Re: "Az éhezők viadala"

by **Saya** Hétf. Dec. 30 2013, 14:26

~Ébredj, Saya!~
Összecsuklok.
~Ébredj!~
Felriadok. Hatalmas égzengés, ismerős hangok, az égre nézek. Egy lány képe, nem ismerem, de láttam az elején, és azt hiszem, a maszkos fiúval volt. Hol a maszkos fiú?
Buta vagyok egyébként, nagyon buta, de sejtem, hogy miért nincs a képe az égen.
-Miért nem hagy.... miért nem aludhatok még? -kérdezem. Majdnem úgy fogalmaztam, hogy a Huginak szól, de időben eszembe jutott, hogy most figyelnek. Hogy nem beszélhetek a Hugival közvetlenül, mert akkor mindenki rá fog jönni, hogy nem vagyok egyedül. Hogy sosem vagyok magányos, hogy én más vagyok, mint a többi kisgyerek. A Hugi rosszallóan cicceg a fejemben,de érzem, hogy elégedett, amiért még időben eszembe jutott a dolog.
~Induljunk, de ne a torony felé. Menjünk az erdőbe vadászni valami kaja után. Éhes vagyok.~
-Éhes vagyok... -ismétlem én is bólintva, és lassan elindulok, ott hagyom a farakást. Nem a köelebbi erdőbe megyek, mert akkor át kéne vágnom azon a helyen, ahol voltak a hangyák, és nem akarok rágondolni a dologra, sem átélni. Lassan megint elérem az utat, amint át idejöttünk, és nézem, ahogy lassan beteríti a köd a tájat. Hugi, játszunk horrorost, oké?
...
Valami nem stimmel. Érzed?
~Érzem, de nem hiszem el...~
Ez fáj...
-Ez fáj...
Először fel sem fogom, mikor a köd a lábaimhoz ér, hogy mi lehet ez az érzés, pedig a játékban már sokszor vágtam meg magam direkt a tőreimmel meg a nyilaim hegyével, hogy nevessek azon, hogy nem fáj. Ez fáj, bizsereg, éget, szúr, libabőrös leszek tőle.
~Fuss!~
És futok, és jajgatok, sziszegek, menekülök. A köd könyörtelen, követ, beterít, egyre nagyobb, egyre nagyobban fáj, mert egyre inkább rám telepszik. Hugi, most mégsem játszunk horrorost, bár ez a köd beleillik egy olyan filmbe, nem?
Futok, rohanok, szaladok, be az erdőbe, át a gyökereken, ahogy csak tudok, amilyen gyorsan, amilyen messze. Orron át be a levegő, szájon át ki, mert akkor nem fog szúrni is az ember oldala, mármint igaz, hogy most is szúr meg fáj, de nem belül, hanem kívül, és az éppen elég, bőven, nem kell még belülről is. Víz az viszont kell. Nézek a törzsek között a tájat, hogy látom-e már. Hugi, a tó felé kellett volna menjünk már az elején.
~Még így is jó, hogy nem mondjuk a Sasfészkekhez mentünk, vagy hasonló...~ -jegyzi meg, én pedig igazat adok neki magamban. Onnan már messze van a tó, nagyon.
Futok, ahogy csak bírják a pici lábaim.

by **Kusumi Ayani** Hétf. Dec. 30 2013, 15:44

Halkan szuszogok, miközben Jun őrködik. Bár nem mindig sikerül ébren maradnom ritkán nyom el az álom. Nem bíztam Junban, de nem csináltam semmi egyebet. Azonban úgy tűnik a Játék Mesterek mást terveztek számukra. Hallgatózásommal, és ébren létemnek hála hallom, ahogy Jun elkezd mocorogni, és kiáltozásai már kicsit sok volt a jártassággal. Én pattantattam volna fel a legelőször, ám ez nem sikerült, mert mikor fel próbáltam kelni köd szivárgott be a sátorba, mely mikor bőrömhöz ért elviselhetett len kínt okozott. Felsikoltottam. Már elég régen éreztem fájdalmat, így ez nagyon meglepett. Judy is hamarosan kikászálódott, ha Miri nem akart felkelni, hát megpróbálom felemelni, és magammal vinni. Igaz Súlyemelés nélkül nehéz lesz, és a kínok is kifárasztanak, de ha más nincs, megpróbálkozok elszenvedni vele kis ideig, míg nem kel fel. Jun ekkor robbant fel. Peter arca is megjelent az égen. Összeszorítom a fogaimat. Ha Miri lesokkolt volna, vagy feladta volna a küzdelmet az életéért, akkor egy visszakezes pofont osztok rá, és rákiáltok.
- Szedd már össze magad Mirika! Juss el a tóig Jun is ezt akarta volna! – kiáltom rá.
Tudom, hogy a pofon miatt talán mérges lesz rám, de nem érdekel, ha kell, a hajánál kezdem el húzni… nem hagyom, hogy megölje a köd, kínok kínjától. Judyt előre engedem. Van egy olyan sejtésem, hogy azt akarják a játékmesterek, hogy fussunk. Lehetséges, hogy a bombák aktiválódnak, ha futunk, így ha Judy is felrobban a véleményem beigazolódott. Tudom nem szép ez tőlem, de ha nem próbáljuk, ki mind a négyen meghalunk. Ha biztonságos én is elindulok, de közben az életpontomat figyelem. Ha nem fogy a HP-m vagy a Páncélom, akkor lehetséges, hogy az egész csapda. Mindenesetre Miri előtt, Judy mögött szeretnék haladni.

by **Mirika** Hétf. Dec. 30 2013, 15:50

Kiáltozásra riadtam fel. Eh, mégis bealudtam volna? Fene, hát nem legyőzött a fáradtság? Bakker... Ráadásul tiszta kába voltam, a szememet is alig bírtam kinyitni a kialvatlanságtól. Fú, de jól esett volna egy kávé vagy legalább egy kóla. Reménytelen, hogy azt itt szerezzek. Felkönyököltem, hátha látni is fogok valamit, de már ennyi mozgás után is forgott velem a világ, mint amikor túl hirtelen kelek fel. Most viszont valami émelyítő, szúrós szagot éreztem és lassan az is eljutott a tudatomba, hogy ki kiáltozik és micsodát.
- Mi van? - másztam ki értetlenül a sátorból Judy után. Köd, oké, de minek kell menekülni? Gőzöm se volt, mire ez a nagy felfordulás, de ahogy kicsit kijjebb léptem és felálltam, hamar belém mart a felismerés... meg a köd is. Ahogy Judy, úgy ordítottam fel én is, és a fájdalomtól sziszegve hátráltam, még a sátorban is felbuktam. Elviselhetetlenül égette a bőrömet, bármi is került rá, a maró érzés teljesen elvette az eszemet, szinte lebénított hosszú pillanatokra. Jun teljesen megkergülve szaladt el, és tehetetlenül figyeltem azt is, ahogy Judy bepánikol. Nem! Nem szabad elvesztenünk a fejünket!
- Jun, várj! - kiáltottam utána, de már késő volt. A szemünk láttára vált pixelekké a robbanásban, miután elhaladt a raktár egykori épülete mellett. A megszokhatatlan fájdalom és a látvány sokkolt, mire észbe kaptam, Ayani rángatott fel a földről egy pofonnal.
- Hagyj már békén!! - fakadtam ki idegesen a lányra. Jun... elöntötték a könnyek az arcomat, úgy éreztem nincs erőm tovább menni. Elveszítettem annyi barátomat már, nem bírtam volna elviselni, ha még több ágyúlövést hallok, még több képet meglátok az égen. Bocsáss meg, Anat... Kitéptem a karom Judy kezéből, elöntött a düh. Nem rá haragudtam persze, csak arra, aki ezt az elmebeteg játékot kitalálta, aki elveszi tőlem a barátaimat. Azonban pár pillanat múlva egy miniernyő ereszkedett le, egyenesen elém ejtve egy dobozkát. Meglepetten pillantottam fel, így legalább én is megláttam a feliratot az égen. A csomag viszont visszahozott, hirtelen benyomakodott az elmémbe a gondolat, hogy várnak rám kint, hogy segíteni akarnak nekem. Feltéptem a doboz tetejét, egy kristály volt benne. Meg nem nyugodtam, de legalább beindult az agyam. Képes leszek talpra állni!
- Különválunk! - jelentettem ki sziszegve, a fogamat összeszorítva, majd remegő kezekkel lehívtam a menümet és Judynak átküldtem a nálam lévő palack vizet - Használd ezt! Ayani... te mindig... maradj látótávolságban. Ha valami megtámad téged, jelezz! Találkozzunk a... pihenőhelyen - nyögtem ki a legésszerűbb dolgokat, amiket jelen állapotomban össze tudtam hozni, majd rögtön aktiváltam is a frissen szerzett Tisztító Kristályom, bízva abban, hogy enyhíti a szenvedést legalább addig, amíg a tóhoz érek. Még egy utolsó pillantást vetettem a lányokra és sok szerencsét rebegve nekik, elindultam az iménti robbanás helyszínét nagy ívben kikerülve a bozótos felé. Én voltam a legalkalmasabb rá, hogy abban a dzsumbujban átverekedjem magam, talán nem lassít le annyira, mint őket tenné. Imádkoztam, hogy ne legyen semmi baj...

