Re: [Event] OFF

by **Viola** Kedd Ápr. 16 2013, 22:21

[3. Kör]

Odakintről hirtelen halk neszek hangja vándorol be a az ajtó és annak kerete között, átfúrva magát a levegőn, egészen erőlködve hegyezett fülemig, lihegésre sarkallva, hogy orrom szipogásával ne rondítsak bele az alig hallható, de mégis létező zajokba. Egy ember hangja. Egy nőé. És zene. Furcsa zene, de kellemes.
Meghallhatták, hogy szóltam, életjelet adtam magamról, s most éppen az ajtó felé közelítenek. Léptek zaja üti meg fülem, de az ütemből arra következtetek, hogy csak egy emberé. Aztán ahogy az ajtó kilincse lassan, de határozottan lefelé kezd ívelni, szívem dobogása egyszeriben felszökik, s epekedve várom, hogy belépjen rajta az a valaki, akárki is legyen.
A kilincs lemegy alfába, s az ajtó kitárul.
- Viola..!

[Event] OFF - Page 3 Kepatmeretezes_hu_InstaCam_20130412_010509du._www.kepfeltoltes.hu_

Szomorkás, mégis reménykedő arca, miként meglát engem, hogy ébren vagyok, s két szememmel őt figyelem, nyomban felderül. Közelebb lép, nem is törődve már az ajtóval, hogy tárva nyitva van e, vagy éppen a huzat belöki.
Ő az, a lány, akinél kipróbáltam a SAOt, miben végül bent ragadtam. Ha én akkor nem veszem fel a NervGeart, akkor most ő feküdne itt a helyemen, s lehet én állnék most ott, ahol ő. Kísérteties gondolat...
- Yukka! - s mosolyra húzódik a szám, szemeimből pedig könnyek kanyarodnak ki, s kezeimet felé nyújtom, ölelésre invitálva, mire ő habozás nélkül hozzám lép, leül az ágyra, s átölel. Hiányzott nekem ez a lány. A barátnőm. Talán az egyetlen. S lényének igaz valója csak most tárult szemem elé. Mindig is jól kijöttünk, de jelenlétének, szavainak hiánya most ért utol igazán. Pont most, mikor ennyi idő után újra láthatom. Nem becsültem még akkor sokra, mikor a játékba léptem nála, de most igazi kincsnek érzem. Hisz itt van, s ki tudja mennyiszer volt még itt.
- A világ, ahol jártam az elmúlt fél évben... El sem hiszed, hogy milyen kalandokat éltem át. - kezdek bele a szavak egymás után gyors rakosgatásába, hirtelen azt sem tudva, hogy mivel kezdhetném.
- Annyi, de annyi emberrel ismerkedtem meg. Jóval, rosszal és... És megtaláltam a szerelmet is! - ujjongok a lányak, aki továbbra is egy kedves mosollyal kommentálja a hallottakat.
- Izgalmasan hangzik. - feleli végül, s kacsint egyet.
- El sem tudod képzelni! - folytatnám ugyan olyan hangnemben, de aztán rántok egyet a gyeplőn, mert testembe megint belemar a fájdalom. Sóhajtva egyet kellemetlenül hátradőlök.
- Te hoztad őket nekem..? - s fejemmel a virágok felé fordulok. Yukka bólint.
- A kedvenceid. - teszi hozzá, ahogy ő is a váza felé pillant.
- A páromat... Úgy hívják Anatole Saito. Tudom nem túl japános, de én sem vagyok az a full helyi.
- A legjobb lesz, ha pihensz, később megkeressük ezt a bizonyos Anatolet. - feleli a lány, levéve szemüvegét, melyet egy kisebb anyagdarabbal kezd el törölgetni.
- Örülök, hogy felébredtél. De sajnos rossz hírt kell közölnöm: Elbocsájtottak a cégtől. - szomorú, együttérző grimasz jelenik meg arcán.
- Azt hiszem túl élem. - vágom rá, majd mindketten felnevetünk. Egy kis rövid csend borul ránk, mikor Yukka felkel, s kinyitja az ablakot, majd a zsebében kezd kutatni valami után.
- Tessék, ez a tiéd. - majd egy szelet csokoládét nyújt át nekem.
- Minden alkalommal, mikor ide jöttem, hoztam magammal egyet. Ez is a kedvenced. - szavai bátorításának köszönhetően nyomban kibontom az édességet, s nagy részét nyomban a számba tömöm. Ahh, de rég nem éreztem már igazi ízeket! Csokoládé és karamell. És ahogy olvad a számban..! A valóság kétség kívül édesebb, mint a virtuális lét.
- Köszönöm. - nyögöm ki két falat között, ahogy a barátnőmre pillantok, ki visszahuppan az ágyra.
- Azt hiszem szólok egy ápolónak, hogy nézzen meg. - szólal meg, s olyan tempóban, ahogy leült, kel is fel azonnal.

by **Allen Dante** Kedd Ápr. 16 2013, 22:34

- 3. kör -

Ahogy ott állok az ablakban, egy érdekes hang üti meg a fülemet. Eleinte még csak alig hallok valamit, mert az érzékeim nem tértek vissza rendesen, csak az a fránya fájdalom, görcs, ami még mindig kínoz, de szerencsémre ezek kezdtek elmúlni. De kisvártatva, már tisztul a hang, és nem csak a dallamra leszek figyelmes, hanem a kint csiripelő madarak hangjára is, amik gyönyörű kíséretet adnak az elhangzódó szöveghez.
Azonban még egy hangra figyelmes leszek, de az már a háznak a belsejéből, pontosabban a szobám ajtaja előttről érkezik. Néhány lépés, egy kattanás és az ajtó nyílik is. Meg is fordulok, és tekintetemet az eddig kinti tájról az ajtó fele fordítom, hogy megtudjam, ki szeretne belépni a szobámba. Az eddigi ismeretlen pillanatokkal később már nem is lesz az, mivel nem más jön be, mint a nagybátyám, aki az első pillanatokban még fel sem fogja, hogy felébredtem. Látszik rajta, hogy stressznek volt kitéve az elmúlt időszakban, hiszen eléggé lefogyott, de azért örömmel látom, hogy öltözködési stílusát még mindig tartja, aminek elengedhetetlen kelléke a laborköpeny.

[Event] OFF - Page 3 1737679-rintarou_okabe

Egy ideig csak állunk egymással szemben, bár ennek pontos idejét tudom, hiszen az asztalomon található egy óra, ami pontosan mérte, hogy mennyi idő telt el az egymásra pillantás és az első megszólalás között, hat perc és tizenkilenc másodperc, és aki először megszólal, az én vagyok.
- Jó reggelt. –üdvözlöm bácsikámat. Tudom, hogy valami mással kellene kezdenem, de a megilletőségtől mást nem is tudok kiejteni a számon, egy jó darabig ismét. – Hogy vagy? –kérdezem tőle, ugyanazzal a lendülettel, amivel az előző mondatomat kezdtem, s majd fejeztem is be. Ismét csend honolt az abszolút nem kicsi szobában.
- Jó reggel neked is. –jött a válasz, olyan természetesen, mintha csak egy éjszakát aludtam volna, de a mondatok utáni csend ismét felüti a fejét. – És köszönöm a kérdésed, nagyon jól. – mintha egy komédiát nézne az ember, hiszen ezek a jelenetek odavalóak lennének, mivel két férfi egymással szemben áll, szinte rezzenéstelen arccal és egy ilyen párbeszéddel.
A dolgok azért komolyodnak, és a két ember, aki eddig csak egymással szemben állt, végre megmozdulnak, és egymás nyakába borulnak, bár ez az én esetemben, kicsit nehézkes a mozgás, így csak az ölelés rész jut nekem, a nagybátyám jött oda hozzám. Egyelőre még mindig nem mondtunk egymásnak semmit, csak állunk.
Mikor eltávolodik tőlem, megragadja a vállaimat és ismét megszólal.
- Jól érzed magad? Inkább feküdj vissza, mert eléggé sápadt vagy. –és igaz, egy kicsit az vagyok, de ezen nincs semmi csodálkozni való, hiszen durván fél évet töltöttem „alvással”.
- Kutya bajom, nem kell aggódnod. –nyugtatom meg, de hogy ezt jobban bebiztosítsam, inkább leülök az ágyam szélére. – És mi történt veletek az elmúlt időszakban? –kérdezősködök, hogy ezzel is tartsam a szót.
- Nem sok minden, kiadtam egy újabb könyvet, így ha már jobban érzed magad, akár el is olvashatod, kíváncsi vagyok a véleményedre. –mondja egy kisebb mosolyt ejtve arcán.
- Mindenképpen, ki nem hagynám, erre mérget vehetsz. –mondom, én már egy hatalmas mosollyal, s közben még nevetni is elkezdek. Bár azt jól leplezem, hogy ez a felszabadító cselekedet, valójában mennyire is fáj. – Bácsikám, megkérhetnélek, hogy egy pohár vizet hozzál nekem, mert kezdek egy kicsit szomjas lenni.
- Persze, várj itt egy pillanatot, mindjárt hozom is. –mondja, bár az, hogy maradjak itt, egy kicsit furcsán hangzik, mert örülök annak, hogy az ujjaimat meg tudom mozdítani, nem hogy járjak.
Amint elhagyja a szobámat, hátradőlök az ágyra, és fejemet az ágy melletti kis szekrényre fordítom, ahol a NerveGearem is található, s közben átadom magam a zenének, ami még mindig hallatszik.

by **Kazuma** Kedd Ápr. 16 2013, 22:40

2. kör

Fény és fájdalom. Szinte vakon pislogtam. Teljesen összezavarodtam. A fény forrása egy lámpa volt a fehér plafonon. Nem néztem közvetlenül bele, mégis úgy égette a szemem, mintha a nappal próbáltam volna farkasszemet nézni. Felszisszenve zártam össze a szemhéjamat. Aztán fájdalmas nyögés hagyta el, a csontszáraz torkomat. Ez nem normális. Itt nincs fájdalom. Mi történt? Az egész testem úgy lüktetett mintha összevertek volna. Fél évig nem éreztem fájdalmat. Ez már sok volt. Erősen összezártam az állkapcsomat és oldalra fordítottam a fejem hogy szabaduljak a fénytől, ami még a szemhéjamon keresztül is túl erősnek bizonyult. Zúgott a fejem és volt rajta valami nehéz. Virágillat töltötte meg az orromat. Az egész olyan lehetetlennek tűnt. Helytelennek és idegennek. Valahogy mégis ismerős volt. Újra megerőltettem magam és lassan, óvatosan kinyitottam a szemem. Fájt de el tudtam viselni. Egy kis váza állt az orrom előtt. A játékban rögtön felismertem a hasznos növényeket de ennek, ha az életemmel fenyegetnek, se tudtam volna megmondani a nevét. Már tudtam mi történt, de nem mertem elhinni. Halk csipogás hatolt a fülembe.
Kórházban vagyok és ez a valóság. Ez tény. Minden túlságosan igazi, ahhoz hogy ez is egy NerveGear által kreált világ legyen. Most viszont mi lesz? Kijutottam de hogyan tovább? A sisak leállt. Boldognak kéne lennem de, mégis úgy éreztem magam, mint aki elvesztette az élete értelmét. Jobban belegondolva, pedig pont ez történt. Elhessegettem a gondolatot. Ennek most nincs itt az ideje. Talán jeleznem kéne valahogy, hogy itt vagyok. Hogy visszatértem. Felemeltem a karom. Azaz csak fel akartam. Alig emelkedett el a kezem az ágytól mire erős fájdalom hasított belém. Mintha valami hatalmas súly húzta volna lefelé lehanyatlott az ágyra, én pedig ismét felnyögtem.
Gyenge vagyok. Gusztustalanul gyenge de mégis mire számítottam? Fél évig csak feküdtem. Az erőm odalett. Odaát szinte erőlködés nélkül dobtam egy szaltót itt, viszont az is hatalmas erőpróba hogy egyáltalán megmozduljak. Kinyitottam a szám hogy szóljak, de egy erőtlen hörgésen kívül semmi nem jött ki a torkomon. Köhögni kezdtem és rettenetesen fájt. Az egész testem belerázkódott és még a könnyem is kicsordult. Aztán abbamaradt és újra megpróbáltam.
– Felébredtem. - motyogtam elhaló rekedtes hangon. A szám teljesen ki volt száradva. Csak vegyen már észre valaki. Senki nem válaszolt csak az egyenletes csipogás és a szellő, amely a nyitott ablakon suhant be a kis szobába. Tovább feküdtem és erőt gyűjtöttem. Percek múlva ismét megmozdultam. A fájdalom most sem maradt el de most már enyhébb volt. Talán tényleg gyengébb volt vagy csak én kezdtem megszokni, de a kezemet letámasztottam magam mellé az ágy szélére és megpróbáltam ülő helyzetbe tornászni magam. Remegtek a karjaim a megerőltetéstől és nagyon, lassan de végül sikerült felülnöm. Végigjárattam a szemem a szobán. Nem sok minden volt itt de láthatóan nem hagytak teljesen magamra. Egy kis szék állt az ágyam mellett. Virágok, mellette, pedig egy kancsóban víz. Jó lenne benedvesíteni a torkom de, nem hiszem, hogy sikerülne megemelnem. Utáltam az egészet. Senki nem jött segíteni. Dühös voltam. Nem tudom pontosan miért de, világosan éreztem. Úgy éreztem magam, mint akit ismét átvertek. Nem ezt akartam. Nem így képzeltem a visszatérést. Sőt. Vissza se akartam térni. Dacosan dőltem vissza az ágyamra. Vissza akarok menni.

by **Peter Worker** Kedd Ápr. 16 2013, 23:05

3. Kör

Feküdtem az ágyban, nem történt semmi sem. Feküdtem és számoltam a másodperceket. Vissza akartam kerülni, ám figyelmem egy halk hang terelte. Egy hang, egy dal, egy zene. A játék a fejemen volt, így hallásom tompábban működött, de hallottam. A ritmusát nem egy táncra találták ki és a hangulatát sem tudtam semmi pozitívhoz hasonlítani. Erősen elgondolkodtató volt, ám a talpaim elkezdtek mozogni a dob adta ütemre. Elég! Parancsot adtam végtagjaimnak, majd rándult össze a testem egy pillanatra ijedtségemben, miként hallottam, hogyan nyitottak be a szobába. Reméltem csak, hogy nem vették észre a mozgásom.
Hallottam, hogy az éjjeliszekrényen matatnak. Éreztem friss növény illatát, majd egy lélegzetvételnyi csend és egy szomorú sóhaj. Felismertem. Anya! Öleltem volna, de mégsem mozdultam. Nem kerültem volna vissza a játékba, pedig most vissza akartam térni abba a mesés világba. Bolond voltam.
Behunyt szemmel voltam, de mégsem volt teljesen sötét. A nap erős sugarai miatt, mik az ablak üvegjén gondtalanul jöttek be a szobámba, amolyan halvány pirosságot láttam, nem azt az alvást oly könnyedén elősegítő feketeséget és zavart ez.
- Tessék? - hallottam Anya hangját – Az adatok. Az adatok változtak. – beszélt magában, majd éreztem a gyenge szellőt miként mellém állt – Peter. Peter, fent vagy? – tette kezeit a mellkasomra. Bőre kellemes meleg volt, az ő érintése volt az, mely bármely hidegben melegséget árasztott volna. – Peter! - nem mozdultam, tartottam magam – Pedig az adatok… - értetlenkedett, mely miatt nagyon megsajnáltam. Reménykedett, de én nem adtam jelet magamról. Egy csőcseléknek éreztem magam, bunkónak, egy nagy betűs Baromnak! Kezeit levette rólam és éreztem miként a sisakhoz kapott. – Pedig ez is ki van kapcsolva. Peter, kérlek. – majd ujjai a sisakról a sisak alá kerültek. Le akarta emelni rólam azt és én csak e ok miatt cselekedtem. Az alkarjait erősen markoltam és nyitottam is a szemeimet. Határozott tekintettem volt és kerestem a pillantását. Könnyezett, féltett, ám, hogy életjelet adtam magamról úgy mosolyra húzódtak az ajkai és kitépve magát az ujjaim fogságából ölelte át az egész testem. Engedtem ezt neki, nem ellenkeztem. Hallgattam az öröm miatti zokogását, de nem szóltam. Nem akartam köszöni neki. Nem mert nem érdemelte volna meg, de egy köszönésből több lett volna és azt nem engedhettem meg. Vissza akartam kerülni a játékba és még erre volt esélyem, addig nem akartam megadni neki a reményt, hogy itt vagyok a valós világba, vele. Miután a felsőm már rendesen átázott a könnyei miatt, úgy el is tolta csakhamar tőlem magát. Láttam a szemein, láttam, hogy egy szót várt tőlem, ám csupán csak egy dolgot tudtam mondani neki.
- Hagyjál. Hagyjál békén. - nem pislogtam, nem tekintettem félre. Próbáltam határozott maradni. Három szót mondtam, abból kettő ugyanaz volt, de ez épp elég volt arra, hogy az öröme alább hagyjon. A szemei tágra nyíltak, a szája nyílt, ajkai remegtek.
- Mit mondtál? Mit mondtál? – üvöltve kérdezett.
- Hagyjál békén. Vissza megyek.
- Ne… ne be… ne beszélj ostobaságokat. – a hangja megremegett és egy szabadon eresztett gondolat elég volt a részéről, hogy tudjam mire készült – Leveszed a sisakot! – emelte a hangját és kezdődött a birkózásunk. Az infúziók még a kezeimben voltak, így rendesen éreztem a mozgással járó fájdalmat, de nem hagyhattam magam.

