"Az éhezők viadala"

Lejárt az idő. Arra számítottam, hogy rögtön bedobnak minket a mély vízbe de, úgy tűnik, nem megy ez olyan gyorsan. Egy kisebb arénába kerültünk, ahol mint kiderült támogatókat kell gyűjtenünk. Egy dologra tényleg hasznos a helyzet. Talán megtudhatok pár hasznos dolgot az ellenfelekről. Lázasan pörgött az agyam. Mit tegyek, ha én jövök?
Elhangzott az első név. A gazdája felállt és kibotorkált a pályára. Elég gyenge produkciót adott elő. Nem sokat tudok a fiúról. Talán csak bossharcok alatt találkoztam vele. Azonban a munka nehezét a sárkánya végezte így nem csoda, ha ő maga gyenge maradt. Ilyenkor örülök, hogy nem vagyok egy pet képességeire utalva.
A második egy újabb frontharcos volt. Régebben íjjal a kezében harcolt de mostanra inkább késekre váltott. Fel is kapta az egyik kést és felkészült a saját bemutatójára de aztán látszólag meggondolta magát. Inkább egy rövid szónoklatot adott elő. A barátságról beszélt. Úgy tűnik, nem tudja még, hogy a bajban nincs barátság. Majd rájön…
Amit a következő mondott az sokkal inkább megfogott. Kár hogy téved. Csak bábok vagyunk Kayaba akaratával szemben. Jó lenne kiszúrni vele de, a végén úgyis mi járunk rosszabbul.
A szánalmas szőke szinte szót sem érdemel. Az utána következő ismét csak beszélt. Szép volt de nem sok értelme volt.
Aztán Szophie következett. Utáltam hogy őt is itt kell látnom. Rajta is látszott a tehetetlenség. Ha ez így megy tovább a végén senki sem fog harcolni. Nekem sincs hozzá túl sok kedvem. Elegem van, abból hogy csak egy bábu vagyok, akit kedvükre mozgathatnak. Tehetek ellene valamit?
Megint két lány. Az első szerintem még nincs meg tizennégy éves sem. Nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán tudja-e mi zajlik körülötte. A másik egy kis harci bemutatót adott, aminek megpróbáltam minden elemét memorizálni. Talán hasznos lesz, ha majd vele kerülök szembe.
Az utánuk következő srác gyorsan elintézte a dolgot. Látszólag nem szívesen árulja el magát. Viszont az utána felcsendülő név gazdájára voltam még kíváncsi igazán. Tudtam róla ezt-azt és úgy döntöttem, hogy hasznos lehet a segítsége. Viszont koránt sem tudok róla annyit, mint szeretnék. Ő is beszélt, mint előtte a legtöbben. Viszont ő máshonnan közelítette meg a dolgokat. Nem volt hülyeség, amit mondott. Sőt… A folytatásra viszont csak facepalmot tudtam adni. Átszabta a ruháját majd egy felkiáltás után a helyére vonult.
Fujiwara Kazuma.
Éreztem, ahogy felgyorsul a szívverésem. Mit tegyek? Végig a többieket figyeltem de azt nem találtam ki, hogy én mit fogok csinálni, ha egyszer rám kerül a sor. Határozottan álltam fel. Tudtam, hogy a legrosszabb, amit most tehetek, ha bizonytalannak és gyengének mutatkozom. Semmiképpen sem engedhetem meg magamnak, hogy vesztesként könyveljenek el. Nyugodtan nem sietve de nem is csigatempóban indultam el a nézők elé.
Az iskolai felelések jártak a fejemben. Ez is olyan. Egy felelés, amire nem készültem. Improvizálnom kell. Úgy kell tennem, mintha készen állnék. Már majdnem félúton jártam. Mihez értek? A beszédhez nem. Kár áltatnom magamat. Ez a tulajdonságom nem fog segíteni. Harci bemutatót még két kézzel sem tartanék hát még eggyel! Sosem harcoltam egy kézzel amennyire vissza tudok emlékezni. Mi maradt? Talán három lépés… Kell lennie valaminek. Ilyenkor bezzeg semmi nem jut eszembe.
Megérkeztem. Egyenes háttal, büszkén a páholy felé fordultam és farkasszemet néztem a ceremóniamesterrel. Ellopta tőlem a Parazitát. Azt akarja, hogy úgy táncoljak, ahogy ő fütyül. Hát csak tessék.
Egy minimalista meghajlást produkáltam neki majd felegyenesedve a kezemet is felemeltem ökölbe szorítva. Csak egy ujjam emelkedett ki a többi közül egyértelmű üzenetként az előttem lévőnek. Pár másodpercig hagytam a levegőben lógni. Kell még bármit is hozzáfűznöm ehhez? Nem. Azt hiszem minden fontosat, elmondtam. Leengedtem a karom és egy az előzőhöz hasonló meghajlás után a helyemre vonultam. Lefeleltem. A végeredmény már nem érdekel.

