[Event] OFF

Sziasztok!

Több visszajelzést kaptam, hogy a jutalmazást előbbre kéne hozni, így mindenki meg tudja még abban a hónapban játszani belőle a saját számait a lottón, fejlesztheti a céhét ésatöbbi. Részemről ez nem jelent problémát, a jutalmazás készen van. A határidőt előrehozom, méghozzá vasárnap (28) éjfélre. Járna nektek az egy hét, hogy kedd éjfélig kelljen csak írnotok, tehát ha ez bárkinek problémát jelent, kérem, hogy jelezze. Biztos vagyok benne, hogy találunk megoldást.

Az orvos nyilván észrevette zavart pillantásomat, mert homlokát ráncok kezdték árkolni olyan művészi pontossággal, hogy egy rövid időre azt hittem rajzolva van neki. Ezek a ráncok idővel aztán kisimultak, ahogy a doktor arca fokozatosan pókerarccá formálódott. Az ember azt hihetné, hogy egy robot: Idegesítően érzelemmentes.
- Fél év hosszú idő. A tudata átállt a virtuális világra, így megint hozzá kell szoknia a valósághoz. Ez időbe telik majd, nem beszélve a hosszú és fáradtságos munkát, ami aztán a beidegződött reflexekkel is leszámol. Remélhetőleg. - szavai hidegen csengenek fülemben. Tényleg olyan, mintha egy géppel beszélgetnék. Az ilyen ember miért megy orvosnak? Ha aztán a páciensek inkább tőle tartanak, mint a betegségüktől? Azt hittem itt majd mosoly fogad, meg gratuláció, mert kijutottam, nem pedig ilyen irtózatos közöny.
- Minden rendben lesz. Én segítek neked. - Yukka hangja vágja keresztül a hirtelen fellépő ellenséges csendet. Az ágyhoz lép, s megfogja a kezemet. Kedves mosolya nyomban nyugalomra int, s azt is megengedem magamnak, hogy feszült testemet elernyesztve, gondtalanságról álmodozva visszadőljek a háttámlára.
- Azt sem tudom, hogy hol kezdjem el. - nyögöm ki, mire Yukka felhőtlen mosolya eltűnik, s értetlen pillantást vet rám. Nyilván nem tudja, hogy mire gondolok, így inkább gyorsan szavakba öntöm, mielőtt rosszra gondolna.
- Persze megkeresem Anatot. Vele képes vagyok bármire, de tényleg! Ha az oldalán vagyok teljesen úgy érzem magam, mint egy királynő. - még a kezemet is a magasba emelem örömömben, ha csak arra gondolok, hogy végre a valóságban is találkozhatok a párommal, s csak annyi a dolgom, illetve a kettőnk dolga, hogy megtaláljuk a másikat, s aztán élhetünk itt is a SAO nélkül úgy, ahogy odabent.
- A SAO nélkül... - ismétlődik meg a fejemben, melyet szavakba is öntök. Ennyi idő után, ennyi kaland után egyszerűen lehetetlennek tűnik nem ott élni a varázslatos helyen, ahol bármi megtörténhet. Mi lesz ezek után? Szürke hétköznapok várnak rám itt egy csodák nélküli világban, ahol a varázslatnak hűlt helye sincs? Ahol nem tudok teleportálni, ahol nem vagyok erős? Ahol a tapasztalatokkal csak képzeletben lépek szintet?
- Én uhh! - kapok a fejemhez hirtelen, ahogy rám tör a gonosz felismerés. Lassan jött el, de határozottan rám telepedett: Idekint semmi vagyok. Egy senki. Egy a sok ember közül, aki a mindennapi betevő falatért gürcöl... Kezemmel lassan a NerveGear felé nyúlok, de Yukka megelőz, s felkapja azt magához szorítva.
– Várjanak! - egy újabb férfihang tölti meg a termet. Pillantásomat oda vetve egy a mellettem lévő alakhoz hasonlót vélek felfedezni. Arca azonban kicsit más, s hajszínük sem egyezik meg.
– Ez a terápiájuk első lépése. Hogy saját maguknak kell megválniuk a sisaktól! - mondja határozottan, s a barátnőmhöz lép, majd erélyesen kiveszi annak kezéből a sisakot.
– Nélküle is tudsz élni! - hangja olyan mély meggyőződést hordoz magában, hogy mikor felém nyújtja a NerveGeart, én egy egyszerű mozdulattal odébb lököm azt, majd fejbe csapom magam.
- A fene vigye el! - csattanok fel mérgesen. Mégis hogy képzeltem azt, hogy az életemet leélhetem egy video játékban? Normális körülmények között sosem lenne szükségem erre a játékra és most sincsen rá szükségem. Tudok az lenni, aki akarok, itt is!
- Köszönöm. - vigyorodok el végül a férfira, aki elégedetten kászálódik fel az ágyamról. A gép-orvos is feltápászkodik, s mintha egy pillanatra az ő arcán is végigszaladna valami érzelem, ami aztán teljesen elveszik.
Yukka újra mellém telepszik, s megint kapok egy kiadós ölelést. Egy valóságosat. A valóságban.

