Alicia vs Esutel

A napom átlagosnak indult, kimerészkedtem hát egy kicsit a szabadba, szét nézni, mi oda kint a divat. Amit kint láttam, elkeserített kissé. Sok játékos már számomra elérhetetlennek tűnő szinteken volt. Én meg a játék kezdete óta, nem tettem le semmit az asztalra. Még mindig ugyan az a kezdő vagyok, aki voltam. Egy biztatásom volt. Az pedig a kismacskám, Neko. Nem tudom, honnan csapódott hozzám, de mindig velem van. Ma is, olyan macskás kedvemben voltam, ezért olyan macsakfüleket kreáltam magamnak. Jó ez a képesség, igaz, még teljesen nem tudom használni. De a ruhás része, bejön, mert megcserélhetem a ruházatom. Miközben a városban sétáltam, megszólított egy leányzó. A leányzón csuklya volt, és természetesen köpenyben volt. Gyakori a köpeny, de én valamiért sosem hordtam még. Igazán nem tudtam, ki ő, vagy mi ő, azt sem, hogy hogyan néz ki, de egy érdekes kérdést tett fel, komolyabb arccal. Ki akart hívni egy párbajra. Hirtelen jött kérdés. Alkalmas volt számomra, mivel megmozgathatnám a csontjaimat. Még nem is harcoltam játékos ellen. Sőt, szörnyeket is alig-alig öltem, ezért vagyok még mindig egyes szintű. Épp azon voltam, hogy elfogadom a dolgot, de ekkor beugrott egy fontos dolog. Hányas szintű az ellenfelem? Mert ha nagyon magas, akkor nincs értelme ellene küzdenem. Á, de egye fene, kiállok ellene. Ha sokkal nagyobb mint én, akkor legalább megtudom, mit jelent a szint különbség itt. Sosem játszottam netes játékokkal, főleg nem ilyenekkel, nem tudhatom.
- Rendben van, kiállok ellened. Alicia vagyok.
Elejtettem mondatom közben, egy cuki mosolyt. Neko is velem volt természetesen. A karjaimban tartva szoktam sétálni vele. Most leraktam a földre, és elhessegettem egy kicsit.
- Menj, sétálj egy kicsikét.
Mondtam neki. A harcban úgysem tudna segíteni nekem, mivel csak egy macska. Nem állatidomár pet. Olyan mint egy mob, de mégsem. Minden esetre, nem akarnám, hogy a lány levágja a macskámat. Intettem hát magam elé, és dobtam is a fél életes párbajra hívást az ellenfelemnek. Tudtam, hogy hogyan kell, mivel unalmamban, olvasgattam a kezdőknek szóló könyvet, amiben benne vannak ezek az alap dolgok. Még mielőtt ellenfelem elfogadta, szóltam neki:
- De várj, ne zavarjunk az embereknek, túl sokan vannak itt, nem alkalmas hely a párbajra.
A mondatommal odébb próbálok menni, ha jön velem, akkor megyek, de ha nem, akkor csak maradok. Intek majd magam elé, és lehívom az egy száll kardomat. Megváltoztatom a ruhámat valami kényelmesebbre. Mert egy szoknyában nem lenne olyan kényelmes harcolni. A kardom is megváltoztatom egy picit, fényes lesz. Valami ilyesmi módon nézek ki:




//Persze nem ilyen menő pózban állok //
Persze, ez alulról is sötétesen néz ki. Szóval ugrás közben, semmi villantás.
- Rendben, kezdjük.
Mondom aranyos, kislány hangon, és már csak a reakciójára várok.

*Baromira meglepődtem, mikor reményem bejött. Azért azt reméltem, hogy a hitem nem ilyen. A hitnek az a lényege, hogy nem lepődök meg, ha beteljesül. Na ez mindegy is. Most meglepődtem, mert nyugodtan igen mondott a lány*
~ Ohjaj, csak nem nagy fába vágtam a fejszém?! ~
*Reméltem, hogy nem egy multiharcoshoz van szerencsém, mert akkor szívtam. Mindegy, gyakorlat teszi a mestert. Reméltem, hogy kettes szintem azért már jó valamire, s a kezdetek városában nem botlok majd bele egy 10es szintűbe. Oh, hogy nekem micsoda emlékek is jutnak eszembe?! Csúnya, nagyon csúnya emlékek, de nem is foglalkozom velük, csak nézem, ahogy a macskát arrébb hessegeti a lány, s közben tanulgatom a nevét, mert ahogy ismerem magam, képes vagyok elfelejteni rögtön azután, ahogy megmondta. Már meg is hívott a buliba. Épp elfogadnám, amikor megszólít. Kellemetlen érzéssel körbenéztem.*
~ Ch... úgy sem árthatunk nekik. ~
*Visszafordultam, de azért bólintottam. Felőlem, ha neki úgy jó! Arrébb másztunk. Majd szólt, hogy kezdhetünk. Még nem fogadtam el a felhívást, hanem "lomtáramból" előhívtam az íjat és a tegzet. Felkészülve a harcra. Hisz nem tudhatom, hogy a lány nem akar-e azonnal támadni. Furcsa lesz egy íjász és kardos harca egymás ellen. Be vagyok tojva, mert félek, hogy fájni fog, de ugyanakkor tudom, hogy nem fog fájni, de attól még az érzés ott van, félek, és kész. Na de végre elfogadom a felkérést, s hátrálok. Már elő is veszem a nyílvesszőt, s az idegre helyezem. *
~ Ha még az ideg bezsírozásával is foglalkozni kellene, kiakadnék! ~
* Próbáltam keménynek látszani, arcom komoly és határozott volt. Nem fogok egy helybe állni, de előnyben vagyok, mert távharcos vagyok. Ki is lövöm az első nyilam a lány felé. Furcsa érzés. Furcsa tudni, hogy biztos nem ölöm meg, pedig egyenesen a felső testébe lövök, ha célt ér a nyilam. Akármi is történik, arrébb futok mindig figyelve a lányt. Igyekszek támadásai elől kitérni, ha lehetséges. De újabb támadást nem tervezek még. Szeretném megfigyelni az ő képességeit. *

