[Event] OFF

[2. kör]

Levegőt vettem. Mély és nagy levegővétel volt. Más, mint a megszokott, talán frissebb, hűvösebb és az ezt követő kifújás. Hasam és mellkasom laposodott, miként a levegő elhagyta a testem. E cselekvéssorozatot ismételtem még párszor, majd észleltem a történéseket. Éreztem a végtagjaimat, ám nem igazán tudtam emelni őket. Nem olyan volt, mint az eddigi ébredéseim. Ébredés! Hisz az volt ki írva, hogy meghaltam, most mégis ébredeztem. Hogyan? Miért? Nem tudtam. Hirtelen emlékképem előtt a karjaim emelésénél tartottam. Emeltem őket, de nehezen. Mintha zsibbadtak volna, mintha izmaim gyengék lettek volna. Akartam nyitni a szemeim, hogy lássam a súlyt rajtuk, de zavart egy pillanatra valami. Valami, mi a fejemet fogta közre.
A nerve gear sisak a fejemen volt! Hirtelen ültem fel meglepődöttségemben és egyben nyögtem nagyokat is a váratlan, nem várt fájdalmak miatt, miket ez okozott nekem. Fájdalmat is éreztem! Egy bébinek képzeltem magam, ki most tapasztalja meg az élet nagy dolgait, ki most ismerkedik meg a nélkülözhetetlen tapasztalatokkal. Csak egy forró kályha hiányzott, melyhez hozzányúlhattam volna.
Körbenéztem. Az ablakon beszűrődő fény miatt eleinte homályosan láttam, de felismertem a helyet, a szobámban voltam. Majdhogynem úgy volt minden, ahogy hagytam hónapokkal ezelőtt, csupán csak ki volt takarítva és a helyükre voltak téve a dolgaim. Gondoltam felállok, körbenézek, de kezeimből tűk álltak ki, infúzióhoz voltam kötve. Nagyot nyeltem, zavaró volt az érzés, hogy csövek voltak a bőröm alatt. Az ötlet, hogy felállok, mintha nem is lett volna, úgy vált semmivé. Egy hirtelen mozdulat és kitudja mi történt volna. A sisak fénye kialudt, hangja elhalkult és emeltem le azt a fejemről.
- Vége? – kérdeztem magamtól. Félig mosolyra húztam a szám, majd hangra nyitottam is ajkaimat – A…! – nya. Nem mondtam ki, a szó elcsuklott. Az ágyam előtt a falnál egy tükör volt, nagy tükör, melyben az egész alakomat láttam. Testem sovány volt, karjaim véznák, arcom borostás, a pofán beesett, a szemeim sötétek és vörösek voltak. Táplált az infúzió, de valamit elrontottak. Ijesztő volt a látvány. Mintha nem is én lettem volna, a játékbeli énem ehhez képest izmos és jóképű volt. Játék. Nem köszöntem el senkitől sem és Hisame se volt itt mellettem.
- Anya? – néztem az ajtó felé, majd fordultam vissza a sisakhoz. Vége lett a játéknak. Tudtam, hogy egyszer bekövetkezik. Tudtam. Én voltam az, ki mesélte egy város szélén álló lánynak – ki ugrani készült – hogy majd egyszer lehet a játékosok ellen fordulok, mert nem akarom veszni hagyni Hisamét, ám ez most bekövetkezett. A játék elején voltunk, nem kellett volna bánom ezt. Legalább nem lett szorosabb a kapcsolatom vele, ugyanakkor a tükörbe nézve most nem az ijedtség járta végig a testem, hanem az undor. Visszadőltem a párnára, azonban most lassan, nem úgy, mint ahogy felültem. A fájdalom sem hiányzott nekem. Visszavettem a sisakot, becsuktam a szemeim és vártam a kapcsolódást. Az érzés más volt, mint fél évvel ezelőtt, akkor a kipróbálás ösztönzött, most teljesen más. Akkor csak ki szerettem volna próbálni, most pedig akartam használni! Volt különbség, nem is kevés.
- Aludj el Pete. Aludj. – beszéltem magamhoz – Látnod kell még Lottit és Hisame is ott van még. Aludj el.