// Észlelés ON, hátha elkerülöm a csapdákat, nyomkövetéssel pedig próbálom kiszúrni, járt-e valaki már az úton, amin elindultam //

by **Kazuma** Hétf. Dec. 30 2013, 16:22

Percekig térdeltem mozdulatlanul a társamat szólítva. Hol parancsolva, hol kérve vagy észérvekkel győzködve. Ha nyerni akarunk, szükségünk van a másikra, és ezért vagyunk a legjobbak. Ketten együtt bármire képesek vagyunk. Magamra maradtam a dühömmel és a karom helyén az erősödő bizsergéssel. Aztán végre tényleg megéreztem. Itt van! A vállamra pillantottam, ahonnan lassan nőtt ki a fekete massza és vette fel a kezem alakját. Másoknak talán horrorisztikus, visszataszító jelenet lehetett de nekem? A határtalan megkönnyebbülést jelentette. Ketten vagyunk egy egész és még több! Elégedetten mozgattam meg az ujjaimat. Elmosolyodtam, ahogy az ereje és a gyorsasága újra az enyém lett. Már senki sem állhat az utamba.
Felvettem az előttem heverő kést. Az utolsó darabot, ami Aikoból maradt és a Parazitának adtam. Hagytam, hogy megegye hogy még erősebbek legyünk. Nem érdekelt hogy hányan látják. A visszatérése után már úgysem tudnám tovább rejtegetni. Miután végzett felálltam és kinyújtóztattam a végtagjaimat. Felvettem a földön heverő kulacsot és eltettem az inventorymba. El se hiszem, hogy egy pillanatig komolyan Aikora akartam elpazarolni. Szükségem lesz rá a továbbiakban. Most hogy egy időre minden veszély a múlté ideje megtervezni a továbbiakat. A képernyő felé fordultam és a megmaradtakat figyeltem. A legnagyobb veszélyt a négyfős csapat jelentette Mirikával az élen. Velük egyelőre nem tudok mit kezdeni. Bosszantó hogy ilyen jól átvészelték idáig. Legalább elég távol vannak egyelőre. Az egyik lány felkelt és elindult a távolban gyülekező köd felé. Elfordítottam tőle a tekintetem és ismét egy ismerős arcot pillantottam meg. Az idomárt sokszor láttam már a bossharcokon a sárkányával. Most csak egy kobold vicsorgott mellette a közeledő ködre. Egyelőre ők is túl messze vannak ahhoz, hogy bármit is kezdhessek velük. A következő kijelzőn Szophiet pillantottam meg. Összeszorítottam az állkapcsomat és elfordítottam tőle a tekintetemet. Nem bizonytalanodhatok el.
Megpróbáltam kizárni az arcát a tudatomból, ahogy az utolsó túlélő felé fordultam. Mikor legutóbb néztem még ketten voltak, de a fiú, aki vele volt, úgy tűnik meghalhatott, mert sehol sem látom. Azt hiszem túlságosan el voltam foglalva mikor történt. A kislány épp ébredezett, és ahogy figyeltem döntésre jutottam. Elkapom. Nem tetszett a dolog de úgy éreztem nincs más választásom. Egyedül nincs esélye. Ha nem én kapom el, akkor belesétál egy csapdába, vagy valaki más intézi el, és végül csak én kerülök hátrányba. Így megszerezhetem a cuccait, és remélhetőleg találok nála valami hasznosat. Ha a közelébe osonok és gyorsan, csendben elintézem, akkor legalább szenvednie nem kell majd. Ettől függetlenül nem tetszett túlzottan amire készültem, hisz mégiscsak egy kislányt készülök megölni akárhogy ragozom. Elfordítottam a fejem a képernyőtől és megláttam a gyorsan közeledő ködöt. Ez még a segítségemre is lehet. Elindultam lefelé a lépcsőn és leérve aktiváltam a képességemet. Ismét megjelent előttem az árnyékom egy kutya képében hogy védjen az utamba kerülő csapdáktól.
Azonban alig távolodtam el a kilátótól, mikor a szúrós szag megcsapta az orromat, és az égre pillantva megláttam a feliratot. Egy pillanatig nem értettem de aztán elérte a hátamat a köd. Meglepetten ordítottam fel, ahogy a bőrömhöz érve égetett. Az érzés ismerős volt, mégis sokkal rosszabb, mint amilyennek a halványodó emlékeimben megmaradt. Egyetlen gondolat törölt ki minden mást egy pillanat alatt. Fuss! Rohantam, ahogy csak tudtam minden gyorsaságomat bevetve, hogy megelőzzem a ködöt. Az árnyékomból lett kutya előttem loholt továbbra is egyenesen az erdő és a mögötte elterülő tó felé. Egy pillanat alatt megértettem az égen megjelenő feliratot. Még az erdőbe érve sem lassítottam és minden ügyességemet és gyorsaságomat bevetve kerülgettem a fákat és minden akadályt, ami csak elém került. El kell érnem a tavat…

//Egy Éles Kés (+1 erő) megevődve, csapdahatástalanító árnyék előhívva.//

by **Rosalia** Kedd Dec. 31 2013, 02:07

A pánikhelyzet meggondolatlan lépésre sarkallja az embert, s ez okozza az eddig jól együttműködő négyes vesztét. Sajnálatos módon újabb 3 játékos egymásutáni ágyúdörrenése jelzi, hogy a győzelemre esélyesek száma lecsökkent...

Már csak négyen vagytok játékban! S a virtuális nap első sugarai megvilágítják a horizontot, mintegy tisztelegve az elhunytak pixelei előtt.

by **Mirika** Kedd Dec. 31 2013, 03:48

Nem bírtam olyan gyorsan futni, amilyen gyorsan azt gondoltam, azonban ha botladozva is, de haladtam. A kristály csillapította a fájdalmam annyira, hogy képes legyek átgondolni, mi áll előttem. Menekültem a köd elől, és miközben fél szemmel hátra-hátralestem, önkéntelenül is bekúszott a látóterembe a két céhtársam. Nem jártak előrébb, hiába tettem az övékénél nagyobb kerülőt, hiszen gyorsabb voltam náluk. Hittem benne, hogy jó döntést hoztam, így több volt az esélyünk a túlélésre, míg oda nem érünk a biztonságot jelentő tóhoz. De vajon tényleg biztonságot adott volna? Nem lehet, hogy csak egy jól kitervelt csapda az egész, hogy belemásszunk a mérgezett vízbe? Megráztam a fejem, nem volt szabad elbizonytalanodnom. Előbb jussak át a fák között. Bíztam benne, hogy járt már erre valaki, de a kevés nyom, amit láttam, az a kilátó felé vezetett.
Elhúztam a számat és idegesen pillantottam hátra immár sokadszor, de a szemem sarkában fényt észleltem, így kapásból visszarántottam a fejem. A fényből aztán lángok lettek, testemet pedig kellemetlen bizsergés öntötte el. Életcsíkom vészes sebességgel indult meg, a HP-mat jelző számláló sebesen rohant a nulla felé. Nem értettem, szándékosan nagy ívben elkerültem a raktárépület helyét és az ösvényt is, ami a fák között vezetett. Semmi értelme nem volt annak, hogy én itt aknába fussak, a legjelentéktelenebb átkelőhelyen. Aztán hirtelen ráébredtem a trükkre, és arra is, hogy elcsesztem. Túl késő volt, már hiába nyitottam volna a számat, hogy rájuk kiáltsak, álljanak meg. Meg akartam őket óvni, de végül egyiküket sem tudtam megvédeni. Shizuka, Hinari, Jun, Ayani, Judy... nem voltam elég erős, hogy egyben tartsam és győzelemre vezessem ezt a csapatot. Milyen ironikus, én akartam mindenáron együtt maradni velük és mégis mind, egytől-egyig egyedül halunk meg. Heh, ez annyira szánalmas

Nem elég, hogy nem találtam megoldást arra, hogy mind túléljük, de még ez is. Pedig hittem benne, hogy sikerülhet. Lehet, hogy naiv voltam, de hinni akartam benne, hogy nem kell végignéznem ennyi barátom halálát azért, hogy én egyedül túlélhessem. Talán ez volt az, ami a kudarcomhoz vezetett, hogy nem akartam eléggé a szabályok szerint játszani.

