"Az éhezők viadala"

Nem, a csiga nem volt idomítható, vagy csupán csak nem Gáspárnak kellett volna ezzel próbálkoznia. Hogy ő a karját nyújtotta, úgy a csiga támadta is azt. Meglepődött a kobold ezt illetően, hitt benne, hogy velünk tart majd a csiga, de nem, csalódnia kellett most. A kobold a földhöz vágta, majd rúgott bele még egyszer, hogy semmivé váljon az állat. Dühében még talán nekem is nekem támadt volna, de szokatlan mód erélyesebb voltam most tőle. Kellett, hogy erélyesebb legyek, nem akartam veszni hagyni őt, nem akartam hogy az indikátorának a színe ismét vörössé váljon. Mondjuk nem tudtam, hogy ez egyáltalán lehetséges volt e, de inkább nem kockáztattam.  
- Elég! – messze visszhangzott a szavam a sziklák közt és intettem is nyugalomra a vadul kalimpáló bundás társam.
Nem csodálkoztam, csodára én sem voltam képes, hogy percek, talán egy óra alatt máris egy kezes jószágot varázsoljak belőle, de próbálkoztam. Fenyítésnek túlzás lett volna nevezni, mit csináltam, csupán csak megmutattam, hogy melyikünk még az erősebb, hogy tudja, hol a helye.
- Sajnálom. – nem akartam beszédet tartani a számára, így az ismert bőbeszédűségemet latba vetve csupán csak szűk két mondatot intéztem felé – Majd legközelebb, de most menjünk tovább. – pofáján némi fintor a szavaimat hallva, mely jól sejtette, hogy nem lesz legközelebb. Nem fog egy újabb mobot még egy ilyen döntés elé állítani. Mint egy kisgyermek, ki ahhoz a bizonyos forró kályhához nyúlt. Egyszer megtörtént, sérült és így most megtanulta, hogy többször nem tesz majd így. Nem mondom, hogy nem örültem ennek, de kellett ez, hogy jobban megismerjem a kobold jellemét.  

Annyi veszélyes gondolat, mely terelte a figyelmem a jelenről. Annyi történés, melyek egyike sem hagyott nyugodni. Mi lesz a jövővel? Ó, nem. Nem volt annyi önbizalmam, hogy magam hiányoljam onnan. Őszintén nem hittem, hogy oly sok embernek tűnt volna fel a hiányom, azonban akiknek igen, azoknak nagyon. Reméltem legalábbis. Ennyit úgy véltem, hogy megérdemeltem. Hiányozzak egy kicsit.
Rá gondoltam. Rá. Ő már nem hiányolhatott, azonban egy könnycseppet sem volt időm ejteni, mert rögtön terelték is a figyelmem. Átkozva néztem fel az égre és kérdően vontam fel a szemöldököm, hogy miért nem hagytak már egy kis nyugtot nekem.  Vajon csak engem zargattak ilyen sokszor? Vajon csak én voltam olyan szerencsétlen, hogy folyamatosan támadó mobokba botlottam? Vajon hányan nevethettek most így rajtam? A közönség… ennyi támadó állattal, talán a legaktívabb játékos lehettem a számukra. Akció, ez kellett a népnek. Piszkos gondolatok. Kayaba okozta mindezt, de nem ment ki a fejemből a kép, hogy a többi játékos, mint egy páholyban ülve, szurkolva és őrjöngve figyelt minket.
Gáspár mellettem állt. A bundáján tartottam a kezem, mert ha nem tettem volna így, úgy már elkezdődött volna a küzdelem. Nem akartam, hogy elkezdődjön. Három tigris állt velünk szemben. Tigrisek. Sajnos nem csigák és nem koboldok. Méregetően figyeltek, majd nagy levegőt vettem és kezdődött a vér nélküli véres küzdelem. Bár Gáspárnak voltak a legnagyobb ütései a jelenlevők között, sajnos a tigrisek életéhez képest most ő sem sebzett sokat. Masszív dögök voltak. Mindnek éreztem a mancsát magamon, próbáltam félreugrani, de gyorsak voltak. Hárommal nem tudtam mit kezdeni. Súlyuk volt és termetük. Üvöltött mindhárom és üvöltött a kobold is, csak én maradtam néma. Bár nyögtem, akaratlanul is adtam ki küzdő, szenvedő hangokat, de nem kiabáltam. Fölöslegesnek éreztem, hogy mutassam, nekem is van hangom, nem hatotta volna meg őket. Tigrisek voltak, vadak és erősek. Egyet lelöktem magamról, egy fölé kerekedtem, de borított is tovább egy harmadik. Káoszba torkolló küzdelem, nem volt rendszer e párharcba. Üsd, hol ütni tudod, harapd, ha van fogad. És valóban. Nem álltak meg, nem volt pihenő. A zsákmányuknak akartak minket.
Jól tudtam, hogy nem volt itt olyasfajta érezhető fájdalom, sérülés, mint a kinti világban, de ez nem jelentette azt, hogy nem történtek meg a dolgok. Ha látod, hogy egy állkapocs, a bestia fogai, hogy a vérben úszó szemei hogyan tapadnak a nyakadra, úgy megilletődsz. Egy éve nem tapasztaltad, de várod, hogy fröccsenjen a vér, fuldokolva ess össze és kapkodj levegő után.  Gáspár szedte le rólam a tigrist, én nem voltam rá képes. A földön maradtam. Mintha egy óriás taposott volna rám és nem szállt volna le rólam. Mintha az elszívott és eldobott cigi csikk lettem volna, melyet még jobban a földbe kellett volna nyomni.
Az előbbi macska egy társa ragadta meg a lábam és húzott be magával egy szoros közé. Egy kisebb szikla kiálló csücskébe kapaszkodtam, majd rúgtam a szabad lábammal a pofáját. Egyszer, kétszer, majd vált semmivé az állat. Úgy figyeltem a széthulló pixeleket, mintha még nem láttam volna hasonló csodát. Egy távolabbi üvöltés, mely jelezte, hogy Gáspár is győzedelmeskedett. Olyan örömujjongást hallatott, mint korábban a csigáknál. Egy vad volt ő is, de szerencsére hallgatott még rám.
Visszabotorkáltam lassan hozzá, megdicsértem, hisz nélküle most nem lettem volna itt, majd megpihentünk egy nagyobb szikla tövében. Egy – két perc talán, nem volt több, míg megettük az adagjainkat. Ő is és én is gyógyultam. Kellett mindkettőnknek.
Az idő sötétedésre állt.
- Gáspár. – szóltam hozzá – Keressünk egy barlangot. – ha már a hegyekben voltunk.