[2. kör]

[2. Kör]

Fájdalomtól eltorzult arccal nyílik ki a szemem, mit alig bírok nyitva tartani. Fáj. Nagyon. Miután azonban többször próbálom meg, úgy az érzés enyhül, s elmúlik. Lehetséges, hogy nem is volt olyan nagy kín, mint ahogy én azt éreztem. A fájdalom csupán azért volt ily' kíméletlen, mert egyszerűen már el is felejtettem, hogy milyen érzés valójában. A játék egyszerűen kiölte belőlem még a reflexét is, hogy beképzeljem. Milyen gonosz dolog...
Mégis visszatér, mikor megpróbálok felül. Felnyomom magamat ülés, s hátrébb csusszanok hátsómmal, hogy a hátamat neki bírjam támasztani a hideg falnak. Vicsorogva, zihálva tekintek körbe.
Nem meglepő, hogy egy kórházi szobára hajazó helyiségben vagyok. Bizonyára idehoztak, amikor a játék fogságába estem. A kolleginám, még ha olyan kedves is volt mindig, érthető okot miatt bizonyára nem vállalta be magánál a házi ápolásomat. Persze ezzel nincs is semmi baj, hisz' nem vagyok én neki senki, csak egy ismerős a munkahelyről, akivel hébe-hóba iszogatott.
Az egész testem bizsereg a fájdalomtól. Kellemetlen érzés kerít hatalmába...
Minden erő, amit a játékban gyűjtöttem, elveszett, s most, mintha egy átok sújtana: a hatalmam hiánya. A SAOban istennő voltam. Bárkit le bírtam győzni, ha odatettem magam, olyan dolgokra voltam képes, amiket itt sohasem tudok véghez vinni. Újra visszasüllyedtem ugyan arra a keserű vészesen gyenge szintemre. Mintha resetet kaptak volna a statjaim, amiknek itt korlátjuk van, s azokat piszok nehéz elérni. Számomra szinte lehetetlen.
A fény melengetően süt be az ablakon át, megvilágítva a szoba többségét. Azonban vannak fekete foltok, melyeket eltakar szemem elől a rá vetülő árnyék. És itt sújt le elmémbe az is, hogy a kincset érő jártasságaimnak is lőttek. A sötétség visszatér a szemembe, mely eddig oly távolinak tűnt, s az idő múlásával a feledésbe merült. A sötét területek gonoszan nevettek rám, szinte ujjal mutogatva, azt sugallva, hogy többé csak fény segítségével fedhetem fel titkukat.
Megpróbálok mozogni, de továbbra is nehéz, fájdalmas. Az izmaim teljesen elgyengültek. Fél éve nem használtam őket, mégis mire számítottam? Ahh még jó, hogy nem több évvel később ébredtem fel...
Elektródák vannak mellkasom bizonyos pontjaira erősítve, s egy vastagabb infúzió is lóg az egyik karomból, melynek vége egy póznáról lógó zacskó vízszerű anyagba torkollik. Tényleg infúzió.
Egy hálóingre emlékeztető ruha van rajtam, de csak a felsőtestemen, alul csak egy fehér bugyi. Mintha a bőröm a is fehérebb lenne.
És akkor, mint egy villámcsapás, belém csap: Anat! A szerelmem, meg kell találnom őt. Bizonyára még alszik, vagy ez a szerverleállás őt is visszahozta? Meg kell találnom. Muszáj!
Akaratomnak azonban gyenge testem nem rendeli magát alá, fájdalmasan felordít minden porcikám, ahogy mozgásra akarom buzdítani. Hangosan lihegni kezdek, mígnem elmúlik a kritikus érzet, s visszasüllyedek ugyan abba a falnak dőlő pózba, mint amibe kínkeservvel felküzdöttem magamat. Idegesen tekintek körbe.
A mellettem lévő asztalon egy csokor virág pihen vázában. Nem tudnám megmondani, hogy milyen virágok, mert nem ismerem őket. Vagy már elfelejtettem. Fél év nem kevés idő. Mindazonáltal meglepetés, hogy itt vannak. A kórházi dolgozók maguktól nem vetemednek ilyesmire. Ezek szerint valaki látogat engem. Csak nem a kollegina az, aki hozta őket? Az viszont már meglepetés lenne, elvégre nem voltunk azok az igazán közeli barátnők sem. Azt hiszem rosszul ítéltem meg sok dolgot. De most itt vagyok, újrakezdhetek mindent.
- Hahó! Valaki!

