[Event] OFF

[1. kör]

- Chh..! - szisszenek fel, s kapok jobbomhoz a balommal reflexből, hogy ösztönösen dörzsölgetni kezdjem azt. Nem fájt, mikor a sütő megégette a kezem. Nem, inkább azt mondanám, hogy olyan forró volt, amikor már szinte lehetetlen megállapítani még itt, Aincradban is a különbséget hő és fájdalom között. Egy bizonyos hatás után már szinte összeolvad az érzés a hidegnél is. Az agy nem tud különbséget tenni, főleg ilyen gyorsaságnál.
Gyakorolnom kell még ezt a háziasszony mesterséget. Anat a lelkét kiteszi, hogy a bolt működjön, legyen forgalma, fejlődjön, hogy nekem aztán mindent megadhasson. A legkevesebb az, hogy amikor hazaér, meleg ebéd, vagy éppen vacsora várja idehaza. És ezt csak egy úton tudom megoldani a folyamatos éttermi kiruccanások között; azzal, hogy én főzök. Nem új dolog már ez nekem. A valóságban sok mindent el bírtam már készíteni, azonban ez a világ ezen a téren is más. Könnyebb, de bonyolultabb. Ellentmondásba ütköztem volna? A valósághoz szokott tudatomban még mindig ott bujkál a megszokott mozdulat egy-egy cselekvésre, azonban Aincrad ebbe minduntalan beleszól. Sok mindent meg kell még szoknom, jóllehet már legalább fél éve rostokolunk itt...
Hogy az időt elüssem, gyakran dúdolok magamnak mikor itthon vagyok, de csak akkor, ha rajtam kívül nincs senki a házban. Még Anat előtt is szégyenlem kissé, hogy hiányzik az életemből a zene, még akkor is, ha ebben nincs semmi megvetni való. Sok idő eltelt már, mióta utoljára hallottam zeneszámot. Még odakint, a valóságban. Rádió, vagy tévé, egyre megy. Zene. És az ahhoz társuló tánc, ami kiteljesít. A lelki-nyugalom nincs messze, ha az ember mellett muzsika szól, s az ütemére beindul a test. A kar, a láb, a fej, az érzelmek.
Apró mosollyal az arcomon felkeresek memóriámban, s próbálok megidézni egy rég nem hallott számot. A mi időnkben az már retronak minősül. Ahogy a zene ritmusa, hangzása lassan elönti tudatomat, végtagjaim utasítás nélkül mozgásba lendülnek, s ilyen-olyan képzeletbeli köröket kezdenek leírni a levegőben. Csípőm is rákap, forogni kezdek. Fejemben már úgy szól a zene, mintha most is itt szólna mellettem. És akkor, mikor már egészen bele vagyok melegedve, egyszer csak megszakad. Egy villámcsapás gyorsaságával elhalkul a zene, s írmagja sem marad. A világ elsötétedik. Ijedtemben lemeredek, s nem mozdulni sem merek.
Egy nem várt, felkavaró kép jelenik meg előttem, mely a halálomat hivatott közölni velem. A piros színű ikon, melyet akkor láttam először, mikor elindult a játék, rajta azonban "error" helyett most egy sokkal gonoszabb szöveg pöffeszkedik. Hideg verejték fut végig a hátamon olyan keserves érzést hagyva maga után, mint melegben a fagyos esőcseppek.
A kép végül visszajön, újra beélesedik, de nem várt látvány tárul elém: én: külső nézetben, mintha egy másik ember szemével nézném magamat. Hmm, egész jól nézek ki, de most nem ez a lényeg. Egy hang is megszólal, melynek nyomán egy szöveg jelenik meg előttem szerverleállást hirdetve. Mi a franc, tönkre ment a Sword Art Online? Valahogy ez a lehetőség sosem merült fel bennem. De ebből miért következik az, hogy most meghalok? Nem halhatok meg így! Meg amúgy sem!
A kezemet meg a lábamat, jobban mondva az egész testemet viszont továbbra is érzem. A sötétség nem nyelte el a gondolataimat, még mindig tudok magamról. Itt vagyok, de hol van az az itt? Rémképek törnék rám hirtelen, hogy talán ez már maga a halál. A végtelen semmi. Végül mind magunk maradunk a gondolatainkkal...
Egy nagy villanás vakítja el szememet...