Az életsávom elérte a piros zónát, és egy pillanattal később el is fogyott. Megtörtént az, amitől mindig is rettegtem, mióta ezt a "játékot" elkezdtem. Senki sem volt, aki megvédjen, aki megmentsen, aki segítsen. Magam előtt Anat arcképét pillantottam meg, azt a különleges mosolyt viselte, amit csak én kaphattam meg tőle. Testem ezernyi apró, csillogó szilánkká esett szét, de ajkaimon még meg tudtam formálni a szót: "bocsássatok meg."

by **Noxy** Kedd Dec. 31 2013, 11:32

A lányok nem akartak rám hallgatni igazán, a pánikhelyzet arra sugallta őket, hogy szakadjunk szét. Ayani mintha arra számított volna, hogy majd menjek előre, hogy majd felrobbanok én előttük, vagy nem. Láttam rajta, hogy ezt várja el, ezért egy dühös pillantást vetettem felé, aztán kénytelen kelletlen át kellett vennem a kulacsot. Aztán szétváltunk. Mondani akartam még valamit, de addigra magamra maradtam, másrészt meg sietnem kellett, ha mihamarabb a tóhoz érjek. Még mielőtt szét nem szed a fájdalom. Az egy liter víz, amit Mirika átadott nekem (Ayani biztos irigy és dühös lett ezért), rögtön magamra locsoltam, hátha egy kicsit enyhíteni tud a fájdalmam.
Nem mertem az ösvényen átmenni, mert gondoltam, hogy direkt oda kerül a legtöbb csapda. Legalábbis így gondoltam. És mégis tévedtem...
Végzetes hiba.
Már nem láttam, mikor nem messze tőlem Ayani és Mirika felrobbannak. a világ körülöttem fénybe és lángba borultak. Most már nem a fájdalom, hanem pixelek marcangoltak, a szoros legszorosabb értelmében. A saját pixeljeim.
A fény és a tűz tánca lassan a pokoli sötétség mélyeibe veszik, aztán mintha a sötétség távolságában egy újabb fény jelent meg. Tehát ez lenne az a bizonyos fény az alagút végén. Talán nem is haltam meg igazából, hanem csupán aljas átverése Kayabának, hogy legyen mivel sakkban tartania a játékosokat. Talán meghaltam, és ez a sok okoskodás a halál és a halál utáni elméletekről teljesen igazak...
Mirika, Jun, Ayani, Peter, Matt, Askr, Shiki és a többiek... talán már odaát várnak engem. Nem láttam az erdőt, ahová kitettek minket; nem láttam a robbanás helyszínét, ahol kiestem a játékból; nem láttam az életsávomat, ahogy a zöldről rögtön a nullára esik; nem láttam meghalni a csapatom legutolsó töredékeit, akikkel eddig olyan jó csapatot alkottunk; nem láttam már semmit sem a fényen és a sötétségen kívül. Aztán hirtelen egy fehér dolgot láttam elrepülni előttem. Egy nagy, fényes, szikrázó, fenséges madarat. A fénypont felé repült. Soha életemben nem láttam még ennél is gyönyörűbb állatot.
Nem tudom, hogyan, de elindultam a repülő objektum után, hátha elvezet engem egy SAO-nál, vagy a földi életnél is szebb világba, ahol nincs többé erőszak, halál, önzőség, kapzsiság, bűnözés. Nemcsak hogy ennyiben különbözik a két világtól, hanem még abban is a SAO-tól leginkább, hogy ott már nem skillektől, speciális képességektől, xp-ktől függött az ember örökké tartó új élete. Mit is mondott Albus Dumbledore Harry Potternek az első kötetben?
A halál egy új kaland kezdete.

by **Szophie** Kedd Dec. 31 2013, 11:48

- Apa? - kérdeztem kétségbeesetten a levegőt. De csak az üres csend vett körül, semmi több. Nem hallottam mást, csak a köveknek csapódó halk hullámokat, és szívverésemet. Bementem, kinéztem az ablakon, elmélázva a tó irányába. Rossz irányba ment, itt hagyott. Lefeküdtem a kemény ágyra, szememben könnycsepp csillogott. Otthon akarok lenni, a saját ágyamban, apuval és anyuval! Hát olyan nagy kérés ez? Vagy lehetünk itt is, nem kell a hatalmas ágyam sem! Csak ne lennék egyedül.. Sötét van, és hideg. És itt maradtam. Nem találtak rám. Hosszadalmas, kínzó percek következtek, míg végül újra álom szált rám. Sírok közt voltam, s sötét ruhámnál már csak arckifejezésem lehetett komorabb. Sírni volt kedvem, ám nem tudtam. Egy könnycsepp sem gurult végig arcomon. Vörös, ronda rózsák díszítették a sírkamrát. Haragudtam arra, aki ezt tette! Ilyen virágot rakni ide. Nem szabad. Idegesen lépdeltem a sötétben a kereszthez, és dühösen vettem ki a növényt a vázából. A földhöz csaptam, és rátapostam. Majd felnéztem a képekre, melyek a kriptában, a sírok fölött lógtak. Arcok voltak, ismerősek. Szelíden mosolyogtak le rám, és én bűntudatot éreztem a kis virág iránt, melyet az imént tettem tönkre. De nem. Azok az arcok többé nem parancsolnak nekem! Itt hagytak, egyedül, így ha többé nincs rám szükségük, nekem sincs rájuk! Mit nekem engedelmesség. Mit nekem parancsok. Én vagyok már az úrnő. Kifele menet még egyszer rátapostam a rózsára, kíméletlenül összetörve szirmait. Itt hagytak, egyedül.. A gondolat kíméletlenül tépett szét belülről, és minden üressé vált, még a fájdalom is.
Hang ébresztett fel szörnyű álmomból. Egy sikoly, egy kiáltás. Kiálthattam volna én is eme rémséges képzelgés hatására, melyet elmúlt perceimben éltem át, ám nem én voltam. Egy ismerős, kedves hang volt, újra.
- Apa! - kiáltottam, és immár nem voltam rest kifutni a házból, hogy ha ő nem talál rám, hát akkor én találjak őrá. Újabb kiáltás érkezett.
- Apa! Itt vagyok! Hallasz? - szívem a torkomban dobogott, és én boldog voltam, hogy újra hallhatom. ám újra csak percek teltek el csendesen, mielőtt megint kiáltott volna.
- Apa, apa, apa! - ziláltam, miközben futva mentem a hang irányába. Ám közben mégis éreztem valami üreset, valamit, ami még az álmom hatására maradt a lelkemben. Azt éreztem, valami itt nem stimmel. És újra csak egy kiáltás tőle. Ekkor viszont robbanások késztettek arra, hogy megálljak, és az égre pillantva a furcsa képeket figyeljem. Jun, Mirika, Ayani. Abban a pillanatban pedig eszembe jutottak a pokol vörös lángok, és az arckép a sír fölött. Eszembe jutott az elmúlt, kicseszett hét év, melyet komor lelki nyomoromban töltöttem.
- Ez a te hibád. - suttogtam magam elé. - Sikíts hát, nem mentlek meg. Én is sikítottam. - ki tudja, ő volt-e? Egy szellem, avagy elmém képzelgése? Apa.. Kiálthatott immár, nem hallgattam rá. Mert immár nem voltam engedelmes gyermeke. Itt hagyott, így nem várhatja el tőlem, hogy karjai közé rohanjak. Elterjedt végtagjaimban újra a tudat, és a kínzó érzés, a halál fájdalma. Hát itt hagyott, ő is, Hinari is, mindenki. Egyszer majd én is magára hagyok mindenkit. Ma, holnap, bármikor.. Teljesen mindegy. Egy felirat jelent meg az égen. Ki tudja, mit is jelent ez. Az bizonyos, hogy van vizem egy kulacsban, és van egy nagy tó a közelben, így nem lehet bajom. Csak nehogy idevonzza a többieket is. Visszasétáltam a házikómba, becsuktam az ajtót, és egy nagy sóhaj kíséretében ültem le a kemény ágyra, hogy kezeimet összekulcsolva felhúzott lábam előtt ücsöröghessek csendesen, komoran.

