Esutel vs Kyuushiro

Az ilyen párbajok, mint a most következő, általában valami klisével kezdődnek. Például alvás után kijövök az arénába véletlenszerűen választani egy ellenfelet, teendőim közben meglátok az utcán egy harcra váró fazont, vagy valami ilyesmi. Csak a szokásos események, amik nem unalmasak, hiszen minden kezdet nehéz, és mi tagadás, tényleg úgy találok a legkönnyebben ellenfelet, ha véletlenszerűen válogatok.
De én nem most jöttem ki a harctérre, hogy Fényes Vaskardomat forgassam. Éppen ellenkezőleg. Most fejeztem be egy harcot.
Még a véremben van a Holmes elleni küzdelem adrenalinja. Még emlékszem, hogy vágott bele a pengém a lábába, egy csapással eldöntve a párbajt. Még bennem van a győzelem érzete.
És persze a fáradság is.
Aaron eléggé kifárasztott, mi tagadás. Egy olyasvalaki ellen harcolni, akihez képest negyedakkora a fegyverkezelésem, nem túl pihentető, de hát mit tegyek, ha ilyen ellenféllel hozott össze a sors. Kardom újra a helyén pihen, én pedig elnyúlok egy padon, és kiélvezem a jól kiérdemelt pihenőidőmet.
Kis idő múlva felállok. Veszek valami ételre emlékeztetőt, azt majszolom, miközben az arénában járkálok. Nézem a küzdőket, a villogó pengéket, az elszánt arcokat. Nem sokan vannak itt, lévén reggel van, de azért egyre több WINNER felirat jelen meg a láthatáromon belül, amik ugye kis idő múlva eltűnnek. Már az enyém sem aktív, úgyhogy ideje újra megszerezni... vagy megadni egy ellenfélnek, ki tudja. A fáradságot már kipihentem, újra teljes erőmből tudok harcolni.
De vajon ki ellen? Ez itt a kérdés. Körülnézek a harcon kívüliek között, potenciális harcpartnert keresve.
...na jó, itt átveszi a kezdést egy klisé, de hát Istenem... nem lehet minden esemény tökéletesen passzoló.
Szóval, tekintetem megáll egy szőke lányon. Nem tudom, miért akarok vele harcolni, de indokra nincs szükség. Ha magas szintű, akkor legfeljebb jól elpüföl, de legalább tapasztalatot szerzek, az is valami.
Nyíltan közeledek felé, persze nem túljátszottan, inkább természetesen. Már messziről észreveheti, hogy ő lépteim célpontja. Mikor odaérek hozzá, jöhet a szokásos szöveg.
-Szia! Kyuushiro vagyok. Kiállsz ellenem egy fél életes párbajra?
Majd nyugodtan várom a válaszát.

Mikor felteszem az egyértelmű kérdést, a lány felém néz, és... ööö... néz.
Néz.
Nem mondom, ha tudtam volna, hogy a puszta jelenlétem ilyen nagy hatást gyakorol a csajokra, akkor jó pár dolgot másként csináltam volna. Mondjuk a szőkeség nem úgy néz ki, mint aki felfog valamit a külvilágból, nemcsak se kép se hang, valószínűleg a többi három érzékszervre történő ingert sem érzékelné. Meglepetésemnek nem mutatom jelét, mivel nem vagyok meglepődve. Ha leszólít valaki, hogy 'gyere, harcoljunk', az nem minden esetben megszokott.
De az arénában vagyunk... ha azt mondta volna, vár valakit, már le is mondanék a harcról. De hogy nincs kedve párbajozni? Olyan nem létezik. Legalábbis itt nem. És ha mégis, akkor majd én meghozom neki a kedvet a harchoz. Rajtam ne múljon, én csak jót teszek neki, hiszen a fejlődésre ösztönzöm!
-Szóval nincs kedved... ez az esetek kilencvennyolc százalékában azt jelenti, hogy félsz. És ha félsz, az azt jelenti, hogy azt gondolod, gyenge vagy a másikhoz képest. Vagy csak félsz attól, hogy elpüfölnek, nincs igazam? - kérdezem pimaszul.
-Nincs okod félni tőlem, hiszen én is kezdő vagyok. - óvatosan belecsempészem a mondandómba azt, hogy kezdőnek gondolom.
-Bár, ahogy elnézem, nem lenne esélyed ellenem... - szemtelenségem egyre csak nő, mivel feltett szándékom, hogy igenis harcolni fogunk. Újabb kihívást nem küldök felé. Minek? Majd küld ő, ha teljes lesz a siker. Testtartásom nyugodt, nem hanyag, arcomon nem tükröződik érzelem. Elégszer próbáltak már provokálni a való életben is, majd csak kieszközlöm valahogy a hölgyike dühét. És ha az meglesz, az egyenes út a harchoz.