[I. kör]

[I. kör]

[2.kör.]

Mint derült égből a villámcsapás,(1) úgy ért az a piros felirat, mely szerint a rendszer halottnak titulált. Először külső nézetből látom pixeljeire szakadni a testem, most pedig egyre nagyobb fény szippant magába. Mondhatnám úgy is, hogy látom a fényt az alagút végén(2), azok után, hogy virtuálisan kipurcantam. Olyan hirtelen történik minden, hogy arra sincs esélyem, hogy pánikba essek. Fogalmam sincs, hogy a rendszerleállás milyen következményekkel járhat, nem vagyok jártas az RPG-kben, pláne nem az MMORPG-kben. Fájdalom járja át elgyengült testemet, s felébredek, mint Csipkerózsika álmából.(3)
- Vio...leta? - szinte kinyögöm a kedvesem nevét, kapar a torkom és krákogni kezdek. Anatole, előbb járjon az eszed, utána a nyelved!(4) Mégis hogy gondolod, hogy itt van melletted a lány!? Bizonyára ő is ébredezik most valahol. Hülye érzelmek, túlságosan eluralkodnak a racionális gondolkodásom felett. Remélem azért jól van ő is. Igen, meg kell keresnem! Anatole, gondolkozz már, lábra sem tudsz állni! Átkozott belső vívódások.
Ahogy kinyitom bágyadt szemeimet, olyan steril környezetben találom magam, mintha egy kórházban lennék. Otthonosabb, mint egy szokványos kórterem, habár életem során szerencsére nem kellett túl sokszor az egészségügy szolgáltatásait igénybe vennem. Először csak hallgatok, mint süket disznó a búzában,(5) majd ütemes pittyogás hangja üti meg fülemet, mintha a szívverésem ritmusát hallanám. És bingó! Fején találtam a szöget,(6) hisz ez valóban a szívverésem hangja, mivel egy kórházi monitorra vannak kötve az érzékelők, amik a testemre vannak tapasztva és infúzión keresztül táplálnak. Az ellenségemnek sem kívánom(7) azt a fájdalmat, amit átélek akkor, mikor megpróbálok felülni. Nagy nehézségek árán sikerül, így már jobban szemügyre tudom venni a környezetem. Az ágyam melletti éjjeliszekrényen egy csokor friss virág van, körülötte megannyi plüssmacska és néhány gyerekkori fotóm.

Úgy tűnik anyám gondoskodot arról, hogy komfortos környezetben ébredjek. De hol vannak ők? A családom? Igaz, balga kérdés... nem várhatom el tőlük, hogy a munkájukat és gyakorlatilag az életüket mellőzve minden áldott nap itt legyen mellettem valaki, hátha felébredek alapon. Megfordul a fejmben, hogy azon nyomban letépem a fejemről a sisakot, de tartok attól, hogy nem élném túl. Lehet, hogy mindez csak egy újabb rendszer generálta illúzió, ami ez esetben öngyilkosságba akar sodorni. Ha nem csinálok semmit, abból nem lehet baj(13). Így inkább úgy döntök, hogy maradok a hátsómon és kicsit kivárok. Végig kell gondolnom a történteket, mert még mindig kicsit sokkos állapotban vagyok.
Kissé még zavarosak a gondolataim, nehezen tudom feldolgozni, hogy a valóságban vagyok. Kayaba dróton rángatott bennünket(8 ) ezidáig, amiért jobb, ha soha nem vár köszönetet! Lehet, hogy a játék megjelenése előtt a sajtó agyonajnározta, még a csapból is a SAO folyt(9), én viszont mostanra már a sáros csizmámat se törölném abba a pszichopata adminba.(11) Persze minden éremnek két oldala van,(10) hiszen mi birkák önmagunkat tereltük be a karámjába. Önként vállaltuk, hogy részt veszünk a grandiózus játékába, csakhogy nem erről volt szó. Lehet volt valahol egy apró betűs rész, amit a telepítés izgalmában elfeledtünk végigolvasni? Nem hiszem, arra a média már azelőtt felhívta volna a figyelmünket, hogy a sisakot a fejünkre húztuk volna azon a bizonyos délután több, mint fél évvel ezelőtt. Örülnöm kellene, hogy kijutottam, de olyan lezáratlanul maradt minden mögöttem. Még meg sem beszélhettem Violetával, hogy miként tudunk találkozni idekint. Mire kivittük volna a 100 szintet, szépen végigmentünk volna a folyamaton, ami elvisz a katarzisig, majd a beteljesülés a kijutás. És minden jó, ha a vége jó(12), ugye. Ugye?