[3. kör]

Tincseim arcomba csaptak, végük ide-oda lengett a heves rázkódásoktól, felsértve az érintetlenséghez szokott, lágy bőrömet. Képtelen voltam tenni ellene. Megállíthatatlan zokogás tört rám, könnyeim elhomályosították szemeim, továbbfolyva, megállíthatatlanul, átáztatva napfénytől csillogó hajszálaim, végül megállapodva ökölbe szorított kezemen.
Nem tudtam mit tegyek, mihez kezdjek, görnyedten ültem az ágyon, fejemet megadóan előre hajtva. A NerveGear-t rég levettem már, nem kellett, elmúlt, ahogy Hinari is, nem létezett többé. Újra Annabell voltam, a lány, aki árnyékban élt eddig, és ezután is abban fog. Mindörökké…
Üveges szemmel bámultam a lepedőt.
Hirtelen elfogytak a könnyek, helyüket átvette a kétségbeesettség, a hontalansággal vegyített bizonytalanság. De mégis, hol kezdődik An, és hol ér véget Hinari? Véget kell érnie egyáltalán? Nem tudtam a választ, próbáltam visszaemlékezni, de mintha csupán álom lett volna, egyre kevésbé ment: a titkok, öröm, boldogság, szenvedés és hit, szenvedő patakként folytak ki nedves kezeim közül, s nekem nem volt erőm utánuk kapni. Sírni akartam. Siratni a mosolyt, a beszélgetést a tűző napon, az együtt töltött perceket, a tornát, igen, ahol voltam valaki. Ahol az árnyék a segítségemre volt, és bátran kiléphettem a napra.
Semmivé foszlottak, s én hiába nyújtottam előre kezemet, a kardot sem érhettem el, markolatának bizsergető érzése már percekkel ezelőtt megszűnt. Csupán a hideg, szürke falak maradtak, reszkető árnyakkal, mik ijedten menekültek a törtető nap elől. És a kép. A kép.
Magamhoz vettem, az ölembe, mintha a gyermekem lenne. Figyeltem a szemét, Annabell szemét, majd megdöntve kicsit, a saját tükörképemet az üvegen. Két különböző fény villant, két különböző lélek, két világ, ám egyikük se voltam én. Senki se voltam, egy átmenet csupán, aki elveszett a két lány között, és egyiküket se találhatja meg többé.

A félig nyitott ablakon szellő libbent, hideggel simogatva felhevült arcom. A fehér függönyök szellemként emelkedtek fel, lágy dallamot súgva, ismerőset és egyben ismeretlent is. Mintha nem is kintről jött volna, lelkemben visszhangzott, s már magamnál voltam annyira, hogy minden szavát halljam.

Sötét űr vett körül, s kezeim fénylettek. Rohantam, szálltam: nem volt alattam talaj, de tudtam, hova tartok. Vártam a zuhanást, a földetérést, a lebegést és a megérkezést, s éreztem, hogy minden méterrel közelebb kerülök hozzá. Aki megmutatta, hogyan álljak ki magamért, aki a rejtőzés helyett a fényt választotta, aki maga mellé tudta állítani régi énje legnagyobb hátrányát, s előnyt, életerőt tudott faragni belőle.
És aki a pittyegéssel együtt végleg megszűnt létezni.

Kezeim reménytelenül hanyatlottak le, körmeim végighúzva az üvegen s a képkereten. Naithen okoskodón nézett fel rám, szemeiben felfedezni véltem a múltat, a fölényeskedést, a gőgöt, a lenézést… még a mellette lévő „kislány” is elhitte neki, kitörni akaró, de félős tekintete sokban hasonlított a fiúéhoz, ám különbözött is tőle, volt benne valami szomorú, ami Hinariból a játékban töltött idő során teljesen kitörlődött.

Minél tovább néztem a képet, annál jobban szerettem volna visszakapni a lányt, de kard nélkül, láthatatlan páncélban. Azt hiszem túl sokat kértem.