Arcizmom sem rezdül, mikor Esutel furcsa tekintettel helyesli a mondandómat. Ügyes, nem ugrik a provokálásra. A kilencvennyolc százalékra csak bólogat, a kezdőséget még meg is ismétli. Aztán ugyanazzal a tekintettel válaszol.
Aha... nyilvánvaló, hogy átlát rajta, ezen a provokáláson csak egy hülye nem látna át. A lány pedig nem látszik hülyének, nagyon nem. Nincs pofázós hangulata? Remek, nem pofázást várok, hanem harcot.
Aztán... elfogadja a kihívást.
Nos, most meglepődök egy kissé. Bár ügyelek, hogy arcom kifejezéstelen maradjon, talán mégis látszik rajta valami a csodálkozásomból. Azt hittem, dolgoznom kell még ahhoz, hogy harcoljon velem. Ezek szerint vagy csak kérette magát egy kicsit, vagy unja a beszédemet.
Nos, igazából mindegy, melyik lehetőség áll fenn. A lényeg, hogy harcolunk, a többi részletkérdés.
-Örülök, hogy kiállsz ellenem... ezek szerint a két százalékba tartozol? - kérdezem nyugodtan, majd elfogadom a fél életes kihívást. A számláló elindul egy perctől, Esutel pedig távolabb áll, és felszerelkezik.
Hm. Egy másodperc alatt megtudtam két dolgot. Az egyik, hogy íjász, a másik, hogy valószínűleg, állításával ellentétben, mégsem kezdő. Olyan íjat, mint amilyen neki van, még nem láttam, tehát vagy magas szintű cucc, vagy speciális fegyver. Egyik lehetőség sem utal arra, hogy ellenfelem kezdő lenne.
A statjait majd megtudom, most ráér a kasztján gondolkodni. Íjász? Közel kell kerülnöm hozzá, ez az egyetlen esélyem. Az oldalról támadás hatásos lehet, hiszen irányt váltani és célozni egy íjjal nem könnyű... a valóságban. Íjásszal még nem harcoltam, szóval nem tudom, ebben a virtuális világban ez hogy működik. Azért remélem, meglehetősen reálisan.
Ja, amíg el nem felejtem... a speciális képességemre koncentrálok, mintha használni akarnám. Persze nem akarom, de így felmérem, van-e lehetőségem rá...
Semmi. Hát ez remek. Ezek szerint legalább négy pontja van speciális képességen. Mégis sokkal erősebb lenne nálam? Fogalmam sincs, de ha elvernek, attól sem lesz nagy bajom. Előrántom a Fényes Vaskardot, és küzdőállásba helyezkedem.
Az utolsó másodperceknél jár a visszaszámláló. Ahogy lejár, már rohanok is Esutel felé. Az már a tartásából világos, hogy átadja nekem a kezdeményezést, úgyhogy ki is használom. Másfél méterre tőle jobbra ugrok, majd felé vetődök, és csapok egyet balra és lefelé, a bal vállára, egy kézzel fogva a kardot. Ezután igyekszem kitérni oldalra egy esetleges lövés elől.