//A további cselekménnyel kivárnám a 3. kör mesélését.
Az összes közmondás, amit felhasználtam, megtalálható itt.//

[2. kör]

Levegőt vettem. Mély és nagy levegővétel volt. Más, mint a megszokott, talán frissebb, hűvösebb és az ezt követő kifújás. Hasam és mellkasom laposodott, miként a levegő elhagyta a testem. E cselekvéssorozatot ismételtem még párszor, majd észleltem a történéseket. Éreztem a végtagjaimat, ám nem igazán tudtam emelni őket. Nem olyan volt, mint az eddigi ébredéseim. Ébredés! Hisz az volt ki írva, hogy meghaltam, most mégis ébredeztem. Hogyan? Miért? Nem tudtam. Hirtelen emlékképem előtt a karjaim emelésénél tartottam. Emeltem őket, de nehezen. Mintha zsibbadtak volna, mintha izmaim gyengék lettek volna. Akartam nyitni a szemeim, hogy lássam a súlyt rajtuk, de zavart egy pillanatra valami. Valami, mi a fejemet fogta közre.
A nerve gear sisak a fejemen volt! Hirtelen ültem fel meglepődöttségemben és egyben nyögtem nagyokat is a váratlan, nem várt fájdalmak miatt, miket ez okozott nekem. Fájdalmat is éreztem! Egy bébinek képzeltem magam, ki most tapasztalja meg az élet nagy dolgait, ki most ismerkedik meg a nélkülözhetetlen tapasztalatokkal. Csak egy forró kályha hiányzott, melyhez hozzányúlhattam volna.
Körbenéztem. Az ablakon beszűrődő fény miatt eleinte homályosan láttam, de felismertem a helyet, a szobámban voltam. Majdhogynem úgy volt minden, ahogy hagytam hónapokkal ezelőtt, csupán csak ki volt takarítva és a helyükre voltak téve a dolgaim. Gondoltam felállok, körbenézek, de kezeimből tűk álltak ki, infúzióhoz voltam kötve. Nagyot nyeltem, zavaró volt az érzés, hogy csövek voltak a bőröm alatt. Az ötlet, hogy felállok, mintha nem is lett volna, úgy vált semmivé. Egy hirtelen mozdulat és kitudja mi történt volna. A sisak fénye kialudt, hangja elhalkult és emeltem le azt a fejemről.
- Vége? – kérdeztem magamtól. Félig mosolyra húztam a szám, majd hangra nyitottam is ajkaimat – A…! – nya. Nem mondtam ki, a szó elcsuklott. Az ágyam előtt a falnál egy tükör volt, nagy tükör, melyben az egész alakomat láttam. Testem sovány volt, karjaim véznák, arcom borostás, a pofán beesett, a szemeim sötétek és vörösek voltak. Táplált az infúzió, de valamit elrontottak. Ijesztő volt a látvány. Mintha nem is én lettem volna, a játékbeli énem ehhez képest izmos és jóképű volt. Játék. Nem köszöntem el senkitől sem és Hisame se volt itt mellettem.
- Anya? – néztem az ajtó felé, majd fordultam vissza a sisakhoz. Vége lett a játéknak. Tudtam, hogy egyszer bekövetkezik. Tudtam. Én voltam az, ki mesélte egy város szélén álló lánynak – ki ugrani készült – hogy majd egyszer lehet a játékosok ellen fordulok, mert nem akarom veszni hagyni Hisamét, ám ez most bekövetkezett. A játék elején voltunk, nem kellett volna bánom ezt. Legalább nem lett szorosabb a kapcsolatom vele, ugyanakkor a tükörbe nézve most nem az ijedtség járta végig a testem, hanem az undor. Visszadőltem a párnára, azonban most lassan, nem úgy, mint ahogy felültem. A fájdalom sem hiányzott nekem. Visszavettem a sisakot, becsuktam a szemeim és vártam a kapcsolódást. Az érzés más volt, mint fél évvel ezelőtt, akkor a kipróbálás ösztönzött, most teljesen más. Akkor csak ki szerettem volna próbálni, most pedig akartam használni! Volt különbség, nem is kevés.
- Aludj el Pete. Aludj. – beszéltem magamhoz – Látnod kell még Lottit és Hisame is ott van még. Aludj el.