by **Ryuninji Ren** Kedd Ápr. 16 2013, 23:17

III. Kör

A felkelési kísérleteim rendre kudarcot vallanak. Odáig sikeresen eljutok, hogy két, gyenge, de mégis menő lábaimat kiszabadítsam takaróm fogságából és belelépjek velük az ott lévő papucskába. Kitudja, mióta lehet az ott? Mindvégig azt várták, hogy felébredjek, most ez megtörtént, erre sehol senki. Szép egy ismeretségem van nekem Sad

Már ezerszer elképzeltem a szabadulásom pillanatát. Ott menőzök a századik boss termében , Reginald hatalmas csőrével szabdalja szét az átkozott bestiát, mely az utolsó akadálynak bizonyul és logout. Kint vagyok, leveszem a sisakot, körülöttem rengeteg ember, anyu meg a lányok, a főnök, az igazgató, csini nyuszi lányok nagyon merész jelmezben :F
- Micsoda pech - elképzelésemhez képest a valóság nagyon elszomorít. Se anyu, se a hugik, se csini ápolónő, ha már korházban vagyok, szexi nyuszi lányokat sem vélek felfedezni. Egyedül vagyok egy nagy, fertőtlenítő szagú szobában, majdnem fél hullán. Feladom, nem teszek további kísérleteket a felkeléshez. Az infúzió is bennem van, azt magammal cipelni…… hát lenne egy mulatság. Fura zörejre leszek figyelmes, egyre inkább tisztul a hang, ugye nem romlott meg a hallásom ennyi idő után? Ugye nem? Akkor bukta, végem van Sad

Eldőlök az ágyon, jobb lesz pihenni, egy kicsit, hova ez a nagy kapkodás egyáltalán? Ilyen állapotban nem tudok végignyomni egy kisebb koncertet sem. Percek telnek el, én csak tétlenül feszem és bámulom a plafont. A szoba világos, kint hétágra süt a nap. A hallásom is egyre jobb és jobb, fel is ismerem a dalt, ami szól kintről. Felháborító, itt fekszik egy sztár, jó igaz, öntudatlanul, kómában, vagy minek nevezik, de akkor is vérlázító. Megfordul a fejemben pár pillanatig, hogy kikiabálok, mégsem teszem, nem éri meg a fáradtságot. Hosszú és unalmas perceket élet át, próbálom kivenni, hogy miről beszélgetnek odakint, kevés sikerrel, nekem csak egércincogás, így jön le. Kicsit elbóbiskolok, gyenge vagyok, túláradó örömöm, és csalódottságom, meg úgy minden nagyon leterhelt, ezért nem csoda. Ajtónyikorgásra ébredek, odafordulok, de az ágy támlájától nem látok el addig. Így megvárom, míg az illető a látómezőmbe ér. Lassú léptek zaját hallom, amik egyre gyorsulnak, végül megpillantok egy rég nem látott arcot. Hidegzuhanyként ér ez a látogatás, mindenkire számítottam, csak ő rá nem, pislogok párat, felnézek rá.
- To-chan?!- akaratom ellenére elnevetem magam. A rekeszizmok intenzív mozgása nagy fájdalommal járt, mégsem tudtam abbahagyni. Apám tekintete komoly, mint mindig, sosem tudom, mire gondol, mindig is idegesített benne. Tessék, még csak hozzám se szól. Anyám már rég sírva a nyakamba ugrott volna, ő meg… cöh, az a fene nagy büszkesége.
- Rád aztán nem számítottam - megmondom őszintén, nem szokásom köntörfalazni ilyen esetekben.
- Az apád vagyok!- jelenti ki, megint csak nevetek egy kicsit és nehézkesen, de felülök, a fater meg nem hogy segítene, nem ám.. cöh..
- Óh tényleg? Mióta? – nem is nézek rá, egyrészt mert nincs kedvem, másrészt, meg nem tudom állni a komor tekintetét.
- Azt hittem én csak egy rossz emlék vagyok a múltból, amit szívesen elfelejtenél- mondom mosolyogva, nekem is fájdalmas szavak ezek, nem gondoltam ezt át alaposan.
- Fuzakeru na!!!- o.O, kaptam egy apró, ám mégis fájdalmas pofont, visszazuhanok az ágyra, a szavam is elakadt hírtelen. Életemben először látom így kiakadva az öregem, vagyis másodjára, az első a balhénk napján volt három, vagy talán már négy évvel ezelőtt. Ő sem szólal meg, az ablak felé fordul és bámul ki az ablakon. Öcsém négy éve most beszélünk egymással először, és ez a vége, pár szó és egy pofon. Nem érzek magamban annyi erőt, hogy megszólaljak, nem is jut eszembe semmi, amit mondhatnék, büszkeségem nekem is van, bocsánatkérést nem érdemel. Ahogy észreveszem ő is így gondolja. Micsoda egy arrogáns alak. Néma csend, a legrosszabb egy beszélgetés félénél. Minden egyes pillanat egy-egy órának tűnik, ketten nem érünk egy felet sem. Nem kezdeményezünk, várjuk a másikat, talán így volt az elmúlt években is. Mindazonáltal továbbra sem vonom vissza akkori szavaim, neki kellene az övéit, gondolhatna másra is, nem csak magára. Hülye vén nyomi.
- Kimegyek, telefonálok édesanyádnak- ez a gyáva alak ismét megfutamodik, ám legyen, egyetértően hümmögök, menjen csak, ha nincs kedve beszélgetni és egyáltalán milyen kifogás ez? Szerintem ő az egyetlen, aki még betartja ezt a”korházban nem használhatunk mobiltelefont” dolgot, kész röhej. Mindig is ilyen volt, makacsul ragaszkodott a szabályokhoz, legyen az általa, vagy valaki más által felállítva. Lépteit hallom, távolodnak, nyílik az ajtó és becsukódik. Tényleg elment…

by **Kazuma** Szer. Ápr. 17 2013, 00:32

3. kör

Csak feküdtem és a plafont bámultam és akkor meghallottam a halk zenét. Eddig észre sem vettem a kis rádiót magam mellett. Talán eddig is szólt de csak nagyon halkan, ha csak most hallottam meg. Ezer éves szám volt. Lassú és mégis valahogy furcsán ideillő. Csak hallgattam csendben közben pedig, elárasztottak az emlékek. Amikor megtudtam, hogy bent ragadtunk. Az első küldetésem vagy a második. Csupa rossz emlék. Mégis miért mennék vissza?
Megnyikordult az ajtó és lépteket hallottam. Gyorsan becsuktam a szemem. Nem tudom miért tettem. Talán csak a belém rögzült óvatosság. A hangokból ítélve minimum ketten voltak. Fojtott hangon beszélgettek egymással. Rögtön felismertem őket.
A szüleim jöttek meglátogatni. Talán az egyetlenek, akik miatt érdemes lehet visszatérni. Nem nyitottam ki a szemem. Nem tudtam. Újra lépéseket hallottam aztán az ágy mellett álló szék lába karistolta meg fülsértően a padlót. Aztán anyám megfogta a kezem. Nehéz volt mozdulatlannak maradni. Nem értettem magam. Nem tudtam, mit akarok. Csend volt. Csak a zene szólt a háttérben. Teljes bizonytalanságba süllyedtem. Úgy éreztem, ha most kinyitom a szemem és felkelek, innen végleg elvesztem az esélyt, hogy visszatérjek a játékba. Nem csak rossz dolgok történtek ott. A valóságban egyedül voltam mindig is de ott nem. Ott erős lehettem és senki, sem nézhetett le.
– Nézd! A sisak! - hallottam anyám izgatott hangját és hirtelen elengedte a kezem.
– Mi? - válaszolt értetlenül apám.
– Leállt! Nem működik! - folytatta. - Kazu hallasz?
– De hát hogy? - sietősen dobogó lábak állapodtak meg az ágyam mellett.
– Nem tudom de, a sisak nem világít de él! Látod? - szívszorító volt hallgatni, ahogy sürögtek, forogtak körülöttem, de én döntöttem. Nem akarok gyenge lenni. Vissza akarok térni a játékba, ahol voltam valaki. Ahol minden nap küzdelem de mégis sokkal jobb az a világ. A gépek tovább csipogtak a zene, pedig véget ért. Nem tudom sikerül-e talán csak egy ostoba képzelgés az, amibe még kapaszkodom de, ebben a világban soha nem lehetek olyan szabad, mint az álmaimban. Addig alszom, ameddig akarok, oda megyek, ahova akarok nincsenek szabályok, csak amiket én hozok. Ezzel szemben itt csak egy gyenge kis senki vagyok. Nincsenek barátaim, és folyton megmondják, hogy mit csináljak. A szüleim viszont nem akarták elfogadni. Nem tudják hogy mennyivel jobb nekem ott. Tovább beszélgettek, míg végül hallottam, hogy egyikük elrohant. Apám ment el hogy találjon egy orvost. Anyám visszaült a székre és megint megfogta a kezem. Utáltam hogy megpróbálják megnehezíteni a döntésem de, nem akarok maradni. Egy kéz nyúlt az arcomhoz és kinyitottam a szemem. Felnéztem anyámra, akinek ragyogott az arca. Az enyém viszont szomorú volt és lemondó.
– Nem. - motyogtam neki.
– Mit nem? - nézett vissza aggódva.
– N-nem maradhatok. Vissza kell mennem!
– Miért kéne? - vette el a kezét az arcomtól ijedten.
– Mert… - jelentettem ki legalább olyan dacosan, mint amennyire bizonytalan voltam. Gyerekes érvelés volt de nem volt erőm magyarázkodni.
– Ezt verd ki a fejedből! Nem mész vissza! - mondta sírva és a sisak után kapott, hogy leszedje a fejemről de, én két kézzel kapaszkodtam bele.
– De visszamegyek, és nem érdekel, mit mondasz! - Szorosan összezártam a szemeimet és továbbra is a sisakot fogtam, hogy ne tudja levenni. Nem próbálta levenni de sírt és könyörgött. Azt szajkózta, hogy őrültséget csinálok, és hogy minden újra a régi lesz.
– Nem akarom, hogy újra olyan legyen. - jelentettem ki és teljesen kizártam a külvilágot. Akkor is visszamegyek!

by **Diabel** Szer. Ápr. 17 2013, 00:33

Résztvevők

Anatole Saito: 1. kör, 2. kör, 3. kör
Violeta del Sanchez: 1. kör, 2. kör, 3. kör
Kyuushiro: 1. kör, 2. kör, 3. kör
Peter Worker: 1. kör, 2. kör, 3. kör
Hinari: 1. kör, 2. kör, 3. kör
Mirika: 1. kör, 2. kör, 3. kör
Halász Alex: 1. kör, 2. kör, 3. kör
Allen Dante: 1. kör, 2. kör, 3. kör
Koshitsu Esutel: 1. kör, 2. kör, 3. kör
Judy Noxia: 1. kör, 2. kör, 3. kör
~~Miyazaki Momo~~: 1. kör
~~Nomad~~: 1. kör
Ryuninji Ren: 1. kör, 2. kör, 3. kör
Szophie: 1. kör, 2. kör, 3. kör
~~Rita Hanami~~
Kazuma: 1. kör, 2. kör, 3. kör
~~Aetheris~~: 1. kör
Hitodama: 1. kör, 2. kör, 3. kör
Chitose: 1. kör, 2. kör, 3. kör
Hermit: 1. kör, 2. kör, 3. kör
Askr: 1. kör, 2. kör, 3. kör

Határidő: április 23 éjfél. Igyekszem tartani magam bevett szokásomhoz, és éjfél után küldeni is az új mesélést. FIGYELEM! Pótlásra nem az event zárásáig van lehetőség! Ez az utolsó előtti kör, jövő héten érkezik az utolsó, és amint az arra adott egy hét is lejár (vagy mindenki írt, aki játékban maradt), érkezik a jutalomosztás. Innentől kezdve pótlásra már nem lesz utólag lehetőség, nem muszáj jelezni, hogy hányadik körhöz írtok.

Felhívnám mindenki figyelmét: ha nagyon veszélyben érzed a karakteredet, még mindig kiszállhatsz. Annyit kell csak tenned, hogy nem írsz a következő körben. Ugyan nem kapsz jutalmat, még csak részben sem, de a karaktered mindenképpen túléli az eventet, hiszen még csak meg sem történt vele az egész. Ez is egy megoldás.

És akkor még egyszer egy szerintem fontos infó: a NerveGear kikapcsolt, nem fogja megsütni senki agyát, ha leveszi… Vagy más módon lekerül a fejéről.

Ha jól látom, sokaknak közületek nehéz minden szó, súlyos az elhangzott mondatok között beálló csend, néha kényszeredett a mosoly. A barátnő. A barát. Néhány szülő. Egy kép a szekrényen. A kutya, aki kölyök volt, mikor még utoljára láttad. Néhány mély és tartalmas gondolat. Mindenkire más talált rá. Viszont volt, akire nővér. Hamarosan kórházi termek számát harsogják a hangosbemondók, orvosokat, terapeutákat nevük szerint szólítva fel, hogy ellenőrizzék őket. Úgy tűnik, hogy emelet- és szobaszámaitokról ismernek már titeket.
A csipogók valószínűleg gyorsabb kommunikációs csatornák voltak, mint a bemondó, és mire az elhallgat, már majdnem mindenki kórtermébe be is siet egy-két ápoló. Nem üdvözölnek, mégis van néhány szavuk nektek:
– Ezt vegyük le – tanácsolják szelíd hangon, ha még nem került volna le a fejetekről. Szavaikkal ellentétben kezük határozottan dolgozik, és már nyúlna is a sisakért. – Nem fog megsütni, ne félj! – hangzik a parancs. Ne félj! Ne félj! A szemedbe néznek, próbálják letörni az ellenkezésed, ne felejtsd, a karod gyenge. Az akaratod is az?

Vannak, akik nem voltak eddig sem egyedül. Nyilván az orvosok nem küldik ki a látogatókat. Nyilván nem akarnak rosszat. Bár ez, azt hiszem, csak nézőpont kérdése. Le tudják rólad húzni a NerveGeart? Ha már nincs a fejeden a gép, próbálják elvinni a közeledből, egy távoli szekrényre tennék, mások kivinnék a helységből.

