Re: "Az éhezők viadala"

by **Koshitsu Esutel** Csüt. Nov. 07 2013, 18:07

*Az első gondolatom az volt, hogy íjat szerezzek. körbenéztem és... Oh... *
~ Artemis ~
* Megvan Ran íja, meg van! Ez mindennél nagyobb boldogság volt. Valahogy úgy éreztem, új erőt ad. Úgy éreztem, Artemisszal meghalni olyan hősi halál, amilyen hősit Ran halt. Bár fogalmam nem volt arról, hogy hősit halt-e, de hát ő Ran, biztos hősi volt.
Találtam magamnak nagyon jó potikat. Pár kiegészítő felszerelést is. Cipő... az kimaradt. Gyorsan még körbenéztem, hogy maradt-e valami normális cipő nekem... ha nem, hát így jártam. A robbanásra ugyebár felfigyeltem, s leesett, hogy Hinari az, ki meghalt, de én nem ismertem őt túl jól. Tudtam, hogy nagy valaki... és ez fájt. Talán egyeseknek ő olyan veszteség, mint az íjászoknak Ran. De "közönyömből" Alex ébresztett fel. Őrjöngve rohant Hinari halálának helyszínére.*
- Alex!
* Kiáltottam utána, de meg sem hallotta, hogy szólítottam. Teljesen kikelt magból, én mereven bámultam őt. Ismerte Hinarit. Jól. Annyira jól, hogy teljesen kétségbeesett a halála miatt. Elszomorodtam, nagyon megsajnáltam őt. Legszívesebben sírni lett volna kedvem. De nem csinálhatja ezt a felfordulást! Még a végén valaki kihasználja figyelmetlenségét. Odafutottam hozzá. Lehajolva hozzá megfogtam a vállait. *
- Gyere Alex... Menjünk innen! Kelj fel, most kell erősnek lenned!
* S ekkor jött egy újabb robbanás, s megláttam... Rent. Meghalt! Ren meghalt!!!! Nem akartam elhinni. Tátva maradt a szám. Hideg zuhanyként ért a hír. Ren... Megráztam a fejem. Éreztem, hogy a könnyek el akarják lepni a szemeimet.*
~ Nem!! Megfogadtam! ~
* Legszívesebben ordítani szerettem volna. Mikor Ran meghalt, arra gondoltam, mi lesz, ha Rent is elveszítem. Nem lehet, hogy az ex legjobb játékos csak így, egy másodperc alatt meghaljon! Ennyi volt az élete?! Ennyi?! Legalább valaki helyett? Bátran halt meg? Nem futva, mentve életét? Mik voltak az utolsó gondolatai? Áldást ejtett ki akain vagy átkot? Mire gondolt? Éhes volt? Szomjas? Vagy csak szerette volna elővenni a matracát a kispárnával és aludni? Mint múltkor a céhküldetésen... Alex észre sem vette ezt az egészet, csak Hinarira gondolt, és őt siratta. Talán annyira fáj neki, mint nekem. Anno azt hittem, nem tudnám elviselni Ren halálát. Most is ezt hittem volna, ha... ha Alex nem zokogna. Ha Alex most erős volna, én gyenge volnék. Ha azt mondaná... hát igen, meghalt, akkor én üvöltöznék vele, hogy hogy mondhat ilyet! Zokognék, rángatnám őt, hogy kötelezően sírjon velem. De nem. Olyan törékeny volt. Ahogy a földön kuporgott és siratta szerettét. Meg kellett mentenem! Homályos szemekkel meredtem rá, szívem majd megszakadt, de éreztem, hogy kezdi valami fal körbevenni. Valami kemény, szúrós fal. Megkeményítettem tekintetem, megragadtam a karját, s felrángattam a földről. Magammal szembe fordítottam őt, s az arcába néztem. *
- Alex! Induljunk! Menjünk! Szükségem van rád! Ne hagyj magamra!
* Kiáltottam neki könyörögve, mégis halálosan magabiztosan. Most vettem észre, hogy még mindig fogom a karját, de nem érdekelt. Hallottam újabb robbanást, s tudtam, hogy meghaltak páran, de már nem érdekelt. Nem akartam tudni, kik azok, nem néztem a képeket. *
- Segíts!
* Suttogtam neki. *

by **Kusumi Ayani** Csüt. Nov. 07 2013, 19:03

Nagyon elégedett voltam, hogy találtam Mirikának valami jó kis fegyvert. Magamnak is sikerült valamit összeturkálnom, mikor meghallom társaim hangját. Egy szárnycsapással felszállok, és Mirikáiék felé vettem az irányt. Egy kis kotnyeleskedő éppen kiszemelte Junt, Mirika védettjét, és ráadásul Miri is ott van.
- Jun fejre vigyázz! – kiáltom.
Átrebbenek a feje fölött, hogy a fiú és közé kerüljek.
- Csak maradj távol tőle. Ha drága a bőröd jobban teszed, ha lelépsz. – majd miközben a fiút nézem Miri felé nyújtom a fegyvert és a Láncruhát – Tessék Mirika, úgy tűnik, könnyen lehet, hogy hamarosan használnod kell.
Acélkarom már lehet elég lesz, hogy a fiú hátra arcot tegyen, hisz ha jól látom rajta nincs sok minden nagyszintű item. Azt hiszem, nem fogok annak örülni, ha ebből mégiscsak harc fog kisülni, de hát kitudja. Arcom sápadt, mosoly nem volt arcomon, és olyan rideg pillantásom volt, hogy szinte már meg lehetett tőle fagyni.
- Már csak 14 Mirika. Ne nézz a képekre! – szólok a lánynak, mielptt megnézhetné kik robbantak fel – Ne hagyd, hogy megremegjen a lábad. Teneked is szól Jun. Figyelj, és ne kalandozz el. A mások halála, most a mi előnyünk.
Látszik rajtam, hogy elszántam magam, hogy feláldozom Miriért az életem. Ha a srác még mindig nem tűnt el, akkor szólok a többieknek.
- Ideje redukálni az életben maradtak számát… - szólok, és szárnyaimmal védelmezően eltakarom a gyerekecskét – Miri sebezz rajta, és én gyógyítok.
Mélyen belül vágytam a harcra, hogy mihamarabb az 1.-k között tudhassam Mirikát. Vajon hamarosan itt a vége? Vagy mást tervez a sors? Majd biztosan kiderül. Ha a nagyszájúnak nincs velünk több keresnivalója Potit kutatok ismét, de előbb a páncélt is odaadom Mirinek, és sajátot keresek most. Ha rátalálok boldogan szorítom magamhoz a Nevelés Kesztyűjét, de nem ez az elsődleges célom. Végül sátrat, esetleg élelmet keresgélek.

// 1. Potion, 2. Vért, 3. Nevelés Kesztyűje, 4. Sátor, élelem //

by **Aiko** Csüt. Nov. 07 2013, 20:42

Már semmit sem hallok, és semmi sem bánt, legalábbis nem akarok hallani. „Nem nem, soha többé elég volt az emberek sikolyából, a félelem terjedéséből teljesen elegem van..” Ebben a játékban eddig mondhatni semmi jó nem történt velem, rengeteg tapasztalatra tettem szert, ugyanekkor, de miféle tapasztalat? Ez a tapasztalat, a mások kivégzéséből és megmérgezéséből ered, ez nem egy pozitív dolog. Egész kinti életemben úgy tettem, ahogy másoknak legmegfelelőbb volt, minden rezdülésre a legmegfelelőbben reagáltam. Itt bent? Itt nem lehet megfelelően reagálni, mikor egy rohadt piros jelzés lebeg a fejed felett, akkor nem, senki sem fog sajnálni szeretni elismerni, tisztelni, senki az égadta világon. „Nem… itt egyedül vagyok, egyedül éltem és úgy is fogok meghalni, egyedül, teljesen egyedül… Vajon ezt jelenti árnyharcosnak lenni? Ilyenkor válsz azzá a karakterré, amit választottál?” Egyre csak elmélyültem a gondolataimban, a magányban, a kétségbeesésben, és a halál, az oly közeli halál gondolatában. A kaszás ott lebegett felettem, éreztem a feszültséget, éreztem, hogy még ha itt is maradok, bármely pillanatban meghalhatok. Próbáltam felállni, de lábaim nem mozdultak, mintha egyszerre a gravitáció többszörösére nőtt volna, bár még sosem éreztem, de ez legalább 10 G volt, igen tízszeres gravitáció, egy átlag ember ezen a szinten elájul, de ez a gravitáció jobban nyomta az elmém, mint a testem, rosszul voltam, hányingerem lett, de arra sem volt erőm s merszem, hogy, megmozduljak a tribünömről. „Mért is jönne értem vissza Kazuma-sama, mért is cipelne a vállán egy ekkora terhet, ez teljesen értelmetlen, ez badarság, még én is itt hagynám magam, hiszen csak egy haszontalan kis bőgőmasina vagyok. Most is csak sírok és reszketek és próbálom elnyomni a kinti hangokat.” Igen, a sötétség egyre nagyobb területeket borít el, ennyi volt, már akár meg is halhatok, nem számít, többé nem érdekel, sőt talán jobb lenne ezt az utat választanom.
Éreztem hogy valaki megragadja a kezem, egy árnyék, egy kis árnyék, melynél fényesebbet még nem láttam, fénye mindent beborít és átveszi az uralmat a sötétség felett. Igen ez az-az árnyék melyet követnem kell, ha élni akarok, és igen élni akarok. Kinyitottam a szemem először az égre pillantottam, két kép, ismét két halott, nem ismertem őket de bizonyára jobb emberek voltak, mint én. Egy cseppet sem értettem hogy mért, de mosolyra húzódott a szám, s közben néztem, vissza az emelvényekre s láttam két testet a semmibe zuhanni. Az a mosoly egyre nagyobb és gusztustalanabb volt, egy szörnyű ember mosolya, aki már az újabb két képet bámulja, de közben igyekszik tartani a tempót az „elrablójával”.
- Nh…Ha-ha ha-ha-ha-ha…..
Nevettem, miközben előre fordultam, és szorítottam Kazuma-sama kezét. „Nem engedlek el, az enyém vagy és én foglak megölni, a prédám vagy és míg nem leszek nálad erősebb, életben kell maradnom.” Valami fordulat történt bennem, azt hiszem többé nem félem a halált, nem félek, de nem akarok meghalni, még nem. Valamit megtört bennem az a nyomás ami rám nehezedett, a félelem és a pánik ami eddig nyomást gyakorolt rám, most felpörget és adrenalint ad, minden egyes felvillanó képnél, egyre több energiát, másokból szivárgó félelmet érzek és ez ez valahogy olyan bizsergető érzés. „Ooo anyám.. úgy pörög a szívem!…” A korábbi emberek meggyilkolása, és a mostaniak halála, felébresztett bennem egy ösztönt, egy vágyat, heves de mégis olyan fura érzés.
- Kazuma-sama…
Felé fordítom fejem és mosolyogva folytatom csillogó szemekkel.
- Ölni akarok.