Ezek az első perceim a valóságban fél év óta. Valahogy idegennek tűnik minden. Az emberek nem értik a félelmeimet, az aggodalmaimat. Leszokni a játékról és visszaszokni az életre... Ennél nehezebbet el sem tudok most képzelni, de sikerülnie kell, mert Anat ott van valahol, s rám vár, hogy együtt gyűrhessük le a csodák után következő szürke hétköznapok keserűségét...

[Én is köszönöm az eventet, igazán kihozta a karik jellemét, tetszetős volt! :3]

Behunytam szemeim. A hasító fájdalmak ellenére próbáltam tiszta fejjel gondolkozni. Rendezni magamban a lehető legtöbb dolgot, mielőtt bármit is tennék, mielőtt bármit is mondanék neki. Ő sem szólt semmit, s az idő végeláthatatlan folyama korlátlanul rendelkezésünkre állt: a gép önmagától nem jelentkeztetett be. Én kellettem hozzá.

Arcomra gúnyos mosoly ült ki: még itt is, még így is el akarják hihetni velünk, hogy mi döntünk. Hogy akkor ejtjük ki a két szót, amikor mi akarjuk, tőlünk függ, s nem mástól. Nevethetnékem támadt, hiszen átláttam a dolgot. Hiába igyekeznek elvakítani, végül mégiscsak ők irányítanak, kezdve gondolatainkkal, kihasználva a lelkes naivságot, és a végén tényleg elhisszük nekik, hogy nem szólhatnak bele. S az igaz, hogy a szavakhoz emberi beszéd kell, ám a NerveGear a fejünkön van, zöld villogása pedig hullámokban közvetíti felénk a félelmet. Félelmet az ismeretlentől, aminek a halál csupán az egyik formája, ám a legijesztőbb mindközül.
- Nyerd meg a bajnokságot, oké? – a mondatot lassan mondtam ki, még mindig küszködve, égő torokkal, ám annál nagyobb elhatározással. Naithen rám nézett, meglepettségét meg sem próbálta titkolni. Sosem biztattam. Soha, semmire, hiszen nélkülem is mindent elért, s eredményei számának növekedésével egyszerre nőtt a köztünk lévő távolság. Kialakítottam a kis világomat, s egy idő után már nem is voltam kíváncsi az újabb kupákra és oklevelekre, legbelül dühös is voltam egy kicsit, ám a külvilág felé ezt sosem mutattam: ők mindig csak a csöndes, visszahúzódó lányt látták, s szüleim hiába próbálták néhányszor, nem tudták áttörni a falat.
- Hát persze – felelte végül, s hosszú évek után most mosolyogtunk egymásra először – De nehogy lemaradj mögöttem! – tette még hozzá vigyorogva.
- Nem is! – szólalt meg Hinari határozottan, egy pillanatra átvéve Annabell helyét, s mindhárman együtt nevettünk.

