"Az éhezők viadala"

Lassan lépegetek Miri mellett csendesen. Egyre több és több zavaró érzés vágta át magát határozottságom falán. Na jah… sosem volt túl jó tulajdonságom harcokban a hatalmas szívem. Megölni senkit sem tudtam volna kint… úgy véltem az elején, hogy bárkit meg tudok ölni, aki Miri életére tör… ám olybá tűnik ez a véleményem eddig tartott. Megingottam. Hallottam mit suttogott akkor Miri, és az is segített egy két elfeledett emlékképet visszahozni. Ráadásul a kérdésén csak a földet tudtam nézni, és nem szólaltam meg, csak zavarodottan álltam, és bámultam magam elé. Végül kis idő után megszólaltam.
- 3 pontom van irányításon… Sosem akartam nagy sebző lenni. Tűzrózsa a sebzését csak a 2 gyűrűmnek köszönhette. Sajnálom Miri. Én inkább a support szerepét töltöttem be a csatákon… Ha tudtam volna, hogy ez lesz belőle… Hogy Tűzrózsa nem lesz mellettem…
Könnyeim kicsordultak szememből, ám ez csak gyenge sírás volt. Nem álltam neki zokogni, de könnyeim azért folytak szép számmal. Annyira gyűlöltem magamat, hogy míg haladtunk egyre több és több emlék jött elém.  Szophie gyűlölete igazán rosszul esett minden egyes alkalommal, mikor találkoztunk, és bár próbáltam mindig leplezni méllyel bent mindig reménykedtem benne, hogy megbocsát nekem. Kissé elmosolyodok, ahogy eszembe jut Kazuma. A fiú akivel állandóan csak a baj van. Jó párszor összemértük már az erőnket. Igaz, ami igaz 3 meccsből 2-t én nyertem, de a 3.-nál elképesztően megelőzött, és mintha csak egy gyengécske mob lennék lecsapott. Mindig tartottam tőle, hogy egyszer meg fogja tenni azt, amire én nem vagyok képes. Végezni a legyőzött személlyel. Ha találnék egy petet talán vele harcolnék a legszívesebben, bár nem ilyen körülmények között… Ha valami csoda folytán le is tudnám győzni képtelen lettem, volna végezni e kedves idomárral. Hisame is hiányzott. A pajkos jégsárkány, aki néha gazdája agyára megy. Bár Mirinek nem szívesen mondom el Sayat féltem a legjobban. Szegény pára biztosan nem tudja, milyen nagy életveszélyben van. Túl ártatlan ahhoz, hogy tudja, mi folyik itt, de ha érti is, biztosan jobban megállja a helyét, mint én. Mindenesetre azt veszem észre, hogy megérkeztünk a táborba, ahol Jun és Judy éppen foglalaskodott. Végighallgattam mindegyikőjüket, majd lehívom menümet és előhozom a sátrat.
- Én találtam sátrat. De előbb.
Minden általam tárolt pontot Jun életének maxolására próbálok használni. Ha Judy is sérült őt is gyógyítom, ám amint végeztem kikapcsoltam képimet, és visszaváltoztam.
- Tessék Miri. – suttogtam felé, és bólintok egyet.
Elkezdem felállítani a sátrat, és ha a többiek segítenek, hálásan megköszönöm nekik, majd végül, ha semelyiküknek sincsen ellenvetése lefekszek pihenni, hogy felkészüljek az őrködésre. Amint eljött az időm felkelek, és Hallgatózás jártasság segítségével a környéket kémlelem.

cuccaim:

// Hallgatózás,  képi deaktiválás (mostantól nem hallható a közelünkből a zene) //