by **Rosalia** Csüt. Nov. 07 2013, 22:41

Ayani: Béna Frissítő Potion (+2 gyorsaság egy körig és +10 HP), Vörös Bika Potion (használója 6 körön át nem fárad kitartás képzettségtől függetlenül), Láncruha (+7 páncél), Nevelés Kesztyűje, sátor, 1db zsemle

by **Noxy** Pént. Nov. 08 2013, 09:03

Mirika egyik védence bajba került, de Mirika már fellépett a zsaroló ellen, és Ayani is indult a segítségre. Sikerült pár cuccot beszereznie, de mindenét inkább Mirikának adja. Kedves lány meg minden, de csalódott vagyok, hogy inkább Mirika érdekét szolgálja. Junét most csak azért mert bajba került, és Mirika meg segít neki.
Csak egy Kezdő kés került a kezeim ügyébe. A fenébe! Ez túl kevés! Így nem védhetem meg magam ebben az átkozott játékban! Ezzel csak a Junt zsaroló fiú vagy bárki más szemét szúrnám ki! Védelmem meg nulla.
- Lányok, tartsátok fel ezt a rohadékot, visszamegyek szerezni még pár cuccot, amit tudok! - szóltam Mirikáéknak, és már indulok is azon a megtaposott úton, amin át mentem elsőre is a fegyvertárba és vissza. Muszáj beszereznem mindent, ami még megtalálható ott, máskülönben nekem is végem egy szál késsel. Nagy ízben kutatok a cuccok közt, és ha találok egy igazán jó árnyharcos fegyvert és vértet, elégedetten veszem őket magamhoz. Még túléléshez is kellenek felszerelések és némi ennivaló, innivaló. Így ha már van elég talált cucc ahhoz, hogy tudjak harcolni, visszamegyek a lányokhoz, és jómagam is a srác elé állok.
- Aki kikezd a céhtársaim védenceivel, nagyon rosszul fog járni. Könnyű kikezdeni a kisebbekkel, mi? Tűnj el innen, vagy átkozni fogod a napot, mikor összeütköztél velünk. Szerezz magadnak felszerelést a raktárból, persze ha még fog neked ott bármi is maradni.
Akkor is szembeszállok ezzel ezzel az alakkal Mirikáék erősítéseként, ha netán én se találtam volna más hasznosabb holmit. Nem hagyom hátra a csapatomat, még akkor sem, ha egyik se hederít éppen rám. Szívem szerint mondtam volna a srácnak, hogy elég szemét is tudok lenni a harcokban, erről megkérdezheti nyugodtan Mirikát, akit ezzel ugyan egy edzés alatt vérig sértettem. De én akármilyen is vagyok, és a picsogásokat nagyon utálom, rám számíthatnak a társaim a harcban, akár előbb, akár később zárkózom fel.

//1. nagyobb szintű fegyver 2. vért 3. heal poti 4. méreg poti 5. sátor, élelem//

by **Halász Alex** Pént. Nov. 08 2013, 12:45

- Nem ezt akartam. ... Nem akartam, hogy így legyen.... -
Nem volt miért erősnek lennie, nem volt semmi gát egyszerűen csak szenvedett. Magát okolta a lány halála miatt. Bűnösnek érezte magát és talán, még a halál gondolata sem volt olyan rossz már. Úgy is meg kell halniuk, nem mindegy, hogy mikor? Elhagyta magát, csak ülni akart itt, ahol Hinarit elveszítette, és várni a "megváltást", de Esutel erélyesebben lépett fel. Az első szólítást meg se hallotta a fiú, a műsodikat, mikor a lány megfogta, érezte ugyan, de nem értette a szavakat, és nem is akarta. Azt akarta, hogy elmenjen. Hogy hagyja békén őt. Csináljon valami mást, tőle messze, de Esu nem így tett. Erőből húzta fel, ami végül is nem meglepő, mert a fiú, érezve a szándékot magától felállt. Hogy miért? Maga se tudná, talán reflexből. Rámeredt fátyolos zöldjeivel a lányra, s az arcára tapadt homokkal. Szótlan volt, és azt hihetné a lány, hogy érzéketlen is arra, amit tesz. Nem a segély kérés lendítette át, de a szavak és a mögöttes érzelem sokat segített, ám leginkább maga a tény, hogy kizökkentették, már változást hozott. Egy jó hosszú 10-20 másodpercig csak bámult előre a szőke fürtökre.
"Segíts"
~ Ő miatta halt meg Hinari. Miért segítenél neki? Hagyd a fenébe a lányt és menj egyedül! ~
- Nem. -
Szólalt meg végül nagyon lassan. Olyan volt, mintha ez egy mondat volna, de végül csak befejezte.
- Nem hagylak magadra. -
Aztán fújt egyet. Egy mélyről jövő sóhaj volt. Kicsit jobban érezte magát, még mindig mozdulatlan volt. Mögöttük robbanások zaja, és mindegyiknél valaki a halálát lelte, de nem mert hátra nézni. Ha megtenné, nem tudná megjósolni, hogy mi történne, ellenben most az járt a fejében, hogy Esu chant biztonságos helyre vigye. Ez volt a legfontosabb és egyben ez célt is adott a számára.
Megölelte a lányt, szorosan, úgy ahogy csak az tudja, aki komolyan szereti a másikat.
- Már másodszor rángatsz ki a depresszióból. Ígérem többet nem fordul elő. -
Ezzel kibontakozott a hirtelen ölelésből, majd csekkolta a képijét. Aktív, és még 4 kört mutat, azaz ez lesz a kövi. Tehát még 3 "kör". Csak tudná, hogy számol a rendszer. Neutral

Megint csak magához húzta a lányt, mint a porondnál, és felléptek a levegőbe. ...
Nyugat felé tartott, mert mintha arra felé lenne egy tó, ha jól látta. Mikor elfáradt letette kis utasát, de vigyázott, hogy olyan helyen legyenek ahol lehetőleg kicsi az esélye egy aknának, tehát az út mellé...

by **Jun** Pént. Nov. 08 2013, 16:41

Egyik pillanatban még önfeledten rohantam a kulcs felé ami túlélést biztosíthatná, nem is gondoltam volna, milyen szerencsém volt, hogy valaki gyorsabban eszmélt fel a tárgyak láttán. Egy hatalmas robbanás rázta meg a földet, közvetlenül mellettem valami hatalmasat szólt. Ekkor még mit sem sejtettem, hogy a történések nem csak néhány életponttól fosztottak meg, hanem egy résztvevővel kevesebben lettünk. Kikerekedett szemekkel fordítottam a fejem, a fenti kijelzőre, a kezeim szinte mozdulatlanná váltak, csupán két tárgyra tettem szert, de úgy éreztem, hogy egy percig sem maradhatok tovább itt. Itt valami nagyon nincs rendben, ez a hely örült. Sietve felkeltem a földről, nem foglalkoztam a körülöttem lévő dolgokkal, a játékosokkal akik még kutakodtak. De mielőtt még kikecmereghettem volna a kis "csatából" ami a jó felszerelések után folyt, egy alacsony srác lépett elém. Hideg tekintettel, tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de hogy alig pár perc alatt, egy ember máris képes legyen kifosztani valakit.
- De... Van ott még egy csomó... mért nem azok közül keresel...?- remegő kézzel próbáltam a kupac felé mutatni. De láthatóan ezzel nem sokat érnék el nála. Nem fogja kockára tenni az életét, én pedig tökéletes préda lettem, az életem pedig fogytán. Ha nem lép közbe Mii-chan talán végem van, bólintottam a lánynak, és sietve mögé léptem. - El kell tűnnünk innen. - súgtam a fülébe. Gyorsan a védelmemre siettek a többiek is, melegséggel töltött el az érzés, hogy még egy ilyen elállatiasodott helyzetben is képesek egy csapat maradni és nem egymás fejének ugrani.
- Én nem szeretnék harcolni vele, - pillantottam a lányok felé - Nem tudnék csak úgy egy ember életét kiontani... - pillantottam a földre, kitudja már hányan haltak meg miközben a többiek mit sem sejtenek Aincradban... - Mit szólnál ahhoz, ha hagynál elmenni, és nem kezdenénk el verekedni, szerintem nagyobb biztonságban lennél te is teljes élettel, a vadonban. - javasoltam az alacsony srácnak, és ha rábólintott, akkor jó távolról elkerültem. Amíg a többiek is keresett néhány felszerelést, vagy használati tárgyat végig mellettük maradtam. Fél szemmel mindig az új veszélyforrást vizsgáltam, és ha közelebb merészkedett, távolodtam tőle, illetve azokhoz a lányokhoz próbáltam közelíteni akiket Mirika összeszedett, mint csapat. A tárgyak annak ellenére, hogy milyen iramban lettek fosztogatva, nem fogytak el annyira mint gondoltam. Sietve elkezdtem keresni, egy horgászbotot, vagy valamit amit használhatok annak. Ha mással nem is, de ezzel biztosíthatok élelmet magamnak és a többieknek. Ha volt szerencsém, akkor még pokróc után is kutatni kezdtem. Miközben nézelődtem, kétszer-háromszor ismét felhangzott a robbanás. Nem mertem felnézni az égre, féltem, hogy ezúttal egy ismerős halálozott el a tömegből. Félve forgattam körbe a fejem, tekintetemmel a társaság azon tagjait kerestem akiket ismerek és itt vannak. Felpattantam a földről és rohantam a többiek felé akik minden bizonnyal már indulásra készen, ha kifelé menet megpillantottam egy gyűrűt vagy sisakot igyekeztem felkapni, ha nem is nekem de talán még valakinek hasznára válhat közülünk. Ha mindenki elkészült, akkor Mirikát követtem.

