani? Tárgyakat gyűjteni, keresni valami menő céhet, és csatlakozni a frontharcosokhoz? Nem, ez más... hófehér falak, furcsa csipogás, hűs szellő, virágillat. Hol vagyok? Ez egy küldetés helyszíne?
Nem... Nem lehet... Sikerült? Kayaba Akihiko terve egy apró szerverhibán bukott meg? Az nem lehet... álmodom?
Nem, ez minden bizonnyal egy kórházi szoba. Fejemen a leállt NerveGear, bőröm alá infúziót vezetnek. Furcsa módja a táplálkozásnak, de hát ha az embernek nincs lehetősége enni, ezzel kell beérnie.
Valami kék ruha van rajtam, kényelmes, de valahogy olyan idegennek tűnik... Igen, ez a valóság...
A derekamhoz kapok, a Fényes Vaskardért. Hiszen most a páncélzatom sincs rajtam, és ez a kórház nem biztos, hogy védett terület. Ha jönnek a mobok, le kell vernem őket minél...
...annál...
...azaz...
...nem. Ez nem a Sword Art Online. Erre az éles fájdalom ébreszt rá, amit akkor érzek, mikor megpróbálom mozgatni a karomat.
Fáj!
Mindkét karomat felemelem, majd letépem a tűket és az elektródákat, amik mindenféle életjelmérő műszerre vannak csatlakoztatva. Nem törődök a fájdalommal, azaz dehogynem! Éppen az a lényeg. Fáj. Fáj, tehát létezem, a fizikai valómban, nem egyesek és nullák sorozataként, nem holmi virtuális adatfelhőként, hanem a hús-vér testemben. Kiszabadultam! Nem vagyok többé a játék foglya, nem kell félnem az életcsíkom csökkenésétől, nem kell tapasztalatot gyűjtenem.
Észre sem veszem, hogy még mindig rajtam van a NerveGear. Hiszen átlátszó, azon keresztül is látom a kórházi szobám, amit ki is használok, és körülnézek.
Az ablak nyitva, innen éreztem tehát a szelet, ami igazi szél, nem számítógép által generált!
Mellettem egy virágcserép, benne élő virággal... ezt ki hozhatta? Mindegy, ez sem az agyam szaglásérzetének mesterséges stimulálása. Valóban ott van az a virág, és ha lelököm, nem esik pixeleire, csak széttörik a cserép.
Megpróbálok felülni. Rég használt izmaim üvöltve tiltakoznak a mozdulat ellen, de nem érdekel, hiszen most mozognom kell. Újra meg kell tapasztalnom, milyen sétálni, milyen véletlenül beütni valamimet, milyen káromkodni a fájdalom miatt... ó, mennyi mindent kell még megtennem! De nem baj, van időm. Nem szorít a fejlődés kényszere, nem kell harcolnom másokkal az életben maradásért (legalábbis fegyverekkel nem... remélem), és nem kell aggódnom, mi történik a külvilágban, aminek része vagyok, de csak passzívan. Igen, élek! Most élek igazán! Azt hittem, az MMORPG-kben szabadulok igazán fel, de most másképp gondolom.
Mit is fogok csinálni? Először szerzek valami jó páncélt... izé, megnézem Tokiót, mennyit változott azóta, mióta beléptem a Sword Art Online-ba. Tényleg, az mikor volt? Nagyjából fél éve, de nem tudom pontosan. Egyelőre ideje lehívnom a menümet... izé, felöltöznöm... miután pihentem egy kicsit.
Visszafekszem, fejemen a kikapcsolt NerveGearral, karomon a tűk enyhén vérző helyével. Szólnom kellene valakinek, de mivel az EKG jele kiegyenesedett, mivel megszakítottam a mérést, hamarosan úgyis itt lesz valaki. Addig meg ráérek. Hiszen már nem kell fejlesztenem a karakteremet! Megszűntem Kyuushiroként létezni, a nevem Hirenato Genki. Ez a nevem. A valódi nevem. A valódi testemben! Vége az illúziónak, ez a valóság, még ha kissé szokatlan is.