Élet 5
Fegyverkezelés 7+1
Erő/Irányítás 0
Kitartás 1
Gyorsaság 4
Speciális képesség 3
Páncél +2
HP tehát 25

Ellenfelem komolysága határtalan. De miért is ennyire komolyak az emberek erre? Talán mert elfelejtik, hogy valójában az életet élvezni kell, nem pedig azon nyüzsgődni, hogy mikor jutunk már ki innen. Sőt… Leszámítva azt, hogy nincsenek itt az eddigi barátaim… Nekem tetszik ez a világ, jobban mint a másik. Itt nincs fájdalom, ami jó, nincs az az óriási technológia. Persze, még a levegő is jobban esik itt, mint odakinn. Ellenfelem, Esutel, felkészült a harcra. Előkapta a fegyverét, és már lövőhelyzetbe is állt. Azért én is megemeltem a kardom, egy kézzel tartva azt, jelezve, hogy jöhet az a lövedék. Tudtam, nehéz dolgom lesz. Ő lehet, hogy jobban fel van fegyverkezve mint én, de lehet, hogy nekem lesz előnyöm abból, hogy csak egy kardom van, páncélzatom nincs is. Mint ahogy várható volt, ellenfelem lövést indított ellenem. Nem harcoltam még játékos ellen. Ez lesz az első alkalom, de az első alkalom, mindig különleges. A különlegesség abban rejlett, hogy távharcos az ellenfelem, ezért közel kellene maradnom. Próbáljuk hát meg ezt a taktikát. Mikor láttam, hogy lövi felém a nyilat, gyorsan elkezdtem felé futni. Futás közben sikeresen kikerültem a nyilat, de a széle megcsapta az arcomat. Mivel nem volt hülye az ellenfelem, és tudta, hogy a fejét kell célozni az ellenfélnek, ott a leggyengébb. Ez 4 sebzéspontot okozott nekem, ami valljuk be, eléggé sok. Ez fogja eldönteni a fél életes párbajunknak a sorsát? Én remélhetőleg már elég közel kerültem hozzá. Ha úgy érzem, hogy ellenfelem eléggé a közelemben van, akkor tapasztalatlanságom miatt, a mellkasát próbálom megszúrni. Sokkal jobb lett volna valahonnan oldalról vágni, mivel egy íjjal nem sokat tehet az ellenfelem. A találatom sikerességétől függ, hogy mit cselekszek tovább. Ha a támadásom talál, akkor hátrébb ugrok, és megpróbálok védekezni ellenfelem támadásától. Viszont, ha nem sikerül a támadásom, akkor megpróbálok olyan közel maradni hozzá, amilyen közel az atom van az elektronjaihoz. (Szóval eléggé közel próbálok maradni) De nem csalás, nem ámítás, tapasztalatlan vagyok, nem találhatok elsőre, sőt lehet, hogy magamat sebeztem meg, oly ügyetlen voltam. Az ellenfelemről az les, hogy ő egy komoly ember. Elhatározott mindenben. Igazi hős alkat lehet. Ellentétben velem. Nálam igazán nem is formálódott ki az, hogy most miért is harcolok. De neki, ezzel az elhatározottsággal, biztos van valami célja a játékban. Talán egy barát, talán csak a játék átvitele és visszatérés a való életbe. Lehet, hogy jobban meg kellene ismernem ez után a harc után. De jelenleg, mégis csak az ellenfelem. Nem ellenség, csak ellenfél. A kettő között, igazán nagy a különbség.





Élet 4
Fegyverkezelés 2
Erő/Irányítás 3 +2 Összesen 5
Kitartás 2
Gyorsaság 3 +2 összesen 5
Speciális képesség 2
Páncél 0

Élet összesen 20, de most már csak 16. Mivel az a nyílvessző leszedett négy pontot.

PS: Módosítottam, mert kihagytam véletlenül egy részt Rosszul másoltam át ide.