A NerveGear eddig maradt csendben. Az oldalán a kis ledek felizzanak, villognak. Nem szilárd a netkapcsolat, még villog, addig nem áll készen a szerverre történő visszacsatlakozásra. Előzőleg ez nem volt több fél percnél. Visszaszerzitek? A fejeteken tudjátok tartani? Hogyan cselekedtek? Hogyan tudtok cselekedni?

by **Anatole Saito** Szer. Ápr. 17 2013, 01:51

//Nem tudsz megfélemlíteni Dí Twisted Evil

//

Apa csendben végighallgat. Most semmilyen érzelmet nem tudok leolvasni a mimikájáról. Fránya pókerarc, igazi marketing guru. Fogalmam sincs, hogy mi játszódik le az agyában, de már azt pozitív eredménynek veszem, hogy nem erősködik tovább. Aztán lehet, hogy mindjárt felpattan és lekapja a sisakot a fejemről. Tökre kiszámíthatatlan az öreg. Úgy érzem még egy löketet adnom kell neki, hogy komolyan vegyen.
- Mindig is arra tanítottál, hogy be kell fejeznünk, amit elkezdünk, mert a félbe maradt munka után nem jár elismerés. Ez nem egy újabb hóbort tőlem, nem olyan gyerekes dolog, mint amikor kijelentettem, hogy egy alternatív banda gitárosa akarok lenni és a zenélésből akarok megélni. Belátom, az valóban butaság volt. De hidd el nekem, soha nem akartam még ennyire semmit, mint befejezni tisztességgel ezt a játékot!
A játék szó hallatán Apa elfintorodik. Nem örülök neki, de legalább ez is valamilyen érzelem, amit sikerül kicsikarni belőle. Ekkor azonban megszólal a hangosbemondó és utasítják az orvosokat, hogy induljanak meg a kórtermek felé, ellenőrizni az ébredő betegeket. Ne! Le akarják majd szedni a sisakot! Mégis hogy tartsam a fejemen, amikor jártányi erőm sincs? Nincs súlyemelésem vagy akrobatikám, nincs 33-as sebzésem. Kétségbeesetten pillantok Apámra, aki időközben feláll az ágyról és az ajtó felé tekint. Kisvártatva megérkezik két ápoló, s jól sejtettem, le akarják venni a Nerve Geart.
- Nincs szükség Önökre, teljesen rendben vagyok, köszönöm. - Erősködök szavaimmal, de ők fékezhetetlenül közelítenek felém. A sisakért nyúl az egyikőjük én pedig rémült tekintettel próbálok elhúzódni. Nem attól félek, hogy megsüti az agyamat, hanem attól, hogy soha nem térhetek vissza. Képtelen lennék feldolgozni, túl nagy teher. Gyenge vagyok. Nagyon. De van segítség, attól, akitől nem is számítottam rá. Apa erélyesen, de nem túl tolakodóan megragadja az ápoló karját, aki a sisakot le akarta venni a fejemről. Eközben észreveszem, hogy a Nerve Gear kezd aktiválódni. Van még remény, a rendszer éledezik, a szervert bizonyára máris sikerült újraindítani, már csak a kapcsolatnak kell kiépülnie.
- A fiam azt mondta, hogy nincs Önökre egyelőre szükség. Kérem hagyjanak magunkra, majd értesítem Önöket, ha orvosi ellátásra lesz szüksége Anatolenak. - Az ápoló összevonja a szemöldökét, majd kezére pillant, amin valószínűleg szorítást érezhet, mert próbálja elhúzni. - Vannak itt a kórházban olyan betegek is, akik jobban rászorulnak a maguk segítségére. Látják, a fiam éppen jóízűen falatozott. - Majd elengedi az ápoló karját és tartásából látszik, hogy képes lenne oroszlánként védeni engem. Sosem volt az erőszak híve, s az iménti testi kontaktus egyszerűen lenyűgöző volt tőle. S mindezt értem tette! Lehet, hogy nem ért egyet a döntésemmel, mégis támogat. Örökké hálával fogok neki tartozni, hogy a szülői féltését alá tudja rendelni a kimondatlan kérésemnek és hagy visszamenni. Sajnálom, hogy végig kell néznie, ahogy újra tehetetlen rongybabává válok, s talán évekig nem találkozunk újra. Hosszú és rögös út áll előttem, de végig akarom járni. S Apa ezt tudja. Megértette. Ő az én példaképem!
- Kérlek, ne áruld el Anyának, hogy felébredtem! - szólalok meg halkan Apa mögött, aki kész testével védeni engem, bármit is tesznek majd az ápolók, kérésem hallatán pedig nem fordul hátra. Valószínűleg nem tudná tartani magát az elhatározásához, s ő maga tépné le a fejemről a sisakot. De erős marad. Én pedig izgatottan várom, hogy visszakerüljek Aincradban, mielőtt az ápolók újra elkezdenének erősködni, vagy megjelenne egy szakorvos.

by **Kazuma** Szer. Ápr. 17 2013, 08:27

4. kör

Tovább feküdtem és megpróbáltam teljesen kizárni anyám hangját, ahogy mellettem motyogott. Vissza fogok menni akármi, történjen is. Ekkor azonban olyasmi történt, ami bár logikus volt és tudhattam volna, de mégsem vettem számításba. A hangosbemondó feléledt és megijedtem. Mit tegyek, ha majd megpróbálják levenni a fejemről a sisakot? Nincs erőm védekezni. Felpattant az ajtó és vele együtt a szemem is. Apám sietett be a háta mögött egy orvossal.
– Állj! - kiáltottam rájuk minden erőmet összeszedve. Meglepetten torpantak meg mindketten. Apámmal ellentétben az orvos végül nem tétovázott és újra elindult felém.
– Nyugalom. Nem kell félned. Csak azért vagyok, itt hogy levegyem a sisakot és megvizsgáljalak.
– Ne! - visítottam erőtlenül és megpróbáltam felpattanni. Azonban a testem nem állt készen erre és félúton az egyensúlyomat elveszítve estem hátra. Anyám ijedten kapott utánam de nem ért el és én fejjel nekizuhantam az ágyam fölött álló ablaknak. Az üveg hangosan csörömpölt, ahogy darabokra tört én, pedig visszahanyatlottam az ágyra. A szétrepülő szilánkok összekarmolták az arcom de, a sisak megvédett, attól hogy komolyabb bajom legyen. A fájdalomtól kábán feküdtem az orvos, pedig odaért hozzám és a sisak után nyúlt. Oldalra rántottam a fejem, és ahogy megkapaszkodtam az ágyban éles fájdalom hasított a tenyerembe.
– Nyugodj meg, kérlek. Már biztonságban vagy. - próbálkozott tovább a köpenyes én, pedig rámarkoltam az éles tárgyra és a doki keze felé vágtam vele. Hátrahőkölt a nagydarab üvegszilánk elől, aztán pedig a csuklómhoz szorítottam.
– Ne jöjjön közelebb! - fenyegetőztem. Úgy védtem a sisakot, mint a tigrisanya a kölykét. Ha bele pusztulok, akkor is megvédem. Az anyám hangosabban zokogott apám, pedig értetlenül állt még mindig az ajtóban.
– Nem lesz semmi bajod, ha leveszem. Már kikapcsolt. Pár hónap és minden olyan lesz, mint előtte. - folytatta a doki békítően.
– Nem akarom, hogy olyan legyen! - nyöszörögtem. Hát miért nem értenek meg? - Vissza akarok menni!
– Ne butáskodj. Minden rendben lesz.
– Ne közelítsen! - hirtelen halk búgás ütötte meg a fülemet és apám rémülten nézett rám. Újraindul! Gondoltam boldogan. Egy pillanatra veszítettem csak el a figyelmemet de az orvos kihasználta. Egy erős kéz szorította le a szilánkot, szorongató kezemet.
– Segítsenek! Le kell vennünk a fejéről! - kiáltotta és az apám megindult. Miért nem értik meg!? Minden erőmet beleadva rúgtam hátba a köpenyest, de semmit sem ért. Apám megpróbált lefogni de nem hagyhattam, hogy győzzenek.
– Ne! - kiáltottam újra és legurultam az ágyról az orvos lába elé. Rettenetesen fájt az esés. Az infúzió kiszakadt a karomból és az üvegszilánk is teljesen szétkaszabolta a kezemet. Viszont kiszabadultam a szorításból. A doki utánam kapott de én sem maradtam tétlen, és a karjába vágtam az üvegdarabot. Ordítva hátrált el tőlem. Szédültem és mindenem fájt. Ömlött belőlem a vér és kezdtem elveszíteni az eszméletemet. Az egész világ forgott körülöttem a túl nagy megerőltetéstől.
– Ne! - sikította mostmár anyám is. - Megölitek! - Hozzám rohant és a karjai közé kapott. Nem volt erőm védekezni ellene de nem próbálta levenni a sisakot. - Miért akarsz annyira visszamenni? - kérdezte.
– Ott sokkal jobb nekem. - motyogtam kábán. - Ott nincs fájdalom. A legerősebbekkel küzdhettem és vannak barátaim is. Egy gyönyörű hely, ahol azt csinálhatok, amit akarok. Szeretek ott lenni.
– Fiam. - szólt közbe az apám. Anyám dühösen pillantott rá és tudtam hogy megértett. Azonban közelebb lépve folytatta. - Mi csak jót akarunk neked és…
– Nem! - vágtam a szavába. Elhallgatott aztán leguggolva mellém, máshogy folytatta.
– Biztos hogy ezt akarod? - Kérdezte szomorúan.
– Igen. - vágtam rá rögtön.
– Várjanak! Le kell vennünk a sisakot, mielőtt újraindul! - mondta a vérző karját szorongatva.
– Nem. - jelentette ki az apám és eltűnt a hangjából a bizonytalanság. - Inkább csináljon valamit a sebeivel, mielőtt elvérzik maga barom.
– De… de hát.
– Kuss és csinálja amit mondtam! - Lecsuktam a szemem és a hangok is távolibbnak, tűntek. Már biztonságban vagyok. Az anyám továbbra is védelmezően szorított magához. Megpuszilta az összeszabdalt arcom aztán hallottam, ahogy a fülembe súgja.
– Ügyes legyél fiam. Mi itt leszünk melletted.

by **Noxy** Szer. Ápr. 17 2013, 16:34

4. kör

John nagyon súlyos dolgokat mondott a szerepjátékokról, de részben nincs igaza. Tudom, hogy szeret engem, és nem hagyná, hogy visszakerüljek oda, ahonnan egy kis időre kijöttem, de nem akarja felfogni, hogy szerintem ha leveszi a gépezetet rólam, akkor tuti meghalok. Vagy nem, ha leveszik, de mivel még kötődöm a játékhoz, még fenn állhat ennek a veszélye. Puszta szeretetből képes lenne megölni. Anna vele ellentétben tudja, mi a lazítás, és ő még annyira is félt engem, hogy nem engedné leszedni a fejemről a NerveGeart.
Végignéztem ismét a szobámban. Néztem a rajzaimat a falon, a régi gyermekkori és friss képeimet a díszes keretekben, a bútoraimat és a hátitáskámat a földön, ami azóta hever ott, amióta hazajöttem a főiskoláról, és a tanulás után becsatlakoztam a játékba. Anna bizonyára mindent úgy akart hagyni, ahogy én hagytam ott, mint szép emlék, és majd ha végleg visszatérek, akkor majd én rendet teszek. Még most is itt a lehetőség, hogy levegyem a fejemről a gépezetet, minek az oldalán a kis ledek felizzanak, villognak. Ezt Anna vette észre, és mondta el nekem.
- Akkor még jó, hogy nem került le a fejemről. - állapítottam meg. - Sőt, alig egy fél perc telt el legalább, ha jól számoltam.
Anna szomorú volt. Annyira boldog volt, mikor magamhoz tértem a játékból. Még ha kis időre is, legalább együtt lehetett egy kicsit a család. Igaz, nem lett ennek jó vége John által, aki tudtán kívül képes lett volna engem megölni.
Ekkor visszatért John. Kezében pedig ott volt a szerszámos láda. Úgy tűnik, még mindig nem akar lemondani arról, hogy amíg magamnál vagyok, leszedje rólam a Nervegeart.
- John, mégis mi a fenét akarsz csinálni?? - háborodott fel Anna.
- Ha nem vehetem le a fejéről, akkor a vezetékeket szétszedem a szerszámaimmal. - jelentette be a nevelőapám. - Na félre az útból!
- Meg ne próbáld! - akadtam ki.
- Később még hálás leszel, hogy megszabadítalak abból az idióta játékból!
- Nem! - szólalt fel Anna, és közénk állt.
- Anna, állj már végre félre! Térj észhez, meg kell mentenünk a nevelt lányunkat, különben a függőség fogja őt megölni!
- A GÉP AZ, AMI MEGÖLI, HA LEVESZIK RÓLA, VAGY SZÉTSZEDIK A CUCCAIT!!!!
Ahogy Anna felordított, úgy hátrált meg rémülten John, majd hirtelen átesett a táskámon keresztül. A szerszámos láda repült a levegőbe, majd lepuffant John lábára. A súlya alatt egy reccsenés jelezte, hogy eltört a lába.
Mindketten egy "Úristen!"-t kiáltottunk fel, és Anna halálra izgatott arccal rohant oda a férjéhez.
- Annyira, sajnálom, nem akartalak így megijeszteni! Az egész az én hibám... hívom a mentőket máris!
- Nem kell... nem akarom...! - nyögte John. - A NerveGear... azt le kell...
- Most ne azzal törődj, hanem inkább maradj nyugton! Judy bármikor visszaeshet a kómába! Mindjárt meg is láthatod, hogy miért sem akartuk, hogy levedd róla!
- Kérlek, John, most ne velem törődj, nekem vissza kell mennem, értsd meg. Inkább téged ispátoljanak most! - szóltam én is közbe.
John végül letett a kísérletről, és ezután csendben fájalta a törött lábát, amíg Anna óriási bűntudattal az arcán meg nem szabadította a szerszámos ládától, és rárakott egy ruhacsomót, hogy ne vérezzen közbe össze semmit, amíg ki nem jönnek a mentők, akiket rögtön a kezdetleges elsősegély után hívni kezdett.
Én közben csak aggódva figyeltem végig a jelenetet. Most két érzés futott zsigereimben. Egyrészt féltem, hogy Johnnal a kis balesetet követően bármi komoly baj történjék, Anna meg nem tudná ezt elviselni azután, ami velem történt meg. Másrészt már nagyon vártam, hogy a SAO szervere ismét elinduljon. Arra számítottam egy pillanatnyi visszatérésemet követően, hogy egy darabig családi idillben leszünk, de sajnos ebből csak veszekedés és lábtörés lett a vége. És nekem, a SAO foglyának ilyen körülmények között kell majd egy időre ismét néma búcsút vennem, ha elindul a játék. Erre meg aligha lesz időm.

by **Askr** Csüt. Ápr. 18 2013, 06:30

[4. kör]