A Fényes Vaskard pengéje kéken ragyog, ahogy ellenfelem felé futok, támadási felületet keresve.
Mit mondjak, nincs nehéz dolgom. Esutel konkréten semmit nem csinál, csak vár a becsapódásra. Elbizonytalanodok. Fel akarja mérni a sebzésemet? Ilyen sok élete lenne, hogy nyíltan bevállal egy vágást az információért? Nem mondom, kemény csaj.
Ajaj, ez tényleg kemény... Egy élete nem ment le a támadásomtól. Tehát mindet elnyelte a páncélja. Na, egyre jobb a helyzet. Oldalra mozdulásom után hátrálok, hogy távolabb kerüljek tőle. És ez a hibám.
Ó, én marha! Akkora egy hülye vagyok. Íjász ellen távolságot tartani? Franc... támadása simán talál, részben azért, mert gyors és jól céloz, részben azért, mert én hibáztam. Páncélom lenullázódik, és életemből is vonódik le nem kevés. Egész pontosan az egynegyede. Micsoda véletlen, ő is hetet sebez.
Szóval gyors, erős és pontos. Jobb nálam. Simán le fog győzni. Hogy feladom-e? Frászt! Még csak most kezdődött a harc, és ha egyszer úgyis vége lesz, érdemes addig szórakozni, amíg tart.
Teljes gyorsaságommal felé lendülök, persze nem akarom megtámadni, csak a távolság csökkentése a szándékom. Persze nem sikerül, mivel gyorsabb nálam, de nem adom fel. Egy fegyverkezeléssel is küzdök, mert küzdeni akarok. Az erő mellékes. Szemem összehúzódik, majd megpróbálok támadó távolságon belül kerülni. Ha sikerül, az egy kézzel fogott karddal a lány hasa felé szúrok, miközben figyelem, nehogy új vesszőt illesszen az íjra. Ha a lövésre készülés bármely jelét látom, azonnal felkészülök, hogy félrevetődjek a támadás elől. Bár fegyverkezelésem gyenge, főleg egy íjászhoz képest, a gyorsaságom talán nem sokkal kevesebb, így remélem, hogy arra támaszkodhatok. Meg a taktikámra, ha egyáltalán az ér valamit jelen helyzetben.

Páncél: 0/2
Élet: 15/20

Sok meglepetést tapasztaltam már ebben az elmebeteg világban, de ez esélyes a döntőre. A Fényes Vaskard átszúrja ellenfelem testét, de nem ám az én érdememből.
Esutel nem csinál semmit. Tényleg emmit. Gyakorlatilag kétszer támadtam meg, és mind a kettőt beengedte. Mi van, ennyire biztos magában?
Újból követni próbálom, változatlanul teljes gyorsasággal. Az íjász értelemszerűen távolodik, de nem ám logikusan... szinte az én gyorsaságommal. Néha egy lehelletnyit begyorsít, néha egy kicsit közelebb enged, de persze nem túlságosan.
Ez játszik velem!
Hogy lehettem ennyire marha? Szinte természetes volt, hogy ő is teljes erőbedobással küzd, a támadások beengedése pedig... hát Istenem, betudtam a sebzésem letesztelésének. De csak egy kezdőként tekint rám, aki harmatgyenge hozzá képest. És mi a legjobb? Hogy igaza van. Valóban csak egy kezdő vagyok, aki nem sokra megy az egyes szintjével ellene. Mert hogy Esutel nem egyes szintű, az teljesen nyilvánvaló.
Meg sem lepődök, amikor szóban is elkezd ingerelni. Természetesen nem leszek ingerült, csak még egyszer átgondolom a helyzetet.
A speciális képességem használhatatlan. Valószínűleg minden statja nagyobb az enyémnél. Sokkal. Itt már a taktikázás is alig ér valamit, pláne, hogy ő sem hülye, szóval itt veszíteni fogok. Ezt már régebben elkönyveltem, de most bizonyossá vált.
Szóval csak nyugodtan. Szinte várom a végső lövését, ami elől nem valószínű, hogy ki fogok térni.
Utolsó akcióként megint megpróbálom utolérni egy rövid sprinttel, majd ha valamilyen rejtényes okból engedi, a Fényes Vaskarddal vízszintesen a dereka felé vágok. Majd... taktikát váltok, ami lehet, hogy meglepetést fog okozni. Teljes sebességgel elrohanok tőle, úgy 10 méter távolságra.