I. kör

A mai napom is úgy kezdődik, mint mostanában az összes. Felkelek a céhem épületében és tök egyedül vagyok. Álmosan kikászálódok az ágyból és kikecmergek a konyhába, ahol már kész kellene, hogy legyen a reggelinek. Leülök az asztalhoz, fejem rá hajtom, még túl nehéz ilyen korai órákban.
- LÁNYOK REGGELIIIIIIIT AKAROOOOOOK!- válasz nem érkezik persze, egyedül a két pet ébred fel és fut, repül a konyhába a reggeli szó hallatára. Csalódniuk kell, mert nincs reggeli. Kapok két csúnya nézést tőlük, de ez kicsit sem érdekel. Engem sokkalta rosszabbul érint, hogy megint nekem kell reggelit csinálnom, mert csak szendvics van a menü listámon. Gyorsan összedobom, és unott képpel fogyasztjuk el a saját adagunk. Már nagyon unom a szendvicseket. Ráadásul mind leléptek, megint kihagynak a buliból. Ez már bosszút kíván, csak még azt nem tudom, hogy milyet és mennyire durvát.
- Valami ötlet?- kérdezem hűséges társaim, akik egymásra néznek, majd rám, megint egymásra, megint rám, szóval nincs ötletük.
- Rendben, akkor megmutatom, hogy ment ez régen a suliban- büszkén felállok, nyújtózkodok egy kicsit és elmagyarázom a részleteket a kicsiknek. Pár perc múlva már mind a hárman menő, fekete ninja ruhában feszengünk.
- Regi, te őrzöd a bejáratot és jelzel, ha jön valaki. Aikon-nal végrehajtjuk a műveletet- Egy szalutálást kapok a főnixtől, aki már megy is a dolgára. Misem tétlenkedünk és megcélozzuk elsőnek Sai és Vio-chan szobáját. Fülem az ajtóra tapasztom, vagy öt percig maradok így, mire rájövök, hogy hallgatózás híján nem érek semmit sem. Résnyire kinyitom az ajtót, bekukucskálok.
- Sehol senki! Szabad a terep. – Menőzni szeretnék és tigrisbukfenccel akarok bevonulni, de hasas a vége. Akrobatikám sincs Felkelek a földről és körül nézek, hát sokban különbözik az ízlésünk az tuti.
- Aikon! Szimat, fehérneműt, tudod. – adom ki a parancsot és már szimatol is, főleg a fiókok közelében, én meg addig körülnézek ebben a szobában. az asztalon heverve meglátok egy díszes tollat.
- Hohóóóó ez kell nekem!- és már nyúlok is érte. elveszem és megnézem, illik hozzám. Mondjuk azt, hogy kölcsönveszem, mert már az inventorymban pihen. Közben a cicus megtalálja a keresett rejtekhelyet. Odamegyek és kihúzom a fiókot
- o.O Vio-chan igen… khöm merész darabokat is összeszedett és D? Nem is látszik akkorának o.O– lepődök meg a szexi alsóneműk láttán, majd egyet-egyet kis is kapok belőlük és futás. Nincs itt senki, de a futás elengedhetetlen része a műveletnek. Egy megvan, irány a következő. Esu-chan szobája előtt megtorpanok egy kicsit. Élénken él bennem a brutalitása és az, hogy a piámat is lenyúlta. Félve megyek be a szobába, hatalmas nyomást érzek hírtelen. Elég kellemes kis szoba, de minél többet vagyok itt, annál közelebbinek érzem halálom pillanatát. ezen okból kifolyólag nem időzök soká. Amint a macskám kiszagolja, megyek is a fiúkhoz.
- Hmmm… Esu-chan az tipikus jó kislány, bár….- kikapok innen is egyet-egyet aztán go tovább. Huh, kettő megvan, irány az uccsó. Merry-chan kis magánlakrésze elég, hogy is mondjam, fura. Mondjuk az egész csaj úgy fura nekem, ahogy van, néha ijesztő egy picit. Lakrészébe belépve hasra vágódok. Olyan érzésem van itt bent, mintha valaki figyelne. Ezek az átlátszó falak, mint valami valóságshow, és ez a sok növény? Keverednek rendesen az illatok. A fehérneműs fiók felkutatása itt sem jelent problémát. Merry-chan valóban művész lélek, még ezek is tükrözik, igaz nem ilyenre számítottam. A zsákmány megszerezve, hát futás a kertbe befejezni a küldetést. Magamhoz szólítom hűséges főnixem, így mind a hárman jelen vagyunk, eme történelmi pillanaton.
- Akkor kezdjük- leengedem az Artes zászlót és helyette felerősítem a hat megszerzett fehérneműt.
- Mily csodás pillanat- Hárman állunk egymás mellet és tisztelgünk újonnan beszerzett zászlónk előtt. Egy igazi mestermű. Ezt a megható, csodás pillanat sem tarthat örökké. A kép hírtelen elsötétedik és megjelenik egy igazán kellemetlen felirat.
~ o.O máris lebuktam volna? Tudtam, hogy a nők miatt halok meg, de ilyen korán?~ értetlenkedek egy kicsit, majd meglátom saját avatárom. Igen, jóképű, mint mindig, ez vagyok én. Kisvártatva saját hangom hallom, amint szerverleállásról és adatvesztésről motyog. Nem igazán értek az ilyen dolgokhoz, de gyakran találkoztam már ilyennel. Csak meg kell várni, míg újraindul és kész, vagy nem? Akkor csak álunk és várunk, ennyi. Teljes a sötétség, ez annyira nem zavar, de a fájdalom, melyet hosszú idő után megint érzek, rendkívül kellemetlen. Egyenlőre elviselhető, csak nem tudni, hogy meddig, remélem hamar megjavul ez a szerver, mert menekülnöm kell . Édes a bosszú, csak gáz ha le is verik rajtam. Esu-chant ismerve ez meg is történik, és Merry-chan se az a fajta aki csak úgy hagyja magát, Vio-chan meg, nos őt még szinte semennyire se ismerem, majd kiderül. Sötét, fájdalmakkal teli jövőmön való elmélkedésem vakító fény zavarja meg. Mindjárt kiég a szemem,igazán lekapcsolhatnák a villanyt.


//nem sokára jön a második//