Ekkor lépett be a doktor, szemöldökét kérdően húzta feljebb, láthatóan nem értette a szituációt. Hogy is érthette volna? Nem tudott semmit. Az eddigi célom, hogy életben maradjak és fejlődjek a játékban, elősegítve annak kijátszását, egy pillanat alatt átalakult: Naithen biztatása több erőt és motivációt adott, mint azt el lehet képzelni, s már nem azért akartam győzni, hogy bizonyítsak neki. Már nem akartam jobb lenni nála, hiszen már nem volt én: együtt voltunk, egymást segítve, közös célokkal. Újra testvérek voltunk, és számíthattunk egymásra, még akkor is, ha külön világban éltünk.
- Mennem kell – néztem a bátyámra újra, hangomban öröm helyett komolyság csengett. Választásom már nem volt, de tudtam, hogy nem fogok meghalni bent, addig nem, amíg magaménak tudhatom a támogatását. Ahogy ő is nyerni fog, mert ennek így kell lennie. Bólintott, s én is bólintottam.
Azóta is egymás kezét fogtuk, s éreztem, ahogy erősebben szorít, mint eddig. Igyekeztem beleégetni tudatomba az érzést, hogy ha kell, emlékezni tudjak a szorítására és a vele járó, megnyugtató fájdalomra. Hogy emlékezzek mindarra, ami ma történt.
- Sok szerencsét, hugi.
- Köszönöm. Hamarosan találkozunk.
Utoljára egymásra néztünk, egy utolsó bólintás, egy mosoly, s akkor ott, számomra nem létezett semmi az azúrkék, óvó szempáron kívül. Sem az ablak felől fújó, hűsítő szél, sem a doktor bepánikolt, rendreutasító makogása, még az azóta bemondott szobaszámok és a hozzájuk kapcsolt nevek sem. És miközben kimondtam a két szót: Link Start!, egy név akaratlanul is megütötte fülem. Az utolsó hang volt a valóságból, de egyben az első is, ami igazából Aincradhoz kötött.

… 203-as szoba, Willie N. Axonlight, doktorra nincs szükség, 204-es szo…


A jelszó beírása és az adatok ellenőrzése után (amire a rendszer felhívta a figyelmünket) újra a főtéren találtam magam, a nyüzsgő tömeg közepén, s ahogy felfogtam a velem történt dolgok következményeit, erőtlenül támolyogtam az egyik pad felé. Nem is értettem hirtelen, hiszen rengeteg időm lett volna még. Megvárhattam volna a szüleimet, elmesélhettem volna mindazt, ami ezidáig történt velem. Ők is láthatták volna, mit tett velem a játék, hogy a karakterem bőrébe bújva a user is megtalálta azt, amire a valóságban eddig esélye sem volt. Magabiztosságot. Optimizmust. Új látószögeket és fejlettebb, érettebb tudatot. Persze afelől kétségem sem volt, hogy Naithen meg fogja győzni őket, meg is kell tennie, hiszen butaság lett volna olyasmit kérni tőle, hogy titkolja el a felébredésem. Az orvosok úgyis elmondják nekik, az első alkalommal, amikor eljönnek látogatóba, s a hazugság lehet, hogy könnyebb, de sosem kifizetődő.
Kezem ökölbe szorítottam, és felálltam. Nem késlekedhettem, nem pazarolhattam az időt: minél többször visszaemlékeztem a hangosbemondó szavaira, annál biztosabb voltam magamban. Van még itt dolgom. Bőven van.