by **Rosalia** Kedd Dec. 31 2013, 13:03

Tehát a virtuális nap felkelt, miközben ti a nyomotokban lévő köd elől menekültök. Kivéve Szophie, aki egy könnyed reggeli séta után visszatér a meghitt kis fészkébe. Kettes szintű észlelésre révén azonban bőven időben fedezheti fel azt a bizonyos szúrós szagot, mely a köd eljövetelét jelzi, s ha van annyi sütnivalója, hogy az ablakon is kinéz, akkor láthatja is mostmár a minden irányból a tó felé közelítő, egyre gyorsabb, gomolygó felhőket. Sőt mi több, kisvártatva Matheus alakja is előbukkan majd a fák közül, de addig még jócskán van ideje cselekedni az idomárlánynak.
Kazu úgy tűnik üldözőbe vette Sayát, azonban nemcsak a gyilkos észleli az új prédáját, hanem a kislány is felfigyelhet az utána loholóra hallgatózása révén. Mi lesz itt ebből? :shock:A köd viszont szűntelenül üldöz benneteket, nincs idő leállni csevegni. Kazu gyorsabb, mint Saya, de a kislány még tartja előnyét.

by **Kusumi Ayani** Csüt. Jan. 02 2014, 06:00

Némán haladtam Mirika mellett. Úgy vélem nem fogok túlságosan sok zajt csapni fölöslegesen. Bár a köd mart, mint a fene, tűrtem, és nem nyafogtam. Mirika végül a szétválásra jutott. Elhúztam a számat, de bólintottam. Ahelyett, hogy Judyt engedte volna tovább, még a vizet is neki engedte át… hát jól van. Nem érdekel, csak menjünk már. Mirika kérésére bólintottam, és amilyen gyorsan csak tudtam szaladtam, ám Hallgatózásommal követtem Mirika lépteit, hogy nehogy kikerüljek a Jártassággal való érzékelés hatóköréből. Ha jól emlékszem Miri rendelkezik Látással… vagy Észleléssel… Mindegy, nyomon tud követni. Azért rossz előérzet volt bennem. Ha tehettem volna én az ösvényen haladtam volna. Nem tudom miért, de szimpatikusabb volt. De mivel Miri meg kért, meg amúgy se akartam túlságosan eltávolodni tőle viszonylag közel voltam hozzá. És ekkor hallom meg Judy lépteit, és még… még egy másik dolgot is. Ahogy lépek egyszerre fülsiketítő hang ütött ki szinte. Nem is csak 1 helyről, három felől is. Közte alólam is. Az idő már, már lelassult, ahogy szemeim a robbanást figyelik. A robbanáskor keletkező lángok szép lassan elnyelték a lábamat. Úgy mondják halálunk előtt visszajátszódnak életünk szebb pontjait, ám előttem csak 3 személy képe lebegett. Mirikáé, Yuichié, illetve… Zhelé. Legjobban már csak azt sajnáltam, hogy nem lehetek többi Yuichi karjaiban, ha most néz is, biztos nem ezt akarta volna, azonban kelletlenül elmosolyodok, ahogy a lángok már mellkasomnál járnak.
~ Ne várj tovább rám bátyám… A te butusa húgod, már elindult feléd…
Sosem így képzeltem a halált. Úgy éreztem pánik helyett magába fogadott a nyugalom, és félelem nélkül „egyenes háttal” vártam a vén kaszást, mielőtt a lángok végleg elnyeltek volna, behunytam a szemem, és vártam a véget csendesen, halvány mosollyal az arcomon, illetve egy könnycseppel, mi végül kiszökik a szememből, mely az elhunytakat, és az élőket siratta meg most utoljára.

by **Szophie** Szomb. Jan. 04 2014, 18:28

Gondterhesen sóhajtottam, miközben leheveredtem az ágyra. Annyi minden kavargott a fejemben.. Kinyújtottam kezem a levegőbe, és azt szemléltem. Felrémlett a kék ég, és rajta az arcképek, pontosan a tenyerem előtt. Szinte égették a kezem, de ez jól esett. Elképzeltem, ahogy izzik a tenyerem, mintha parazsat tartanék rajta, fájdalomra gondoltam. És a gondolat elég volt ahhoz, hogy érezzem is. Fizikai fájdalom.. erre volt szükségem, még ha csak gondolatban is teljesült. Emlékeztem még rá, hogy van ilyen. És ez tetszett. Megérintett a valóság illúziója. Magányosságomban ez nem is lehetett másképp. Nem voltak társaim, barátaim, semmi.. csupán az üresség. Ismerős volt a helyzet, így a reakcióm is. Csak nyugodtan hátradőltem, és a helyzetet elemeztem. Hány kép is volt az égen? Kik is indultunk az elején? Megnyitottam a menüm. Csendesen végigböngésztem,. Csak egy névnél időztem el, ujjamat a H-ra helyezve. Majd elmosolyodtam. Nem volt velem. Lefoglalta a nagy csapat. És ím, egyik sem él már. Én, Zu, egy bizonyos Saya és Matheus. Vicces lenne egyszerűen megvárni, amíg vègeznek egymással, míg csak egy marad. És az az egy lenne az utolsó, és egyetlen, akivel nekem meg kell küzdenem. Nem csak vicces, célszerű is. És egyszerű. Csak pihennem kell. De pet nélkül hogy élném túl a harcot? Életcsíkomra nézve felrémlett a tó melletti csapda. Csak bele kell löknöm ellenfelemet. A terv kész. B..
Elfintorodtam, ahogy megéreztem a szagot, és nem futotta több tervre. Szaglászva forgattam fejem, de a forrást nem találtam. Végül kikukucskáltam az ablakon. És ködöt láttam, ahogy egyre közeledett. Ez mi? Ötlet villant a fejembe. Valamit még nem próbáltam ki. Üzenetet pötyögtem Zunak. "Jön a köööd," Ennyi volt az egész. Szophies kis üzenet, és reméltem, reagál rá. Talán valamiféle információt rejthet válasza. Majd nagyot sóhajtottam, és kirontottam a kunyhómból. A víz segít, erre emlékszem. Ám a tó megközelítése veszélyes.
- Küldjetek egy petet! - kiáltottam hirtelen ötletből, hátha meghatom valaki szívét. ( ha petet lehet kérni, igényelnék egy voks csomagot.xD ha nem, akkor nem.) És kaptam egy csomagot. Mohón bontottam ki, bár mókusnál többet nem reméltem a kicsike tárolóból. De egy almát kaptam. No mindegy, unottan elfogyasztottam, és azon gondolkoztam, miért akarnak ilyen egészségesen tartani. Ezek után fogtam a motyóm, és bekapcsoltam lopakodásom, majd a tó felé mentem egy kicsit, és megbújtam. Egy kis bokor mögül kémleltem a tájat és közeledő ködöt. És egy játékosra lettem figyelmes. Az a bizonyos, aki medvévé alakult. Vajon idomítható?

by **Saya** Vas. Jan. 05 2014, 13:37

Éget.
Fáj, szúr, viszket. Sírni akarok. Sírok is. Hüppögök, a köd belemar a torkomba is, ki akarom köpni, de nem megy. Futok, a lábam elé nézek, hogy ne botoljak el semmiben, szerencsére ez eddig nem is sikerült. Hugi pánikol, vizet akar, nyaggat, hogy fussak tovább, ne törődjek semmi mással, ne törődjek azzal sem, hogy valaki jön mögöttünk. Hallom a zajokat, észlelem, tudom, hogy ott van, és hogy ő is rohan, de azt nem tudom, ki lehet. Tudom, hogy az úton is követtek minket egy darabon, de talán azonos lenne vele?
Most nem töprengek inkább rajta. Ha töprengek, eszembe fog jutni a lovag is, azt meg nem akarom. Futok.
~Kitartás.~
Szólal meg a Hugi.
~Már mindjárt ott vagyunk!~
Bólintok egyet, hüppögök, próbálom megelőzni a ködöt, ami pedig már úgyis körbevett mindent. Mi legyen? Mi lesz?
~Harc. Én már készülök. Te most csak foglalkozz azzal, hogy elérjük a vizet. Ha megszabadulunk a fájdalomtól, talán elérhetjük, hogy a másiknak ne legyen meg ez az előnye. Hogy neki fájjon mindene. És akkor megöljük.~
...
~Saya, tudom, hogy nem akarsz ölni, de most muszáj lesz. Ne aggódj. Ez nem olyan, amit önszántadból teszel, hanem önvédelemért. Érzékelni fogja a rendszer és nem leszel színes tőle. Utána pedig elfelejtheted. Hazamegyünk és minden rendben lesz...~
... Oké. Én igazat adok neked. De te csinálod, ugye?
~Persze. Ha el tudsz aludni, még végig sem kell nézned.~
Hugi, mióta viselkedsz te így? Mióta törődsz így velem?
~Mióta elindult ez az egész hülyeség. Még nekem is sok, ami itt folyik.~
Jóleső érzéssel tölt el, hogy a Hugi így gondolkodik, de tudom, hogy ez most csak átmeneti. Vagy csak örül annak, hogy ölhet, hogy esélye van ölni, amit mindig is ki akart próbálni.
Futok tovább, ameddig csak tudok, egész a tóig. Remélem, még időben elérem. Ha igen, beleugrok, elmerülök a köd elől. Utána csak ki kell találjam, hogy a másikat hogy akadályozom meg ugyanebben. A Huginak igaza van. Ha neki is fáj a köd, az előnyünkre válhat.