// Őrködés közben Látás és Észlelés aktív //

A srác még mindig nem mond semmit, nem reagál semmit, nem csinál semmit, én meg nem értem, mi üthetett belé. Körbenézek, de csak a kicsit távolabbi erdőt látom, meg a mezőt, meg a tornyot, ahova már biztos nem érünk el sötétedésig.
-Mi legyen, mi legyen... -töprengek, de nem sok minden jut eszembe. Azt tudom, hogy tüzet kéne rakni valahogy, de nem tudom, miből. Meg enni is kéne már valamit, mert éhes vagyok, de nincs semmim, a buta srác meg konokul hallgat, ha kérdezem, hogy van-e neki bármilye is. Megtehetném mondjuk, hogy rászegezem az íjam és mindent kiszedek belőle, de nem akarom ezt tenni, a Hugi meg úgyis más tészta...
Végül megindulok az erdő felé, nem érdekel a srác, csak néha hátrapislantok rá, hogy mit csinál. A fákhoz érve nem megyek be, picit sem, csak lehetőleg sok-sok-sok apró fát gyűjtök össze, hogy legyen, aztán visszatérek a Ravenhez és ledobálom őket egy kupacba, amiből aztán kettőt csinálok. Az egyik fölött megállok, fogok két fadarabot és dörgölöm őket teljes erővel meg gyorsasággal, hátha meggyulladnak vagy felmelegednek eléggé, hogy tűz legyen belőle .__.
Ha sikerül, akkor annak nagyon örülök. Ha nem, akkor persze annak már nem örülök, meg szomorkodom, plusz megkérem a srácot, hogy próbálja meg ő is. Remélem, fogja, mert nem akarok fázni egész éjszaka :(Egész jó ez a felszerelésünk, de nem tudom, hogy hogy is mennek itt a dolgok a hőmérséklettel.
Ha... hogy is mondják? Minden kötél szakad? Igen, akkor visszavonulok a fákhoz és próbálok levelekbe burkolózni, hogy melegednek.
Akárhogy is legyen, az biztos, hogy megnézem az eget. Nem tudom, miért, de most azt akarom nézni. Korog a gyomrom, fáradt vagyok, de nem akarok aludni. Mondhatjuk úgy is, hogy vállalom az őrséget, már csak azért is, mert zavarnak azok a zajok az erdő felől, de még nem félek tőlük. Nem tudom, miért. Nem félek semmitől, csak haza akarok menni és jól kisírni magam.
~Nyugodj meg.~
Hugi hangja kivételesen selymes. Nem tudom, miért, de olyan... lágyan beszél. Nem így szokott.
~Én itt vagyok.~
Tudom. Te mindig itt vagy.
~Nézd az eget. Talán jön egy csomag valamelyik rajongónktól.~
Gondolod?
~Mindig van rá esély, nem igaz?~

//Várakozás és kísérlet a túlélésre. Mivel mindjárt határidő, én meg végig Ravenre vártam, inkább már nem kérek csomagot utolsó pillanat után - főleg, hogy én marhára nem értem a rendszerét >.>
Tűzgyújtás sikerét eldöntöd, ha akarod//

A kilátóig elérve semmilyen csapdába nem bonyolódtunk szerencsére, egész sima utunk volt, a sötétséghez és az egyre hűlő időhöz képest. A torony apránként kutattam át de semmit nem találtam, azonban a tetejére felérve, már biztos lehettem abban hogy, ez lesz a tökéletes hely jó ötlet volt Kazuma-smától. A keresés közben viszketni kezdett a kezem és ez a szörnyű érzés az óta sem múlt de próbáltam nem figyelni rá. Mikor Kazuma-sama is felért a torony tetejére, boldognak tűnt, persze megértem a boldogságát, bár azonnal feltűnt hogy valami nincs rendben. Vakarja magát, mégis mitől, miközben beszélt, egyre jobban zavartnak tűnt. Kissé kétség beejtett ez a helyzet és foltokat vettem észre magamon.
- Nem nem vagyok jól! Mégis hogy lehetnék jól? Egyre jobban viszket, egyre feljebb.
Ezzel hátat fordítottam neki, hogy megvakarjam viszkető mellkasom, a helyzet zavarba ejtő és zavaró volt, így nem lehet harcolni, mégis hogy tudnám ezt leállítani.
- Nem nincs semmi ötletem, biztos valami csapda lehet, de mért pont itt és most, nem bírom…
Itt lenne az ideje külső segítséget kérni, biztosan vannak kint jószívű emberek is, és talán a bírák sem akarják halálunkat. Bár az életem nem fogyott, az mégis veszélyben forgott emiatt, nincs időnk tétovázni segítséget, kell kérnünk.
- Pontosan, és ezt az ellenszert a támogatók segítségével fogjuk megszerezni.
Nincs szégyenérzet benne, vagy ha van is azt elnyomja az-az érzés, hogy leakarom dobni magamról az összes ruhát hogy vakarjam a testem, az egész virtuális világ előtti vetkőzés ennél sokkal nagyobb szégyennel járna. Így letérdeltem és valamiféle ellenszerért könyörögtem a nézők felé.