Hosszú meghitt, néma percek teltek el anélkül, hogy szóltunk vagy csináltunk volna bármit is anyával. Embla izgatottan lihegett, de rendre mint egy rendre utasított, úgy ült mellettem a földön és figyelt azokkal a nagy, fekete szemeivel. Elmosolyodtam a szófogadásán és megcirógattam az állát, mire az bal hátsó lába reflexszerűen rándult meg. Tekintetem az ágy melletti éjjeli szekrényre szegeződött. Rögtön ráismertem a kedvenc norvég mitológiáról szóló könyvemre. Egy könyvjelző lógott ki belőle, amit igazán furcsálltam, hisz' már századszorra olvastam el. Csak nem?
- Mióta apád elment, minden este ideültem az ágy mellé és elolvastam egy-egy történetet a kedvenc könyvedből. - mondta szelíd hangon anya. - Minden napra egy jutott, az egyszerűség kedvéért.
- Értem. - zártam rövidre a témát. Fáradt voltam a hirtelenjében támadt sok beszédtől és már attól is, hogy fölkeltem. Nem aggódtam: szépen apránként visszaszokok a valódi világhoz. De mégis... valamennyire hiányzott nekem a SAO világa. Ott a legendáim megelevenültek: erre Hati a legjobb példaként szolgált. Lehajtottam fejemet és már-már szemem is lecsukódott. Annak a szűk félévnek az emlékei néhány másodperc alatt játszódtak le. Nem volt túl sok, de jó érzést keltettek bennem. Keservesen mosolyodtam el, s nagyot sóhajtottam. Igaz, hogy fogva tartottak, a szívem mélyén azért élveztem azokat a kalandokat, melyeket a reális életben nem is élhetnék át. Anyához fordultam, de mire szóra kerekíthettem ajkaimat, ő megelőzött.
- Figyelj - szólt nagyon finoman és lágyan. - Le kell szednünk ezt az átkozott gépet a fejedről. - és már nyúlt is volna, hogy megtegye azt. Ennek láttán rettenetesen megijedtem és bal kezemet erőtlenül emeltem meg.
- Ne... - leheltem remegő hangon, közben igyekeztem kerülni a szemkontaktust. Nem tudtam, pontosan milyen reakcióra számíthatok, de azt biztosra vettem, hogy nagyon meglepődhetett. Óvatosan, a szemem sarkából figyeltem anyát. Ugyanolyan rémült volt, mint én, mikor arra szánta el magát, hogy levegye rólam a NerveGeart.
- Miért, fiam? - ijedtsége ellenére kifejezett nyugodt hangon érdeklődött. Nagy levegőt kifújva az orrnyergemet dörzsöltem. A szerkezeten a lámpák fénye visszatért, ami arról tett tanúbizonyságot, hogy tényleg csak egy rövid szerverleállásról volt szó, habár a pislákolás nem tartott öt percnél tovább. Lenyugodva néztem édesanyám szemébe.
- Vissza kell mennem. Ne értsd félre, nem veled vagy apával van vagy volt bajom azelőtt, mikor enyhén szólva antiszociálisnak véltetek. Viszont a játékban nem csak a meséim keltek életre, de volt szerencsém barátságokat kötni. Megtanultam, milyen fontos az élet, miközben a sajátomért küzdöttem. Minden élet fontos és bár Hati nem igazi farkas, de az övét is becsben tartom és azt hiszem ez kölcsönös. Biztos vagyok benne, hogy még most is nagyon aggódik értem. Kérlek, ne szakíts félbe, anya. - emeltem meg kezemet, mikor már szólni akart. - Arról nem is beszélve, nem tudhatjuk, mi történhet, ha leveszed a fejemről a NerveGeart. Akár meg is halhatok. Talán ezt akarod?
Anya megdöbbenten nézett a szemembe, de határozott tekintetemet nem tudta sokáig elviselni. Elfordította tekintetét és megcsóválta fejét.
- De - aztán szólt némi habozás során. - mi lesz, hogyha ott halsz meg? Ha minden élet fontos, nem mentenéd a sajátodat?
Szó, mi szó, még most is rettegtem a gondolattól, hogy ott bármikor meghalhatok, de valami mégis visszahúzott. Kezemet anyám vállára tettem.
- Megígérem, hogy visszajövök. - hunyorítottam, bár az nem túl hitelesre sikeredett. - És sajnálom, amiért aggodalomra adtam okot és amiért apa... - itt elcsuklott a hangom, de összeszedtem magamat. - Kérlek, várj rám és higgy bennem. Bennem és abban, hogy kijutok onnan, mint most!
Újabb, hosszúra nyúló csend következett. Határozottan néztem anyára, aki közben arcába temette kezét. Kinéztem az ablakon és visszagondoltam a szabadságra. Az édes szabadság gondolata akkor is megrészegített, de nem tudtam teljesen kiélvezni, ha nem mehettem vissza és befejezni a teendőimet. Elsőre talán ostobaságnak hangzott, de nem akartam abban a tudatban magára hagyni Hatit, hogy nem nyugtatom meg. Nem vártam el anyától azt, hogy ezt megértse, de legalább tudathattam vele valódi érzéseimet. Ám közben szörnyű bűntudatom is volt, amiért ezzel együtt anyámat a sorsára hagyom és egyedül kell maradnia, de mégis úgy éreztem, így lesz a legjobb.
- Észre se vettem, Hope. - szólalt meg végül, miután látszólag túllépett megdöbbenésén.
- Mit? - kérdeztem meglepetten, miközben kérdően billentettem oldalra fejemet.
- Hogy idő közben felnőttél. - és itt meghatódva nézett rám és úgy mosolygott, mint annak idején. Gyengéden kezébe fogta arcomat és lágy puszit adott mindkét oldalra. Megszeppenten bambultam magam elé, majd örömteli mosolyra állt a szám. Megértett. Megértette, miért kell visszamennem. Jelenleg ez volt a legnagyobb biztatás a számomra és a legjobb búcsú is, hogy majd legyen miért visszatérnem a valóságba.

by **Halász Alex** Vas. Ápr. 21 2013, 01:49

>>4. kör <<

*Csukott szemmel ül, nem foglalkozik többé Yukival. Nem, csak pihenni akar, semmi mást. Fáradt. Nagyon kimerült. Az előbbi kis zavar nem volt könnyed sem most, s máskor sem lenne az. Lüktet az egész karja, de nem jut eszébe, és nem is nagyon akarja hívni a nővéreket. Matatást hall, azonban a szemét nem nyitná ki. Most nincs azaz isten, hogy ő ezt megtegye. Aludni akar....
A zene nem szól, csönd van. Síri csönd. Yuki sem csap zajt. Talán kiment. Lehet, hogy megértette, hogy nem kívánja látni. Nem, nem fogja kinyitni a szemét. Nem nézi meg, nem akarja, mert ..mert most ennek nincs is fontossága. Ha bent van, az sem érdekli, és ha kiment, az sem. Most csak...aludni akar.
Ám álom nem megy a szemére. Képek rohamozzák meg, amelyek a SAO-i életéből szemezgetnek. Rossz emlékek, sok, keserves emlék, de vannak köztük jók is. Amikre érdemes visszaemlékezni. Ez a hely.
Nem valóságos. Mégis, mennyi élményt adott. Sok félét, sokféle képen. Utálja azt a helyett, és most, hogy vége van, hiányzik. Felfoghatatlan. Ott, ott nem volt önmaga. Nem lehetett az a felszabadult ember, aki kint volt. Itt minden a rendelkezésére állt, pedig nem halmozták el a szülei temérdek pénzzel. Sokkal fontosabb dolgok miatt szerette a kinti világot. Itt tudtad, miért küzdesz meg, mit kell megtenned, s mindent, amit megszereztél a saját verejtéked árán szereted meg. Lehet, ősrégi, elcsépelt, és banális is, de ő szerette, ha valami azért sikerült, mert előtte megdolgozott érte. Ott bent, a pontok és számok világában, ez nem érvényesülhetett. Nem volt meg az a csodálatos életen át tartó kutatás, a miértek, és képességek után, mint itt kint. Az ember megszületik, és onnantól az a dolga, hogy rájöjjön, mire is képes, és azt kamatoztassa. Kérdéseket tegyen fel, amikre válaszolhat majd, és, egyszer a munkája gyümölcsét boldogan arathassa le.
De most kikerült. Végre itthon. Nyugodtabban lélegzett már, még a szúró fájdalom ellenére is békésen feküdt az ágyán. Talán már az álom kezdetén is lehetett, mikor az ajtó hírtelen nyílt ki. Felriasztották.
Hárman, s olyan hangosan közeledtek felé, hogy ki kellett nyitnia a szemét. Mi történik? Ha valakit, akkor a szüleit várta, persze nem meglepő, hogy egy kórházban ápolónők is vannak, de őket aztán a legkevésbé sem akarta most látni. És még Yuki is itt van. Messzebb ül tőle, és nem néz rá, csak ül ott, de itt van. Zöld tekintetét az épp megszólalóra szögezi. Hogy mi?
– Ezt vegyük le - A szelíd hang már majdnem vissza is nyomta előbbi kényelmébe, de a szavak jelentése megrémítették. -
- Mi? Várjanak...!!!
Rekedt hangja csak nagyon halkan ütötte meg a levegőt, de érteni még lehetett, s a nővérke már adta is a következő bíztató mosolyt, és egy megnyugtató magyarázatot.
– Nem fog megsütni, ne félj! –
~Nem süt meg, nem fog... honnan tudják ők ezt? ~
- B-bizttos ez? Mások is levették?...
- Igen igen, segítek...
- Én, ...
Erőtlenül a sisakhoz tette a kezét, de csak a balt. A jobb még fájt. Lehajtotta a fejét, és nem jött ki több szó a torkán. Össze volt zavarodva. Akkor nem halunk meg? Ennyi lenne? Ugyan az előbb ő is arról ábrándozott, hogy vége, de tényleg? Kayaba tényleg így elszúrta volna?
- Én ezt nem hiszem el! Az nem lehet... Akihiko ügyesebb annál, hogy megszökhetnénk egy Szerverhibával...
~Ez csapda!...
b-bwwwáááá, hülye vagy Alex, biztosan tudják a nővérek, hogy nem lesz semmi baj, nem lehetek paranoiás!
Ennyire nem! >< .. de olyan, lehetetlen.... ~
- Másokról is levettük már. Biztosan nem lesz semmi bajod Alex san. Enged, hogy levegyük.
Szerencsére nem erőszakoskodtak a nővérek, Yuki pedig hallgatott, habár már egy ideje figyelte a kis jelenetet. Alex, remegetett. Hogy ez a félelem, vagy csak az eddigi stressz hatása-e, nem tudni. Nagyon gyengének érezte magát, de a tudat, hogy kijuthat, s a makacs gondolat, miszerint, Kayaba ettől jobb lenne, szétfeszítették az elméjét.
Mi legyen? Mi legyen most?
- Nem merem. ...
Bökte ki végül, s hajthatatlanul szorongatta a kis kütyüt a fején. Erre azonban a nővérek már megelégelték a kis játékot, s egyikük a kezét akarta levenni, a másik meg a sisakért nyúlt. A harmadik egyelőre a háttérben figyelt, meg nehezen is férne oda, de közbe szól, ha úgy kívánja a helyzet, s lehet úgy is fogja, mivel a fiú úgy dönt, hogy nem kockáztat. Az elsőt egy gyors, de annál könnyedebb csukló fogással térdre kényszeríttette, míg a másikat két kézzel taszította el. A meglepett nővér pedig, neki sodródott a mellette lévő szekrénynek.
Azonban mielőtt bármit is tehettek volna, Yuki felsikoltott, és Alexre mutatott holtra váltan. Az egyikük a három nővérke közül, a lányhoz sietett, mert ahogy amaz, ezt megtette, aléltan rogyott össze. Úgy néz ki, nem bírja a vért.
A fiú jobb csuklójából patakokban buggyant ki, és folyt le az alkarján keresztül, egésszen a fehér lepedőre. Meg is szédült.
- Kami sama. A kezed!
Úgy néz ki, előbb a sérülését látják el. Ezt hagyta, s talán azért is, mert újabb akcióra nem lenne ereje. Miközben fertőtlenítőt vett elő az egyikük, halkan, sokkal halkabban, mint az előbb, megszólalt.
- Le szeretném venni. Nagyon is, csak hagy...hagy tegyem én.
Sajnálom...
Nézett a két sértett nővérkére is, elég sandán, sok-sok bűnbánattal, és meggyötörten is. Amazok pedig...
- Ám legyen, de nem várhatunk éjszakáig. Most kell levenned.
- Tudom...
A kötés kész is volt. Még csak a fertőtlenítős résznél sem sziszegett fel. Kapott már elég ilyen kezelést. Batadine, batadine everywhere...
Ránézett nagy zöld szemeivel a két nővérre, amelyik őt figyelte, majd odébb sandított arra, aki Yukit élesztgeti. Úgy néz ki, sikeresen. :/
Mély levegő. Oké... majd rátapasztja mindkét kezét a sisakra.
Yuki meredten figyeli.
~ Leveszem ezt az izét, és megmenekülök mindettől, ami eddig fojtogatott. Örülnöm kellene. Biztos így lesz, mert biztos forrásom van. Nem halok meg, nem lesz semmi baj ha megteszem. Ha viszont megteszem, akkor a karakteremmel mi lesz?
A szerverleállás után, a sisak érzékelése híján biztos törlődik. Mindenestül. Úgy ahogy van, ott, meghalok. Megszűnök létezni Aincradban.
Nem sajnálom. Utáltam azt a helyet! Vérengző, és alattomos. Azt tanítja, hogy simán hasba szúrhatsz valakit, az meg se fog kottyanni neki, főleg ha íjász vagy, vagy kisebb szintű bla bla.
Gonosz játék az. ~
Egy ilyen fontos döntés közben, elég irritáló tud lenni, ha egy kisebb csapat őt figyeli. Az ágyra vetül a tekintete, pont a kis vöröses barna vérpontokra. Jah igen. Vérzik. Fáj a keze, iszonyatosan fáradt, és talán tudna aludni egész héten át. Nem beszélve az éhségéről. Rámarkol a sisakra, ami ebben a pillanatban egy csipogást hallat. De csak egyet, s ő észre sem veszi, ám a feszülten figyelő Yuki megrezzen. A nővérek viszont csak azt figyelik, hogy mikor veszi már le.
~ Az a hely egy kész agyrém. Egy sírhely. Igen az... Istenem. Miért győzködöm magam, egyszerűen csak le kell vennem ezt a tákolmányt, és vége! Ha leveszem, mindennek vége, én pedig kilépek.
Gyáván... nem, ez nem megfutamodás! Több mint fél évet ott töltöttem, de miért? Mi volt ennek a célja? ~
Aprón megingatja a fejét.
~ Azt hiszem, ha maradnék se lenne baj. Azaz, elvégre csak ki kell vinni mind a száz szintet. Csak túl kell tennem magam a félelmeimen, hiszen nem könnyebb ott meghalni, mint a való életben.
Lesz, ami lesz, dönts Te, Istenem... ~
Ezzel egyidőben húzta volna le a fejéről a Nerve Geart, ami már villogott zölden. Bekapcsolt, már csak pár simítást végezhetnek, és vissza áll a rendszer. Talán most még kiszökhet. Most még, vagy ez már azon túl van?
Most már végzetes lenne levenni a fekete sisakot? Yuki látva mindezt, Alex határozott mozdulatát, és a zöld ledeket, szinte őrjöngve pattant fel ültéből.
- Ne vedd leee!!!!!