– Nélküle is tudsz élni. – ha akarnék.
Mondtam, mit mondanom kellett és kerültem a főtérre.
Hogy hogy kezdődött mindez? Ki akartam próbálni, hogy tudok e magamnak sérülést okozni és szó szerint behúztam magamnak egyet. És hogy mi lett ebből? Káosz. Káosz, miről már csak a legnyugodtabb helyen tudtam csak gondolkozni. Az növényház szobája, hol üvegekben életek voltak. Az egyik ilyen befőttnek támaszkodva ültem a padlón, mert kedvileg nem éreztem magam feljebb.
Szóval a káosz. Verekedtem az Anyámmal, birkóztam vele. Persze így utólag könnyű átgondolni, hogy mit kellett volna valójában tennem, de ez nem volt ilyen egyszerű. Nem olyan volt ott, mint egy könyvben, nem olyan, mintha egy szerepjátékba írnék. Nem tudtam megállítani az időt, nem volt időm átgondolni, hogy miként kéne cselekednem. A főhősök a történetekben ilyenkor mindig valami nagy beszédet tartanak, hogy hogyan is tovább, miként kerülnek ki innen újra és mentenek meg mindenkit, de bennem nem változott meg semmi, csupán csak egy gondolat nyomasztott, de az tépte a szívemet: Verekedtem az Anyámmal a fenébe már! Ki csinál ilyet? Ki ekkora barom? Csak azt tudtam, hogy nem akartam megválni a sisaktól, nagyon nem és így bántottam meg Anyát kint a szobában. „Kint a szobában.” Mókás megnevezés, de ez illett most ide. Ez mert a Sao világa jelentette most a bent.
Nem akartam ki kerülni innen még. Meg lett volna rá a lehetőség, de ennek nem így kellett véget érnie. Végig kellett vinni a száz szintet, az jelentette a véget, nem egy véletlen hiba. Véletlen, mert az volt. Senki se szólt semmit sem, mikor megjelentem a téren, mintha mi sem történt volna. Egyáltalán nem azt akartam, hogy körbeugráljanak, de úgy tűnt, csak velem történt ez meg. Ezért volt véletlen, melyről senkinek sem szóltam. Senkinek sem meséltem el és ha beszéltem is volna, biztos hazudtam volna a történtekről. Szégyelltem magam, ezért sem álltam fel még a földről, nem volt olyan pozitív gondolat, mely most fel tudott állítani.
Kinyílt egy virág egy üvegben mellettem. Gyorsan. Pár kisebb levél zöld pompával vált semmivé, majd keletkeztek újra már nagyobbként és a virág is kinyílt, nagyobb, pompásabb lett. Gyönyörű volt mindezt végig nézni, majd a gondolat: Ez nem a valóság. Lett volna lehetőség megszökni innen, de maradtam. Nem mert sikertelen lettem volna kint és itt voltam valaki, egyáltalán nem. Mindenhol egy senki voltam, ezen kár lett volna vitatkozni. Gondolkodtam sokat, hogy miért maradtam, de nem tudtam eldönteni. Egy kaland volt ez, mely történéseit én alakítottam és fogalmazódott meg a gondolat, miként tintát fogok majd és megírom. Címe: Egy csendes fiú halk története.
- Apa. – Hisame sétált elő pár üveg mögül. Próbált óvatos lenni, szárnyaival nem akart eltörni, felborítani semmit sem – Várnak ránk és még Lottinak is ígérted a tanítást.
- Igen. – néztem fel rá. Megtámaszkodtam a hideg csempén, majd toltam fel magam – Menjünk. – bólintottam felé, de nem mosolyogtam, sokáig nem mosolyogtam még. Igen, korábban megfogalmaztam, nem változtam semmit sem, a hangulatom átmeneti volt, azonban ez sokáig tartott.
- És Apa, hogy halad Lotti a japánnal?
- Halad. – néztem felé. Terelődött a téma, mi eredményezett egy kisebb kedélyváltozást – Bár, nagyon rossz tanár vagyok. – nyújtottam a nyelvem.

Az event:

A szokást nem törném meg: kevéske kört tervezek, még a Semminél is kevesebbet…

Hát, valahogy így kezdődött az OFF, és be kell vallanom, hogy soha nem gondoltam volna, hogy így kinövi magát. Hogy pontosan mire gondolok? Már akkor is alig kaptam levegőt, amikor elkezdtetek sorra jelentkezni rá, de utána még az első egy-két körben is sorra jöttek be az új emberek. Ez viszont mind hagyján ahhoz képest, hogy tényleg szinte mind be is fejeztétek! Alig hittem a szememnek! Iszonyatosan jó érzés volt!
Végül nemhogy a Semminél kevesebb kör született, hanem majdnem duplája. Örök hálám üldözi ezért Egilt, mert ha ő nem mutatja meg, hogyan lehet levezetni egy ilyen eventet, hiába motoszkált az OFF ötlete régóta a fejemben, soha nem tudom kivitelezni.

Már az elejétől kezdve próbáltam ijesztgetni kicsit titeket, hogy ne legyen annyira sétagalopp az event. Döbbenten konstatáltam, hogy mennyire hatásosan műveltem ezt. Nagyon nehezen álltam meg néha, hogy ne írjak egy-két usernek, hogy nem, egyáltalán nem kell aggódnia a karakteréért, eszem ágában sincs kinyírni. Képzeljétek, volt, hogy konkrétan megírt PM-et x-eltem ki végül. Szóval erősen meg kellett küzdenem magammal is, miközben igen, valahol nagyon jól szórakoztam, amikor az új körök megérkezésekor mentek az agyalások chaten. Mert egyébként nem, soha ki nem bírtam végül, hogy JK user akaratától függetlenül pusztuljon el egy küldetésen. Ahhoz képest Vio eléggé halottnak tűnik így, igaz? Nos, akkor beszélgessünk még kicsit erről.