by **Szophie** Pént. Nov. 08 2013, 18:40

Az erdőre telepedett csendben szinte hallani véltem a haldoklók utolsó sikolyát. Tágra nyílt szemekkel meredtem a kéken tündöklő égre, hova már harmadik barátom arcképe került síri búcsúzóként. Eltátott szájjal figyeltem, szempillám sem rebbent. A hideg csendben beleégtek pupillámba a képek, és nem pislogtam többé, mintha attól tartottam volna, azzal örökre eltűnik fejemből emlékük. Már percek óta ütem így. Fejemben vad gondolatok száguldottak, és mégis üres tények. Nem bírtam felfogni, hogy a kéken ragyogó égen, a napsütésben, egy ilyen csodálatos, gondtalan napon ily feketébe burkolózzon minden. Nem párosítottam a robbanásokat az eseményekhez. Védőfalat húztam gondolati és képi történések között, tudat alatt érezve, ha egy kis szikrája is eljut a történteknek az elmémhez, abba beleroppanok. Égetett a nap, a bőröm szikrázott a fényben. Szép gondtalan, meleg, boldog nap..
És mégis a síri sötét megérintett. A halál finom hűvös csókot lehelt ajkaimra, melybe beleborzongott lelkem. Felébresztette az érzést, hogy itt valami szörnyű történt. Az idő monoton kattogásában lassacskán vérvörösbe burkolózott a szikrázó nap, alvilági sötétbe a kellemesen kéklő ég.
Halott.
Remegni kezdtem. Az elmúlás fájdalmas érzése lassan megsuhintott. És akkor a halál átölelt, magához húzott, és zokogott. Nekik még nem volt itt az idejük, mindez természetellenes volt. Én is zokogni kezdtem vele. Nagy cseppekben hullt ezüstös könnyem, le a porba, ám néma volt a sírás, a halotti csendet megtörni nem mertem. Most épp tort ül a sors, pezsgőt bont a szikrázó napsütésben. Hát ki vagyok én, hogy feltörő fájdalommal, zokogó dallal szimfóniát szolgáltassak neki?
És a tudatomba lassan szivárgott be a tény, mint méreg a vénába.. És ezzel egy időben a vérvörös napkorong új jelentőséget nyert, a sötét pedig befogadott, társává tett, és mintha régi ismerődök lettünk volna, köszöntött.
Ren,Rita,Hinari...
A halálukkal elveszítettem nagyon fontos embereket az életemben. A szüleim, a barátaim.. Mindenki, mindenki meghal körülöttem. Miért ilyen igazságtalan a sors velem? Ez valami velem született balsors? Törvény, hogy akiket szeretek, az orrom előtt kell meghalniuk?
Még csak el sem búcsúzhattam.. Már várom a pillanatot, hogy Zu képét lássam az égen. Amilyen szerencsétlen vagyok, őt is elveszítem. Már várom az időt, amikor megtudom, hogy Tachit is baj érte, meghalt. Ismerősként fogom köszönteni a bút, keserűséget, és karon fogva fogok tovább táncolni a halállal. Meg sem lepődnék már.. Mert mindenkit elmar mellőlem, akit szerettem. Ki akar sajátítani, azt akarja, hogy egyedül ő legyen a társam. Már csak azt a pillanatot várom, amikor engem ragad magához, és az örök időkig együtt fogunk komédiázni a túlvilágon.
Kezdem úgy érezni, kiválasztott vagyok. Hisz nem mindenkit tüntet ki a társaságával egy ily természet feletti, mindent meghatározó dolog.. Azt hiszem, a szeretetéért szolgáltatásokat vár el. És én megkívánom őt rendesen szolgálni. Hisz a szeretőm, az örök társam, a mindent meghatározó..
És mát Hinari, Ren és Rita is az oldalán vannak. Magához öleli, szorítja őket, és arra vár, hogy csatlakozzak. Hisz mégis csak én vagyok az ő örök társa. Bár addig még sok a dolgom. Hisz a haláluk viszont halált kíván. Eldöntöttem. Kedvesem karjai közé fogom küldeni az összeset, ki ellenem szegődik..

Előttem voltak a fegyverek, ott, az orrom előtt. És látszólag nem volt senki, aki akarta volna őket. Vagyis akik voltak, azok is egymással voltak elfoglalva.. Szóval akkor én miért ne mehetnék oda? Nem látok semmi veszélyeset. És ha meghalok? Az már kit érdekel? De azért mégis.. A kis zsákra néztem, ami a kezemben volt, és még meg sem néztem a tartalmát. De most erre nincs is idő, majd később, ha mindent megszereztem, amit csak tudtam. Körbe néztem, és magam körül köveket kerestem, majd ha találtam, akkor azokat felvéve megindultam azon az úton, amelyen eljutottam a bokorig. Szigorúan ugyanazon az útvonalon. Aztán amikor a fegyverek csoportjához értem, olyan helyre, ahova még nem tapostam, a köveket magam elé dobáltam, és ha azok nem robbantak, akkor rájuk lépve mentem el a fegyver halomig. Elsősorban vizet, és élelmet kerestem, illetve tisztító kristályt, majd páncélt, minden neműt. Mindeközben persze lopakodás és észlelés jártasságom be volt kapcsolva. Megint felmarkoltam, amit csak tudtam, majd újra csak vissza mentem ugyanabba a bokorba, ugyanazon az úton, amilyen gyorsan csak lehet, a lehető legkevesebb feltűnést keltve. Jöttem, majd mentem. Szükségem van a tárgyakra, hogy éljek, mert élnem kell, ha szeretőm boldoggá akarom tenni. És én élni fogok, hogy Hinari az emlékeimben élhessen. Majd halálomkor egyesülünk a puszta túlvilágon. Szép nap is lesz az. Talán már nincs is oly messze..

by **Saya** Pént. Nov. 08 2013, 21:56

Futás közben jövök rá, hogy mi is folyik körülöttünk. Mikor újabb ágyúlövések hangzanak, kezdek félni, megijedek, reszketek, de rohanok tovább, mert a lábam az biza nem akar megállni. Érzem, hogy a Hugi késztet rá. Ő fut helyettem, minden erőmből, hogy távolabb kerüljünk a többiektől.
Újabb két ágyúszó hangzik fel és az égre nézek. Kiyo és Aidor arcképe villan fel, mire érzem, hogy valami elkezd folyni a szememből. Ne! Vajon engem vártak, és azért...
Nem-nem-nem! Megrázom a fejem, hogy kiűzzem a könnyeket, és futok tovább megállás nélkül, mert a Hugi késztet rá, és a Hugi nem hagyja abba az ostorozásom. Ő folyamatosan üvölt a fejemben, halkulva, hogy rohanjak és meneküljek, el a többiektől.
Végül megállok. Nem tudok tovább futni, lihegve, levegő után kapkodva abbahagyom és a térdeimre támaszkodom.
-Hugi... *szipp*
~Tudom, de most légy erős. Mennünk kell tovább. És amúgy ügyes voltál.~
-Hmm?
~Nézz a kezedre.~
Engedelmeskedem, és egy íjat látok az ujjaim között. Olyan szorosan markoltam egész végig, hogy csodálkozom, amiért nem tört el. Hiába, nem vagyok erős, szóval nem is sikerülhet, de boldogan ölelem magamhoz a fegyvert. Pont egy íjat sikerült szereznem, egy egész jót, és most nagyon örülök ^^
Úgy egy percig állok így, kezemben a fegyóval és visszanézek a raktár felé. Nem hallok újabb ágyúdörejt azóta, és nézem, jön-e egyáltalán valaki utánam. Szemmel láthatólag senki, vagy csak elbújt.
~Menjünk tovább. A torony biztos biztonságosabb, mint itt kint.~
-Igaz. Menjünk.
~Saya, mi van veled? Egy perccel ezelőtt még a szokásos kis pattogós kedvedben voltál.~
-Meg fogok halni, Hugi, ha nem vigyázok, és most nincs kedvem pattogni.
Az égre nézek, ahonnan már eltűnt a két fiú arca. Ajj, már megint jönnek a könnyek. Alig ismertem őket, de hiányozni fognak. Hugi mondana valamit, érzem, de csendben marad, én pedig megfordulok, és elindulok sétálva tovább az úton.
Még mindig nem igazán értem, hol vagyunk és mi értelme ennek az egésznek, de most láttam meghalni pár embert a robbanásban, és már most gyűlölöm ezt az egészet. Sírva sétálok tovább, és közben arra gondolok, hogy ezt túl kell éljem, mert vissza akarok menni a Jay bácsihoz, a Kurokotohoz, a Yuichihez, meg az Anatole-samához és az Aldocicához. És meg akarom ismerni a Papát is, ahogy csak lehet.