by **Koshitsu Esutel** Vas. Ápr. 21 2013, 16:50

* Nem tudom hányszor énekeltem el magamban a dalt újra és újra. Egy idő után nem tettem semmit. Csak nyitva volt a szemem, s bambultam magam elé. Már nem is gondolkodtam. Vegetatív állapotban voltam. Lélegeztem, ritkán pislogtam is. Nem tudom, mennyi idő telhetett el így. Egyszer csak kinyílt az ajtó. Megdöbbentett, hogy ki jött be. Nagy-nagy néném. Vagyis anyukán nagynénje. Nagyokra nyíltak a szemeim, az övéi nem kevésbé. Hatalmas mosoly húzódott a száján, fehér fogsora vidáman felvillant. Nem foglalkozott semmivel, egyszerűen csak átölelt. Én hagytam, sőt visszaöleltem. *
- Hát jól vagy, kis csibém?
* Kérdezte, nekem meg újra könnyek gyűltek a szemeimbe. *
- Igen.
* Morogtam neki rekedten. Ő máris fontoskodó arckifejezést vett fel, s a Nervegear-hez nyúlt.*
- Ezt vegyük le.
* Én odakaptam.*
- Biztos? Nem lesz baj?
* Kérdeztem gyengén. Ő jól megnézte a készüléket. *
- Nem világít rajta semmi. Egyszerűen már nem működik.
* Én sóhajtottam egyet. De nagynéném folytatta. *
- Nem fog megsütni, ne félj!
*Én rápillantottam, majd elmosolyodtam. Biccentettem egyet. Ő pedig felém nyúlt, s kezdte levenni a készüléket a fejemről. Ahogy húzta, én feljajdultam.*
- Jajajj, várj, várj!
* Megállt, s kérdőn tekintett rám. *
- Ahogy húzod, vele együtt a hajamat is húzod. És a fejem is majd szét hasad, annyira fáj.
* Elmosolyodott.*
- Mindjárt jobb lesz.
* Majd megint húzta, de valami nem engedte le rólam. Én majdnem felvisítottam.*
- Elég!
* Megállt. Gondolkodtam, hogy mi lehet a baj. Nagynéném elkezdte vizsgálni.*
- Hajajj, a hajad belülről beszorult a gépbe. Csak úgy tudom levenni, ha levágok a hajadból. Hogy téged milyen hatalmas, dús és erős hajjal áldott meg az Isten!
* Egyszerre volt bók és morgolódás is a részéről. Lehunytam a szemem. Hát csak nem szabadulok meg a SAO-tól olyan könnyen?! Még újabb áldozatot követel tőlem? Nagynéném megszólalt.*
- Mindjárt jövök, hozok egy ollót.
- Várj egy kicsit!
* Szóltam utána. Ő megállt, s leült az ágyam szélére. Végre megszólaltam.*
- Anyáék már tudnak rólam?
- Még nem. Még senki. Ha gondolod, felhívhatjuk most őket.
- Még ne! Csak ha már nincs a fejemen ez a műszer!
* Nagy-nagynéném biccentett egyet, majd kiment az ollóért. Várni kellett egy kicsit. Úgy tűnik, nehezen talált egyet. Mikor visszatért, először mosolygott, hogy sikeresen elvégezte ezt a kis küldetését, de aztán hirtelen lefagyott a mosoly az arcáról. Ránéztem kérdőn. Ő lemerevedett.*
- Mi történt?
* Felém, vagyis a készülék felé mutatott.*
- Az előbb még az nem világított.
* Hogy miii?! Kiderült, hogy a műszer újra bekapcsolt. Először azt hittem, rögtön sírva fakadok, de lenyeltem a könnyeim, s nagyon merev, határozott hangstílust vettem fel. *
- Ígérj meg nekem valamit. Nem tudom mennyi időm van, de ígérd meg, hogy úgy teszel, ahogy mondom!
* Néném meglepetten, s még mindig halálos félelemmel a szemében nézett rám, s biccentett. Én folytattam.*
- Ne mondd el anyáéknak, hogy visszatértem! Nem tudhatnak rólam, érted?! Soha, de soha nem bocsátanának meg maguknak, hogy nem voltak itt, s így nem vették le rólam időben a készüléket. Nem kell nekik ez a teher, van így is elég sok nekik. Megígéred?
* Néném könnyes szemmel biccentett.*
- Valóban sokan haltak meg, akik bekerültek a játékba?
* Mereven biccentett. Majd így szólt.*
- De velem mi lesz? Elkéstem!
* Összehúztam a szemöldököm, s szigorúan néztem rá.*
- Ne bánkódj! Én nem hagytam levenni. Már egy ideje ébren vagyok, levehettem volna korábban is. Vigasztaljon a dolog, hogy jó sorom van a SAO-ban. Sokan szeretnek engem, s egyre erősödöm. Célom, hogy akiknek csak lehet, segítsek. Ne félts engem!
* Ő csak mereven bólintott ismét. Majd félénken feltettem egy újabb kérdést.*
- Ők jól vannak?
* Szomorúan elmosolyodott, és könnyes szemekkel suttogva felelt.*
- Igen.

by **Hermit** Vas. Ápr. 21 2013, 17:24

*Eltorzult, nyegle pózban feküdt az ágyon, s csak bámulta a plafont. *
~ Na most mi lesz? Kayaba! Ne hagyd, hogy csalódjak benned! ~
* Egyszer csak valaki bejött jó gyors iramban, s már száguldott is felé.*
- Ezt vegyük le!
* Mondta a szelíd hangú nővér. *
- Heh?
* Nyitotta ki a szemét. Majd a nővér a fejéhez nyúlt. Natsu azonban azonnal előtolta a karját ellökve magától a nőt.*
- Hozzám ne érjen!
* Az meglepetten nézett rá. *
- Na de úrfi! Nem fog megsütni, ne félj!
* Kikerekedett szemekkel, felháborodva felelt.*
- Oh, ki a fene fél a megsütéstől?! Kayaba mindjárt kitalál valamit. Mindjárt... megoldja... Hozzám ne érjen!
* A nővér összehúzta szemöldökét, s úgy figyelte az előtte kiabáló fiút, mint pszichológus a páciensét.*
- Gyermekem! Tudom, sok rossz dolog ért téged abban a játékban, de már vége. Nem kell félned.
* Majd eleresztett egy olyan mosolyt, amit az idiótáknak szoktak küldeni a pszichiáterek. Natsu szemeiben azonban lángolt a harag.*
- Semmi rossz nem történt velem ott. Végre megtaláltam a helyem. Szóval hagyjon itt engem. Menjen már!
* Furcsa lehetett ez a viselkedés még saját maga számára is. Micsoda kétségbeesés csengett a hangjában! Ennyire visszavágyna? Ennyire retteg a való élettől? Igen. Mert hangjában nem csak kétségbeesés, de rettegés is vegyült. Gyűlölte az életét. Nem kívánt visszakerülni abba. Ha rajta múlna, örökre a SAO-ban maradna. Talán majd tesz is azért, hogy ne vigyék végig a szinteket a nagy buzgó mócsingok. Azonban a nővér beszigorított. *
- Na idefigyeljen, úrfi! Azt most levesszük!
* Hogy most miért erőlködött ennyire a nővér, azt nem tudni. Újra nekitámadt a fiúnak, de az gyorsan legurult az ágyról, így a nő eltévesztette a célt, s az ágyra huppant. Hermit azonban a gurulástól jól beverte a fejét. Fájt is neki rendesen. A földön feküdt. A nő megijedt.*
- Kérlek ne csináld ezt! Nyugodj meg! Nincsen semmi baj! Már vége!
* És ismét a fiú felé nyúlt. Nem feltétlenül, hogy le vegye a fejéről a műszert, talán csak nyugtató hatással akart lenni. Nem jött be. Hermit szemei lángoltak. A felé nyúló kezet ellökte magától. Hirtelen rengeteg erőt érzett magában. Felpattant, s rohant a nő felé, majd tolta és tolta maga előtt, míg az a falnak nem ütközött.*
- Neeeem!
*Kiáltotta. A nő teljesen lemerevedett, s megrémült. Fel is sikoltott. Nagyokat fújt a falnál Natsu, egész testében remegett. A nő kikerekedett szemei most megint elváltoztak. Kicsi pupillái még kisebbre zsugorodtak. Natsu kérdőn nézett rá, de a válasz hamar megérkezett. Homlokáról a szeme és orríve között vékony csíkban vér folyt le. Úgy tűnt, felhorzsolta a fejét a műszer. De szinte azonnal le is állt a vérzés. Még mindig mereven álltak, majd csipogás hallatszott. De a fiú a fáradtságtól összerogyott. Homlokával a nővérnek dőlt.*
- Mi történt?
* Kérdezte csendesen. A nővér még csendesebben, de döbbenettel hangjában válaszolt.*
- Bekacsolt.
* Hermit nagyot fújt.*
- Hál' Istennek!
~ Vagy inkább... Kayabának! ~
* Majd hagyta, hogy hátradőljön, s most a csupasz padlón, teljesen erőtelenül csukott szemmel feküdt. Várta a megváltást.*

by **Kyuushiro** Vas. Ápr. 21 2013, 20:43

Fekszem a kórházi ágyamon, mellettem a NerveGear, ágyam mellett az osztálytársam, aki szüntelenül magyaráz. Hogy miről? Fogalmam sincs.
Hogy őszinte legyek, nem nagyon érdekel, mit mond, csak a hangját hallgatom. Az izmaim nagyon fájnak a korábbi megerőltetéstől, de ez is érezteti, hogy kint vagyok a játékból. Ez a valóság.
A valóság. Itt nincs Szabdaló, nem kell gürcölnöm a Gyorstalpalóért, vagy küzdeni a virtuális ellenfelekkel.
Eszembe jut, amikor rátámadtam a gyilkosokra, hogy aztán nevetve leverjenek.
Eszembe jut, mikor hallottam a halálhírüket. Akkor örültem először életemben egy halálnak.
Eszembe jut az első párbajom Nioval. Milyen elszánt volt! A megfelelőbb pontelosztásom ellenére is alig sikerült nyernem.
Eszembe jut Holmes, a harcművész, aki rúgásaival és kiemelkedő fegyverkezelésével majdnem legyőzött.
Askr, a farkassal, akivel nagyszerű harcot vívtam.
Esutel, aki nevetve legyőzhetett volna, de nem tette.
És mindenki más... vajon ők is kijutottak ilyen szerencsésen? Vagy még mindig kómában feküdnek, miközben izgalmas kalandokat élnek át?
Nem lehet tudni... nem nagyon értek a hálózatokhoz, de van egy olyan sejtésem, hogy nem az egész szerver állt le, csak egy kisebb egység. Tehát szerencsés vagyok.
Szerencsés...
Szerencsés? Biztos? Jó ez nekem?
A kérdés rázuhan a mellkasomra, és ott marad. Külsőleg nem mutatom, de hihetetlenül vívódok, miközben azt sem tudom, miért. Vagy csak nem akarom tudni.
'Jó ez nekem?'
Az osztálytársamnak leesik, hogy nem figyelek rá, így abbahagyja a beszédet. Szemem felnyitom a csendre.
-Mi az? - kérdezi.
-Nem tudom... - suttogom
-Vissza akarsz menni.
Hogy... mi? Szólni sem tudok a döbbenettől, de nem is kell.
Most... most kimondta a gondolataimat. Nem akartam észrevenni, de most ő kimondta. Azért összeszedem magam.
-Mit... mondtál?
-Már régóta irigyellek. Egy virtuális világ, ahol önmagad lehetsz, tele van izgalommal, és a túlélésért kell küzdened... Egyértelmű, nem? Vissza akarsz menni, és ez érthető.
Nem akarok válaszolni. Nem tudok válaszolni. Nem kell válaszolni.
Nyílik az ajtó, pár ápoló jön be, visszateszik az elektródákat. Az egyik elvinné a NerveGeart. Akaratlanul is emelném a kezem, de nem bírom. Nincs erőm! El fogják...
-Kérem, azt hagyják itt. El szeretnénk tenni egyfajta ereklyeként.
Én mondtam? Persze, hogy nem. Most legfeljebb suttogni tudnék. Persze, hogy a barátom mondta, ő állította meg az ápolót, aki elég furcsán néz ránk, de végül megvonja a vállát, és elmegy. Közben az infúziót is bekötik, újabb fájdalom, de nem érdekel. Nem tud érdekelni.
Végre mindenki kimegy, csak mi ketten maradunk. Némán nézem a plafont.
Vajon mindenki kijutott? Nem valószínű. Akkor hát... vissza kell mennem. Segíteni. Persze nélkülem is sikerülne, de minden harcos számít. Én pedig fejlődni fogok, hogy ott legyek a bossharcoknál, és nyomjak valamit a latban!
A mellkasomat nyomó kérdés eltűnt, megtudtam a választ.
Vissza akarok menni. Vissza fogok menni.
-Ugye megérted? - kérdezem halkan.
-Megértem? Hiszen én is így döntenék. Ismerlek, Genki, és tudom, hogy ezt szeretnéd.
Elmosolyodok, és egy villogó zöld fényre figyelek fel. Elindult! Még nem áll készen, de már bekapcsolt. Összeszedem az utolsó erőmet, és a fejemre teszem a NerveGeart.
-Köszönöm... majd elmagyarázod... a szüleimnek?
-Persze, ne aggódj.
Felsóhajtok, és igyekszem ellazulni, amíg a sisak teljesen üzemképes nem lesz. Visszamegyek! Visszamegyek, hogy újra kijuthassak!

by **Hinari** Kedd Ápr. 23 2013, 13:46

[4.kör]

Kezeim ügyetlenül, mégis gyorsan dolgoztak. Néhány mozdulatnak többször is neki kellett futnom, de az idő rohamosan fogyott. Bármelyik pillanatban felérhet. Hiszen atlétikában is az elsők között volt. Nem tudtam, mit csinálok, agyamban a gondolatok egyetlen parancsra álltak rá, csak azt voltak képesek befogadni, s mindent, ami ezzel ellentétes lett volna, nem engedték a tudatom közelébe. A zene közben elhallgatott, ám én még mindig hallani véltem, a cselekvések, a hangok, a szagok mind összefolytak, csupán a külvilág masszájaként léteztek, amíg én belső világomban éltem. Valahol a háttérben a hangosbemondó is megszólalt, ám nem figyeltem rá, szemeim mereven nézték kezeimet, szugerálva őket a minél pontosabb munkára.
Aztán sikerült.
Elfáradtam. Minden maradék energia elpárolgott szervezetemből, még levegőt venni is nehézkes volt. Nagyokat fújtam, s idegesen nyaltam meg kiszáradt ajkaim. Nem éreztem megnyugvást, se örömöt vagy kétségbeesést, egyszerűen aludni akartam, pihenni, élvezni a csöndet. Visszakapni a másik felemet, annak minden önbizalmával együtt.

Ekkor vágódott ki a kórterem ajtaja, s már a lendületből is tudtam, hogy Naithent megelőzték. El is mosolyodtam a gondolatra, de arcomról hamar lefagyott a mosoly, ahogy sorban érkeztek az ápolónők, egymást kerülgetve igyekeztek közelebb férkőzni hozzám, mindnek aggodalommal teli, fontoskodó tekintete volt. S szinte egymást lökték félre, egyik hozzám beszélt valami idegennek tűnő nyelven, egy másik, ahogy meglátta, hogy ébren vagyok, már szaladt is kifelé. A harmadik az ágyon lévő képet tette vissza a szekrény tetejére, felém fordítva, majd eligazgatta az összegyűrt ágyneműt. Közben folyamatosan soroztak a beszédükkel, s jópár másodpercbe beletelt, mire rájöttem, hogy egyszerre próbálnak angolul és japánul meggyőzni. Megfájdult tőlük a fejem.
- Neh... – próbálgattam a hangom, igen kevés sikerrel eleinte, de ügyetlenkedésem legalább arra jó volt, hogy elhallgassanak. Az egyik elmosolyodott, s a fejem felé nyúlt, kezeivel egy ütemben mozogtak ajkai, duruzsoló szövege ennél unszimpatikusabb már nem is lehetett volna.
Hagyd azt ott! – akartam volna ordítani, de egypár köhécselésnél többet nem voltam képes kicsikarni magamból - Hiszen most tettem vissza!
Halk kopogás, majd újra nyitódott az ajtó. A nővérkék mind a fiú felé fordultak, ám ő engem bámult, keze még mindig a kilincsen nyugodott. Mintha az idő is megállt volna pár másodpercre, senki sem mozdult, s a levegőt kimondatlan kérdések töltötték meg. Tekintete a NerveGearre vándorolt, majd az ablak felé nézett, végül újra a szemembe. Nem kérdezett semmit, hiszen tudta a választ.