Nem haladtunk oly sokat előre, nem kockáztattam inkább. Nem kerestem nagyobb, jobban fekvő, kényelmesebb és biztonságosabb menedéket. Jónak véltem majd az első hasadékban megpihenni, hisz látni se láttam már igazából tovább. Lehetett volna mondani, hogy holdfény, de a sötét az sötét volt bárhogy is néztük és nem volt látás jártasságom, hogy ahhoz forduljak esetleg segítségül. Igazából semmilyen hasznosabb jártasságom sem volt, mi előrébb segített volna, így kicsit ódzkodva ültem le a földre, tudva, hogy gyakorlatilag bárminek az áldozata lehettem ez éjszaka.
Gáspár elég élénk volt még. Fel, s alá járkált és szólnom is kellett neki, hogy ne menjen el olyan távol tőlem. Ő volt az egyetlen támaszom, függetlenül attól, hogy az ismeretségünket egy naposnak is túlzás lett volna nevezni.
A sziklás föld kemény és kényelmetlen volt. Hideg is. Csakhamar a levegő is csípni kezdte a bőröm. A térdeimet felhúztam, öleltem át azokat, de mit sem segített ez most. A sziklafal tövében fáradtan tekintettem előre. Nem tudtam többet tenni most. Gondolkodtam a folytatásról, vártam…

Segítettek. Csomagokat kaptam a kint levőktől. Megszántak. Ahogy itt ültem a földön, begubózva, mint egy nincstelen életművész, úgy valóban lehetett megszánásnak nevezni ezt. Meglepődtem, hogy volt olyan, kinek szimpatikus lehettem. A bemutató jutott az eszembe, ahol a többiek előtt a földre zakóztam elsőnek. Biztos, hogy nem az a jelenet volt oly megnyerő. Úgy véltem, hogy a vadak elleni küzdelmek lehettek olyan meghatározóak, hogy megajándékozzanak most engem. Hogy ilyen szerencsétlenül vonzottam az állatokat, úgy nyújtottam némi szórakozást a számukra és folytatást akartak. Persze lehet nem, de ezt volt a legegyszerűbb gondolnom.
Egy pokróc. Hideg volt, így rögtön takartam is be magam vele, hogy szolgáljon némi melegséggel a számomra. Reméltem így, hogy legalább a megfagyástól nem kell tartanom a következő pár órában.
Egy kristály, mely hasznos volt a számomra, hogy nem rendelkeztem a látás jártasságával, azonban nem használtam még azt. Féltem, hogy a fény csak vonzotta volna a veszélyt. A kezem alatt volt, ha kell, úgy időben nálam legyen, de nem vettem még igénybe.
A harmadik csomag egy igazi meglepetést tartogatott. Hasznos ajándék volt.
Úgy ültem vissza, ahogy az imént voltam, csupán csak betakartam magam, magunk. Gáspár is megnyugodni látszódott. Leült mellém és adtam a pokrócból neki is, függetlenül attól, hogy egy igencsak vastag bundával rendelkezett.
Elfáradtam.