by **Kazuma** Pént. Nov. 08 2013, 22:42

Rohantam, ahogy csak a lábaim bírták. Nem gondoltam az aknákra. Nem gondolhatok rájuk. Most nem szabad. Kockázatos de most nincs más választásom. Versenyt futok az idővel és remélhetem, hogy a szerencsém tudja tartani a lépést. Gyorsaságom miatt az elsők között érkeztem de a kis távon mégsem tudtam nagy előnyhöz jutni és pillanatokon belül már a legtöbben, ott tolongtak, lökdösődtek a kiszemelt felszerelésekért. Siettem, ahogy csak bírtam. Megláttam két kést egymás mellett és odapattantam. Fél pillanatig sem tartott és már az inventorymban pihentek. A fegyverektől kicsit arrébb más felszerelések is hevertek. Egyik sem ad statot mégis létfontosságúak lehetnek. Felmarkoltam egy kulacsot miközben egy ismerősnek látszó arc úszott el az orrom ellőtt. Mirika - ugrott be rögtön a neve. Most nincs idő egymással foglalkozni. Felkaptam egy erősnek látszó kötelet és egy tűzgyújtót. Elrohantam egy lovag és egy lány mellett de oda se figyeltem rájuk. Felkaptam a közelükből egy vértet meg egy bakancsot aztán rohantam Aiko felé. Nem akartam több időt eltölteni itt. Nekimentem valakinek de nem lassítottam. Ekkor hirtelen újabb robbanás rázta meg a levegőt. Egy pillanatra megtorpantam és kicsit távolabb láttam a porfelhőt. Újabb durranás és megjelent az égen egy ismerős arc - Hinari. Elraktároztam az információt és már indultam volna tovább mikor két újabb robaj és két újabb a frontról ismerős arc. Megláttam még két tárgyat magam mellett a földön heverni. Gyorsan felkaptam a gyűrűt és a potiont aztán rohantam el a fegyverraktár közeléből. Tartottam tőle, hogyha tovább maradok, akkor késő lesz a futás. Ebben a káoszban könnyen bajba keveredhetek. Megláttam Aikot de csak egy helyben kuporgott. El sem mozdult a helyéről.
Futnom kéne az eredeti terv szerint, de nélküle. Ha máris megtört, akkor csak hátráltatni fog. Egyre gyorsabban futottam. Talán helyre tudom még rakni. Ha meg nem… akkor azt hiszem mindegy, hogy ki öli meg… Elkaptam a kezét. Szerencsére hagyta magát. Már-már vonszolva rohantam de azt hiszem csak a kisebb gyorsasága jelentett problémát, mert el kezdte szedni a lábait. Hátrapillantottam rá miközben az eget figyelte. Két ágyúlövés dördült el aztán csend lett. Furcsa nevetést hallottam a hátam mögül. Éreztem, ahogy Aiko a kezembe kapaszkodik. Tovább futottam még kicsit mielőtt lassítani kezdtem volna. Látszottak még mögöttünk a fegyverraktár pavilonjai és még halványan ki tudtam venni, hogy páran vannak még ott de, ebből a távolságból lehetetlen volt meghatározni, hogy mit is csinálhatnak. Felfedeztem még itt-ott pár embert, akik hozzánk hasonlóan próbáltak eltűnni a csatatérnek is nevezhető terület közeléből de a legtöbbjük elég távol volt. Másfelé haladtak.
Aiko hangja hatolt a fülembe mire ránéztem. Nem láttam az arcát csak, hogy a nevemet mondja.
– Szedd össze ma… - kezdtem volna bele de, a torkomon akadtak a szavak attól, ahogy folytatta. Kirázott a hideg attól, ahogy a szemei csillogtak. Nyoma sem volt annak a rémült lánynak, akit elrángattam a tribünről, mielőtt meghalhatott volna. Nem tudtam mit mondani. Csak néztem rá.
A bal karomhoz kaptam. Pontosabban oda, ahol lennie kellett volna. Még jobban elkerekedtek a szemeim. Itt van! Meg van! Tettem pár bizonytalan lépést miközben a fejemet forgattam. Itt van valahol! Meg kell találnom bármi áron. Gyengén éreztem a bizsergést de, kétség sem férhet hozzá, hogy ő volt. Nem lehetett más de hol lehet?
Minden más elhalványodott a legfontosabb célom mellett. A külvilág megszűnt létezni. Csak a vékony szál maradt. A gyenge kapocs mely megmutatta, hogy most sem maradtam magamra. Minden erőmet beleadtam. Próbáltam kapaszkodni a kis hajszálba, hogy meghallja, amit mondok. Meg kell találnunk egymást. Merre vagy? Kiáltottam némán. Tudnom kell! Szükségem van a segítségedre… merre…
Visszatértem a valóságba. Aiko rángatott vissza. Igaza van. Most nem jó. Viszont új erőt adott hogy rájöttem, nem maradtam magamra. Kitisztítottam a fejemet és minden erőmmel az előttem álló feladatra próbáltam koncentrálni. Már nem számított hogy mit mondott korábban. A Parazitáról egyelőre mélyen hallgattam. Majd később elmondom. Ezek után szinte oda se figyelve kezdtem beszélni hozzá.
– Tessék… - adtam át neki az éles kést. - szükséged lesz rá. - megnyitottam a térképemet és a kilátóra mutattam. - Először ide megyünk. Ellenőrizzük a helyet talán ott is maradunk egy kis ideig de, valahonnan kaját is kell majd szereznünk minél hamarabb. Vizünk sincs túl sok, viszont innen elérhetjük a tavat. Vadászni tudsz? - megvártam a válaszát aztán folytattam. - Remélem, találunk ott is valami felszerelést, mert elég kevés cuccot tudtam szerezni a raktárból. - húztam el a számat, bár a maszk miatt legfeljebb a hangomból érezhette ki, hogy nem örülök túlságosan a fejleménynek. Valószínűleg teljesen kifosztják a helyet, úgyhogy már fölösleges lenne visszafordulni. Már csak abban reménykedhetünk, hogy út közben még találunk valamit vagy valakit. Megnyitottam az inventorymat majd miután átnéztem a szerzett cuccokat szépen sorban fel is szereltem őket magamra.
– Induljunk… - észak felé fordultam. Azonban úgy döntöttem ideje aktiválni a képességemet mielőtt tovább megyek. A kettő közül nagy sajnálatomra csak az egyiket tudom használni de, azt hiszem legalább a hasznosabb maradt meg. Aktiváltam mire egy közepes méretű fekete kutya jelent meg előttünk majd sietve el is indult arra amerre mi. Azonban én sem maradtam le. Futnom ugyan nem kellett de azért nem egy kényelmes séta tempóban haladtunk előre. Végig úgy 5-10 méterrel lemaradva tőle lépkedtem a nyomaiba. Remélhetőleg így az aknáktól már nem kell tartanunk. Ha valami aktiválja is őket az az árnyékom lesz kellő távolságra tőlünk.
– Hasznos lenne, ha út közben elárulnád a jártasságaidat és a pontjaidat, hogy tudjam, mit bízhatok rád. - út közben meg-megpróbáltam erősíteni a gyenge szálat mely most összekötött a Parazitával de azt hiszem nyugodtabb körülmények között, talán jobban menne. Sietnünk kell.

//1x Éles Kés (+1 erő) átadva Aikonak//

Felszerelés:

by **Kincaid** Szomb. Nov. 09 2013, 10:00

Iszonyatosan féltem! A rettegés a tagjaimba ette magát, a csontomig hatolt a félsz, és azt hiszem, a szememben is ez az érzés ült. Kétségbeesetten szorítottam rá a kis vacak Kezdő Fegyveremre, semmire nem volt elég plusz egyes ereje. Legalább a megszokás hatalma ült rajtam: a jól ismert kezdő cuccok. Már megint a szintemre támaszkodhatok csak. Ez zavart? Ne nevetess! Eddig is túléltem így, és ezt csinálja valaki utánam…!
A robbanások, ahogy pixeleződnek el a karakterek, és az orromba nem jutó sült hús szaga – hiszen ez Aincrad, ahol a halál szolid és végtelenül diszkrét a közelben lévőkkel, így nincs szag vagy a szélrózsa irányába osztódó húscafatok –, teljesen felkavarodik a gyomrom, és azt hiszem, némi kis fejfájást is generálhat nekem a rendszer, ahogy próbálom törni a buksim, mit is csináljak. A testem viszont gyorsabb nálam, és azt hiszem, hogy ez ügyben igazán csak a félelem hajtja.