//Nem tudom, kell-e térképet küldeni, bár az útvonal marad, és addig, amíg gondolod. A tóba ugrás ezért feltételes csak.//

by **Rosalia** Vas. Jan. 05 2014, 14:24

Mindenképpen kérek térképet mindenkitől, sőt Saya, te elküldhetnéd KAzunak is.

by **Bacchus** Hétf. Jan. 06 2014, 11:46

Utolsó pár szikla és fent vagyok, a terebélyes placcon. Megfeszültek izmaim és nehezemre esett felmászni erre a kiszögellésre, de ahogy felértem, bizony ott volt, akire már oly rég óta áhítozok, a medvévé változó ember.
- Meg vagy végre, madár ember! - lihegtem, de jó volna most egy üveg bor, enyhítené a fáradság okozta kimerülésem. Sokkal jobb egy jó harcban elfáradni, nem holmi hegymászásban. Most viszont harcolhatok, ezzel a szótlan döggel.
Lándzsámat magam elé tartottam és veszélytelenebbik végét letámasztottam a földre.
- Harcoljunk, légy te a tizedik rovás! - mondtam bőszen vigyorogva, miközben megropogtattam nyakcsigolyáim. Kezem felemeltem és az otromba lándzsával rohamra indultam. Egy könnyed mozdulattal kitért előlem és a mögötte lévő falnak csapódtam. Ledobtam a földre lándzsám és ököllel estem neki. Harmadik támadásom valami lemeznek ütközött és fémes csörrenéssel rezonált vissza. Majd hirtelen megnőtt és szőrösödni kezdett. Pofája megnyúlt és állatias lett, majd felső testében pontosan hasonlított egy medvére. Lenyúltam a lándzsámért, azonban ekkor valami letaglózott. Életerőm piros zónába zuhant, míg én magam a földre. Ott hevertem a sziklaperemen mögöttem a medveemberrel, valószínűleg eltörte a gerincem, azonban meglepetésemre, könnyedén tudtam mozogni. Igaz a játékban nincs fájdalom érzet, ezért nem haltam bele azonnal ebbe az ütésbe. Lándzsámhoz kaptam, de nem tudtam már megszúrni sem, hátra ugrott, ahogyan próbálkoztam.
Feltápászkodtam előtte, de rosszul állt a szénám, ő még mindig tele van tárgyakkal is és életerővel.Lándzsámat magam elé tartottam és röviden csak annyit mondott: "kiestél". Egy gömb alakú tárgyat a kezébe vett, majd belefújt és éles hang tört elő belőle. Síp hangjánál sokkal élesebb és bántóbb, amire kezem automatikusan felpattant fülemhez. Befogtam a fülem, de még így is hallottam az éktelen hangot. Abba maradt pár pillanaton belül, mire még egyet bólintott és madárrá alakulva elrepült. Délnek repült arra amerről érkeztem..
- Elkaplak! Meglásd! - kiáltottam utána, de már hasztalan. Távol került se perc alatt, úgy hogy nem érhetném utol, ha csak le nem vetném magam a szikláról és futnék, azonban.. ez most lehetetlen. Hátam mögül zörgés hang jött és egy apró kődarab lepottyant a fölöttem elnyúló sziklafal tetejéről. Egy apró teremtmény okozta ezt a mini lavinát. Leugrott hozzám és maga alatt megrepesztette a sziklát, mire az újra helyre állt. A neve is megjelent fölötte, valami kőtroll. Nem tudom mi fán terem ez a dög, de rosszkor jött.
Károgás hangja csapta meg a fülem, hátam mögé néztem, amerre elszállt célpontom és megláttam egy gyorsan közeledő, madár rajt. A troll felém tartott és egy sziklát lóbált a kezében. Kitértem támadása elől és futottam előle, a mögötte lévő sziklafalhoz. Ahogy ideértem, a károgás hangja már túl közelről jött, mire beleptek a madarak és egy feliratot láttam még 'you are dead'.
Alakváltó..

by **Kazuma** Hétf. Jan. 06 2014, 23:24

Csak három dologra összpontosítottam. Az árnyékomat irányítani, hogy ne akadjon el semmiben. Az akadályokat kerülgetni, hogy én ne akadjak el semmiben. A harmadik pedig: ne lassíts! Ehhez a három egyszerű szabályhoz tartottam magam kizárva minden mást. Akármi is történjen, el kell érnem a tavat. A fájdalom, ami végigmarta a bőrömet nem akart szűnni és még gyorsabb haladásra ösztökélt. Az ágyúk ismét életre keltek és a hangjukba beleremegett a levegő. Nem mertem felnézni az égre. Féltem hogy nekimennék valaminek és a fák lombja miatt, valószínűleg úgysem látnék semmit. A halottak ráérnek.
Ekkor vettem észre az előttem rohanó lányt. Nem láttam rendesen, hogy ki az de már tudtam. Csak egy valaki volt a közelben mikor utoljára rá tudtam nézni a kivetítőre. Miatta indultam el a kilátóból. Nem lassítottam és elhatároztam, hogy követni fogom. Ha a ködöt túléljük, akkor el kell kapnom. Viszont egyszerűbb oka is volt, annak hogy így döntöttem. Ha csapda vár ránk így ő fog először belefutni és én még időben kereshetek magamnak másik útvonalat. Az árnyékommal együtt pedig, már duplán be vagyok biztosítva a szemből érkező veszély ellen. Már csak attól kell tartanom, ami mögöttem van. Eleinte távolabb volt és el-eltünedezett a fák között, de ahogy közelebb értem hozzá már minden mozdulatát szemmel tudtam tartani, és bár a köd az ellenkezőjét diktálta le is lassítottam kicsit. Mikor már körülbelül húszméternyire megközelítettem felvettem a tempóját és tartottam a távolságot. Az árnyékom pedig, tőlem öt méterre szaladt.
Egy kis időre csend lett és csak a lábaink dobogtak a földön. A halk pittyenés pedig élesen és váratlanul hasított bele a monoton trappolásba. A szemem rögtön az üzenetjelző ikonra vándorolt és majdnem hasra is estem miatta egy gyökérben. Elszakítottam a tekintetem a jeltől és csak rohantam tovább. Mi a franc történhetett már megint?

//Az árnyék Saya mögött, Kazu az árnyék mögött. A térképem pedig, Saya térképe, ha az megfelel.//

by **Rosalia** Pént. Jan. 10 2014, 23:16

Újabb űgyúlövés hangja rázza meg a hajnali csendet. Matheusnak sikerül belefutnia egy hálós csapdába, amiből alapjáraton egy éles késsel gyerekjáték lenne kivágnia magát, de mivel fegyvert nem szerzett a viadal elején a raktárból, ráadásul ideje sem lenne kivágnia magát, mielőtt a köd elemésztené, így ő is menthetetlenül pixelekre szakad.

Újbb rossz döntések

Saya teljesen beleszalad a bombazónába, menthetetlenül pixlekre szakad, mielőtt elérhetné a Reménység tavát. Talán csak kamu volt ez a név, vagy csak sikerült megtalálni az egyetlen veszélyes övezetet? Ezt már nem tudhatja meg soha Sad

Kazu taktikusan követte, ügyesen maga előtt tartva az árnyékát, mely figyelmeztetheti a veszélyre. Azonban ahogy Saya akiválja a bombasávot, az Kazut is eléri, komoly sebeket ejtve a fiún, a hangyányi maradék életpontjait pedig azzal veszíti el, hogy a robbanás visszaveti annyira, hogy a köd áldozatává váljon.

Sajnálatos, pedig micsoda végjátékot terveztem veletek T.T

Mire Szophie eléri a Reménység tavának hűs vizét, lassan a köd is eléri a partokat. Az idomárlány azonban biztonságban van, s a köd is lassan szakadozni kezd. Nem kell sok idő, hogy ráeszméljen: egyedül maradt. S ez nem jelent mást, mint az életben maradáson túl a győzelmet is. Anélkül, hogy ölnie kellett volna...