- Magunkra hagynának minket egy kis időre? – fordult az ápolókhoz – Kérem – tette még hozzá, a maga határozott stílusában. Amazok csak bólintottak, s olyan csöndesen és meghunyászkodón hagyták el a szobát, mintha maga az elnök szólt volna rájuk. Naithen becsukta mögöttük az ajtót, s szótlanul ült le az ágyam szélére. Nem mertem a szemébe nézni.
- Aggódtunk érted – mondta hirtelen, a levegőt bámulva, hangjában szomorúság bujkált. A szavak befejezetlenül függtek a légtérben, olyan nyomás alá kényszerítve, amit Aincradban sohasem éreztem. Mégis… az érzés egyáltalán nem volt keserű, s ekkor jöttem rá, mennyire hiányzott. Nem szóltam semmit, nem is tudtam volna, ám remegő kezem az övére helyeztem, s végre képes voltam a szemébe nézni. Elmosolyodtam, ám végignézve rajta, ezt szinte azonnal felváltotta az aggódás: valahogy… más volt. Először nem tudtam mire vélni, de aztán rájöttem. Szemeimben könnyek gyűltek, őérte, és mindazért, ami miattam történt velük. Amikről nem tudtam semmit, mégis fájtak.
- De, azt hiszem, fölösleges volt – folytatta. Többet nem mondott, ám ez is bőven elég volt, hogy átadjon mindent, amit kellett. Bólintottam.
- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte kis szünet után, a sisak felé bökve – Már működik.
Megráztam a fejem, s lesütöttem szemeim. Újra az ablak irányába nézett, hosszasan, s mikor már azt hittem, erre se fog semmit mondani, elnevette magát – Te aztán nagyon tudod, mit akarsz.
Igaza volt. Tényleg fogalmam sem volt, mit is szeretnék, egyszerre akartam itt maradni és visszamenni. Konkrét miértek nem voltak. Nem is igazán lehettek volna.

by **Szophie** Kedd Ápr. 23 2013, 17:55

Continue endlessly

A kezdeti meglepődöttsége eltűnt, és azt hiszem kezdett rájönni, hogy mindez nem álom. Nem, a legkevésbé sem. Meg is lepődtem, hogy csak ennyit mondott, ennyit kérdezett. Semmi konkrét, semmi értelmes. Nem sokára, mint akit villámcsapás ért, a nyakamba borult újra. Igen, sejtéseim beigazolódtak, álomnak hitte mindezt, és most kezd eszmélni, hogy talán mégis valóság. Könnyei zápora eláztatta az arcomat, majd felkelt, és szipogva nézett végig rajtam.
- Igen, tényleg itthon vagyok. - nyugtáztam egy szomorú mosollyal.
- Nem mehetsz vissza, nem engedem! Túlságosan hiányoztál! Túl önző vagyok, hogy visszaengedjelek.. - kezdett bele. Nos igen, nem hihettem, hogy ennyire egyszerűen elenged. - És amúgy sem működik. - használta fel az utolsó aduászt, a sisakra mutogatva. Közben ide.oda tapogatott a zsebében, és már elő is húzta, a keresett tárgyat. Telefonon azonnal értesítette a házi nővért, aki már sietett is fel hozzánk. Mert természetesen képes volt egy rendes nővért, és külön orvost fogadni, csak miattam. Jellemző.. Közben ő is megvizsgálta az arcom, amin még mindig ott volt a vér, előbbi esésem emlékeként.
- Csak elestem. - nyugtattam meg, és tényleg nem érte meglepetésként ez az információ. Hisz mindenkinél jobban ismer, tudja, milyen szerencsétlen vagyok.
Nyílt az ajtó, és belépett rajta egy közép idős, csinos nő, fehér köpenyben, és gumikesztyűben, gondosan összefogott hajjal. Közelebb jött, és megvizsgált, ami hosszú perceket vett igénybe. Nem szóltam egy szó sem, mint ahogy bátyám sem.ó, csak egyszer-egyszer a nővér mormogott hangosan, miközben beírta az adataimat egy kis könyvbe. Végül levette a sisakot is a fejemről, mire én utána kaptam. Görcsösen szorongattam az eszközt a kezemben, már amennyire ezt fáradt ujjaim engedték. Kapaszkodtam bele, de ő megpróbálta ellökni a kezemet, finoman eltolt magától, majd egy messzebbi polcra tette azt.
- Ne! Nekem az kell! - fújtam fel az arcom, és bár hangom erőtlen volt, mégis parancsoló. Nem vehetik el! Vissza akarok menni! Vissza kell mennem! Még nincs vége, még nem végeztem.. Könyörgök! Vissza, vissza, vissza.. Csak ez járt a fejemben.
- Most jobb lesz, ha magra hagyjuk! Nem szokott még hozzá az itt léthez sem ő, sem a teste. Talán átmeneti elmezavar is jelentkezhet a játék miatt. - közölte. A bátyám kicsit tiltakozott ez miatt, de aztán belátta, hogy a nővérnek igaza lehet, így együtt távoztak a szobámból. Újra csend lett, és én nem tudtam mit tenni. Ha a fejemen tartom azt az izét, akkor sem fog újra működni, nincs mit tenni. Vége.. A résnyire nyitott ajtó hirtelen megmozdult. Halk nyávogásra lettem figyelmes, és nem sokra rá egy kis lény jelent ott meg. Közelebb lépkedett piciny lábaival, majd felugrott mellém az ágyra.
Nagyot sóhajtottam.
- Újra ittlétem alatt te lennél az egyetlen társaságom? - simogattam meg szomorúan. Elégedett dorombolásba kezdett az ölemben. Legalább ő boldog.. Ezen nekem is mosolyognom kellett.
Hirtelen halk csipogásra, és kattogásra lettem figyelmes.
- Lehetséges, hogy.. - kaptam a fejem a Nerve Gear felé. - Működik? - A remény halovány, de egyre erősödő sugárként jelent meg csöpp lelkemben. Immár igazi boldogsággal simítottam meg a fekete macsekot.
- Te tényleg szerencsét hozol! - nevettem fel erőtlenül.

[Event] OFF - Page 3 Tumblr_m6dflkrbGD1qc5wono1_500

Nagyokat lélegeztem, és felkészültem, hogy szépen lassan felállok. Átmozgattam izmaimat, amennyire az lehetséges, ás nagyon nyögve felálltam. Lassú léptekkel indultam el a gép felé, miközben minden lehetséges tárgyban kerestem a kapaszkodót. Elértem a szerkezetet, és a földre rogytam. Az ölembe húztam, és jobban tanulmányozni kezdtem. Az csipogott, villogott, és a működés tökéletes jeleit mutatta.
- És akkor most ha felteszem, akkor visszajutok? - kérdeztem kétkedve, csupán magamtól, és az üresen kongó szobától. - Vagy megsüti az agyam? - morfondíroztam. - Hisz ha megint megy, akkor megteheti, nem? - latolgattam tovább az esélyeim.. Végül mégsem bírtam megállni, lesz ami lesz, vissza kellett raknom a fejemre a sisakot. A játék rabja lettem, függő, egészen addig, amíg ki nem viszem mind a száz szintet.

by **Mirika** Kedd Ápr. 23 2013, 18:40

4. kör

Tompa puffanás hangja rántott ki elkeseredett önmarcangolásomból. Ezzel együtt elzavarta azt a csalódottságot is, amit éreztem azzal kapcsolatban, hogy hiába jutottam ki Aincradból, cseppet sem éreztem magam boldognak. Elvégre nem csak hogy nem tudhattam meg semmit a külvilágról, de az első pillanattól kezdve emlékeztetett a testem a saját nyomorúságomra, amitől a SAO voltaképpen megszabadított. Kellett ez nekem? Hát nem... És akkor ott volt bennem a kettősség: egyrészről a honvágyam mardosott, másrészről a menekülési kényszerem kergetett volna vissza az illúzióba, amit a virtuális világ jelentett. Már nem is Kotáról, Nii-chanról vagy a többiekről volt szó.
Kinyitottam a szemem, és picit hátrébb toltam magam az ágyon, hogy kénelmesebben üljek. Már kellemetlen volt a hideg ágykeret nyomása. Bágyadtan pillantottam körbe, hogy felfedezzem a hang forrását, a folyamatos neszezést és nyöszörgést. A mellettem lévő ágyról eltűnt a lány, és ahogy lefelé billentettem a fejem, újra felfedeztem szobatársamat. Erőtlenül kúszott a földön, már az ágyamnál járt és abban megkapaszkodva felhúzta magát. Fakó haja nagyon hosszú volt... Bőre beteges színű... Azonban a vöröses tekintet, ami összetalálkozott az enyémmel, beleégett már az emlékezetembe.
- Mizuki...chan? - nyögtem ki meglepetten, és a lány felé nyúltam. Megérintettem a kezét, és igyekeztem felhúzni magam mellé, de... nem ment. Nem éreztem semmi erőt a karjaimban, azok visszahanyatlottak magam mellé. Arcomon csak egy halvány mosoly látszott, de az agyam pörgött. A kiscsaj egyszerre volt ugyanolyan, és mégis más, a szívem pedig majd megszakadt, hogy így kell lássam. Én is ramatyul voltam, de ő...?
Szerettem volna újra megszólalni, de ekkor kinyílt a szoba ajtaja és belépett két nővér. Megfordultam és rájuk pillantottam, látszott rajtuk, hogy nagyon meg vannak lepve és örülnek is. Ugyanakkor Mizukit megpillantva megváltozott az arckifejezésük. Homályos látásom aggodalmat közvetített. Persze... Neki ágyban lenne a helye, hiszen talpra sem bír állni. Én talán képes lettem volna rá legalább, ha nagyon megerőltetem magam. Viszont nem is sejtettem, hogy erre a megerőltetésre szükségem lesz. Akkor jöttem rá, amikor az egyik nővér nem azzal kezdte, hogy vagyunk, hanem azzal, hogy vegyük le a sisakot. Megijedtem. Ott és akkor, sokkal jobban megijedtem, mint eddig bármikor.
- NEM! - kiáltottam fel, vagyis hát próbáltam, de a hangom halvány és színtelen volt a határozottság ellenére. Próbáltak nyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, de a kezem reflexszerűen tapadt rá a sisakra, és minden erőmmel azon voltam, hogy fogjam és ne engedjem. De miért? Mert féltem, hogy meghalok? Vagy csak azért, mert vissza akartam menni? Voltaképpen halvány lila gőzöm sem volt, csak azt tudtam, hogy nem szabad engednem. Felém nyúltak a kezei, és ahogy megragadták a sisakot, rájöttem hogy esélyem sincs. Nincs valódi erő a karjaimban, az izmaim el vannak satnyulva. Amúgy sem voltam túl erős, csak a lábam. A lábam. Elrugaszkodtam, elvetődtem, hogy kikerüljek a szorításból. Leestem a földre, fájt ahogy a jobb karomból kiszakad az infúzió, fájt az is, ahogy földet értem és beütöttem magam a kemény padlón. Feljajdultam, miközben a rám kötött gép egyenletes csipogása hosszú sípoló hanggá változott. Akkor és ott úgy éreztem, hogy ha lekerül a fejemről a Nerve Gear, akkor nem csak azért fog sípolni a cucc, mert nincs rám kötve, hanem azért, mert a szívem megszűnik dobogni. Menekülőre fogtam, a lábam valóban hasznosabbnak bizonyult, mint a kezem. Nem futottam, dehogy, még csak talpra sem álltam, de a segítségével elég gyorsan tudtam kúszni, hogy nyerjek egy kis időt. A nővérnek meg kellett kerülnie az ágyat. Az ágy! Bemenekültem alá, úgy nehezebben tudott elérni. Fejemet elrejtettem az éjjeli szekrény mögött. Nyertem, nem tudott kényelmesen elérni!
- HAGYJANAK! - ejtettem ki a szót ingerülten, normális esetben sziszegtem volna, de ez távolról sem emlékeztetett arra. A csetepaténak viszont más előnye is volt, eltereltem a figyelmet Mizukiról. Ellenkezésem odacsalta a másik nővért is. Biztos voltam benne, hogy ő vissza akar menni, míg én azt hiszem a következménytől féltem, amit a sisak levétele jelenthetett volna. Vagy hát nem is tudom... Viszont ebben a pillanatban meghallottam a fejemen a cucc csipogását, zúgását. Működött. Igyekeztem hátrébb húzódni, csak az lett a vége, hogy bevertem a fejemet, bár a sityak tompította a fájdalmat.
- Ha leveszik... meghalok... Működik... - tartottam a kezeimet magam elé védekezően, minden erőtartalékomat mozgósítva. Ha motoszkált is bennem az, hogy hagynom kéne magam, már késő volt. Ha most levették volna, működésbe lép az a mikrohullámos izé.
- Akku... az övé... energia nélkül is süt... az akku miatt - erőltettem meg magam, hogy kiszáradt torkommal is kifejezésre tudjam juttatni a szavakat, mielőtt Mizukiról levennék a sisakot. Az övé ezer százalékig működik, őt nem vitték sehová, míg az enyém lemerülhetett, amíg otthonról kórházba szállítottak. És mi van akkor, ha miután visszakötötték a hálózatra, újra feltöltötte magát? Nem, nem, nem, nem hagyhattam, hogy levegyék, jól döntöttem. Most már meg pláne, hogy lassan üzembe kerül újra. Összehúztam magam és rimánkodtam, hogyne férjenek hozzám az ágy alatt. Nem akartam meghalni...

by **Viola** Kedd Ápr. 23 2013, 18:40

- Ahh... - torpan meg Yukka, s pillant rám vissza, ahogy egyszer csak megszólalnak odakint a hangos bemondók, s egy monoton, gépies hang kezd el sorolni szobaszámokat. Mintha népszámlálás lenne, vagy nem tudom. Kicsit idegesítő, hogy nem tudom mi folyik itt. Ennyit hirtelen felsorolni... És mindbe ápolót vagy orvost rendelni..?
- Azt hiszem mégsem kell mennem sehova. A te számodat is hallottam. - bök rá az ajtóra. A külső oldalán nyilván egy szám lehet, de azt nem tudnám megmondani, hogy az enyém hányas, de nem is fogom megkérdezni, mert nem érdekel.
- Mindjárt jön valaki és megnéz téged. - Yukka szavai lágyan simogatják füleimet. Még mindig ugyan olyan aranyosan beszél, mint mielőtt bekerültem a SAO-ba. Kislányos hangjára már a munkahelyen felfigyeltem, de nem jegyeztem meg egyszer sem, hogy mennyire édes tud lenni vele, főleg ha sokáig beszél. Vagy ha megijed. Volt már példa arra is.
- Sokat kell majd ennem, hogy visszahízzak... - mondom, s mutatok rá a karomra, majd felhúzom a rám aggatott felsőt, s megbököm a hasamat is. Elvékonyodtam az itt töltött idő alatt. Az izmaim ellustultak. A kórházi kaja pedig nem erről híres, hogy az ember plusz kilókkal megy haza. Főleg nem így, hogy infúzióval etetnek. Chh... Persze nem hibáztathatom őket, teszik a ddolgukat, hogy életben tartsanak. Ez rendes a részükről. Én még csak adót sem fizettem eleget, hogy ilyen szolgáltatásban részesítsenek... Várjunk csak..?! Akkor lehet, hogy kifizettetik velem a fél évnyi ittlétemet?!
Ijedten pillantok Yukkára, aki valószínűleg azt hiheti, hogy a súlyom miatt aggódom, vagyis amiatt ami nincs meg belőle, ezért nyomban szólásra is nyitja ajkait.
- Hjajj, nem kellene aggódnod ilyen apróságokon. Simán felszedhetsz több kilót, nekünk ez amúgy is gyorsan megy. - s kacsint, majd visszahúzza meztelen hasamra a kórházi hacukát.
Viszketni kezd a fejem, mire meg szeretném vakarni. Húha, de rég nem éreztem már ezt. És annyira kellemetlen... Kezemmel azonban csak a NervGear felületét tapogatom ki kezemmel. Kis segítséggel ugyan, de megszabadulok a játéktól, s végre fejem is megszabadult a terhétől.
- Fhúúú! - túrok bele loboncomba, ami eléggé el lett hanyagolva az elmúlt fél évben. De semmi gond, pár nap és rendbe fogom szedni ezt is. Újabb pont a SAO mellett, hogy ott ezzel sem kellett foglalkoznom. Gáz. Gáz, hogy a játékhoz hasonlítom a valóságot. És még gázabb, hogy a játék áll nyerésre.
- Én... - pillantok gondterhelten a sisakra. Gondolataimmal sikeresen összezavartam saját magam. A NervGear oldalán a villogásra ítélt pontok újra felragyogtak. A szerver ezek szerint visszaáll? Vagy már vissza is állt?
- Ne aggódj. - Yukka hangját hallom közel, a fülem mellett. - Gyorsan belejössz újra a valóságba.
- Ú-Úgy gondolod..? Meg kell találnom Anatot! Ha neki is leállt a gép, már pedig le kellett állnia, akkor most ő is kint van. És lehet, hogy már engem keres. Meg kell találnom őt itt is. Ebben a világban is! - hangon elbicsaklik. "Ebben a világban"..? Miért gondolok újabban a valóságra úgy, mintha ez is csak egy világ lenne a sok közül? Azt hiszem túl sokk minden történt az elmúlt időben...
- Látom már a sisakot is levette. - egy mély, férfias hang töri meg a szoba csendjét. Az ajtó felé pillantva valóban egy férfira leszek figyelmes. Borostás arcán közönyös mosoly ül, a kezében lévő adatos táblára pillant.
- Violeta del Sanchez... Ha nem tévedek. - erre Yukka bólint, s felkel az ágyról, hátrébb is megy, hogy az orvos foglalja el a helyet. Megfogja a csuklómat, vérnyomást mér, egyéb kis rutin méréseket végez.
- Hallott már olyanról, hogy virtuális elvonás? - kérdi nyugodt hangom, miközben egy lámpával a szemembe világít.
- Nem, nem igazán. - vakarom meg megint a fejem. Még mindig viszket, ejj.
- Na hát akkor még jobban oda kell figyelnünk magára... - az orvos ezt már inkább komoran mondta, mint közönnyel...

by **Peter Worker** Kedd Ápr. 23 2013, 19:22

Fehér köpenyesek segítettek Anyának. Nem tudtam, hogy honnan jöttek, azt sem, hogy miért, de itt voltak és meg akartak szabadítani a NerveGear sisaktól. Sosem voltam egy erős alkat, sőt most az izmaim még gyengébbek lettek. Mintha hónapok óta nem használtam volna a végtagjaimat, mi hát nem meglepő, hisz nem is használtam azokat. Csupán csak éreztem a tényt. Gyenge voltam, nagyon, mégis mintha egy veszett vad lettem volna, úgy küzdöttem. Csíptem, téptem, haraptam. Az egyik felnőttbe, mintha az egyik körmöm is beletört volna. A SAO világával ellentétben, hol semmi sem fájt, itt most minden. Nem az volt, hogy fájt a karom, a lábam, vagy a mellkasom, hanem fájt mindenem. Már azt sem tudtam, hogy mi miatt üvöltsek, hova kapjam a tekintettem, mire fókuszáljak. Az infúziók kihúzódtak a karjaimból, vér borította az ágyam és a ruhámat egyaránt.