Bár épp csak ráfogtam másik kezemmel a Körpajzsomra is, már többen voltak a lány körül. Mondanám, hogy ez problémát okozott, de igazság szerint sokkal inkább csak zavarban voltam. Most mit kéne éreznem? Haragot, amiért bár ők egymás segítségére sietnek már egy hangosabb szóra, engem senki nem véd meg? Nem láttam át a kapcsolati hálókat, hogy ki-kinek és miért segít. És ha neki olyan sokan, akkor nekem is járna egy-két bajtárs, nem? A töpszliért durvábban is visszaszóltam volna – nem vagyok töpszli!, nem vagyok senki! én igenis valaki vagyok! –, de ahogy a szavak sorjáztak volna a számból, úgy lettek egyre többen a lányt védelmezők. Körülöttünk karakterek semmisültek meg, mindenki turkált, de senki nem harcolt. Potionok, ételek, kötelek kerültek elő a halmokból, és bizonyára az enyémnél csak jobb fegyverek. A szintem viszont sokkal magasabb náluk! – Bíztattam magam? Próbáltam erősíteni az önbizalmam? Reménykedtem? Fogalmam sincs, de az biztos, hogy az utolsó tiszta gondolataim között is ez volt az utolsó. Az agyam elborult! Éreztem a fenyegetést a szemükből, tudtam, hogy nekem fognak esni. Meg fognak támadni! Más karakterek veszélyesek, tartani kell tőlük! Megölhetnek, és akkor törlődök a rendszerből, nem ébredek fel! Többen vannak, és nekem fognak esni, el fogják venni a cuccaimat!

Ilyen gondolatok közepette rúgtam ki magam, hogy képességemet máris aktiválva rávessem magam az elsőre. Az angyalszárnyasra! Nem fognak elpusztítani, rájuk ijesztek! Előbb lépek, mint ők! Csak siettetem az elkerülhetetlent, hogy harc lesz!
A képességemmel már sok mindent túléltem, most is képes leszek kiállni hármuk ellen. Legyőzöm őket! A tárgyhalom pedig mind az enyém lesz! Itt kihúzom, képes leszek rá! Senki nem képes így megcsinálni, mint én! Nekiugrottam.
- Valakit magammal viszek! - ígértem.

OFF: Kín vs. Ayani & Mirika & Jun. Képesség aktiválva, és nem tudom, hogy az első támadás jogán választható-e célpont, de a meglepetés erejével Ayani lenne az első sebzés elszenvedője. Elvileg nem kell halálig folynia a küzdelmeknek, legalábbis Kin nem akar ölni, nem azért harcol, így ha valaki esetleg menekülne, vagy kiszállna a harcból, úgy az részéről megtörténhet (legalábbis a jelenlegi terv szerint), csak cserébe hagyja hátra a cuccait. Nem tudom, a többieknek vannak-e ilyen kitételeik.

by **Aiko** Szomb. Nov. 09 2013, 10:54

Igen, végül eljutottunk ahhoz a fontos ponthoz, mikor az egész eddigi játékomat magam mögött hagyhattam, és hagytam. Nem érdekel többé, hogy ki szeret és ki nem, amíg felhasználhatom őket. Ha azért tudom használni őket, mert megbíznak bennem, hát legyen. Én elmondtam, mindenki láthatta, az összes játékos szemtanúja lehetett „Ne bízzatok senkiben.” Igen ez a mondat korábban az én számból hangzott el, egy világos figyelmeztetés volt az egész világnak, hiszen még kint sem tudhatod, hogy ki fog hátba szúrni, és míg kint a hátba szúrás lelki, fájdalom követi, idebent talán halál, kinti mércékkel fizikai fájdalom. Amit Kazuma-samának mondtam, elhallgattatta, majd furcsa módon viselkedett, nem értettem, nem is nagyon figyeltem már rá, mivel eszembe jutott hogy a kinti játékosok figyelnek minket, tehát mégis csak jó kislánynak kéne lennem. Számat eltakartam, próbáltam erővel eltűntetni a gúnyos mosolyt az arcomról, és komolyra váltani, ez elég nehéz volt, miközben fejemben folyamatosan beugrottak a halottak képei, és igen csak nevetni támadt kedvem, na meg a vérszomjam sem csillapodott. Kisebb szenvedés után, mire Kazuma-sama nyújtotta felém a kést amit szerzett sikerült lenyugtatnom pofázmányom, bár egy kis remegés a szám sarkában még mindig látszódhatott. Boldog voltam, ez kétségtelen, hiszen itt állok egy erős játékos mellett, és egyre kevesebb ellenfelünk van, az esély egyre csak nő, hogy túléljem.
- Ehh… nem, nem tudok vadászni, az férfi munka.
- De semmi probléma, egyáltalán nem vagyok…*gyomor korgás* /kis pirulás/ é-éhes..
Végül elindultunk, Kazuma-sama valami fura kutyát hívott elő csak néztem kicsit megzavart hirtelen, nem tudtam eldönteni, hogy akkor most idomár, vagy árnyharcos, de végül rájöttem, hogy ez egy képesség lehet. Mit ne mondjak, elég fura képesség.
- Hmm látással és kereséssel rendelkezem, mind a kettő egyes szintű. Mellette tudok főzni, melyet elég magasra fejlesztettem. Bár kicsit bánom hogy sóher vagyok, elég sok pénzem van, többet is fejleszthettem volna a képességeimet.
Itt elmondhattam, hogy eléggé gazdag vagyok, sokat nem tud kezdeni vele. Bár bizonyára ő már a többszörösét összeszedte annak az összegnek, ami nekem van.
- Öhh… a képességem itt nem valami hasznos, vagyis de, ha veled vagyok igen, mivel kicsit gyorsabban tudok mozogni.
- É-és megkérhetlek, hogy ezúttal ne kötözz ki? Bizonyára te is tudod, hogy nem lenne előnyöm, és okom se megölni téged.
Közben egyre haladtunk, a cél felé, melyet Kazuma-sama mutatott a térképen.

by **Rosalia** Szomb. Nov. 09 2013, 12:14

Akiktől még várok térképeket: Kazuma, Aiko, Szophie, Esu

Akiktől még várok postot: Esu, Bacchus, Raven

by **Aoi Shizuka** Szomb. Nov. 09 2013, 14:22

Szívverése a fülében lüktetett, a hasa görcsbe rándult. Írisze idegesen kapott jobbra-balra. Saját lélegzete, ahogy orrcimpája összeszűkült majd kitágult, s közben mellkasa sem állt meg süllyedni és emelkedni, egyre csak gyorsult. Pánikolt.

Játékostársai vették körbe, akiket egy csapásra ellenségeivé tettek. A küzdelemben, melyet életre-halálra kellett vívniuk. Bár volt egy barátja köztük, mégis tudta, hogy kettejük közül is csak egy maradhatna.
Szemei lázasan térképezték fel a környezetét. A többiek is kezdtek magukhoz térni.
Nem akart ölni. Csak túlélni. Eszébe jutott, hogy azonnal menekülőre fogja, de aztán észre vette a szemközti standokat. Felszerelésekkel megrakva.

Gondolatai még kusza összevisszaságban kapkodtak, de a lábai mégis előre vitték, maga mögött hagyta a pódiumot, anélkül hogy teljes tudatában lett volna.
Csak lassan kezdett kikristályosodni az elméje: valami kattant. Az ijedtség kiszállt belőle, a szíve is másképp kezdett verni. Túl kell élnie. Mindent meg kell tenni azért, hogy túlélje. Egy halk kis gondolat darabka még mindig ott lüktetett az adrenalin folyamtól lüktető fejében, hogy csak is önvédelemből... ! Nem mert a gyilkolásra gondolni, még a szó sem jelent meg az elméjében, de karjai már a sátorban váró felszerelésekért emelkedett. Bátraké a szerencse!

És akkor minden teljesen lelassult. Lökést érzett a talpai alatt, pedig nem volt ott bucka. Ahogy iszonyú lassan lepillantott, látta, hogy gyep és föld darabok közt, a cipői elpixeleződnek, fokról fokra felkúszva a lábain.
Ijedtség, hideg veríték, a fájdalom különös hiánya, az emelkedés. Már nem volt lába, amit visszaránthatott volna.
Furcsa, azt mondták, az utolsó pillanatban lepereg a teljes élet a szemünk elöl. Neki azonban semmi nem jelent meg.

Az idő visszazökkent a normális gyorsaságába. A hallását fülsüketítő robaj tette érzéketlenné, a robbanás a magasba lökte, a sátor fölé, a pixelek felemésztették a szoknyáját, derekát, hadonászó kezeit, végül megszűnt minden hang és kép, íz és illat.

Az idő folyama újra lelassult. A kétségbeesés elenyészett, a tudat kezek nélküli csápjai is felhagytak a kapaszkodással. Csecsemőként húzta össze magát, gömbölyödve, a térdeit átkarolva. A félelem és bűntudat utolsó morzsáit is felkapta valami földön túli szél. Nem voltak fények sem. Sem fekete sem fehér. Csak a tudat, hogy létezik. Hogy van, a tudat még ragaszkodott a test képéhez, a fizikai kivetülés utolsó formájához. Aztán...