Néha úgy érzem, érdemes kicsit megerőszakolni a karakter jellemét, mert itt-ott befigyelhet egy-két plusz jutalom akkor. Néha én is ennek a partján állok, mert látom másoknál, hogy aki kicsit ügyesebben forgatja a szavakat, az úgy tud dolgokat műveltetni a karakterével, hogy közben végig karakterhű marad. Döbbenetes!
Máskor viszont haragszom miatta. Itt is például mélységesen együtt éreztem azokkal, akik komolyan agyaltak azon, a karakterük miért is venné vissza a NerveGeart. Született nem egy iszonyatosan kreatív megoldás: Peter, Mirika, Hinari, Anat – a teljesség igénye nélkül. Volt viszont, aki azt mondta, hogy a karaktere soha nem venné vissza. Igen! Tudom, hogy Tai-al nekem se nagyon lenne visszatartó erőm. Ezen annyit gondolkoztam, hogy mindenképpen szeretnék megoldást kínálni rá. Nem tudtam beharangozni előre, mert az utolsó kör lefolyása alatt zajlottak az egyeztetések, és így az event is veszített volna a súlyából, de most pótolom: mindenkihez, aki ilyen vagy olyan formában, de végigvitte az OFF-ot, intézek egy felhívást keringőre. Ez pedig az OFF 2.0: Log in/Log out! Külön meghívlak benneteket!

---

A jutalmazás:

Nagyon sok fejtörést okozott nekem a jutalmazás. Legszívesebben mindent a kezetekbe nyomnék, egy pluszpontot, plusz egy szintet, olyan 500 aranyat és még ércet/növényt is, látástól függetlenül. Jó lenne, igaz?

Megnéztem a korábbi eventeket, és zárásukat. Lássuk, végül hogyan sikerült egyezségre jutnom saját magammal: 500 karaktereket kellett, hogy írjatok, tehát 50 arany jár minden kör után. 5 körös volt az event, ez összesen 250 arany.

Minél többen nem fejezik be az eventet, annál többre taksálnám a teljesítők jutalmát.

Hatan nem fejezték be az eventet. Volt, aki már az elejétől kezdve nem írt, mások az első kör után döntöttek úgy, hogy nem folytatják, és két ember az utolsó körre hagyta abba. Mindegyik után tíz aranyat számolok, így hatvan arannyal bővül a jutalmazás. 310 arany.

A színesítő elemek, mint képek és... nos, talán csak a képek lesznek ilyenek, azokat nagyon szeretem. Nem tudom, hogyan fogom tudni "megfizetni" az árukat annál, aki beletesz ilyeneket (elképzelhető, hogy sehogyan), de azért biztatlak titeket a használatukra.

Nagyon sokat gondolkodtam, hogy mi legyen azokkal, akik rendre pakolták tele képekkel a reagjaikat, mert tényleg vannak olyan karakterek, akikhez egyszerűen nincsenek képek. És megfogott az is, amit anno Judy írt: itt a lényeg, hogy szavakkal ki tud fejezni magad, nem pedig képekkel. Egyet kell, hogy értsek vele. Ezért azt hiszem, ez először és utoljára lesz szempont jutalomosztásnál.
10 arany jár: Hermit, Allen, Mirika, Vio, Alex, Peter
20 arany: Anat, Szophie, Chitose, Hinari

Így, hogy a karakterek nem találkoznak, szeretném külön jutalmazni azokat, akik főkarakterrel és multival is végig fogják nyomni. Le a kalappal előttük! Már ha lesz ilyen.

Esu – Hermit páros! További 50 arannyal jutalmazom az elszántságot!


És végül 20 exp jutalomban részesítek még mindenkit, aki részt vett az eventen. Köszönöm nektek, hogy ott voltatok rajta! Így végül az alábbi jutalmak születtek:


Résztvevők

• Anatole Saito: 20 exp, 330 arany
  
• Violeta del Sanchez: 20 exp, 320 arany
  
• Kyuushiro: 20 exp, 310 arany
  
• Peter Worker: 20 exp, 320 arany
  
• Hinari: 20 exp, 330 arany
  
• Mirika: 20 exp, 320 arany
  
• Halász Alex: 20 exp, 320 arany
  
• Koshitsu Esutel: 20 exp, 360 arany
  
• Judy Noxia: 20 exp, 320 arany
  
• Ryuninji Ren: 20 exp, 320 arany
  
• Szophie: 20 exp, 330 arany
  
• Kazuma: 20 exp, 310 arany
  
• Chitose: 20 exp, 330 arany
  
• Hermit: 20 exp, 370 arany
  
• Askr: 20 exp, 310 arany
  

Gratulálok nektek!