Győztem! Mosollyal az arcomon nyugtáztam a helyzetet és engedtem el magam. A tudat, hogy a sisak újra hangot adott magának, minden korábbinál kellemesebb volt. Kellemes volt, örültem, majdhogy nevettem is egy pillanatra, azonban érkezett a gondolat, hogy ők ezt nem látták meg, vagy nem érdekelte őket. Éreztem, miként a sisakom fogva lett.
- Peter vedd le!
- Ne! Maria! Ne! Ne tegye. – az orvosok az oldalamra álltak – Maria ne csinálja!
- Hagyjanak! – a sisakom el lett engedve – Mit csinálnak? Maguk őrültek! Endjenek. - a hangja egyre távolabbról és távolabbról volt hallható.
- A sisak bekapcsolt! Maradjon nyugodton. – Köszönöm.
Békén hagytak.
Egy szemét voltam. Mintha egy másik én lett volna az ágyon. Mintha nem én küzdöttem volna. Mintha az angyal a jobbomon csak nézője lett volna a történéseknek és engedte át a főszereplést az ördögnek. Gonosznak éreztem magam, hisz a saját Anyám ellen voltam. Látni akart, nem akart még egyszer elengedni, de taszítottam őt magamtól. Szerettem őt, talán túlságosan is, de korai volt még ez a pillanat. Korai, hisz több tucatnyi szint állt még előttünk. Nem így kellett ennek vége lennie.
A gondolat, hogy az Anyámmal való birkózásunk örökre megváltoztatja a kettőnk kapcsolatát, szomorú volt, keserves, de tudtam, hogy még látom őt. Tudtam, hogy még egy egész élet áll előttem, hogy bocsánatot kérjek és hogy ő mindezt megbocsássa nekem.
Hogy mi történt a szobában? Anya sírt. Hallottam a hangját, a küzdelmét az orvosokkal. Erős nő volt, azonban nem tudott közelebb kerülni hozzám. Talán már nyugodott is, nem tudtam eldönteni, csukva voltak a szemeim, csupán csak a hangokból tudtam következtetni a cselekvésekre. Én? Én feküdtem mozdulatlanul. A sebek miatt a testemet melegség járta át, nehezemre esett egy helyben maradnom. Legszívesebben szorítottam volna a sérüléseimet, hogy azok ne vérezzenek tovább, de nem tehettem. Erős volt a kísértés, fognom kellett a vérző tagjaimat, de ellen kellett állnom. Mintha a kisgömböcnek mondták volna. „Állj. Ne gurulj tovább!” Gurulnia kellett, hisz megállni sem tudott, épp ezért volt ez is nehéz. Sebeim voltak, fájlalnom kellett volna őket, de nem szabadott, nem akartam mozdulni. Mély és hosszú levegővételeim voltak. A mellkasom, hol kisebb, hol nagyobb lett. A sisak hangjára igyekeztem koncentrálni, minden mást felejteni akartam. De persze ha az alvásra koncentrálunk se alszunk el, mindig valamire gondolva merülünk álomba.

by **Hitodama** Kedd Ápr. 23 2013, 21:11

[4. kör]

Elérni... hogy elérje... á, elérte! ELÉRTE! Vagy ő érte el, ki ért el kit? Nem mindegy? El volt érve, érezte a kezét, érezte ahogy húzta, ugyan hasztalan de mégis megpróbálta. Ő pedig talpra állni, lábai azonban egy rándulásnyit sem engedtek, izmai nem voltak hajlandóak működésbe lépni. Feladta, egyedül az ágy szélébe tudott kapaszkodni és nem engedni el barátja kezét, egy szót sem volt képes ugyan kinyögni, szíve is egyre hevesebben kalapált a mellkasában, de ő nem akart engedni
Csak hogy nem sokáig, elég volt mindössze néhány pillanat és néhány esemény a külvilágban hogy összezavarja, s visszahuppanjon az ágy mellé. A hangosbemondó, emberek, léptek hangja és az ajtó újbóli kitárulása, még ha már nyitva is volt a jóvoltából. A földön feküdt, szemei bágyadtan pillantottak az érkező két nővérre, nem akarta hogy zavarják. Márpedig igenis zavarták, zavarták mint mindig, most azonban szinte ördöginek tűnt vigyoruk ahogy a sisakjáról kezdtek el beszélni, hogy kellett nekik. Nem... az az övé volt... meg fogja csinálni... valahogy... hogy működjön! Igen... az volt egyáltalán rossz? Valami... áh... képtelen volt gondolkodni!
Túl gyors volt minden, Kana hangját hallotta... nagyon ijedtnek tűnt, rémültnek igen, félt valamitől. Átkozott ápolók... mit képzeltek? Puffanás, futkosás... oldalra nézett az ágy alatt és a túloldalon barátja ért földet. Gépcsipogás... aztán a nővérek fellöktek valamit... csörömpölés... gurulás, valami hideg bal kezéhez ért
Aztán Kana közelebb jött, be az ágya alá, elbújva az üldözők elől, akik megtorpantak. Néhány pillanat, a gondolataikat gyűjtögették, aztán egyikük átjött Mizuki oldalára és úgy festett, mindkét oldalról megpróbáltak benyúlni az ágy alá. Megátalkodottak... végül egyik irányba mindenképpen ki fog jönni... vagy kiráncigálják! Ő pedig egyre rosszabbul érezte magát, teljesen össze volt zavarodva... hideg... a barátja... ha elérik... és ha őt pécézik ki most...? Megfogta a hideg valamit, ami a keze ügyében volt eddig és szemei elé emelte... elvigyorodott

Egyszerű megoldások... idekint minden nehéz volt, minden energiát emésztett és nem segített egy kiadós alvás vagy egy jó vacsora. Itt minden vérre ment, vérre, sokkal több mindent mint ahogy odabent, ott mindössze a küzdelem volt több... a kaland... a lehetőség... érvényesülés. Egy másik világ, egy határozottabb, érthetőbb világ a valóságon túl, messze innen ahol minden fáj és minden fárasztó, ahol az érzékek elnyomják a gondolkodóképességet mert... rossz... belülről rossz, minden rossz, minden sorvad... minden utálnivaló, minden megfoszt a lehetőségektől, önzőn és csikarón... gyilkos világ... gyűlölt világ... áruló világ... szeretetre érdemtelen világ! Itt, ahol minden perc megvető volt és semmi jót nem ígért sem adott, itt ő nem akart maradni... ez nem volt az ő helye... itt rossz volt... itt bántani akarták Kanat... itt nem tudott neki segíteni... segíteni? Á... ugyan már... vigyorgott, igen... vigyorgott, vigyorgott mert tudta, igen ő tudta...

Sikoly. Fület repesztő, mindent átható sikoly. Hideg fém, éles, áthatoló... igen... egy kicsi penge... nem célszerűen használva, combból áll ki, csontig hatol, fájdalmat okoz. Igen... egyszerű orvosi eszköz, de a nő megjárta... most fájt neki... most ki kell onnan vennie... he he... most nem tudott az ágy alatt tapogatózni, nem tudta barátját bántani. A másik is biztos felfigyelt rá... egy kis nyugalmat nyert, biztos fontosabb lesz nekik mint bármelyikük sisakja. Ő viszont most fáradt volt, nagyon fáradt... harcolt, de most pihennie kellett... megtette amennyit bírt... amit kellett... a többi már nem az ő dolga, többet nem tehet. És aztán felébred e... ha igen hol... talán nem itt... de jó lenne nem itt ébredni... nem itt...

by **Chitose** Kedd Ápr. 23 2013, 22:39

/Negyedik kör./

Pár perc, vagy talán pár óra telhetett el aközben, míg én ott anya karjaiban sírtam. Viszont ezután elaludhattam, vagy elájulhattam, mert végül újra a kórházi ágyamban találtam magam. Felnéztem. Anya még mindig ott ült mellettem. Aggódó szemekkel nézett engem. És rajta kívül más is érkezett még: apa.
- Apa ! - akartam kiáltani, de csak egy halk suttogás lett belőle. Közben felé nyújtottam a kezem és megpróbáltam felülni, de nem sikerült, visszazuhantam az ágyba.
- Kicsim ! Még pihenned kell ! Ne félj, nem megyünk sehova, végig itt maradunk melletted. - nyugtatgatott anyám, majd megsimogatta az arcomat.
- És... jól érzed magad ? - kérdezte apám,
- Igen, csak még egy kicsit úgy... gyengének érzem magam. - válaszoltam.
- Ne aggódj, hamarosan jobban leszel. Az orvos azt mondta, hogy még el kell végezniük pár vizsgálatot rajtad, aztán meg terápiákra is kell járnod, hiszen jó igeig nem használtad rendesen az izmaidat, elgémberedtek.
- És mi történt veled, amíg odabenn voltál ? - kérdezte meg apa.
Én pedig elkezdtem részletesen elmesélni mindent, ami a SAO-ban történt velem. Kezdve onnantól, hogy az elején még meg sem próbáltam elérni a századik szintet, inkább csak a fogadóban éltem, aztán azt is, hogy milyen küldetéseken voltam és hogy mennyi emberrel találkoztam. Végül megemlítettem a szerverleállást is, amit nem tudtam mire vélni.
- Egyszerűen csak elromlott a gépezet, ennyi. - zártam le mondandómat, miközben vidáman mosolyogtam.
- Kicsim, Chitose, ügyes voltál. - dícsért meg anyám. - Hallottuk a hírekből, hogy folyamatosan halnak meg az emberek, és minden nap úgy féltünk, hogy nehogy te is köztünk légy ! De te túlélted, és most végre felébredtél...
- Azért jobb lett volna, ha a fogadóban maradtál volna, és úgy vártad volna ki a végét. - tette hozzá apám.
- Ugyan, Ryuuto, nem ülhet egész végig a fogadóban a lányuk ! - vágta rá anyám.- Valamit tennie is kellett.
Miközben hallgattam őket, úgy éreztem, ismét ugyanaz a család vagyunk, mint régen, még nagyon régen. Mikor is volt az ? Tíz, vagy nem is, már tizenegy éve ! Te jó ég, az mikor volt már... Milyen irónikus, hogy a SAO-nak, vagyis inkább Kayaba Akihikonak köszönhetem, hogy újra minden a régi lehet, mosolyodtam el. Ekkor viszont váratlanul megcsökkent egy mobiltelefon. Anya a táskája után nyúlt.
- Ki lehet az... - mondta, miközben megnyomta a zöld gomot. - Yukimi ? - Oh, a húgom. - Már itt vagy ? Jó, akkor várj meg a recepciónál, lejövök érted és lekísérlek. ... Nem, nem, várj meg ott ! Ne menj el onnan ! ... Akkor majd mindjért jövök. - tette még hozzá anya és letette a telefont. - Chitose, a húgod volt az. - fordult felém. - Eljött hozzád ide, a kórházba. Lemegyek érte, mindjárt jövök. - mondta anyám, majd távozott.
Igaz is. Már minden megváltozott. Már semmi sem lesz olyan, mint volt, mert a családunk már felbomlott. Anya egy új férfival randizgat, és született egy húgom is. Tehát semmi esély rá, hogy ismét csak mi hárman legyünk, keseredtem el. Ezután pedig majd szépen lassan minden újra visszatér majd a régi kerékvágásba. Én anyával fogok lakni és a húgommal, meg valószínűleg ezzel a Michihiko-sannal. Apa távol lesz. Nem leszek boldog. Semmit sem tudok megváltoztatni.
- Yunokawa-san ! Kérem jöjjön, alá kell írnia néhány papírt. - hallottam hirtelen egy hangot. Egy fehérköpenyes orvos állt az ajtóban.
- Igen, megyek már. - válaszolt apám. - Chitose, mindjárt jövök, addig maradj itt, jó ?
- Igen. - bólintottam.
Szomorúan dőltem hátra, majd kifelé bámultam az ablakon. Ekkor viszont hallottam egy pittyegő hangot magam mellől. Oldalranéztem. A Nerve Gear volt az. Újra bekapcsolt. Döbbenten néztem a tárgyra. Ezt meg ki hozta vissza ? Anya ? Apa ? Nem, inkább szerintem az orvosok. Közben villogott rajta a piros lámpa. Tehát még működik. Tehát még vissza lehet menni. Mi lenne, ha visszamennék ? Az jó lenne ? Akkor bizony nem kéne semmi miatt sem aggódnom. Na jó, csak arra kellene vigyáznom, hogy meg ne haljak. De minden itteni problémám eltűnne, az biztos. Az itteni életet válasszam, vagy a SAO-bélit ? Az utóbbi könnyebb lenne... Nem. Az ittenit kell választanom. Itt kell rendbehoznom a dolgokat. Mert ha nem, akkor tégyleg sosem leszek boldog.
- Chitose ! Megjöttünk, nézd, eljött a húgod is. Ryuuto hol van ? - kérdezte anyám az ajtóban állva Yukimivel.
- Az egyik orvos kérte, hogy írjon alá pár papírt. - válaszoltam.
- Ja, értem. Akkor Yukimi, ülj le te is.
A húgom csendben engedelmeskedett. Csak most tűnt fel, hogy még nem is köszöntünk egymásnak.
- A SAO-ban ... milyen volt ? - kérdezte pár másodperc néma csönd után a húgom.