Félreértések elkerülése végett: Tüzet csak az tud gyújtani, akinek van tűzgyújtó eszköze!

Eljött az éjfél

Saya és Raven:
Szegény Sayanak borzalmas élményt kell átélnie. Ahogy hátrapillant Ravenre, azt tapasztalhatja, hogy a lovag fiú testét egyre több hangya kezdi ellepni. Úgy tűnik aktivált egy csapdát, mely végzetesnek bizonyul számára. Ahogy a húsevő hangyák elkezdik rágni a testét, úgy szakadnak ki belőle pixeldarabok és rohamosan csökken az életsávja is. Ha Saya közelíteni próbálna, hogy mentse Ravent, úgy rá is átmásznak a hangyák, így komoly döntés elé kerül: megkockáztatja, hogy a lovaggal hal, vagy menti az életét?

Szophie, Peter:  
Egyedül vagytok, ki-ki a maga vackában. Talán tudtok aludni, talán álmatlanul forgolódtok, vagy éppen fázva gömbölyödtök össze. Peter, Gáspár már rég az igazak álmát alussza, így te is magadra maradsz gondolataiddal. Hangokat hallotok, Peter a barlangban, Szophie a menedékházban. Hangokat, mégpedig igencsak ismerősöket. Olyanokét, akikét hónapok óta nem, mégsem felejtitek el sosem a hangszínüket. A szeretteitek azok, a kintiek. Szülők, testvérek, barátok, ez rátok van bízva. 1-2 hozzátok közel álló személy kétségbeejtő sikolya. Menekülnek valami elől, a segítségeteket kérik. Már az őrület határán állnátok?

Kazu + Aiko és Jun, Mirika, Ayani, Judy:
Eljő az éjfél, amely furcsa érzéseket kelt bennetek. Mindkét team tagjai eddig összetartásról tett tanúbizonyságot, ezúttal azonban ez megváltozik. Kazu és Aiko is egyre bizalmatlanabbá kezd válni a másikkal szemben, kétségek ébrednek bennük, hogy vajon valóban megbízhatnak-e a másikban. Egyre paranoiásabbá váltok, percről-percre jobban érzitek magatokban a késztetést, hogy ha nem ölitek meg a másikat, akkor végez veletek. A négyes csapat ébren lévő őrszemének fejében ugyanez megy végben. Az alvók álmukban azt látják, hogy valamelyik társuk (tetszőlegesen választható) éppen fölébük magasodik és orvul le akarja szúrni a többieket. (Akár ketten vagy hárman is szövetkezhetnek álmotokban ellenetek. Pl Jun és Judy le akarja szúrni Mirikát stb.) Egészen valóságos az álom, s mivel a körülmények miatt amúgy is rosszul aludtok, így elmosódik az álom és valóság közti határ.
Akinek van észlelése, az édeskés illatot érezhet. Úrrá tudtok lenni a káoszon, vagy egymásnak estek?

Legális cheat elkerülése érdekében kisorsoltam random.org-vel, hogy a négyesnél ki kit lát merénylőnek álmában:

Jun Mirikát
Mirika Ayanit
Judy Mirikát

Őrszem: Ayani, ő Junban látja a legnagyobb ellenséget

Postotok addig tartson, hogy virradni kezd!