[2. kör]

[2. Kör]

Fájdalomtól eltorzult arccal nyílik ki a szemem, mit alig bírok nyitva tartani. Fáj. Nagyon. Miután azonban többször próbálom meg, úgy az érzés enyhül, s elmúlik. Lehetséges, hogy nem is volt olyan nagy kín, mint ahogy én azt éreztem. A fájdalom csupán azért volt ily' kíméletlen, mert egyszerűen már el is felejtettem, hogy milyen érzés valójában. A játék egyszerűen kiölte belőlem még a reflexét is, hogy beképzeljem. Milyen gonosz dolog...
Mégis visszatér, mikor megpróbálok felül. Felnyomom magamat ülés, s hátrébb csusszanok hátsómmal, hogy a hátamat neki bírjam támasztani a hideg falnak. Vicsorogva, zihálva tekintek körbe.
Nem meglepő, hogy egy kórházi szobára hajazó helyiségben vagyok. Bizonyára idehoztak, amikor a játék fogságába estem. A kolleginám, még ha olyan kedves is volt mindig, érthető okot miatt bizonyára nem vállalta be magánál a házi ápolásomat. Persze ezzel nincs is semmi baj, hisz' nem vagyok én neki senki, csak egy ismerős a munkahelyről, akivel hébe-hóba iszogatott.
Az egész testem bizsereg a fájdalomtól. Kellemetlen érzés kerít hatalmába...
Minden erő, amit a játékban gyűjtöttem, elveszett, s most, mintha egy átok sújtana: a hatalmam hiánya. A SAOban istennő voltam. Bárkit le bírtam győzni, ha odatettem magam, olyan dolgokra voltam képes, amiket itt sohasem tudok véghez vinni. Újra visszasüllyedtem ugyan arra a keserű vészesen gyenge szintemre. Mintha resetet kaptak volna a statjaim, amiknek itt korlátjuk van, s azokat piszok nehéz elérni. Számomra szinte lehetetlen.
A fény melengetően süt be az ablakon át, megvilágítva a szoba többségét. Azonban vannak fekete foltok, melyeket eltakar szemem elől a rá vetülő árnyék. És itt sújt le elmémbe az is, hogy a kincset érő jártasságaimnak is lőttek. A sötétség visszatér a szemembe, mely eddig oly távolinak tűnt, s az idő múlásával a feledésbe merült. A sötét területek gonoszan nevettek rám, szinte ujjal mutogatva, azt sugallva, hogy többé csak fény segítségével fedhetem fel titkukat.
Megpróbálok mozogni, de továbbra is nehéz, fájdalmas. Az izmaim teljesen elgyengültek. Fél éve nem használtam őket, mégis mire számítottam? Ahh még jó, hogy nem több évvel később ébredtem fel...
Elektródák vannak mellkasom bizonyos pontjaira erősítve, s egy vastagabb infúzió is lóg az egyik karomból, melynek vége egy póznáról lógó zacskó vízszerű anyagba torkollik. Tényleg infúzió.
Egy hálóingre emlékeztető ruha van rajtam, de csak a felsőtestemen, alul csak egy fehér bugyi. Mintha a bőröm a is fehérebb lenne.
És akkor, mint egy villámcsapás, belém csap: Anat! A szerelmem, meg kell találnom őt. Bizonyára még alszik, vagy ez a szerverleállás őt is visszahozta? Meg kell találnom. Muszáj!
Akaratomnak azonban gyenge testem nem rendeli magát alá, fájdalmasan felordít minden porcikám, ahogy mozgásra akarom buzdítani. Hangosan lihegni kezdek, mígnem elmúlik a kritikus érzet, s visszasüllyedek ugyan abba a falnak dőlő pózba, mint amibe kínkeservvel felküzdöttem magamat. Idegesen tekintek körbe.
A mellettem lévő asztalon egy csokor virág pihen vázában. Nem tudnám megmondani, hogy milyen virágok, mert nem ismerem őket. Vagy már elfelejtettem. Fél év nem kevés idő. Mindazonáltal meglepetés, hogy itt vannak. A kórházi dolgozók maguktól nem vetemednek ilyesmire. Ezek szerint valaki látogat engem. Csak nem a kollegina az, aki hozta őket? Az viszont már meglepetés lenne, elvégre nem voltunk azok az igazán közeli barátnők sem. Azt hiszem rosszul ítéltem meg sok dolgot. De most itt vagyok, újrakezdhetek mindent.
- Hahó! Valaki!