Fin.

by **Mirika** Szomb. Nov. 09 2013, 15:06

Úgy éreztem, kicsúszott a kezemből az irányítás. Máris, pedig alig pár perce voltunk itt. A káosz elszabadult körülöttünk, és én is, bármennyire igyekeztem minden lépésemet megfontolni, mégis behódoltam a kapkodásnak. Annyira kevés időnk volt, éppen csak azt tudtam felkapni, amit megláttam, kutakodni már nem volt esélyem úgy, hogy közben Junt megtalálta valami nyomorék. A csigás fazon, akiről elsőre is megállapítottam, hogy valószínűleg be van kattanva, ezen meggyőződésem pedig egyre inkább erősödött. Persze, hogy a lány védelmére keltem, amikor megláttam a főtéren magába zuhanva, eldöntöttem, hogy segítek neki. Nii-chan helyett is vigyázni akartam rá. Azonban hiába jelent meg Ayani és Judy is, csak nem ijesztettük el a fickót. Legalább hosszú idő után először éreztem azt, hogy van valami összetartás a céhem tagjai között. Sajnálom, hogy ehhez ilyen drasztikus eseményeknek kell történnie...
- Hinari hol van? - néztem körbe a robbanások közepette. Minden egyes detonáció hangjára összerándultam, már követni sem tudtam, honnan érkeznek és hány volt belőlük. Minden túl gyorsan történt, és túlságosan lefoglalt az, ami előttem történik. Csupán fél füllel halottam, hogy valaki más is szólongatja a JL céhvezérét. Aggódtam, nagyon is, és Ayani csak még inkább fokozta bennem a nyugtalanságot. Ayanitól... konkrétan megijedtem, annyira furcsa dolgokat mondott. Kedvem támadt egy testcsellel becsapni és kilépni a szárnyai alól, de végül nem tettem meg. Valahol mélyen éreztem, hogy ha megtenném, az porig rombolná az elhatározásomat. Valahol mélyen éreztem, hogy ismerős képe is van fenn az égen... Reménykedtem benne, hogy nem Hinari az, Askrnek így is nyoma veszett, Shizuka-chan pedig... Mély és fájdalmas sóhajjal vettem kezembe a tőrt, amit Ayani szerzett, köszönetképpen pedig biccentettem feléje.

Valójában féltem a harctól, nem akartam ártani ennek a fickónak, és nem voltam egyedül vele. Azonban az alak nem tágított, és végig az motoszkált a fejemben, hogy még ha el is ijesztjük végül, a megtépázott életsávjával nem húzná sokáig, tehát akkor is mi leszünk a gyilkosai, ha nem a mi fegyvereink által esik pixelekké. Kincaid szavai azonban még Ayani motiváltságánál is rémisztőbbek voltak. Mintha eleve feladta volna a küzdelmet, és minden mindegy alapon csak az a célja, hogy magával rántsa egyikünket.
- Te teljesen meg vagy őrülve... - állapítottam meg, és magam elé rántottam a kést. A szívem a torkomban dobogott, a lábaim remegtek. Ez nem párbaj volt, aminek a végén csak rányomunk a piros gombra.

by **Aidor** Szomb. Nov. 09 2013, 20:21

Aidor halála

Nem sokára mindnyájan egy erdőben találtuk magunkat. Őrültség... köztünk egy kupac fegyver, páncél, ital, kristály és sok egyéb. Pár pillanat és többen is neki ugrottak. Őrültek... itt mindenki megőrült! Megakarják ölni egymást? Nyilván! Ezért sietnek annyira, hogy fegyverhez jussanak. Vannak páran akik úgy döntöttek itt az ideje távozni, nem csodálom. De ugyanúgy őrültség! És nem sokára egy robbanás hallatszott az ösvényről. Valaki "aknába" lépett. Ez az egész világ meg őrült! Én csak kapkodom a fejem nézem mi történik, de minden olyan zavaros. Megnézem a térképem és megpróbálom a környezetemet kizárni a fejemből. Nem láttam egy ismerős pontot se rajta. az egész teljesen megváltozott! Lássuk csak... menedék hely... élelmiszer raktár... fene ebbe a nagy zajba!!!!! Ki kell találnom valamit gyorsan.... de nem szabad elhamarkodnom. Úgy mit az a szerencsétlen aki az első sarkon felrobbant. Először is... igen élelemre van szükségem... abból a kupacból már úgyse kapok semmit. Aztán menedék hely... igen oda is el kéne néznem. De... Mi a! A talaj hirtelen kinyílt alattam és én a földbe zuhantam. Francba... ez már tényleg csalás!!! Kiáltottam. Zuhantam, a mélybe. Megpróbáltam kapaszkodót találni a kezem az üreg falához simult. Majd csúszott... csúszott, de nem álltam meg. Aztán hirtelen megakadtam, sikerült bele kapaszkodnom egy keskeny kiugró részbe. Csak félkézzel kapaszkodtam. Majd miután megnyugodtam kicsit körülnéztem. És megállapítottam sehogy se tudok vissza mászni. Se le... se fel... illetve csak egyféle kép le... de az nem biztos, hogy tetszeni fog.
Hehe... úgy tűnik itt a vége... Sose gondoltam volna, hogy így végződik. Jó volt amíg tartott...
Jó? Nevezhetem így ezt a gyilkos játékot? Nem tudom, de mégis valahogy jobban belegondolva... vissza emlékezve a csatáimra az élet veszélyes küldetésekre... a megpróbáltatásokra... valahogy mind olyan természetesnek tűnik. Mintha sose lett volna másképpen.
Ccc.... röhej, itt vagyok a halál torkában és még most is ezen agyalok. Inkább ki kéne találnom valamit. Még egyszer ellenőriztem az inventorimat. remélve, hogy meg pillantom a teleportáló kristályomat. De nem... üres... továbbra is üres. Akkor most? Mit tegyek? És meglepő módon a választ valami más adta meg. A kis kiálló kő amibe kapaszkodtam. hirtelen megrepedt. A hangja végig visszhangzott az üregen.
-Azt hiszem... értem... *elmosolyodtam* hát ez pech... És ép, hogy kimondtam a kő ketté tört a világ felgyorsult körülöttem, fényt mindössze az inventorym nyitott ablaka sugárzott, de éreztem az egyre növekvő sebességet. Aztán meg pillantottam valamit talán a lyuk vége. Rohamos tempóban közeledett... vagy csak a képzeletem játszik velem? Hisz korom sötét van, de valahogy éreztem ,hogy ott van... még néhány pillanat... becsuktam a szemem. Aztán eszembe jutott... talán mondanom kéne még valami menő kilépőt mint a filmekben is szoktak. Mindjárt ott vagyok... már közel van. így végül csak annyit mondhattam....
Ó, anyám...
....................................................................................... . . .

by **Rosalia** Vas. Nov. 10 2013, 14:19

Judy: 1x Cseppkő (+4 erő, két találatonként ellenfélnek -1 erő és irányítás/íjásznál -2 irányítás, a harc végén az áldozat visszakapja az így elvesztett pontjait), 1x Kezdő Ruha (+2 páncél)

Szophie: 2x kulacs iható 1 liter vízzel, 1db zsemle, 1x Halvány Erősítő Kristály (aktiválása után a következő sebzés +5-öt fog sebezni) 1x Láncruha (+7 páncél)

by **Koshitsu Esutel** Vas. Nov. 10 2013, 19:59

*Végre sikerült felsegítenem őt. De csak bámult rám. Nehezen tért magához. Próbáltam terelni gondolataimat Renről Alexre. Most nem gondolhatok az idomárra, különben megszakad a szívem. Bár az utóbbi időben távolabb kerültünk egymástól. Az utolsó káténk mély nyomott hagyott bennem, s azóta kerültem, ő is engem, s el is hagyta a céhet. Alex pedig érkezett. Eltávolodtam Rentől. S ezért haragudtam magamra. Ugyanakkor talán mégis ez az oka annak, hogy nem keltem ki magamból. *
~ Nem. ~
* Ismételtem magamban Alex szavát, ami nagyon szíven ütött. Nem akar segíteni. Talán engem okol? Vagy nem mer senkivel sem együtt lenni, hogy ne veszítsen el valaki mást? Bólintani akartam, s lassan elsétálni szomorúan. Igen, talán ez így helyesebb. El kell válnunk. De mielőtt bármit is reagálhattam volna, ő folytatta a mondatot. Lehunytam a szemem egy pillanatra megkönnyebbülésem kifejezéseként. Majd hirtelen magához ölelt szorosan. Én széttártam reflexből a kezem, nem mertem megérinteni őt. Kikerekedett szemekkel konstatáltam, hogy olyan szorosan ölel magához, mintha meg akarna menteni a haláltól. Nagyon jól esett. Én is átöleltem. Szorosan, s átélve minden egyes másodpercet. Próbáltam minden szeretetemet átadni neki ezzel gesztussal. Talán soha többet nem tehetem ezt meg. Talán egyikőnk hamarosan meghal. Ha visszatekerhetném az időt, rohannék, s magamhoz ölelném Rent. Elmondanám, mennyire szeretem, s hogy megbocsátok neki. Ölelném, hogy tudja, van, aki őszintén, igazán szereti! Van, aki elfogadja őt úgy, ahogy van. De nem mondhattam el neki. Nem tudtam! Nem tettem soha!! Lelkemben már üvöltöztem, úgy bántam, hogy úgy váltam el az idomártól, mint ahogyan megtörtént, s úgy bántam, hogy sokszor bunkón viselkedtem vele. Bár a káténk elején gyengédebb voltam... de talán megértette, hogy úgy szeretem őt, mint a bátyámat? Talán Alex most érti, hogy úgy szeretem őt, mint a testvéremet? A könnyem kicsordult. Kezem ökölbe szorult, mondhatni Alex ruháját markolásztam. Mikor éreztem, hogy szorítása enged, egy gyors, észrevétlen mozdulattal könnyeimet a karomba töröltem. Alex szavai újra meghatottak, de csak mosolyogtam, nem is feleltem, mert nem tudtam volna mit. Újra magához húzott, mint akkor, mikor nem voltam magamnál, s megint a levegőben jártunk. Én a földet néztem, s élveztem az utazást. Elhagyjuk a többieket, s külön utakat járunk. *
~ Vajon meddig maradhatok veled, Alex? ~
* Kérdeztem gondolatban, s valahogy reméltem, ő lesz az, aki kijut innen. Most már nem érdekeltek a többiek. Sem Mirika, sem Pete, se senki. Úgysem maradhat mindenki életben. Hát éljen Alex! Erősen kapaszkodtam belé, s végül "leszálltunk". Hamar elengedtem, s körbenéztem, hogy lássam, hol vagyunk. Mozdulni azonban nem mertem. *
- Mi a további terv?
* Néztem komolyan a szőkeségre. Mindenképp azt akartam, hogy ő legyen a vezető. Már csak azért is, mert így legalább egy kicsit feledtethetem gondjait, ugyanakkor a magam feje után sem akartam menni, mert nagyobb biztonságban éreztem magam, amikor vele közlekedtem. Nem is tudom... talán kihasználom őt? Ezen morfondíroztam. *