Felálltam, nem bírtam tovább a tétlenséget és a tehetetlenséget. Nehezen ment, nehezebben, mint gondoltam, de a kerekes infúzióba kapaszkodva húztam feljebb és feljebb magam, egészen addig, amíg meg nem láttam. Túl a lengedező lepleken, túl az ablakba kihelyezett, apró virágokon, ott volt Japán, a nyiladozó fákkal, az illatáradattal és az oly szívmelengető napfénnyel. Nekitámaszkodtam a párkánynak, és néztem, csak néztem a tájat, a betonrengeteget, a többszintes és többszárnyas kórház ablakait, ahogy a fény visszaverődött rajtuk. Semmi szép nem volt bennük, mégis csodának könyveltem el. A felerősödő szél összekócolta hajamat, ahogy beszökött a tágra nyitott ablakon, és hiába fájtak, nem csuktam be szemeim, annál többet ért a látvány. Talán ha a második emeleten lehettem, az előttem sorakozó háztetők azonban tisztán látszódtak, s mint ezernyi fénylő négyzet, világítottak tetőablakaik az égető napfényben.
S én csak egy voltam közülük.
A zene folytatódott, ám senki sem nézett rám, senki nem jött be hozzám. Két szinttel feljebb egy ápoló éppen ruhákat rázott ki, s amikor tekintetünk találkozott, ő csak intett, és vissza is tért munkájához. Nem tudta ki vagyok, ahogy én sem, hogy ő kicsoda.

Elfordultam, könnyes szemmel meredtem az összegyűrt lepedőre, rajta a halványlila gépezettel. Ennyi idő után, még mindig újnak tűnt, s kisvártatva rájöttem, hogy nem irtózok tőle, annak ellenére sem, amit velem tett. Furcsa nyugodtságot és békét éreztem, s azon kaptam magam, hogy – egyik kézzel a párkányba támaszkodva – próbálom elérni. Nem igazán tudtam, mit is csinálok, de a bágyadtság elnyomott minden logikát, amit a késztetés ellen érezhettem volna. Meg akartam érinteni, mintha ezzel elérhetném őt. Mintha a fizikai kapcsolat megadná neki a lehetőséget, hogy válaszoljon lelkem kéréseire, megértve és megváltoztatva azt.

Semmi sem történt. Nem lettem több, sőt, úgy éreztem, egyre kevesebb vagyok. Annabell lassan megtalálta a helyét, magával hozva a kishitűséget és az önbizalomhiányt, ami miatt majdnem meghaltam odabent. Nem fogom hagyni – döntöttem el, ám elég volt újra ránéznem a képre, és tudtam, hogy túl erős, én pedig túl gyenge vagyok.
Összepréselt ajkakkal fordultam vissza, s elnéztem a dolguk után siető embereket, a síró anyukákat és nevető öregasszonyokat. Odalent mindenki élt, lépteik azonban egybefolytak, innen fentről senki se volt más, senki se volt egyedi. Ahogy én se leszek az, amint visszatérek közéjük. Vissza Naithen árnyékába.

S mintha megérezte volna a félelmem, feltűnt, hanyagul lépkedve a koszos aszfalton. Azúrkék szeme élesen csillogott a napon, szőke haját enyhén oldalra fésülve viselte, mellé elegáns ruhával. Pont amilyennek egy mintatanulónak lennie kell. Elhúztam a számat. Nem tudtam, idefele tart-e vagy éppen pár perccel ezelőtt ment el, szinte megbabonázva bámultam, s ahogy nyeltem egy nagyot, felnézett rám. Egyenesen a szemembe, tekintetéből hitetlenkedést olvastam ki. Megállt, s egymást néztük, végtelennek tűnő másodpercekig.
Ijedten húztam el a függönyt, s estem vissza az ágyra.

3.kör

[3. kör]

Mosoly szökik az arcomra, Anya tényleg nagyon odatette magát, hogy emlékezetes legyen az ébredésem. Nem vagyok oda az ilyen nyálas dolgokért, de most igazán jólesik tekintetemmel elidőzni azon a 10 éves fotón. Csak most eszmélek rá, eddig mennyire elnyomtam magamban az iránta érzett hiányomat. Hiányzik minden mosolya, a vöröses haja, a gondoskodása, még akkor is, ha nagy fiú vagyok már.