- Nos... - gondolkoztam el. - Voltak jó és rossz dolgok is.
- És nem akarsz visszamenni ? - nézett rá kíváncsi szemekkel.
- Nem, semmiképpen. Itt maradok. - jelentettem ki határozottan, egy enyhe mosoly kíséretében.
- Értem. - hajtotta le a fejét a húgom, majd elkezdte a lábát lóbálni. - Kár.
Rendbehozatal. Igen, ez hosszú játék lesz.

by **Ryuninji Ren** Kedd Ápr. 23 2013, 23:39

IV. Kör

Mondhatom, ez szép, végre kikerülök abból a világból, erre mit kapok? Sehol nincsenek nagymellű nővérkék, vagy aggódó rajongók, emberek, testvérek, vagy anyu. Ezt megkoronázza még azt, hogy az első látogatóm lazán felpofoz. To-chan már csak ilyen, bár már régóta nem emelt rám kezet, van is vagy négy esetleg öt éve is már. Felébred az egyetlen fiacskája, felpofozza, majd lelép. Nos, szerintem így a legjobb, mint hosszú és kínos néma perceket megélni vele egy szobában. A köztünk lévő ellentét már régóta megakadályozza a kommunikációnkat, meg a fene nagy büszkeségünk is közrejátszhat benne, neki mondjuk indokolatlanul hatalmas, míg az enyém csak szimplán nagy. Van különbség kettőnké között. Régen még azon is nyomtunk egy szolid vitát, hogy anyum kit szeret jobban. Hehe, így visszagondolva elég röhejes dolog, de akkor, mintha az életem függött volna attól a vitától. Végül is egyértelmű válasz nem született, ennyiben is hagytuk. Szegény anyut hoztuk csak vele rettentően kínos helyzetbe. Azóta a kapcsolatunk csak romlott, most is, csak pár szó, egy füles, néma csend, már le is lépett. Nem igazán izgat, na jó, egy picikét talán mégis, elvégre bevoltam zárva egy virtuális világba, nem láttam a családom, a barátaim, akikből jó, ha akad kettő ebben a világban. Azt mondta, mielőtt elmegy, hogy felhívja a lányokat, tehát hamarosan jönnek a picik, meg a nagyok, megszeretgetnek, vagy megdorgálnak? Szerintem is-is, arányosan elosztva, nem érdekel, csal lássam már őket újra. Nekik nem mondanám el semmi pénzért, de nagyon hiányoztak, az összes kis szeszélyükkel és hülyeségükkel együtt. Megsimogatom az arcom, ég egy kicsit a fülestől, nem volt szép, egy korházban fekvő, beteg fiút így megütni, pedig nem is mondtam semmi nagyon durva dolgot, csak az igazságot…. baka ossan. Mindegy, felejtsük el, majd azt mondom, hogy leestem az ágyról, az arcomra -.-’ Nehézkesen felülök újra, térdeimen támaszkodom, gondolkodom kell. Sok dolog történt velem a Sao-ban, nem felejthetem el csak úgy. Nem szerettem ott élni, csak nem tehettem más, mégis voltak olyanok, akiket „bírtam” vagy esetleg még mindig, ezért esetleg szeretném velük tartani a kapcsolatot ebben a világban is. Az ígéreteimről sem feledkezhetek meg, megígértem elég sok dolgot, amiket illik betartani. Mondjuk annyi eszem lehetett volna, hogy megkérdezem az igazi nevüket. Egy nickname-el nem megyek sokra. Szophie neve nem gyakori errefelé, nála még megoldható, vagy a tévén keresztül üzenjek nekik, hogy keressenek fel? Igen ebben lehet valami, beválhat. Az ajtóm megint kinyílik, mosolyogva nézek oda, mert azt hiszem a családom az, hát nem, de a jövevényeknek is rettentően örülök. Két bombázó nővérke, érkezik hozzám, hehe, ez már valami :F
- Konichi wa!- köszönök nekik. Az arcukon lévő pírből arra következtetek, hogy a rajongóim lehetnek. Mekkora mázli? *-* Kár, hogy ennyire gyenge vagyok, nagy mázli után egy hatalmas pech Sad

Elég szűkszavúak, talán enyire zavarban lennének? Elképzelhető, hiszen egy sztárral társalognak, és látják igen lenge öltözetben. A Nerve Gear felé nyúlnak, el szeretnék vinni. Hírtelen megfogom, nem engedem azonnal, elözönlenek az emlékek. Hírtelen bevillannak a kocka ismerősök. A szőke jégkirálynő, kinek majdnem lehetetlenség a közelébe férkőzni, a pöttöm, szemérmetlen Miri-chan , rajta se tudtam mindig kiigazodni, hogy mit is akar, aztán a fura beszédű, ódivatú Saito, rajta mindig lehetett jókat nevetni, főleg mikor felöntött a garatra. A tűzrőlpattant lányka, Mer-chan, a szexi Vio-chan, a nagyon kedves és naív Hime-sama, a gyerekes Ai-chan, a hisztis Lizzy-chan és a többiek. Igaz nem haltak, meg vagy valami, mégis olyan távolinak érzem őket. Valahogy meg kell oldani a találkozást. Közülük egy-kettő igazán a szívemhez nőtt. A két petemről nem is beszélve, jó tudom, hogy csak egy rakás adat, de akkor is…. hiányozni fognak a pajtik Sad

- Vigyék nyugodtan, ne is lássam soha többet! Zúzassák be ezt a szemetet!!- nincs erőm felemelni a hangom, remélem megértik, hogy nem akarom a közelemben tudni az átkozott szerkezetet. Eredetileg azt terveztem, hogy Kayaba fejéhez vágom, szép lenne, nagyon megkönnyebbülnék. Rájöttem, hogy nem lehetséges, nem tudnék a közelébe jutni olyan könnyen, remélem rács mögött van az a gyilkos, vagy ami még jobb lenne, kivégezték.
- Segítenének? Jön a családom és nem akarom, hogy ágyhoz kötve lássanak- ismerem már őket, nagyon aggódnának, meg kell mutatnom, hogy kutya bajom, semmi probléma. Felkelek önerőből, elég fájdalmas és lassú folyamat. Lábam meginognak, szerencsémre az egyik nővérke segít, elkapja a karom, nem hagy elesni.
- Arigatou!- huhh, majdnem szép kis esés lett a vége. Benyitna a családom, én meg két csinos ápolónő lába előtt heverek, hehe, muris lenne, már ha meglepődnének egyáltalán. Állni megterhelő a számomra, fájdalmas, mégis muszáj. Kinézek az ablakon, semmi extra, hemzsegnek az emberek az utcákon, zajlik az élet. Jó öreg Tokio, még te is hiányoztál. Nem hallani az autók zavaró hangját, jó a hangszigetelés, hálás vagyok érte. Vagy mégsem? A csendnek hála felfigyelek a Nerve Gear zörejeire. Odakapom tekintetem, az ápolónő is felemeli, hogy megnézhesse, mi is van vele. A Ledek ismét világítanak. Elönt a méreg, a harag a sisak és alkotója iránt. Dühödtem nyomom, nem is, inkább ütöm meg a gombot, mely az ablakot nyitja, magán korházakban már csak így megy. Ez a hang életem legnagyobb hibájára emlékeztetett, mikor először felvettem a sisakot. Látni se akarom többé.
- Dobja ki azonnal!!!- felelem kicsit ingerülten. Lépek egyet a fiatal nő felé. A lábam azonban nem nagyon engedelmeskedik, látásom elhomályosul, elhagy az erőm, megszédülök. Annyit veszek észre, hogy dőlök, egyenesen nővérke felé. Szabályosan leteperem, kábán a keblein fekszem, ő meg ijedt arccal néz rám. Nyugi kislány, nem harapok, legalábbis így ruhán keresztül. A búgás erősödött, a látásom nem tiszta, de még jobban rontja valami.
- Nani o.O!!!- a Nerve Gear a fejemen van?!

by **Diabel** Szer. Ápr. 24 2013, 00:01

Résztvevők

Anatole Saito: 1. kör, 2. kör, 3. kör, 4. kör
Violeta del Sanchez: 1. kör, 2. kör, 3. kör, 4. kör
Kyuushiro: 1. kör, 2. kör, 3. kör, 4. kör
Peter Worker: 1. kör, 2. kör, 3. kör, 4. kör
Hinari: 1. kör, 2. kör, 3. kör, 4. kör
Mirika: 1. kör, 2. kör, 3. kör, 4. kör
Halász Alex: 1. kör, 2. kör, 3. kör, 4. kör
Allen Dante: 1. kör, 2. kör, 3. kör
Koshitsu Esutel: 1. kör, 2. kör, 3. kör, 4. kör
Judy Noxia: 1. kör, 2. kör, 3. kör, 4. kör
~~Miyazaki Momo~~: 1. kör
~~Nomad~~: 1. kör
Ryuninji Ren: 1. kör, 2. kör, 3. kör, 4. kör
Szophie: 1. kör, 2. kör, 3. kör, 4. kör
~~Rita Hanami~~:
Kazuma: 1. kör, 2. kör, 3. kör, 4. kör
~~Aetheris~~: 1. kör
Hitodama: 1. kör, 2. kör, 3. kör, 4. kör
Chitose: 1. kör, 2. kör, 3. kör, 4. kör
Hermit: 1. kör, 2. kör, 3. kör, 4. kör
Askr: 1. kör, 2. kör, 3. kör, 4. kör

Határidő: április 30 éjfél. Ha előbb megérkezik az utolsó válasz is, előbb zárom az eventet. Gondolom ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, most már az: utolsó kör következik. Az event már a negyedik kör óta zárt, senki ne kezdjen most erőteljes körmölésbe, becsatlakozásra már nincs lehetőség.

Emlékeztek még a kulcsszóra? Hogy mi is volt az, ami elindította a bejelentkezést? A hálózat már csak rátok vár, a kapcsolat szilárd, a gép talán már a fejeteken zümmög. Egyáltalán nem biztos, hogy megint megkímélné az életeteket, ha megpróbálnátok levenni, hiszen már újra teljes értékű kapcsolatban van a szerverekkel. „Tudja”, hogy milyen parancsot kapott arra az esetre, ha valaki lehúzná rólatok a sisakot. Persze arra talán senki nem számított, hogy majd saját magatok tehetitek meg. Tehetnétek meg. Megtehetnétek?

– Várjanak! – csattan egy erőteljes hang a kórtermetek bejáratánál. Néhányan nem szorultok a segítségére, másoknak mintha az élete függne tőle, úgy próbálja visszaszerezni a NerveGeart. De miért is?
– Ez a terápiájuk első lépése. Hogy saját maguknak kell megválniuk a sisaktól – adja ki a szemüveges férfi az utasításokat. Közben beljebb sétál. Orvosi köpeny van rajta, hangja azonban dirigáláshoz szokott, határozottan csendül. – Adják kezébe a NerveGeart – határoz, már ahol szükség van rá. Ha nem mozdulnak, bizony ő fogja a kezetekbe nyomni. Az ágyatok szélére ülne. – Nélküle is tudsz élni – nézne mélyen a szemetekbe. Hisztek neki?

És emlékeztek még a kulcsszóra? Tudjátok, hogy mit fogtok dönteni? Hogyan határoztok?
Emlékeztek még arra, ami elindítja a bejelentkezést?

Azt hiszem, hogy most mindenkinek kicsit magába kéne szállnia. Úgy tűnik, hogy ti nem akartok kijutni Aincradból. Nem akartok a való világban élni. Nektek ez a hazátok. Ez az otthonotok. Itt többek vagytok, mint ott kinn.
Azon a szinten tértek magatokhoz, ahol a szerverleállás történt, a központi város főterén. Mintha csak Hazatérő Kristályt használtatok volna, pixelekből álltok össze. Senkinek a figyelmét fel nem keltitek. Senki nem érdeklődik utánatok. Úgy tűnik, hogy benn közbe semmi nem változott.

by **Kyuushiro** Csüt. Ápr. 25 2013, 22:52

Nagy levegőt veszek. Szemem nyitva, minél többet akarok látni a világból, mielőtt visszamegyek Aincradba.
Igen, visszamegyek. A saját szándékomból. És csak részben azért, mert ott találtam meg az ottthonom... az mellékes. Segíteni akarok. Igen, ez az én feladatom, hogy segítsek másoknak, bármibe is kerül. És teljesíteni is fogom.
Mondanék valamit az osztálytársamnak, de kivágódik az ajtó. Egy fehér köpenyes lép be, miközben azt kiabálja, hogy adják a kezembe a NerveGeart. Mi a halált akar ez? Megdöbben, mikor látja, hogy rajtam van, és félig már rácsatlakozott a szerverre, de aztán elkezd hadoválni.
Terápia? Nekem kell megválnom a sisakomtól? Pszichológus, ráadásul a rosszabb fajta. Meg van győződve róla, hogy amit mond, az úgy van, és minden szava Szentírás. Ideje egy kicsit felvilágosítani, hogy nem ő az Atyaúristen. Csak hogy jó élményekkel térjek vissza. Utálom a rossz pszichológusokat!
-Hadd mondjak valamit, uram. Többet tudok az emberi természetről, mint ön, hiszen én a létért folytatott harcban láttam őket, ráadásul mindezt átéltem. A személyes tapasztalat mindennél többet ér.
Nagy levegőt veszek. Akkor sem fog lebeszélni, és ennek az érdekében szilárd érveim vannak.
-Igen, függő vagyok. De nem ezért akarok visszamenni... nem ezért fogok visszamenni. A függőség gyógyítható, és egyébként is vannak más MMORPG-k, ahol játszhatok. De nekem segítenem kell, érti? Visszamegyek, hogy újra kijuthassak... de nem egyedül, hanem tízezer másik játékossal. Tízezer életért megéri kockára tenni a sajátomat.
Csak néz a fehér köpenyes, majd újból elkezdi mondani... csak a szokásos, tudok a SAO nélkül élni, meg ilyenek. Kezd idegesíteni.
-Ön ezt nem értheti, uram. Nem tudja, milyen az, mikor másokért fejlődik, másokért lesz erősebb. Nem tudja, de nem hibáztatom érte... megyek, mert segítenem kell.
Ez az! A fények folyamatosan világítanak, a NerveGear készen áll. Visszatérhetek a valóság illúziójába.
-Kapcsolat létrehozása! - kiáltom el magam, mielőtt még a pszichológus bármit tehetne. Elsuhanó fénycsíkok, majd egy pillanatnyi sötétség. Aztán...

Egy jól ismert hely, a Főtér. Csak nem visszajutottam? Oldalamhoz kapok, és előrántom a Fényes Vaskardot. Suhintok vele párat, arcomon az elszántság és az öröm keveréke tükröződik. Páran furcsán néznek rám, de nem érdekelnek. Azaz dehogynem.
Teóriám helyes volt! Nem mindenkinek szakadt meg a kapcsolata. Tehát ha most maradtam volna a valóságban, akkor cserbenhagytam volna nagyon sok embert. Az pedig nem az én stílusom.
...Teljes erőmből rohanok. Nem emlékszem, mikor kezdtem futni, de az érzés csodálatos! Szabad vagyok! Kiérek a városból, rögtön nekiugrok pár mobnak.
Irány a fejlődés! Azért jöttem vissza, hogy segíthessek. Én választottam a rabságot, a Damoklész kardjaként lebegő HP-nullázódás veszélyét. Igen, én választottam, és büszke vagyok rá.
Oda sem vigyelve hasítok ketté pár vaddisznót, csak azért, hogy csináljak valamit.
Igen, büszke vagyok. Nem azért vagyok itt, mert itt találtam meg az igazi énem, hanem ellenkezőleg. Azért, hogy segítsek a többiek kijuttatásában.
És, bármi is történjen, hasznossá válok! Elérem, hogy számítsak, és egyszer én is ott fogok állni a bossterem előtt, hogy teljes erőmmel segítsek! És ha rajtam múlik, ez nem is lesz olyan soká.
Önkéntelenül is egy sűrűbb mobterület felé veszem az utam, majd elkezdek kaszabolni. Gondolkodás és tervezés nélkül, mert nincs rá szükség. Csupán vágok, szúrok, hárítok, félreugrom... és haladok a fejlődés rögös útján.
Mert ez az én sorsom.

[off] Köszönöm az eventet! Többet fejlődött Kyuu jelleme, mint az összes eddigi KT során együttvéve. Ráadásul én is élveztem. Nagyon. [/off]

by Ajánlott tartalom