by **Rosalia** Vas. Nov. 10 2013, 21:21

Sajnálatos módon úgy tűnik, hogy Alex és Esu rossz döntést hozott és Alex képessége sem elegendő a túléléshez. Ahogy elindulnak a választott irányba, aktiválnak egy újabb bombát. Igen, a talaj érintése nélkül is. Testük pixelekre szakad, menthetetlenül semmivé válnak. Újabb ágyúlövés szerű hangok jelzik a haláleseteket, arcképük megjelenik az égbolton.

Userek PM-ben kapnak instrukciókat a további teendőkről.

by **Rosalia** Vas. Nov. 10 2013, 22:16

Szophie, Kazu, Aiko, Saya
Folytathatjátok tovább az utatokat, túléltetek. Térkép mellékletet ne felejtsétek elküldeni a postotok végén, melyen jelölitek aktuális pozíciótokat és egy vonallal a haladási utatokat!

Peter
Ahogy eléred a hegyek lábát, 6 kobold támadja meg. (É:8|F:2|E:2|K:2|GY:1|S:1|P:2|) Két ütésből le tudod teríteni őket és mivel 20x gyorsabb vagy náluk, ezért le tudod mindet teríteni HP vesztés nélkül. Erről szóljon majd a következő postot, végül döntés elé kerülsz: A nehezebb utat választod tovább és beveted magad a dombok, bércek közé, vagy inkább a déli szabad úton haladsz tovább, esetleg visszakanyarodsz az erdőség csücskéhez? Térkép mellékletet majd kérnék!

by **Halász Alex** Hétf. Nov. 11 2013, 19:55

.:The last step:.

Az ember amikor elindul, sosem azzal a gondolattal teszi meg az első lépést, hogy talán az az utolsó. Még akkor sem, amikor ez valóság is lehet. Az első lépés sosem lehet az utolsó, pedig ez csak ábránd. Egy amolyan nyelvi berögződés. Hiú remény. Határtalan öröm volt Esu chan ölelése. Nem akartam elengedni, addig szorítottam magamhoz, amíg ő is így tett. Próbáltam nem gondolni Hinarira, de minden második pillanatban az ő arcát véltem felfedezni valahonnan. Iszonyú volt. Olyan mintha vádolna.
~ Miattad halt meg. ~
~ Mert gyenge vagy. ~
~ Mert önző vagy. ~
Nem tehettem semmit sem a vádló gondolatok özöne ellen, csak Esu chan ruháját markolásztam. Azonban egyszer ennek is elérkezett a vége. El kellett engednem. Ránéztem és... nem hagyhatom magára. Talán eddig a képességem tartott életben, mikor a többiek az életüket vesztették sorra. Egyszer már sikerült megvédem Esut, ha mást nem is tudok, de talán őt kijuttathatom innen. Igen, mert erőt adott. Akkor ott a porondon is. Állva hallgattam végig a mondandóját és minden cseppje a szívembe hatolt. Igaza van. Olyan gyámoltalan, olyan törékeny lány, és igaza van mindenben. Ennek az igazságnak tovább kell élnie...
Szavaimra nem válaszolt, talán túl sok volt neki, vagy azt hiszi, hogy szeretem. Tényleg szeretem, de nem úgy. Mosolyogni próbáltam felé, miközben megragadtam a derekánál fogva. Az aktív képi pedig tette a dolgát. Felléptünk az égre.
Ő nekem olyan, mint egy lelki-társ, egy nagyon fontos barát. Mintha a testvérem lenne. Felnéztem az égre, addig akartam felfelé menni, ameddig lehetséges volt. Olyan 5 méteren indultam el csak vízszintesen. Hinari... bocsáss meg.
Az előttünk elterülő tó már a szemünk elé tárult, én pedig addig akartam előre vinni Esu chant, ameddig csak tudom biztonságosan. Nem járt a fejemben semmi egyéb tényező ezzel a játékkal, vagy világgal kapcsolatban, csak az "előre".
Az emberben nem sűrűn fordul meg az az eshetőség, hogy a levegőben járva beindítson egy bombát. Főleg nem akkor, mikor a cél lebeg a szemei előtt. Én mégis lenéztem...
Különös módon nem ijedtem meg. Nem akartam menekülni, tudtam, hogy itt a vég. Mégis megakadt bennem a szó, csak taszítani tudtam Esun. Visszafelé, hátha őt nem éri a hatósugara.
~ Elrontottad. ~
Nem mondtam semmit a lánynak, nem volt sem elég idő, sem elég szó hozzá. Csak megfordultam, és ellöktem magamtól. Talán leesik és talán hp-t is veszít, de talán... nem hal meg.
~ Az ő vére is a te kezeden szárad. ~
Meghoztam a magam döntését akkor amikor elindultunk. Kijelöltem egy pontot képzeletben és elindultam. A felelősség az enyém. Kérdezhettem volna Esut is, hogy ő mit gondolt. Átadhattam volna a döntést, vagy meg is beszélhettem volna vele, hogy én merre akarok menni, és persze felhozhatnám most mentségként azt is, hogy kevés volt az idő. Minden rohant körülöttünk. Füstölt az ég, mardosott a félelem, és üvöltött bennem egy hang.
~ Menekülj! ~
De a döntés az enyém maradt. Én hoztam meg. Esu ne halj meg! Nem is tudom mennyi idő telhetett el, aközött, hogy észre vettem a robbanást lent, és aközött, hogy el is kapott, habár biztosan jóval kevesebb mint amennyinek éreztem. Lassított filmként éltem át, ahogy elengedem Esu chan karját, ő lefelé kezd zuhanni, majd éles fájdalom hasít a lábamba, aztán gyors egymásutánban a testem minden tagjában. Pontról pontra mart szét egy láthatatlan apró kés, és én üvöltöttem.
Akartam valami mást is csinálni, azonban a fájdalom leírhatatlan volt. Elfelejtettem, hogy mit akartam, hogy hol vagyok, s végül azt is, hogy ki vagyok... a saját hangom hasította ketté az űrt, ami keletkezett bennem...
Hol van a "You are dead" szöveg?
És mégis, mikor elhalkult a fájdalmas, utolsó nagy kiáltás, valami megmagyarázhatatlan módon, boldogságot éreztem.
Úgy érzem, itthon vagyok.
Megérkeztem...

by **Aida Atsumori** Hétf. Nov. 11 2013, 20:24

Páran még kimentek a „színpadra” utánam, viszont én arra kicsit sem figyeltem, mivel úgy éreztem, szétrobban a koponyám. Hiába voltam Aincradban, lüktetett, egyre csak lüktetett, majd ahogy jött, egy pillanat alatt abbamaradt. Mihelyst véget értek a kínok, máris máshogy láttam az egész világot. Már nem akartam Sayával társulni, rájöttem, ez egy olyan játék, ahol csak magadban bízhatsz…senki másban. ”Még az aranyos kismadárban sem, még a legártatlanabb gyenge szellőben sem, csak magadban!” – léptem be, a teleportkapuba, arcomon ördögi vigyorral.