A szívverésem ütemes dobbanásai között ismerős zenét hallok, ami valószínűleg a kórház folyosójáról szüremkedhet be a szobámba. Végre, zenét, hallok! Nehézkes forgatni a fejemet rajta a sisakkal, de eszem ágában sincs levenni a Nerve Geart. Megpróbálom elhallgattatni a gépet azzal, hogy letépkedem magamról az érzékelőket, ennek hatására elkezd sípolni az egész vacak. Szerencsére hamar megtalálom a kikapcsolás gombot, csak többet kell hozzá mocorogni, ami nem túl kellemes. Végre csönd van és béke. Hallgathatom azt a 10 éves alter slágert, amit akkor nyomtam be az iPodomba gyerekként, ha kalandregényeket olvastam. Nem tudnám már felidézni az együttes nevét, de a dal hatására nosztalgikus, kissé depresszív hullámok csapnak át a fejem felett. Egyszerre érzem azt, hogy Anyámat akarom ölelni, s hogy vissza akarok menni. Komolyan nem vagyok normális. Ki az a barom, aki visszavágyik egy gyilkos játékba? Ugyanakkor tulajdonképpen semmivel sem veszélyesebb az aincradi életem a kintinél. Végig sem merek igazán nézni magamon, egy roncs vagyok. Ott megvan mindenem, párkapcsolat, karrier, barátok, pénz, soha nem romló egészség, kaland, kihívások, már a koszt sem olyan rossz, mióta az asszony megtanult főzni. Tényleg megvan mindenem... a vér szerinti családomat leszámítva.

Léptek zaját hallom az ajtó felől. Nem kell hozzá hallgatózás jártasság, hogy észrevegyem, valaki közelít. Talán csak egy nővér az, aki ellenőrzi az állapotom. Lehet bejelzett a központba, hogy kikapcsoltam a gépet. Az is lehet, hogy kamerával megfigyelnek, csak eddig még nem szúrtam ki, hogy honnan készítik a felvételt. Az is lehet, hogy látogatóm érkezett. Mit tegyek? Tettessek alvást? áh, ennyi idő alatt nem tudom az érzékelőket visszatapasztani a testemre. Lehet hogy Anyám az. Igen, neki kell lennie, hisz itt vannak a friss virágok. Nyílik az ajtó és nekem összeszorul a gyomrom. Fáj, édes Istenem, végre érzem a fájdalmat! Szinte már érzem, ahogy nyújtom a karom és megölelem Anyám, aki zokogva omlik a vállamra. S ekkor betoppan Apám.