[3. kör]

Tincseim arcomba csaptak, végük ide-oda lengett a heves rázkódásoktól, felsértve az érintetlenséghez szokott, lágy bőrömet. Képtelen voltam tenni ellene. Megállíthatatlan zokogás tört rám, könnyeim elhomályosították szemeim, továbbfolyva, megállíthatatlanul, átáztatva napfénytől csillogó hajszálaim, végül megállapodva ökölbe szorított kezemen.
Nem tudtam mit tegyek, mihez kezdjek, görnyedten ültem az ágyon, fejemet megadóan előre hajtva. A NerveGear-t rég levettem már, nem kellett, elmúlt, ahogy Hinari is, nem létezett többé. Újra Annabell voltam, a lány, aki árnyékban élt eddig, és ezután is abban fog. Mindörökké…
Üveges szemmel bámultam a lepedőt.
Hirtelen elfogytak a könnyek, helyüket átvette a kétségbeesettség, a hontalansággal vegyített bizonytalanság. De mégis, hol kezdődik An, és hol ér véget Hinari? Véget kell érnie egyáltalán? Nem tudtam a választ, próbáltam visszaemlékezni, de mintha csupán álom lett volna, egyre kevésbé ment: a titkok, öröm, boldogság, szenvedés és hit, szenvedő patakként folytak ki nedves kezeim közül, s nekem nem volt erőm utánuk kapni. Sírni akartam. Siratni a mosolyt, a beszélgetést a tűző napon, az együtt töltött perceket, a tornát, igen, ahol voltam valaki. Ahol az árnyék a segítségemre volt, és bátran kiléphettem a napra.
Semmivé foszlottak, s én hiába nyújtottam előre kezemet, a kardot sem érhettem el, markolatának bizsergető érzése már percekkel ezelőtt megszűnt. Csupán a hideg, szürke falak maradtak, reszkető árnyakkal, mik ijedten menekültek a törtető nap elől. És a kép. A kép.
Magamhoz vettem, az ölembe, mintha a gyermekem lenne. Figyeltem a szemét, Annabell szemét, majd megdöntve kicsit, a saját tükörképemet az üvegen. Két különböző fény villant, két különböző lélek, két világ, ám egyikük se voltam én. Senki se voltam, egy átmenet csupán, aki elveszett a két lány között, és egyiküket se találhatja meg többé.

A félig nyitott ablakon szellő libbent, hideggel simogatva felhevült arcom. A fehér függönyök szellemként emelkedtek fel, lágy dallamot súgva, ismerőset és egyben ismeretlent is. Mintha nem is kintről jött volna, lelkemben visszhangzott, s már magamnál voltam annyira, hogy minden szavát halljam.

Sötét űr vett körül, s kezeim fénylettek. Rohantam, szálltam: nem volt alattam talaj, de tudtam, hova tartok. Vártam a zuhanást, a földetérést, a lebegést és a megérkezést, s éreztem, hogy minden méterrel közelebb kerülök hozzá. Aki megmutatta, hogyan álljak ki magamért, aki a rejtőzés helyett a fényt választotta, aki maga mellé tudta állítani régi énje legnagyobb hátrányát, s előnyt, életerőt tudott faragni belőle.
És aki a pittyegéssel együtt végleg megszűnt létezni.