Hamarosan kiderül, hogy mi is történt az elhunytakkal...

by **Rosalia** Szomb. Jan. 11 2014, 00:51

Jutalmazások:

Mivel az elejétől kezdve igen komolyan vettétek az eventet, plusz nagyon minőségiek voltak a postok, plusz kárpótlásért a karaktereiteket ért megpróbáltatásokért, egységesen, minden egyes résztvevőnek 20 exp bónuszt és 100 aranyat osztottam ki. Ezen felül a megírt körök szerint adtam expt-t, körönként 5-öt, harci körökért 3-mat. Bónusszal, mindennel együtt ennyi expt-t kaptok, melyet Klein már be is írt a karilapotokra, hogy még a 14. boss előtt tudjon pontozni az, akinek fontos Smile

Szophie: 80 exp
Kazu: 80 exp
Saya: 80 exp
Peter: 85 exp
Mirika: 86 exp
Jun: 80 exp
Ayani: 78 exp
Judy: 75 exp
Aiko: 70 exp
Alex: 50 exp
Esu: 50 exp
Raven: 45 exp
Bacchus: 45 exp
Kin: 43 exp
Hinari: 40 exp
Rita: 40 exp
Shizuka: 40 exp
Ren: 35 exp
Aidor: 35 exp
Kiyo: 35 exp

A győztesnek járó itemet elküldtem Szophienak PÜ-ben. Zárópost szombaton napközben érkezik. Egy kiadós alvás még kell előtte @.@

Na meg a feszültség is Twisted Evil

by **Rosalia** Szomb. Jan. 11 2014, 12:36

Úgy döntöttem mégsem most teszem be a zárót Rolling Eyes

Előbb adok haladékot estig arra, hogy aki eddig nem írta meg a záróját, annak is legyen lehetősége pótolni, illetve Saya és Kazu a halálát, Szophie pedig a győzelmét megírhassa, persze csak ha szeretné. Az 5 extra exp természetesen mindenkinek jár, úgy, ahogy a többieknek is.

Pü-ben ezt az üzenetet kapták eddig az elhunytak:
"Nektek sajnos végetért az Éhezők Viadala egy rossz választás miatt, azonban lehetőségetek van +5 expért megírnotok a halálotokat. Ezt az event végéig bármikor megejthetitek, nincs konkrét határidő kiszabva rá, de nyilván addig érdemes, amíg friss az élmény.
A postotokban azt a pillanatot jelenítsétek meg, amikor megtörténik a végzetes lépés, pixelekre szakadtok és a kép elsötétül alőttetek. Drámai, teátrákis haláltusa, vagy csendes, tiszteletteljes halál, én aztán rátok bízom, egy a lényeg: zárjátok le a karakteretek eddigi SAO-s pályafutását."

MA este érkezik a záróreag, amiben fény derül mindenre!

by **Saya** Szomb. Jan. 11 2014, 13:01

Víz \o/ Hugi, már látom a vizet! Elmosolyodom és úgy futok tovább, már most érzem, hogy a fájdalom nem is olyan vészes. Mármint, most, hogy látom, hogy mennyire vagyok messze, már jobb, és lassan akkor elkezdhetjük kigondolni, hogy ezt a másikat is mögöttünk mivel fogjuk megállítani, hogy mellénk ugorjon.
Futok. Loholok. Sehova máshova, csak előre. Nagy levegőt veszek, hogy felkészüljek az ugrásra.
De aztán valahogy mégis másképpen ugrok. Olyan, mintha valami meglökött volna alulról, a földről. Egy pillanatra hatalmas zajt hallok, majd a csendet, és a víz eltűnik a szemem elől, mert helyette az eget látom.
-Hugi... Ez az, amire gondolok?
~Véleményem szerint igen.~
Már nem számít, ha hangosan beszélek, hisz úgyse hallja senki. Ha jól sejtem, én már pixelekre szakadtam.
-De az nem lehet. Olyan ügyesek voltunk eddig. Most mit rontottunk el?
~Semmit, Saya. Nem rontottunk el semmit.~
Az ég eltűnik. Az életcsíkom már üres. Behunyom a szemem, mert nem akarom látni a feliratot.
Egy kéz érinti meg a derekam, majd egy másik is csatlakozik hozzá. Valaki átölel, kedvesen, arcát a hátam közepének nyomja.
~Nem rontottunk el semmit.~
-Hugi...
Elenged, én pedig megfordulok. Olyan, mintha lebegnénk, nézem a vörös szemeit, halottsápadt kis arcocskáját és szőke haját. Egy piros masnival kötötte fel oldalt. Nem mosolyog, csak nézünk egymásra szomorú szemekkel. Kinyújtom a kezem és magamhoz ölelem; elvégre, mégiscsak én vagyok az idősebb.
~Legalább vajon az utánunk loholó is velünk jött?~
-Nem számít. Jó látni téged.
~... Kösz.~
Elmosolyodom.
-Akkor most már találkozunk velük? A Papával és a Mamával?
~Persze.~
És kézen fogva elindulunk a sötétben. Alig várom, hogy végre lássam őket olyannak, amilyenek, és ne csak a halovány, ködös emlékek maradjanak róluk. Sajnálom azokat, akiket most hátra kell hagynom... de hogy is mondták nekem? "Ami történt, megtörtént". Ha mosolyogva emlékeznek rám, az számomra bőven elég.
És egyenek sok kindertojást, mert az finom.

by **Phobos** Szomb. Jan. 11 2014, 13:56

Azt hittem elég ügyes vagyok. Azt hittem túl fogom élni ezt a haláljátékot. Egy pillanatra álltam meg, és az elég volt ahhoz, hogy végzetem megpecsételődjön. Nem voltam szomorú, csak inkább elesett, kétségbeesett. A hangyák, melyek testemet ellepték, a húsomat tépkedték - s minden darab egy-egy pixelke volt, melyek a földdel érintkezve el is tűntek. Így lesz vége. Tudtam. Nem vitathattam, nem kerülhettem el a végzetemet. Hogyha ezt tartogatta nekem, nem bántam meg. Nem küzdöttem. Megálltam. Csak arra voltam kíváncsi, hogy valaki vagy valami elkap-e, mikor zuhanni kezdek. Azt mondják, ha valaki közel jár a halálhoz, alagutat lát, és annak végén az örök fényesség vár. Én nem láttam mást, csak sötét viharfelhőket. Egyre jobban beterített a sötétség, miközben a rovarok szépen lassan felemésztettek. Nem fájt, mégis a torkom szakadtából üvöltöttem - hogy miért? Valahol bántam, hogy vége van. Az élet eddig szép volt, függetlenül attól, mennyi keserűség állta utamat. Amnézia. Bezártság. Befolyás. A kérdés az, hogy ezek után miért is akartam élni. Őszintén szólva nem tudom. Az élet értelme - talán mindenki erre a legjobban kíváncsi, és talán a halál után mindenki megtudja, mire rendeltetett a sajátjával. Először esett meg, hogy két felé húzott a szívem. Élni és meghalni - mindkettő jó, mégis nehéz dönteni. Dönteni? Nem én dönthettem el, melyiket választom. Ahogyan a hangyák martalékává váltam, elmosolyodtam: ismét a földé leszek. Oda tűnök, ahonnan megjelentem. Aincradban való ébredésem minden egyes mozzanatára visszaemlékeztem: a földön, a porban feküdtem. Az égre néztem, miközben felkeltem. A Hold ragyogott. És ahogyan akkor, úgy amikor a rovarok lassacskán teljesen felemésztettek, ugyanúgy az ezüstösen csillogó égitestre meredtem. Pontosan ugyanazt éreztem, mint akkor: ürességet, mégis valamiben más volt, mint akkor. Egy hangot hallottam, mikor a vég már karnyújtásnyira volt tőlem. Kétségbeesésem szertefoszlott, és ahogyan karjaimat kitartottam, hagytam, hogy a hátamra essek - vajon elkapott valaki?
- Felicia? - tettem fel a kérdést, melyet az engem nyugtató hang elnyomott. We're not vanishing... we're returning. To where we're supposed to be...