Határidő: 3 nap mindenkinek, ergo 26. 23:59 perc (családlátogatás indokával kitolható)

Nem mertem elaludni. Féltem lehunyni a szemeimet. Bár a pokrócra eleinte úgy tekintettem, mint egy kisgyermek a saját paplanjára és Gáspár is mellettem feküdt óvó plüss mackónak kinevezve, egy idő után azonban mégsem éreztem azt a biztonságot magam körül, mit szerettem volna. A Mackó elaludt és a pokróc sem nyújtotta azt a meleget, mit elvártam tőle. Ugyanakkor a fáradtság nagy Úr volt, könyörtelen ellenfél és nem tudtam ellene mit csinálni. Feladva a küzdelmet aludtam el végül.
A teremben voltam. Ismét a többiek előtt álltam, fent a páholyban pedig a zsűri figyelt, pontosan úgy, mint majd egy nappal korábban. Mintha csak megismétlődött volna az egész jelenet. A fegyverekhez sétáltam, nem tudtam most sem dönteni, hogy mit kellett volna a kezembe venni. A pálcával nem sokat értem, a fegyverekhez pedig továbbra sem értettem. A déja vu érzés zavaróan kellemetlen volt, azonban valami mássá vált váratlan. Változott a nézőpont. Kiléptem a testemből és mint egy könnyed szellem szálltam fel a terem közepére. Bármerre nézhettem. Eleinte figyeltem, miként másztam át az akadályokon, hogy miként léptem fel a gerendára, majd hogy miként fordultam is le róla. Nem volt szép látvány. A többiek felé tekintettem. Nevettek mind. Hinari. Ayani. Mirika. Senki sem volt kivétel. A hasukat fogták, az ujjaikkal mutogattak és nevettek. Gúnyosan. Az arcaikat mintha a filmbeli Joker vágta volna föl, a vigyoruk már olyan széles volt. Ijesztő, félelmetes és egyben irreális látványt nyújtottak így…
Felriadtam végül. A fejem emeltem, talán meg is ugrottam egy pillanatra, majd lihegve konstatáltam, hogy csak egy álomban jártam, nem történt semmi sem körülöttem. Gáspár továbbra is ugyanúgy aludt, a levegő változatlanul csípte a bőröm és hasonló csend és sötétség vett körül, mint korábban. Féltem. Tökéletesen emlékeztem, hogy Aincrad világában mikor is derült ki, hogy a sötétség nem volt a barátom. Reméltem, hogy e betegségem, fóbiám nem kerül át e világra, de nem így volt. A csalafinta kincskeresés volt, a barlang, hol elmaradtam Lewistől és Hisamétől és tört elő bennem ez a félelem, most pedig újra ez az érzés. Nem volt gyakori, időnként jött csak elő, nem is emlékeztem, hogy azt a küldetést leszámítva tapasztaltam e máskor itt, hisz mindig is vett körül valamennyi fény, vagy ha nem, úgy akkor volt mellettem valaki. Meg érzelmi alapúnak is könyveltem el, így nem foglalkoztam vele különösebben, de most tagadni sem lehetett, hogy igencsak megviselt állapotba voltam, s egyedül. Tudatosan nem akartam a kapott kristályt használni, de kellett most számomra a megnyugtató fénye. A pokróc alá igyekeztem rejteni annak az erejét, hogy csak a számomra legyen elérhető.
~ Ne sírj most Kedves, csak nyugodj meg…
Egy régen hallott hangot hallottam hirtelen. Halk volt, de tudtam kihez társítani. A szemeim felnyíltak és néztem, hogy hol lehetett ő.
~ Csak nyugodj meg…
- Anya! – ugrottam fel és néztem beljebb a hasadék felé.
~ Segíts!
Nem gondolkodtam sokat. A pokrócot levetettem magamról, a tenyerembe fogtam a fényt nyújtó kristályt és rohantam beljebb a hasadékban. Mikor legutóbb a kinti világban jártam, úgy pár pillanat alatt kaptam össze az Anyukámmal. Egyszerűen csak nem akartam kikerülni még innen és ezt nem akarta elfogadni. Eszembe nem volt, hogy akkor utánam jött volna és hogy most ő is erre a helyre kerülhetett.
~ Segíts!
- Megyek! Anya! – az óvatos sétám hamar futássá változott és nem figyeltem a lábaim alá. A sziklás terepen botladoztam, a szabad kezemmel a falat érintettem, hogy egy esetleges esést annak a támasztásával előzzek meg.
~ Segíts!
- Mond merre vagy, kérlek! – a hangom visszhangzott.
~ Segíts!
- Anya!
Kétségbeestem, min nem segített, hogy csak hallottam, de nem találtam őt. Hallottam a zokogó hangját, hogy segítséget kért tőlem, de nem értem el. A hangja mintha mellőlem szólt volna, de nem láttam. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy mi történhetett most körülöttem.
- Anya… - már nem kiabáltam a nevét. A hangom megtört volt, nem volt erőm tovább üvölteni. A menetelésem alább hagyott, a térdeimet elhagyta az akarat, hogy tartsák a testem. Összerogytam.
~ Segíts! Fiam! – a hangja tovább szólt, a hátamra fordultam.
- Ne, kérlek.