Kezeim reménytelenül hanyatlottak le, körmeim végighúzva az üvegen s a képkereten. Naithen okoskodón nézett fel rám, szemeiben felfedezni véltem a múltat, a fölényeskedést, a gőgöt, a lenézést… még a mellette lévő „kislány” is elhitte neki, kitörni akaró, de félős tekintete sokban hasonlított a fiúéhoz, ám különbözött is tőle, volt benne valami szomorú, ami Hinariból a játékban töltött idő során teljesen kitörlődött.

Minél tovább néztem a képet, annál jobban szerettem volna visszakapni a lányt, de kard nélkül, láthatatlan páncélban. Azt hiszem túl sokat kértem.


Felálltam, nem bírtam tovább a tétlenséget és a tehetetlenséget. Nehezen ment, nehezebben, mint gondoltam, de a kerekes infúzióba kapaszkodva húztam feljebb és feljebb magam, egészen addig, amíg meg nem láttam. Túl a lengedező lepleken, túl az ablakba kihelyezett, apró virágokon, ott volt Japán, a nyiladozó fákkal, az illatáradattal és az oly szívmelengető napfénnyel. Nekitámaszkodtam a párkánynak, és néztem, csak néztem a tájat, a betonrengeteget, a többszintes és többszárnyas kórház ablakait, ahogy a fény visszaverődött rajtuk. Semmi szép nem volt bennük, mégis csodának könyveltem el. A felerősödő szél összekócolta hajamat, ahogy beszökött a tágra nyitott ablakon, és hiába fájtak, nem csuktam be szemeim, annál többet ért a látvány. Talán ha a második emeleten lehettem, az előttem sorakozó háztetők azonban tisztán látszódtak, s mint ezernyi fénylő négyzet, világítottak tetőablakaik az égető napfényben.
S én csak egy voltam közülük.
A zene folytatódott, ám senki sem nézett rám, senki nem jött be hozzám. Két szinttel feljebb egy ápoló éppen ruhákat rázott ki, s amikor tekintetünk találkozott, ő csak intett, és vissza is tért munkájához. Nem tudta ki vagyok, ahogy én sem, hogy ő kicsoda.

Elfordultam, könnyes szemmel meredtem az összegyűrt lepedőre, rajta a halványlila gépezettel. Ennyi idő után, még mindig újnak tűnt, s kisvártatva rájöttem, hogy nem irtózok tőle, annak ellenére sem, amit velem tett. Furcsa nyugodtságot és békét éreztem, s azon kaptam magam, hogy – egyik kézzel a párkányba támaszkodva – próbálom elérni. Nem igazán tudtam, mit is csinálok, de a bágyadtság elnyomott minden logikát, amit a késztetés ellen érezhettem volna. Meg akartam érinteni, mintha ezzel elérhetném őt. Mintha a fizikai kapcsolat megadná neki a lehetőséget, hogy válaszoljon lelkem kéréseire, megértve és megváltoztatva azt.

Semmi sem történt. Nem lettem több, sőt, úgy éreztem, egyre kevesebb vagyok. Annabell lassan megtalálta a helyét, magával hozva a kishitűséget és az önbizalomhiányt, ami miatt majdnem meghaltam odabent. Nem fogom hagyni – döntöttem el, ám elég volt újra ránéznem a képre, és tudtam, hogy túl erős, én pedig túl gyenge vagyok.
Összepréselt ajkakkal fordultam vissza, s elnéztem a dolguk után siető embereket, a síró anyukákat és nevető öregasszonyokat. Odalent mindenki élt, lépteik azonban egybefolytak, innen fentről senki se volt más, senki se volt egyedi. Ahogy én se leszek az, amint visszatérek közéjük. Vissza Naithen árnyékába.

S mintha megérezte volna a félelmem, feltűnt, hanyagul lépkedve a koszos aszfalton. Azúrkék szeme élesen csillogott a napon, szőke haját enyhén oldalra fésülve viselte, mellé elegáns ruhával. Pont amilyennek egy mintatanulónak lennie kell. Elhúztam a számat. Nem tudtam, idefele tart-e vagy éppen pár perccel ezelőtt ment el, szinte megbabonázva bámultam, s ahogy nyeltem egy nagyot, felnézett rám. Egyenesen a szemembe, tekintetéből hitetlenkedést olvastam ki. Megállt, s egymást néztük, végtelennek tűnő másodpercekig.
Ijedten húztam el a függönyt, s estem vissza az ágyra.

3.kör