Nem mintha Apámnak nem örülnék, de annyira számítottam rá, hogy elsőként Anyámat láthatom, hogy halovány csalódottság fog el. Mindig is anyás gyerek voltam, talán ezért is vagyok nyápicabb. Apámtól sokszor tartottam, nem mindig értettük meg egymást, néha talán féltem is tőle. Sosem ütött meg, egyetlen erélyes szava többet ért minden pofonnál. Igaz eminens tanulóként, példamutató magatartással nem is szolgáltam rá sosem a verésre, Apám gondoskodott mindig is róla, hogy sziklaszilárd, patyolat jellemem legyen. "Egy Saito mindig úriember." - mondogatta, amióta csak az eszemet tudom, Aztán ezt az érzést pillanatokon belül elnyomja a meglepettség, sőt döbbenet és a viszont látás öröme. Nem tudom meddig néztünk egymással farkasszemet, Apám is teljesen lesokkolódik, hogy végre ébren lát, több, mint fél év után. Nagyokat pislogok rá. - Hát, felébredtem... - Jobb szöveg nem jutott hirtelen eszembe, így is elég rekedt vagyok még, a reakció viszont igazán rokonszenves: zakóját egy székre félrehajítva, az ételt az asztalra ledobva siet oda hozzám, hogy megölelhessen, egy szem fiát. Idejét sem tudom már, hogy az én marcona, kimért apám mikor ölelt meg utoljára, s most valahogy nem tudok mit kezdeni az érzéseimmel. tétován emelem én is a karom, hogy viszont ölelhessem.
- Szabaduljunk meg ettől a vacaktól! - s már nyúl is a Nerve Gearért, hogy megszabadítson fogva tartómtól. - NE! - szökik ki belőlem a mutálásra emlékeztető sikkantás é erélyesen eltolom a kezét a sisakomtól. - Nem merem levenni! Azt írták, hogy szerverhiba miatt rendszerleállás van. Szerintem rövid időn belül visszakerülök, lehet csak perceink vannak. Lehet óráink, vagy napjaink. De az biztos, hogy le nem veszem, amíg hírt nem kapunk az első túlélőről az orvosoktól! - Apa rögtön előkapja a telefonját és már kutakodni is kezdene az interneten, információ után kutatva. - Komolyan erre akarod fecsérelni az időt? Mondtam, lehet csak perceink vannak, s én minél többet akarok beszélni. Veled! Anyám hogy van? Minden rendben otthon? Az aranyhalakat ugye etetitek? Saito nagymama ugye nem került kórházba? Jaj Apa, mesélj már, ne csak ülj ott szótlanul!
- Hiányoztál... fiam. - Nem sok válasz, de kezdetnek jólesik. - A családdal minden rendben, és igen, az aranyhalaidra is gondot fordítunk. Egyedül a szobádban lévő por zavar, Anatole. Ki kellene már takarítanod. Mindkettőnk arcára cinkos mosoly kúszik, örülök, hogy ilyen mederbe terelődött a párbeszéd. Közben zavarában a szemüvegét tologatja fel-fel, s nekem bevillan, hogy ugyanezt a mozdulatot már láttam a napokban. Hát persze, Ranmaru kiköpött olyan, mint Apám! Na jó, külsőre nem, leszámítva a szemüveget, de a kimértségük és a szótlanságuk egyezik. Csak most eszmélek rá, hogy miért is szeretem annyira inzultálni Mr. Kockát, mert ugyanazokat a tiszteletlenségeket Apámmal szembeni tiszteletem nem engedné. Fater feláll az ágyamról, s tudja ám, hogy mire van szüksége egy férfinak, ki fél éve ágyhoz van kötve: kajára! Végre igazi ízeket érezhetek! Igaz, hogy jócskán le vagyok soványodva és valószínűleg nem fog jólesni, ha sokat eszek, de fel tudnék falni egy egész rinocéroszt. Amíg falatozok, Apa csak csöndesen figyel és arcáról le sem lehetne törölni a mosolyt. Aztán nem bírom tovább szó nélkül, gombócot érzek a torkomba, amitől nem megy tovább az evés.
- Apa, én vissza akarok menni. - Sikerült a jó öreg Mr. Saitot újra lesokkolnom. Hitetlenkedve pillog rám, és magyarázatot követel. - Ezt fejtsd ki jobban, fiatalúr!
- Nos, az a helyzet,hogy jól érzem magam odabent. A valóságban csak egy szürke kisegér vagyok, egy nyomi kis stréber a gazdasági fősulin. De odabent! El sem tudod képzelni, milyen lenyűgöző életet élhetünk! Aincrad egyik legnagyobb céhének vagyok vezére és büszke lehetsz rám, mert kamatoztatom a tudásom, amit az egyetemen megszereztem. A legkiválóbb páncélkovács vagyok és a legnagyobb pénzügyi zseni. Mindent vasmarokkal tartok a kezemben, úgy, ahogy elvárnád tőlem. - Minél jobban belelovalom magam a mesélésbe, Apám arca egyre szomorúbbá válik.
- Ezeket a sikereket idehaza is elérheted kitartó munkával és kellő elszántsággal. A tehetséged megvan hozzá, csak élned kell vele. Gyere haza fiam, segítünk újrakezdeni mindent. Anyád és én mindenben támogatunk, pénz, kapcsolatok nem akadály.
- Nem értesz meg engem. Még nem bizonyítottam eleget. És... és vannak, akik számítanak rám. Nem hagyhatom cserben a barátnőmet, a céhemet, a frontharcosokat. Ki akarom vinni a száz szintet, hogy befejezett legyen a munkám, amiért eddig küzdöttem. Tudom, őrültségnek hangzik, de nem bírnám feldolgozni a kudarcot, ha most feladnám és gyáván kilépnék. Talán ezért sem akarom levenni a sisakot. Azt hiszem reménykedek benne, hogy hamarosan aktiválódik. Nem akarok örökre bent ragadni, de azt akarom, hogy az én kezem zúzza porrá a Vörös kastélyt a 100. szinten, s Kayaba Akihiko megfizessen minden egyes kioltott életért!

- 2. kör -

[III. kör]