Nem érintett érzékenyen a ruházatom megváltozása. Ha úgy vesszük, ez nem jelentett komolyabb veszteséget. Hiszen két fegyver, meg egy kezdő páncél elég alap. Egyenruhában pedig legalább a tömegbe olvadok – lestem körbe a többieken az újabb teleportálás után. Mind így festettünk. Nagyon jó – mosolyodhattam volna el elégedetten. Nem tettem így. Kicsit nehezemre esett a mosolygás. Egy ilyen helyzetben ezen csodálkozol?
Igazság szerint le voltam kicsit fagyva. Hatalmas tömeg vett körbe minket, szinte pislogni is elfelejtettem, ahogy a fejünk felett magasodó páholyt figyeltem. Túl sokan vannak ahhoz, hogy… Mihez? – kaptam a fejemhez. Komolyan azt számolgattam, mennyit ölhetek meg közülük? Tényleg féltem, és egy sarokba szorított állatnak éreztem magam. Még így sem gondoltam volna azonban, hogy első körben ezt mérem fel a terepen. A fegyvereket persze egyből kiszúrtam. Viszont hogyan jutnék fel hozzájuk?
Ha egyedül lettem volna, nem jelent problémát nekifutni a falnak, hátha eljutok kis szerencsével a felső részig. Persze valószínűleg lecsúsztam volna, de azért egy próbát megérne a dolog. Most viszont, hogy ilyen sokan vesznek körbe minket, nem akartam bolondot csinálni magamból. Egyáltalán: azt sem nagyon akartam, hogy észrevegyenek. Látnom kellett persze, hogy ez nem így működik, hiszen mindenkit nevén szólítanak. Francba! Nem betűrendben haladtak, és biztos voltam benne, hogy akkor a Kincaid is el fog hangozni. Nem holmi álnév, itt nem trükközhetek ilyesmivel. Ráadásul már megint láttam olyan arcokat, akiket ismerek. Ennek sem örültem, mert újabb mínuszpontokat jelentett az inkognitóm megtartásához. Kezdtem feladni a reményét annak, hogy névtelen tudok maradni.
Belém csapott a felismerés: a nevek felcserélhetőek. Én is kisétálhatok más nevénél, ahogy más is megteheti ezt amikor az én nevem elhangzik. A gondolattól mámorosan akartam felkeresni a korábbi ismerős arcokat: talán végre hasznát veszem annak, hogy nem idegen számomra mindenki. Már épp indulni akartam, hogy gyorsan lebeszéljem az üzletet valakivel, amikor a hangosbemondón engem szólítottak. Hogy is mondjam? A fenébe!

Szerintem még meg is botlottam a saját lábamban, miközben az emelvény felé haladtam. Nem tudom, mert a szívem annyira a torkomban vert, hogy az agyamba semmi vér nem jutott. Egyáltalán azt sem tudtam, miért indultam el kifelé. Mármint se ötletem, se tippem, hogy mit csináljak. Újra a való világban éreztem magam, ahol egy senki voltam, jelentéktelen, feltűnésmentes alak. Mentes bármilyen kisugárzástól vagy megjelenéstől. Annyira kis buta és tudatlan, hogy a nevére ugrik, kigyalogol, engedelmeskedik. Bár azt sem tudja, miért.
A harci eszközök közül elvettem a pajzs-kard kombót. Ötletem továbbra sem volt, de így legalább úgy éreztem, hogy már csináltam valamit. Emelvényre álltam. Néhány pillanat múlva mind a kettőt a földbe szúrtam. A fegyver még hagyján, de a pajzs természetesen nem állt meg. Továbbra se tudtam, hogy mit csinálok.
– Helyesen Cainkid – javítottam ki a hangosbemondót fennhangon. – Idomár vagyok – állítottam, bár az ok, hogy miért is, még előttem is rejtély maradt. – A petem programhiba, a rendszer nem érzékeli, csak én láthatom. Éticsiga. A nyakkendődet eszi – mutattam felfelé. A sírás határán álltam. Nyelnem kellett. Iszonyatosan nyomasztott a tömeg! Újra gyerek voltam, francokat huszonhárom! Legfeljebb tizenhat éves. És gyakran nevettek ki, mert egy senki voltam. Most is az vagyok…
– Ha végzett, a lelkedet kezdi rágcsálni – kezdtem kifogyni a hirtelen jött humbugokból. Kinyitottam újra a szám, de már az ég világon egyetlen szó sem hagyta el. Becsuktam. Újrapróbáltam: kinyitottam, de megint semmi. Becsuktam. Megvakartam a fejem. Nem sírhatok!
– Igazából csak annyit akartam mondani… – A kezem magától emelkedett meg. Két ujjam emeltem a szemeimhez. Majd felfelé mutattam. Megint a szemeim, megint a páholy. – Bármit is csináltok. Mindent látok! – utaltam emelt szintű érzékelési képességeimre. Majd remegő tagokkal levonultam a színpadról.

Magzatpózban akartam feküdni most valahol napokig.

---képszakadás---