"Az éhezők viadala"

Ott ültem kint, a terasz korlátjába csimpaszkodva, miközben a kis Jeanie társaságát élvezhettem. Szerettem a kislány közelében lenni. Régi, szép emlékeket elevenített fel, és bár nem voltam vele annyit, mint kéne, mégis a húgomként tekintettem rá. Még ha ő nem is gondolta ezt, túlságosan lefoglalta a bátyjának gyásza, így tudtam átsegíteni a nehéz időkön. Az istálló megnyitása is rengeteg lehetőség volt erre. Szerette a dolgát tenni. Látszólag még odakint is érthetett az állatokhoz - nem csak Hati, de az eddigi összes Chocobo szívesen fogadta lágy kezének tapintását. Egy falatnyi mennyország. Ha belegondolok, a kislány nekem is segített. A szörnyeteg miatt részben én is egy vadállat voltam, akit meg kellett szelídíteni. Te nem vagy szörny, nem lehetsz az - ennyi elég volt ahhoz, hogy megváltozzak. Jean bölcsnek mutatkozott, talán túlságosan bölcsnek is. Túl sokat tudott, a korához képest. Még Shiki gyilkosáról is volt véleménye, melynek igazat kellett adnom - ő volt a szörnyeteg, amiért a lány vére a kezére tapadt. És így ültem ott is, a felkelő napot szinte magasztosan fürkészve, már-már vidáman, élénkülve gondolkodtam. Soha nem voltam jobban, mindaddig, amíg el nem tűntem a lány és a démonfarkas szeme elől. Mi történik?

Mintha a történelem ismételte volna magát, úgy történt ez is. Fogalmam sincs, miért, hogyan, milyen eszközzel kerültem oda, ahol minden elkezdődött, noha Kayabától minden kitelhetett. Talán újra akarja kezdetni velünk. Talán lenullázza az eddigi tapasztalatpontjainkat, és elveszi a hűn megszeretett petjeinket - már akinek milyen kapcsolata van az állatkájával. Mindenféle rémes gondolat futott át az elmémen, s a sok aggodalomtól már-már megfájdult a fejem. Jogosan aggódtam, mert ismét azon a téren voltam, ahol el lettek magyarázva az instrukciók a haláljátékról. Azonban nem erről lehetett szó - ahhoz túlságosan kevesen jelentünk meg, viszont köztük is viszonylag sok embert ismertem. Bármiért is idéztek meg, tekintetemmel az egész teret körbepásztáztam, ismerős arcok után kutatva. Megnyugvás futott át rajtam, amikor megpillantottam céhtársaimat, viszont kételkedés töltött el, amint Annát is megláttam. Nem tudtam, mit gondolhat arról. Hatit már meg kellett leckéztetnem, amiért olyan meggondolatlanul kikotyogta, viszont valamelyest megkönnyítette a dolgomat. Bármily kétség is volt bennem, odamentem hozzá. Szükségesnek éreztem, hogy ott legyek, bármiről is legyen szó. Egy szelíd mosollyal üdvözöltem, majd a kivetítőre néztem, s hallgattam az instrukciókat. Egy élet-halál harcról volt szó, ahol egymással kell harcolnunk, ráadás gyanánt a többi játékos premier plánban nézhetik végig. Már meg se lepődök, amit ez a rohadék jól megszervezett a saját szórakoztatására.
- Hogy milyen aberrált ember ez a Kayaba... Mégis kit szórakoztatna ez a maszlag? - adtam hangot véleményemnek, karba fonott kézzel, miközben továbbhallgattam az alapokat. Dühített, mert újabb alkalma nyílt arra, hogy még több fájdalmat okozzon másoknak. Hogy lehetett valaki ennyire gonosz és szívtelen? Nem akartam újra azt a szomorúságot, azt a gyászt átérezni, s persze másnak se kívántam ezt - főleg a lánynak nem.
Amint véget ért a tájékoztató, őrá néztem. Nem válhattunk el, ahogyan a többi barátokkal sem. Mégse vettem fel mással a kontaktust, csakis Annára összpontosítottam. Egyáltalán nem tudtam elképzelni azt, hogy egymás ellen harcoljunk, az életünkért - vele végképp nem. Egy valamit viszont tudtam: el kell venni az élvezetet attól a perverztől, hogy egymásra támadunk. Így, ezekkel a gondolatokkal nyújtottam a lány felé kezemet, egy halvány mosolyt eleresztve, miközben vészesen fogyott az időnk.
- Együtt, jó? - mondtam, alig hallhatóan, mialatt a válaszát vártam. Kíváncsi voltam. Habár ez a szemét egymásra akart uszítani bennünket, kitűnő alkalom nyílt arra, hogyan boldoguljak a démonfarkas támogatása nélkül is. Meg tudom-e védeni őket, a saját erőmmel is? Ez az, amit meg akartam tudni, és ehhez kellett a démonóriás, Ifrit ereje is.  

...