by **Szophie** Szomb. Jan. 11 2014, 16:03

Egyre gomolyogva közeledett a köd, eltüntetve szemem elől először a közeledő srácot, majd az erdőt is, az összes fájával együtt. Jobbnak láttam visszavonulót fújni, mielőtt engem is engem is bekebelez az átláthatatlan párafelhő. Hátrálni kezdtem, jobb híján. Eltűnt a ház is, amiben eddig laktam, és eltűnt a bokor is, melyben nemrég bújtam. Nem volt más út, minden egyfelé terelt, a tóhoz. Tágra nyílt szemekkel, remegve vizslattam a ködöt, mely egyre csak közeledett. Mindenhonnan árnyakat, ember alakokat véltem felfedezni. Késemet elővettem, és magam elé tartva hátráltam. Vizet éreztem, ahogy a cipőmbe hatol, és nem volt más út, csak a hátrálás. Féltem. Vártam, hogy mikor fog elérni a rázás, mely újabb életpont vesztést okoz, ám még nem jött. Óvatosan léptem még egyet, a víz a bokámig ért már. És akkor jött a robbanás. Ijedtemben ugrottam egyet, majd hátra akartam lépni, ám egy kőben megbotlottam. Nagy csobbanás jelezte, ahogy egyenesen a vízben értem földet. Buborékok szálltak fel körülöttem, ahogy a páncélom, a ruhám, mindenem átnedvesedett. Hagytam, hogy a hullámok magukba zárjanak, eltüntetve előlem a világot. Nem volt mély ott még a víz, épp csak arra volt elég, hogy teljesen belepjen fekvő helyzetemben. Ám a látásomat még így sem tudta teljesen tönkretenni. Ahhoz alacsony volt a vízszint. Láttam az eget, és rajta a férfi képét, ki előtte felém közeledett, ám elnyelte a köd. És láttam azt is, ahogy vészesen közelít felém is, mintha csak célja lenne felfalni. Az agyam a két képet könnyedén egyesítette, és hamarosan menekülésre ösztökélt. Szinte öntudatlanul cselekedtem, az utolsó pillanatokban is az életemért küzdve. Ezért a múló valamiért, melyet már annyiszor elakartam dobni magamtól. Most mégis fontosabb volt mindennél, a fájdalomnál, a keserűségnél, a gondolataimnál. Levetettem a páncélomat, és felkeltem, már csak pár méter választotta el tőlem a galambszürke gomolyagot. Futni kezdtem, rohanni a vízben, ahogy csak a fizika és a pontjaim engedték. Majd mikor már derékig ért a víz, könnyebnek tűnt belevetni magam, és úszni. Mindvégig nem néztem hátra, csak a küzdésre összpontosítottam, az életemre. És nem ért el a vég. Én csak mentem, és mentem, de nem történt semmi. Ha jobban belegondolunk, és számításba vesszük a köd gyorsaságát, az én sebességemhez képest, könnyen rájövünk, hogy már régen utol kellett volna érnie. És a rázás.. Most az sem ért el hozzám. Nagyjából a tó közepén lehettem, talán kicsit kijjebb, amikor először furcsállni kezdtem a dolgot. Úsztam még egy picit, majd végül a kíváncsiságom győzelmével hátra néztem. És.. a köd fényévnyi távolságra volt lemaradva tőlem. Na és nem azért, mert olyan gyorsan úsztam, inkább mert a part szélénél megakadt. Furcsa fejjel méregetni kezdtem a dolgot, miközben a hátamra fordultam, és elengedtem magam, hogy a víz felszínén lebegjek. A szívverésem lelassult, a normálisra esett vissza. Lassan visszatértek a gondolatok is a fejembe. És ezzel egy időben történt, hogy valami színes lebegett át felettem. Ettől megriadtam, és hirtelen a víz alá kerültem. Csapkodva és köhögve buktam elő, ám félelmemben gyorsan arrébb is úsztam. Mert mi van, ha egy hal volt az, és meg akar enni? Azt hiszem, kezd elhatalmasodni rajtam a gondolat, hogy valaki meg akar enni. Ilyen lehet vajon a tyúknak is a baromfiudvarban?
Újabb színek keveredtek a vízbe, ám immár tudtam azonosítani is. Arcok úsztak mellettem, körülöttem, mintha csak fényképeik estek volna a tóba. És mellettük a nevek. Hinari, Ren, és.. Kazuma? Ez? Tényleg, a robbanás! Ügyetlenül lenyitottam a menümet, már amennyire az ment, miközben az úszásra is kellett koncentrálnom. A résztvevők névsorára pillantottam, ám ott minden név fekete volt. Mindegyik, kivéve.. az enyémet.
- Nyertem? - rebegtem magam elé a kérdést. De nem éreztem sem dicsőséget, sem diadalt. Egyszerű fáradtság szállt rám, és a felismerés keserű üressége. Végtagjaim elnehezültek, így újra csak hagytam, hogy ringasson a víz. Vesztettem. Igen, én voltam itt a legnagyobb vesztes, ez nem kétséges.
- Hát mindenki itt hagyott? - kérdeztem az égtől. - Mindenki veled lehet, csak én vagyok a keserű életre rendelve? - mit akar a halál? Miért nem visz el? Csak mert küzdöttem? Ők sem adták magukat oda neki csak úgy. Én is küzdeni fogok az életemért, mert ugyancsak ember vagyok. Ám oda kívánkozom, közéjük. És épp ezért nem engednek, igaz? Ez lehet a baj.. Én kedvelem a halált, efelől semmi kétség. Most is itt van. Érzem, hogy rám kacag. Kinevet, mert még dobban a szívem, és emelkedik a mellkasom.
Lágy szél fújt keresztül a tájon. Egyedül maradtam, vége. Visszamehetek, és folytathatom nyomorúságos életemet, hogy aztán mindenkit elmarjon mellőlem, míg csak én maradok, egyedül. Ezt akarja. Hogy az utolsó legyek. Tudom én. És hogy fájjon nekem mindenkit elveszíteni. Most fáj. De ez korántsem a vége. Nem, ez a kezdet. A nyomorom Aincradi időszakának kezdete.
Ám amint ezt megállapítottam, halványulni kezdett a testem.
- Ez mi? - emeltem fel a kezem, és figyeltem. - Hát én is meghalhatok? - csillant fel a szemem hálásan. - Anya, apa, Hinari, Zu.. Halál. - neveztem meg azokat, akikkel leginkább akarok találkozni odaát. Hamarosan újra láthatom szeretteimet, és megismerkedhetek a csontos, öreg, vén kacérral, a halállal. Elmosolyodtam.
- Viszlát. - suttogtam a levegőbe, majd behunytam a szemem, és engedtem, hogy végtagjaim lehúzzanak a vízbe. Egyre mélyebb volt a sötét, és a nyugalom is. Én pedig biztosra éreztem, hogy végre meghalhatok.

by **Kazuma** Szomb. Jan. 11 2014, 19:47

Tartva a megfelelő távolságot könnyedén tudtam követni a lányt. A gyorsasága nem lehetett valami magas és valószínűleg a szintje sem. Ha biztonságosabb terepre érünk, akkor valószínűleg könnyen elintézhetem. Azt nem mondom, hogy kicsit sem zavart a dolog, de ha a túlélésről van szó és komolyan is gondolod, akkor nem szabad teketóriázni. Már szinte láttam magam előtt, ahogy kicsit begyorsítva utolérem, és egyszerűen elkapom. A Parazita szorításából, pedig már nem jutna ki. Csak a tó széléig kell, hogy biztonságban elvezessen utána már nem lesz rá szükségem.
Azonban valami sehogy sem hagyott nyugodni. Az üzenet. Tartottam tőle hogy futás közben megnyissam, de attól is féltem, hogy esetleg valami létfontosságú dolgot hagyok ki, ha nem olvasom el gyorsan. Valahogy rossz előérzetem volt. Nem is bírtam sokáig… Legalább egy pillantást kéne vetnem rá, hogy lássam fontos lehet-e. Végül eljött a megfelelő alkalom. A talaj ezen a szakaszon simább volt kicsit és talán a növényzet sem volt olyan sűrű, hogy átessek valamin, ha egy pillanatra nem figyelek. Már közel lehetünk a parthoz. Rányomtam az üzenetre és abban a pillanatban a lány felrobbant. Talán a másodperc tört részéig komolyan azt gondoltam, hogy egy gombnyomással felrobbantottam bármennyire hülyén is hangzik… de itt nem volt vége. Hirtelen egy tucatnyi vagy talán még több tűzgolyó jelent meg egymás után és csak próbáltam lefékezni, hogy elkerüljem valahogy a rengeteg robbanást. Minden lángba borult előttem. A fák recsegését elnyelte a tüzes robaj ahogy hatalmas sebességgel közeledett felém. Először az árnyékomat nyelte el, aztán elért engem is. Szinte reflexszerűen ordítottam fel, ahogy a tűz elért és olyan könnyedén kapott fel, mint a szél a faleveleket. Repültem a tűzben és biztos voltam benne, hogy végem. Aztán háttal nekicsapódtam valaminek és egy tompa puffanással földet értem.

