Alicia vs Jin

Már-már élvezni kezdem a játékban töltött napokat. Nagy sajnálatomra, a macskám, Neko, eléggé hozzám nőtt. Nem úgy értem, hogy ez probléma lenne, de mégis egy program. A való világban nem ilyen lenne, sőt, lehet ott nincs is ilyen macska mint ez. Minden esetre, a készítők jól imitálták egy macskának a viselkedését. Csak az a dolog nyugtalanított, hogy mit fogok én csinálni nélküle, ha kijutok innen… Ma nagyon macskás kedvemben voltam, ezért két fülecskével rendelkező hajráfot vettem fel, és úgy indultam neki a nagyvilágnak. Az idő kint tökéletes volt. Mint mindig, Neko is jött velem. Lusta volt járkálni, mindig a vállamon gubbasztott, vagy épp a karjaimban pihent. A fejemen is szeretett fészkelődni, de az annyira nem tetszett nekem, borzos leszek tőle. Ruházatom most átlagos volt, szoknya, laza kis felsőrész, pont ahogy kell egy meleg nyári (virtuális) napon. Ismerkednem kellett. Mert még szinte senkit nem ismerek itt. Legalább is az ellenkező nem képviselőiből nem nagyon. Unalmas nap volt ez a mai. A városban sétáltam, de ekkor, mintha egy szivárvány ment volna át a fejemen, kitaláltam, hogy mit fogok csinálni. Fogócskázni! A cicámmal! Tökéletes ötletnek találtam a dolgot, ezért felkaptam hát a macsekot, és magyarázni kezdtem neki:
- Fogócskáááázzzuuuunkkk Nekooo~~~~! - :3
Neko megértette, hogy mit akarok tőle. Olyan volt mint egy ember, megértette, ha beszélnek hozzá. Persze nem mindig, ha nem akarta megérteni a dolgot, akkor rá se konyított. El is ugrott hát tőlem, és elkezdett futni, én pedig utána. Az emberek körülöttem hülyének nézhettek, mert egy macskával fogócskázni a város közepén, nem egyszerű dolog. Neko bemászott mindenhova, emberek közt, alatt, fölött, mindenütt. Nehéz volt követni a macsekot. De végül csak dűlőre jutottam ebben a macskajátékban, ki fogócskáztuk magunkat a városból. Addig-addig, míg ki nem értünk egy mezőféleségre. Ott folytatódott aztán a harc. Persze, a kis ördögmasina gyorsabb volt mint én, nem sikerült elkapnom. Egy domb felé vetette az irányt. De belassult egy kicsit, ezért én beleadva minden erőmet, a dombtetőn álló macskára ugrottam. De ő ügyesebbnek bizonyult, és elfordult, én pedig egy kicsit elszámoltam az ugróerőmet, és túlugrottam a domb tetejét. Röptömben, egy fiút pillantottam meg még esésem előtt. Pont úgy estem, hogy még mélyen, s romantikusan a szemébe tudtam nézni. Már amennyire romantikus lehet egy repülő lány, aki épp feléd tart. Na vajon mi a folytatás? Hát persze, hogy telibe trafáltam a srácot. Rá estem. De csak azt éreztem, hogy viszonylag puhára esek. Kicsit magamhoz térve, feküdve a fiún, mondtam neki:
- Sz-szia. Alicia vagyok.
Persze, fogócskázni nem szoknyásan fogócskáztam. A képességemmel a fogócska kezdetén megváltoztattam a ruházatom. Valami nadrágféleségre, mert szoknyába nem a leg illendőbb fogócskázni. Neko valahol oldalt megbújt a fűben, szinte éreztem, hogy a kisördög kacag magában.

A fiú felettébb könnyen fogadta az ajánlatot. Már menni készültem, erre bumm, elfogadja az ajánlatomat. Igaz a párbajról nem mondott semmit… Most akkor nem tudtam, hogy mi, hol, merre és, hogy hány méter. Látszott rajta, hogy keresi a macskát valahol oldalt a fűben, gondoltam, megkönnyítem a dolgát.
- Ne keresd a macskát. Amikor kicsinál valamit, mindig eltűnik a látóhatárról.
Hát rendben. Azt mondta, hogy bármilyen játékban benne van, akkor játszunk le egy szimpla párbajt. Végül is, miért ne?! Intettem magam elé, s lekértem az egyetlen felszerelésem, a kardom. Még mindig nem értettem, hogy miért pont ilyen képességgel ajándékozott meg a játék? Talán ezért, mert tudta, hogy nem bírtam volna ki a páncélok hordozását? Mert azok olyan kényelmetlenek, hogy csak na. Miután lekértem a kardom az inventorymból, átváltottam valamilyen zártabb ruhára, amiben kényelmes harcolni. Persze a képességemet használtam, és természetesen úgy, hogy a ruha átformálódása közben, nem látszott ki semmi, ami zavarba hozhatta volna a fiút, vagy esetleges orvérzést okozhatott volna számára. Utáltam a slamposan kinéző kardomat, de hála újra a képességemnek, képes vagyok azt is átformálni. Hosszú éjjeleken gondolkodtam azon, hogy milyen legyen a kardom. Igazából egy csomó kardkinézet született meg bennem. De most egy kicsit combosabb, amolyan ijesztő kardra tettem a lelki voksomat. Ezért átformáltam a kardomat a képnek megfelelővé.

A kardot elbírtam az egyik kezemben, de annyira jól nem tudtam forgatni. Mivel a fegyverkezelésem nem volt a szintek magaslatán. Ha szintet lépek, akkor tuti, hogy azt meg a gyorsaságomat fogom fejleszteni. Ez lesz a legjobb megoldás a jövőben, hogy ne legyek hátrányban a képességem miatt. Kis szépítkezésem után, a férfiúhoz szóltam újra:
- Na, akkor, gondolom benne vagy egy kis játékos párbajban . **
Ha mondott valamit, ha nem, én intettem magam elé. Szokásosan, legördült a kis menü, ott pedig a párbaj opciót választva, kihívtam az előttem álló fiút egy szépséges párbajra. Mivel játékos volt, ezért legyen fél életes. Az első sebződésig menő párbaj nem jó, az túl rövid lenne, az élet/halál típusú párbajt meg nem kedvelem. Nincs elég merszem ahhoz, hogy más ember kezébe adjam a sorsomat, főleg, ha az az illető az ellenfelem. Igazából, jól jönne egy igazi barát, akinek hihetek. De még, olyat nem találtam.
- Kezdődjön hát, a jááátééééék.
Mondtam neki, majd hátráltam tőle egy pár lépést, és a kardot felé szegeztem. Csak akkor, ha elfogadta a párbajra hívást, ha nem, mert ilyen is lehetséges, akkor ezt a cselekedetemet úgy kell venni, hogy meg sem történt.

//Akkor a kövi postodban már támadhatsz felém, ha gondolod //