Egy verseny, aminek a végén csak egy maradhat. Túlságosan is egy kaptafára épülnek a játék eventjei és küldetései, ahhoz hogy ez meg tudjon lepni. Viszont az, ami itt várt rám sokkal rosszabb volt ennél. Itt nem küzdhetünk a saját felszerelésünkkel, mint máshol. Mindent elvettek. Mindent!
Nehezemre esett elviselni a gravitáció nyomását mely mintha most ezerszer erősebb lett volna. A ruhám bal ujja üresen lógott. Nem mertem megnézni. Lesokkolt a tudat. Az agyam makacsul adta az újabb parancsokat de nem volt, ami válaszoljon. A Parazita hallgatott. Eltűnt. Nem! Nem voltam hajlandó elfogadni. Az egyetlen, aki mindig velem van, akire számíthatok és sosem hagy cserben. Itt van. Az inventorym üres de itt van. Itt kell lennie. Nem vehetik el tőlem. Már az enyém, és míg élek az enyém is lesz. Nem érdekel, mit mondanak. Nem érdekel, mit tesznek. Nem számít, mit akarnak. Ha kell, fél kézzel tépem szét őket de, őt nem vehetik el. Körbevesznek a tolvajok de, nem állíthatnak meg. Egy ismerős lány arca úszott be elém. A megjegyzésére fellobbant bennem a harag de nem kísérte a Parazita ismerős jelzése. A jobb kezem meglendült, és ha nem lassítom le, talán bukfencezett volna egyet az ütéstől. Azonban két dolog megállított. Már ebben a pillanatban is figyelhetnek de, ami fontosabb, ez a lány jelentheti a győzelmemet. A kezem a vállán állapodott meg - talán a kelleténél kicsit erősebben szorítva - és közel hajoltam hogy a maszk nyílásán keresztül tisztán láthassa a dühödten szikrázó szemeimet.
– Van egy megállapodásunk… és még egyszer ki ne mondd a nevét! - sziszegtem felé. - Kell egy terv. - morogtam halkan felegyenesedve és a többieket végigmérve. Ki kell jutnom de, ehhez félre kell állítanom őket. Sokan a helyükön maradtak és hozzám hasonlóan a többieket figyelték, de egy nagyobb csapat is gyülekezett a JL vezére körül. Arrébb viszont megláttam Szophiet egyedül, amitől kelletlenül felmordultam. Pont azt az egy embert hozták ide, akit a legkevésbé sem akartam itt látni. Egy részem oda akart menni hozzá de gyorsan elhallgattattam. Maradjon csak egyedül. Talán nem él majd, addig hogy találkozzunk… remélem. Már tudtam, mit kell tennem.
Aikohoz fordultam még mindig a vállát szorítva.
– Ne maradj le. Ne kérdezz. Csak tedd, amit mondok és… - élni fogsz - akartam mondani. - eljutsz a végéig. - fejeztem be. Miért is hazudjak neki? Ha úgy alakul én magam fogom őt megölni. Nekem viszont élnem kell, és ölnöm kell. Ahogy eddig is… csak így nyerhetek… nem igaz?