Páncél: 0/2
Élet: 15/20

Szenvtelenül figyelem az Esutel felé tartó pengét. Tudom, hogy be fogja engedni a támadást, minek izguljak? Talán csak örömet akar szerezni egy kezdőnek, vagy magasról tesz erre a párbajra, és túl akar esni rajta. Na jó, ez nem valószínű, hiszen akkor nem halogatná az utolsó lövést. Ellenem viszont senki ne hagyja magát! Ha megver, akkor megver, ez van.
Egy pillanattal azelőtt azonban, hogy a Fényes Vaskard célt ér, ellenfelem megmozdul. Ki akarja védeni a támadást. Gyors, de... nem eléggé, megint csökken az életcsíkja.
Ez meg mi volt? Megvilágosodott harc közben, és eldöntötte, hogy mégis komolyan harcol? Vagy ez is tettetés? Nem tudom eldönteni, olyan zavaros minden. Az első ellenfél, aki egyértelműen legyaláz. Jó, nem a győzelem a lényeg, meg úgyis fejlődök eleget, meg hasonlók, de ez nem változtat a lényegen.
Gyenge vagyok.
Eszeveszett tempóban rohanok. Közben hátranézek párszor, és látom, hogy Esutel követ. Gyorsan. Tehát mégis komolyan veszi? Megadja a kegyelemdöfést?
Mikor már elég közel van ahhoz, hogy lőjön, megpördülök, és pont a lány felé rohanok, kardom kéken felvillan. Itt a végső csapás ideje. Megsebzem őt, úgy, hogy nem hagyja magát!
Egy pendülő íjhúr... egy suhanó folt... egy apró lökés a mellkasomon...
A nyíl pont szíven talált, kicsivel azelőtt, hogy támadhattam volna.
Gyors. Az egy dolog, hogy a francba ne lenne gyors.
De ilyen pontos? Ilyen magas a fegyverkezelése hozzám képest? Nagyon jól céloz, még szép, hogy nem volt esélyem. Bár a sebzése is jó... pont akkora, mint az enyém.
Na most... ülök a földön, az életem sárgában, ellenfelem neve fölött megjelenik a WINNER felirat. Kardomat nem eresztettem el, bár semmi értelme a kezemben tartani. Lihegve nézek Esutelre, arcomról az elszántság nemhogy eltűnt volna, de most teljesedett ki igazán. Felállok elrakom a kardom, és kezet nyújtok.
-Gratulálok, nagyon jó vagy. Ha nem hagytad volna magadmeg sem tudtalak volna sebezni. - mondom őszintén és egyszerűen. Még mindig lihegek egy kicsit, elvégre a kitartásom nincs a topon, de azért egyenesen állok, és indokolatlan elszántsággal nézek Esutel szemébe. Indokolatlan...? Talán mégsem...

Páncél: 0/2
Élet: 8/20, de már úgyis mindegy, mennyi

Vége.
Ez az egy szó jár a fejemben. Vége a párbajnak. Veszítettem, ráadásul csúfosan, de ez egyáltalán nem kedvetlenít el. Azt hittem, hogy az első egyértelmű vereségem rossz érzés lesz, de nem. Egyszerűen csak még jobban meghozta a kedvem a fejlődéshez, ezért az az elszánt tekintet.
Na jó, most már kicsit lenyugtattam magam, legalábbis külsőleg. Már nem olyan vakmerő az arcom, miközben volt ellenfelemmel szemben állok, visszaszerezte a szokásos nyugodt kifejezését. Persze belül ugyanolyan vagyok, harc után mindig ilyen érzésem van. A harctól nemcsak fejlődöm, de meg is hozza a kedvem a fejlődéshez, szóval duplán hasznos. Ami az én esetemben jól jön. Túl sok időt vesztegettem el a két gyilkos hajkurászásával, ráadásul a semmiért. Nem koncentráltam a fejlődésre, nem akartam erősebbé válni, most azonban tudom, milyen érzés. Tudom, hogy teszek valamit a kijutásunkért, hogy nem vagyok haszontalan, hogy túllépem azt a digitális adathalmazt, ami a testem ebben a játékban. És tudom, hogy sikerülni fog, mert akarom, hogy sikerüljön.
-Igazad van, az nekem is unalmas lett volna. Jót tett egy komoly küzdelem, még ha annyira nem is vetted komolyan. Legalább megtudtam, milyen egy sokkal erősebb ellenfél ellen küzdeni.
Azon, hogy nem annyira jó, én is elmosolyodom.
-Én a kettőnk közötti erőkülönbségről beszélek. Nem tudom, le foglak-e hagyni valaha, de az biztos, hogy ha rajtam múlik, meglesz a visszavágó is. Én is élveztem, legalább megtapasztaltam, milyen egy távolsági harcos ellen küzdeni. Még találkozunk, Esutel. - köszönök el tőle, majd megfordulok, és elhagyom az arénát. Ideje utánanéznem, mi is ez a White Rose, amit elvileg kinéztem magamnak...

[Én is köszönöm a párbajt, nekem és a karakteremnek egyaránt élvezetes volt. Nem kell többet írnod, most elég ennyi. Találkozunk még, ne félj ]