A hátamon feküdtem. Zavartan figyeltem a sűrű füstöt, amit fák lombjai eregettek magukból. Hirtelen minden összekuszálódott. Egy lángoló fa tövében feküdtem, de valahogy mégis furcsán nyugodt voltam. A szemeim lassan az életcsíkomra siklottak, ami inkább hasonlított egy vörösen fénylő pontra, mint egy szép hosszú vonalra. Nem ijesztett meg a tény hogy egy hajszálon függ az életem. Csak tudomásul vettem. Lassan oldalra fordítottam a fejem hogy jobban fel tudjam mérni a környezetem, de nem ismertem fel a helyet. Ez nem az erdő volt, amin ki tudja mennyi idővel ezelőtt rohantam keresztül. Itt már nem volt semmiféle erdő. A föld felismerhetetlenné vált a rengeteg krátertől, amit a robbanások vájtak belé. Mindenfelé kicsavart és apró darabokra zúzott lángoló famaradványok hevertek. Recsegve-ropogva égett az ami a robbanást túlélte. A füstfüggönyön át viszont megláttam azt amit kerestem. A tó olyan tisztán és hívogatóan csillogott a pokollá vált erdő túloldalán hogy már nem volt kérdéses merre induljak. A kezeim a talajt tapogatták, hogy fel tudjak kelni, amikor észrevettem a kis ablakot. Nem tudom, hogy kerülhette el a figyelmem az üzenet, amit a robbanás előtt nyitottam meg de még mindig ott volt. Miközben a mellettem lévő fát használva kapaszkodónak felkeltem a földről át is futottam gyorsan és elmosolyodtam. Szinte hallottam a hangját a fejemben és sokat megadtam volna azért, hogy láthassam végre. Azonban a mosoly pillanatok alatt eltűnt az arcomról, ahogy rájöttem mit is jelent az a pár szó. Elfordítottam a fejem de az erdő eddig még érintetlen részéből semmit sem láttam csak a sűrű fehér halált. Elöntött a félelem hisz már tudtam mi vár rám. Azonban mielőtt bármit is tehettem volna magába szippantott és én még egyszer felüvöltöttem ezúttal már a valódi fájdalomtól.
Aztán minden elcsendesedett.
Csak egy gondolat maradt...

Szophie írta:Jön a köööd

by **Rosalia** Vas. Jan. 12 2014, 00:50

Az égboltra vetített képernyőt szemléled. Nem érted hogy kerülsz oda, nem érted mégis mit keresel a viadalon, mikor egy fogadóban, céházadban, erdőben vagy éppen bárhol máshol vagy. Talán szurkolsz is magadnak, talán izgulsz mi lesz veled. De hisz az nem lehetsz te, de akkor mégis mi ez az egész? Sokan életüket vesztik, mégis hozzád hasonlóan semmi bajuk nincs. Talán éppen ott van melletted sértetlenül, ki a kivetítőn pont egy bomba áldozatává válik. Klónok lennének, bábok egy szórakoztató, izgalmas showműsorhoz? Választ talán sosem kaptok, de bizonyára már sejtitek... Kayaba egy újabb szörnyűsége, egy játék a játékban. Ezúttal azonban nem vérre menő. Még tervei vannak veletek. Veletek, kiválasztottakkal, kiknek képmásai élet-halál harcot vívtak, hogy egy, csupán egyetlen maradjon.

Szophie, mikor a képmásod megnyeri a viadalt, felvillan előtted egy panel a menüdből, mely jelzi, hogy új itemet kaptál. Ha most éppen az utcán vagy, emberek között, bizonyára nagy üdvrivalgással köszöntenek és éljeneznek, hiszen átvitt értelemben te győztél a viadalon. A te statjaiddal, a te gondolatvilágoddal, a te virtuális leképezéseddel indult útjára a kiválasztottak egyikeként, s győzött végül úgy, hogy mindvégig ember maradt. Nem használt fel senkit, nem ölt meg senkit, még csak nem is fordult meg a fejében. Mindvégig ügyesen lavírozott és jókor volt jó helyen. Persze a szerencse is erősen közrejátszott, de egyetlen ellenfele akadt: önmaga. Szophie, büszke lehetsz rá, büszke lehetsz magadra. Hiszen ha te lettél volna valóban odabent, akkor is így döntöttél volna, ahogy ő. Éppen ezért jár neked a jutalom.
___________________________________________________________________________________________________________

Mindenek előtt Sayanak, Ravennek, Szophienak és Kazunak jár a további 5 exp!
Ahogyan azt már az elején ígértem, akik az event során meghalnak, azok tényleg meghalnak. Erre a kérdésre egyszer sem adtam fals választ, de most már láthatjátok ti magatok is, hogy mi volt benne a csavar. Olyan helyzetet szerettem volna létrehozni mind a játékon belül, mind a userek fejében, hogy az kellő komolyságot, rizikót és átélést váltson ki belőletek. Egy dologban füllentettem, mégpedig abban, hogy a karakter halálok szangciókkal járnak. Erről természetesen nincs szó, ahogy azt láthattátok fentebb, már a jutalmak is bőséggel kiosztásra kerültek.

Tapasztalatok az eventről:
Nem szoktam ilyet csinálni, de most kivételesen megosztanám veletek a kulisszatitkokat és a tapasztalataimat. Ahogyan azt láthajátok már ti is, volt egy rejtett mappám, amit a játékos karakteremmel vezettem (Klein így tudta megoldani) és itt volt elraktározva minden mankóm, melyeket az event végével egyidőben meg is osztottam veletek. Rengeteg mindent kidolgoztam, ezeket szinte egytől-egyig közzé is tettem ott, egyedül a végjáték nem lett rögzítve. Általános tapasztalat, hogy nem lehet mindent eléggé kidolgozni, mégis, hiába gondoltam ki fejben a harmadlagos jártasságok hasznosíthatóságát, végül majdnem teljesen haszontalanoknak bizonyultak. Ezt bánom a legjobban. A petszelidítős részre viszont határozottan büszke vagyok, Strea azóta jelezte nekem, hogy szívesen átvené máshol is.
Úgy érzem az oldalon eddigi legmelósabb munkám volt ez az event, mégis elképesztően amatőrnek és sok helyütt elhibázottnak érzem. Utólag már sok mindent máshogy dolgoznék ki, de egyik döntésemet sem bántam meg. A végefelé sokat konzultáltam már kiesett játékossal, hogy biztosan ne legyek elfogult senkivel szemben sem, ellenőzitettem a munkámat, hiba ennek ellenére becsúszhatott. A végjáték egyébként az lett volna, ha nem hullanak ki a túl "jól" időzített ködömtől az emberek, ami az Éhezők viadala film 2. részében volt, tehát miután mindenkit sikerül a vízbe terelnem (a köd egyetlen célja ez volt), összeugrasztottalak volna benneteket, miközben forgott volna a tó közepén lévő kis szigetecske és minden körben leesett volna róla valaki. Akinek nem segítenek. Tehát a végén a szövetségeken és a szerencsén is sok múlott volna. Na meg hogy kik fordulnak egymás ellen. Izgalmas lett volna, de így is az volt szerintem az egész.
S hogy lesz-e Éhezők viadala 2 Aincradban? Egyelőre fogalmam sincs. Jelenleg azt mondom, hogy nem. Mégpedig azért nem, mert bár úgy híresültem el, hogy én vagyok a gonosz mesélő és én magam is szoktam élni ezzel a kifejezéssel, de túl gyenge lelkű vagyok az öldökléshez. Minden egyes karakterhalált nehezen éltem meg, nem szívesen keserítettem el senkit sem. Vacak érzés volt idő előtt véget vetni egyesek játékának, főleg a végefelé. És ugyanezt mégegyszer végigcsinálni nem tudom, hogy tudnám-e. Túl jól sikerült az a térkép xD
Ugyanakkor nagyszerű érzés volt, hogy végig magas fokon égett az érdeklődés az event iránt, együtt reménykedtetek, szurkoltatok, izgultatok és ezt öröm volt látni a chaten. Elképesztően minőségi játékot produkáltatok, le a kalapot mindenki előtt. Sokan erejükön felül teljesítettek, még többen még annál is jobban, mint amit elvártam tőlük.
S hogy mit várok ettől az egész eventtől? Miért ez lett a végkifejlet? Lehet egyeseknek nem tetszik, legyintenek, hogy milyen vacak ez így. Csak klónok, ennyi? Nos, motiválni szerettelek volna benneteket. Még több játékra és élmény megírására. Szeretném, ha ez az egész sok-sok leírást szülne arról, hogy mi történik az event idején mindeközben a tényleges karakteretekkel. Hogyan érinti őket az, hogy látja saját magát és a társait bezárva egy gyilkos játékba? Féltek-e esetleg attól, hogy a megpróbáltatások miatt kifordultok önmagatokból? Felkeresitek egymást? Vagy elzárkóztok a világtól? És miként reagálnak vajon azok a játékosok, akik nem lettek kiválasztottak? Aggódnak-e amiatt, hogy ha egy benti játékos meghal, akkor meghal-e a kinti? Sok-sok ötlet születhet még ezekre és remélem is, hogy beindítottam a fantáziátokat és felpörögnek az ismerkedős játékok és az Élmények topic. S abban is bízom, hogy nem maradt benneteke keserűség amiatt, ha kiestetek, s összességében nem bántátok meg, hogy részt vettetek ezen az eventen. Legyen így máskor is Smile

by Ajánlott tartalom