Mint a legtöbbször, elvoltam a magam világával (mint martiniben a lime ). Ott voltam az Ovidiusban, és a kiállított zongorának támaszkodva, az eget kémleltem. Hogy mit vártam tőle, egy nagyon jó kérdés. Egyszerűen csak úgy tartotta kedvem, hogy azt nézzem, semmi több. Tarkóm mögött hátrakulcsoltam kezeimet, és egy darabig lehunytam szememet, átadván magamat a nyugalom egy felsőbb szintjének. Tökéletes - ezt mondják arra, hogyha valamiben egy cseppnyi hiba sincsen. Legyen az bármi ezen a kerek világon, bár én sem voltam egészen biztos ebben. Keveset tudtam - talán túlságosan keveset, hogy bármit is tudjak az odakintről: a helyről, melyet az idegenek annyira emlegetnek, és imádnak. Nem ismertem, még az érzést sem, milyen lehet. Jó? Rossz? Keserű? Édes? Egyáltalán lehet-e szavakkal leírni, miféle hely az? Lehet, hogy hasonló Aincradhoz, csak... valószerűbb? Nem értettem ezt a szót, csak hallottam. Nagyon sok időm van arra, hogy az idegeneket megfigyeljem: minden mozdulatukat, szavaikat, érzelmeiket, sőt, még azt is, hogyan alszanak. Egy apróbb mozdulat is sok mindent elárul, csak jól meg kell figyelni őket. És hogy bevalljam az igazat, több, mint fél év elég volt ahhoz, hogy kiismerjem őket: ostobák. Megmaradnak elég ostobáknak a túléléshez. Ostobák, de érdekesek. Sosem tudják, mikor kell abbahagyni vagy feladni. Így, ezen az őszies délelőttön gondolkodtam, a szabad ég alatt, már-már a zongora sima lapjára fekve. A szellő száraz leveleket bágyadtan, udvariasan hordta magával. Melankolikus és frusztráló gondolatokat keltett bennem, habár az ősz kifejezetten szép volt. Illett a hangulatomhoz. Illett a helyemhez. Illett a melódiámhoz. Mindenemhez illett. És ahogyan ott ténferegtem a saját gondolataimmal, egyszer csak történt valami - valami, amit egyáltalán nem akartam, mert kényszerítettek rá. Pontosan úgy, ahogyan a megszálló is, és semmiképpen sem szerettem volna ugyanarra a sorsra jutni - semmiképp sem. Még az is átsuhant az elmémen, hogy az a szörnyeteg visz el onnan, a bosszúszomja miatt. Ha élne, dühös volna, mert ők meghiúsították az ördögi tervét. Egy csöppet sem aggódtam: ha akkor sikerült megállítani, most sem lehetett másképp. Azonban egészen más látvány fogadott, mint amire eredetileg számítottam: a főtér, kisebb tömeg, nagyjából úgy, amit a játék kezdetének neveztek. Ugyanakkor jóval kevesebb idegent láttam, ami arra adott következtetést, hogy valami különleges próbatétellel kell szembetalálnom magamat. Meg nem mozdulva pásztáztam körbe tekintetemmel a jelenlévőket, kikre-mikre számíthatok. Lógó tagokkal, kissé csodálkozva hallgattam meg a feladatról szóló instrukciókat - haláltusa, mi? Szóval ennek az akárkinek, Kayabának - kit eddig az apámnak gondolhattam - nem elég az a sok áldozat: többet akar. Az emberek mohósága nem ismer határokat, és erről maga Aincrad építésze tett tanúbizonyságot. Nem tápláltam se haragot, se dühöt, és nem tettem rosszhiszemű megjegyzéseket, mely az Építészt gyalázták - egyszerűen csak csodálkoztam az emberi mohóságon úgy, mintha valaki még nem látott volna valamit. Azon is csodálkoztam, hogy a többi idegen már szervezkedésbe kezdett, ki kivel legyen.
- Nem mindegy? Ha úgy is csak egy maradhat, minek kötnek szövetséget? - motyogtam magam elé, nagyobb gondok híján. Minek okoznak fájdalmat azzal, hogyha az elején karöltve küzdenek, utána egymással végeznek? Néha nem értettem az emberek ostoba logikáját, de hát nem lehettünk egyformák. Ha arra kerülne sor, inkább visszautasítom valakinek a barátságát, hogy fölösleges fájdalmaktól kíméljem meg az illetőt. Minek olyan vadállatot beidomítani, ami kellő gondviselés hiányában újból vad lesz? Tiszta időpocsékolás volt egy ideiglenes barátságra alapozni a túlélést, ami még akkor sem garantált: ki tudja, mit tehet meg ez az idegen, ha Istenként járhat-kelhet Aincradban. Ahogyan a visszaszámláló miatt kevés időm volt, még utoljára körbe néztem a jelenlévőkön, kikkel is van dolgom, azután csöndben, nyugodtan vártam a nullát, a haláltánc kezdetét.

10. OK. Felfogtam – hát, nagyjából ennyiben is tudtam maradni magammal, mert képtelen voltam elég gyorsan kapcsolni: mégis mi történt? Mert kicsit túl sok volt a hirtelen újdonság: felfogtam a teleportációt, és hogy aztán új helyre kerültem. Kiszúrta szemem a kivetítő, és természetesen futattam át szememmel a rajta lévő feliratot is. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Nem elég!
Zavart a visszaszámlálás.

9. Abban biztos voltam, hogy az én arcomra nem ismerhetnek rá túl sokan. Ellenben felfedeztem, hogy elég magas szintű játékosokkal kerültem össze. Ismertem őket. Legalábbis az arcukat. Bossról. Még a végén lesz értelme, hogy elkövettem azt a baklövést, hogy közéjük léptem egyszer.

8. Felmerült bennem, hogy bevetek gyorsan valami átalakítást. Persze-persze, ez elég röhejes gondolat volt, de fő az inkognitó, meg a bevett szokások érvényesülése. Hiszen nem véletlenül rögződtek azok a beidegződések: szükség van rájuk. Csak már késő… Hogy is mondjam szofisztikáltan? Fenébe? Nagyjából…

7. Infók! Szükségem van rájuk, így még egyszer átfutottam a szöveget. Negyedszer? Nem számított, mert most se igazán fogtam fel belőle semmit. Nem vagyok jó tömegben. Zavarnak a többiek! Ha egyedül lettem volna, szépen, módszeresen kivonatolom magamban a szöveget. Persze. Így viszont vállamon nyugodott a tömeg terhe is. Azon járt az agyam, hogy biztos mindenki más már rég tudja, hogy mi is ez az egész, mit fog csinálni, hogy… mégis mi történik.

6. Elhatároztam: egyedül leszek. Persze, ez nem egy professzionális gondolat, mondhatnám úgy is: alap, de azért megnyugtatóan hatott rám a gondolat, hogy eddig eljutottam. Már van valamim.

5. De több nincs.

4. Se ötletem.

3. Se tervem.

2. Se szövetségeseim – néztem rosszallóan azok felé, akik barátkozni kezdtek.

1. Mindegy, eddig is kibírtam egyedül. Sőt! – húztam ki magam. Készen álltam!