Mindenki egy-egy kör alakú dolgon állt, tőlünk pár méterre egy fegyverraktár helyezkedett el, addigra már teljesen eluralkodott rajtam valami. Talán a túlélés ösztön. Kaptunk egy térképet, körülnéztem rajta, gondoltam mindenhol lesz valami csapda, így aztán nem válogattam annyira. Eldöntöttem, hogy megvárom amíg mindenki elindul, megvárom amíg ők belelépnek minden felhalmozott akadályba, aztán elindulok a tisztaterepen, és kivégzem azokat, akik maradtak. Nem érdekelt semmi, szép lassan Nemesis szabályai égtek bele az elmémbe: „A túlélés érdekében mindent megkell tenni.” Nemesis…az az Dark Kiyo. Többször is megjelent az álmomban, igazából nem is figyeltem rájuk, próbáltam elnyomni. Azonban, akkor, rájöttem: mindenben igaza volt. „Élünk, majd meghalunk, ez az élet rendje”. Ez így igaz. Ahhoz, hogy az erősebbek élhessenek, pár gyengébbnek elkell hullaniuk. Vártam, és vártam, ágyúdörrenésre emlékeztető hangokat többször is hallottam, már biztosra tudtam, elkezdődött. Alattam kinyílt egy csapóajtó, a viadal helyszíne helyett, egy pillanat alatt üres sötétséget láttam. Lelkem megtisztult, Nemesis téveszméi eltűntek belőle, az ürességben lebegtem, egyedül, szembe az igazsággal: Itt a vége, nincs tovább. Arcomon egy könnycsepp gördült le, majd lezuhant a végtelenségbe. ”Nigori…Anya…Apa...barátaim…sajnálom…nem fogok visszatérni” – hunytam le végleg szemeimet.

by **Koshitsu Esutel** Hétf. Nov. 11 2013, 20:28

//Utolsó mosoly//

* Boldog voltam, mert úgy éreztem, most valami jó dolgot teszek. Végre valami jót teszek! Nem akartam meghalni, de már régen erre készültem lélekben, ugyanakkor mégsem fogtam fel, hogy ez megtörténhet. Talán tényleg nem hittem el, hogy meg fogok halni, akármennyire is tudtam, hogy ez meg fog történni. Furcsa dolog, amikor valamit tudsz, de nem hiszed el. Alex ölelt engem, én is őt, s tudtam, hogy van bennünk valami közös, valami, ami egyé tesz bennünket. Igazán a testvéremmé vált ebben a pillanatban. Megragadott, s felemelkedtünk magasra. Élvezettel néztem több lábnyi távolságból a helyszínt és az embereket. Az égben járok, repülök ismét! Egyszerűen ebben a pillanatban nem féltem semmitől. Biztonságban éreztem magam, s tudtam, jó helyen vagyok.
De hirtelen Alex ellökött magától, nem tudtam miért, csak mikor lenéztem, akkor láttam, hogy elragad bennünket a végzet. Alex az utolsó pillanatban is rám gondolt, s megpróbált megmenteni. Zuhantam, de utoljára a szemeibe akartam nézni. És mosolyogtam. Ő felüvöltött, mely kiáltás a szívemig mart, s nem tudtam, miért teszi ezt ő. Én nem éreztem semmit, csak láttam a rengeteg pixel darabot, ami kezdett felém zuhanni. Alex pixeljei. De felém? Hol vagyok én? Pixelekre hullottam én is. Elmém azonban még élt. Hogy ez hogy volt lehetséges, nem tudtam, csak egy valamire gondoltam.*
~ Fentről mi most igazi tűzijátéknak tűnünk. Vajon ezt mások látják? Fájdalmuk mellé csalunk egy apró, szomorú mosolyt az arcukra? ~
* Sajnáltam, hogy nem menthettem meg Alexet. Mégis... ha az ölelést hittem testvéremmé válásnak, akkor az, hogy pixeljeink egybeolvadtak, az volt az igazi egyé válás. Most vagyunk együtt, most vagyunk teljesek, s a közös halál olyan... boldogságos. Talán jobban örülnék, ha ő élne. És mondhatnám magamban azt, hogy halálommal neki több esélye van élni, de így... így már nem. A mi halálunk valaki másnak ad esélyt élni. És talán így jó. Mi jogom lenne bárkit is kiválasztanom, ki maradjon életben? Nem vagyok halálisten, nem ítélkezhetem senki felől. S azt hiszem, ilyen halálról álmodoztam. Valaki helyett, a majdani győztes helyett meghalni, s szeretve, átölelve valakit meghalni. Ennél jobb dolog nincs. Nem magányos a halálom. Alex átéli velem most. És én is átélem az ő halálát. Ezért vagyunk ennyire szétválaszthatatlanok, mert a halálban is egyek vagyunk. S a békesség, mely magával ragadt, úgy sodort a sötétségbe, mint valami meleg tengeri hullám, s tudtam: jó helyen vagyok. *

by **Peter Worker** Kedd Nov. 12 2013, 08:45

A hegy lábánál egy nagyobb sziklának vetettem a hátam, hogy takarásban legyek pár pillanatra és némi pihenés sem ártott így nekem. Ha álmodtam volna e helyzetet, úgy a körben rögtön mindenki a mellette levőt támadta volna, hamar rémálom lett volna a csoportos találkozóból és talán csak e gondolat miatt is éreztem, úgy hogy követtek engem.
Nem, senkit sem láttam, azonban az orromat váratlan kellemetlen szag támadta meg. Szemöldök ráncolva léptem előre, hogy keressem a forrást, majd ijedten ugrottam még előrébb, miként mögém egy kisebb bestia ugrott, mellé még egy és csatlakoztak még négyen.
- Kobold. – olvastam a nevüket – Oh, Shu. Súgj, kérlek, hogy mit kell tudni róluk.
Az egyikük, a legnagyobb nem várt, rögtön megindult, azonban a bundás nyakát ragadva ütöttem testével egy sziklát, majd hajítottam vissza a társaihoz. Négy másik támadott helyette. Az egyik érkezőt a talpammal taszítottam odébb, egy másik pofáját pedig az öklömmel ütöttem. Egy a hátamra vetette magát, azonban kapaszkodva a szőrébe tudtam emelni magamról és dobni egy társához.
Én következtem, nem engedhettem nekik egy újabb rohamot. A mozdulataimban nem volt fantázia és kreativitás, messze álltam tőle, hogy ilyenekkel foglalkozzak ilyenkor. Egy földön fekvő, fel – fel tápászkodó mellkasát rúgtam, így a pixeleire hullott az állat. Egy pillanatra a többire néztem, kik ijedten, nagyot nyelve tekintettek vissza rám. Az utolsó áldozatuk voltam, tudatosult bennük és pár másodpercre úgy is tűnt, hogy szinte rohantak az ütéseimben, de inkább utolsó támadásként gondoltam a cselekedeteikre. Lassúak voltak és gyengék, kevés élettel bírtak, nem sok esélyük volt. Könyörtelenek tűnhettem, de a túlélés vezérelt. Léptem volna tovább innen, haladni kellett, azonban egy halkan nyüszítő még a szikla tövébe volt. Nem tudtam, hogy érti e a szavaimat, de úgy léptem és szóltam hozzá.
- Futsz, talán a legértelmesebb döntés lenne részedről. Támadsz, ám utána én támadok. – látta, hogy mire voltam képes – Vagy meghajolsz. – az idomítás tán legpiszkosabb módszere.
Hogy jól állt e nekem? Nem, dehogy. Leginkább az ujjam nyomtam volna le a torkomon, hogy öklendezve hányjam pofán magam, de nem volt mit tenni ez ellen. Nem volt élelmem, mit adni tudtam volna neki, kedvesnek pedig most egyszerűen túl nehéz volt lennem. Más helyzetben, időben biztos másképp szóltam volna hozzá, de most nem.
A Kobold döntésétől függetlenül a dombokat akartam megmászni, remélve, hogy a magasban nem találkozok további állatokkal, kik az áldozatuknak tekintettek volna, meg hát nagy kerülőt véve arra volt merre menni akartam.

by **Saya** Kedd Nov. 12 2013, 11:31

Összerezzenek. Újabb robbantások. Felnézek, és megint látok képeket, két szőkét. Ismerősek.
-Hányan maradtunk...?
~Ha jól számolom, 13-an. Szerencsés számból lett szerencsétlen...~
Oké.
~Viszont kicsit szaporázd meg a lépteidet. Úgy érzem, hamarosan társaságunk akad, ha ilyen lassú vagy.~
Igenis!
Ahogy azt kérte, nagyobb léptekkel haladok előre. Pici vagyok, a lábaim rövidek, de igyekszem, ahogy tudok, néha felnézve előre, a torony felé. Sokkal messzebb van, mint képzeltem. Inkább a Menedékek felé kellett volna forduljak, de talán majd később. Arról nem is beszélve, hogy kezdek lassan éhes lenni, de semmi nincs nálam, amit ehetnék.
Fordulnak vissza, de a Hugi megállít, kényszerít, hogy előre menjek. Úgy érzem, fél valamitől, nem akarja, hogy megváltoztassam az eredeti útirányunkat, én pedig nem kérdezem meg hangosan, mi a baja. Tudom, hogy figyelnek minket, tehát hiába vagyok most egyedül, nem beszélhetek hangosan, mert akkor az egész Világ tudni fogja, hogy valami hiba van bennem, hogy valamiben más vagyok, mint a többiek.
~Nézelődj a bokroknál, hátha...~
Apró bólintással jelzem, hogy rendben, és óvatosan, ahogy haladunk előre, benézek egy-egy bokorba, keresgélve, hátha találok egyértelműen ehető bogyókat vagy valami más, elrejtett kajaforrást. Jó lenne, mert arra nem mertem időt szánni, hogy sokat kutakodjak abban a robbanássorozatban, ahol előbb voltunk.
A gondolatra is összeszorul mindenem, összepréselem az ajkam, hogy ne sírjak. Félek, rettegek, és ki akarok innen jutni. Lehetőleg a Hugival.
-A Papát akarom... -motyogom szipogva, majd tovább megyek, nézve a bokrokat, néha belesve a levelek közé. A Papa vajon lát most minket? Büszke ránk, hogy még élünk? Mennyi az idő vajon? Ha estére nem érünk oda, hol aludjunk? Jaj, olyan sok kérdés, és olyan kis buta vagyok... T_T

by Ajánlott tartalom