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el. A földön feküdtem. Nem tudtam mit csinálni, a mozdulatlan testemet azonban egy bundás mancs ragadta meg. A karmaival könnyedén a ruhámba tudott kapaszkodni és úgy vonszolt a földön maga után. Sietett. A mozgása változó volt, hol erősebben ráncigált, hol megállt pár pillanatra.
Kivezetett engem. Hogy virradt, úgy felismerni is véltem az alakját.
- Gáspár. – bejött értem és kihozott.
Nem volt gyengéd, elengedett és úgy a fejem tehetetlenül csattant is a talajon. Egy vad volt, nem tanult gyengédséget. Az itt hagyott pokróc felé sétált, majd dobta rám azt egyszerűen. Ideges volt, mit nem csodáltam. A virradó Nap felé fordultam, kellett az ereje, hogy némi élet költözzön belém.
~ Segíts! – nem segítettem.

// Elhasználtam a világító kristályt. A térképen maradtam ugyanott még.//

- Dehogy, nem vesztettem semmi komoly dolgot - legyintettem Mirika hozzám tett szavaira. - Csak sajnos az az átkozott csapda miatt egy jó ideig semmilyen fegyverem nem lesz, amíg nem találok valami használhatót, addig jók lesznek a jelenlegi szintjeim az önvédelemre.
Mindenki támogatta az ötletet, és végül sátorban aludtunk. Ayani újabb lemélyedése: korábban is átadhatta volna a sátrat, így elkerülhető lett volna, hogy Jun bajba kerüljön.
Az éjszaka egyelőre nem történt semmi, bár nagyon rosszul aludtam és az őrködés is kicsit megviselt. És a lehető legszorosabb értelemben. Furcsa dolgot álmodtam... vagy láttam... vagy csak a szemem káprázik ennyire? Vagy bebugolt az észlelésem?
Mirika... Mirika meg... Mirika! Mit művelsz?! Hiszen társak vagyunk! Egy céhhez tartozunk! Nem ártottam neked! Ne tedd! Ne! Mirika! Mi ez a furcsa illat? Mi ez?? Neeeee...!
Aztán azon kapom magam, hogy Mirika ártalmatlanul ott alszik a másik két lánnyal. De én ezt nem tudom elhinni, hiszen minden olyan valóságos volt. Vagy abban az illatban volt valami bódító dolgot, amit még most is érzek. Nem tudok megbízni az sem érzéseimben, sem az illatban, sem a látottakban, sem Mirikában. Ami azt illeti, Ayaniban sem bízhatok nagyon... ő túl hevesen nyalja Mirika talpát ahhoz, hogy céhvezéréért bármit megtegyen, így akár boldogan részt venne egy olyan akcióban, amit Mirika talált ki.
- Ő sose tenne ilyet Mirika, sose bántana senkit sem, ha nincs indoka rá - motyogtam magamban.
~ Egyes szám, első személlyel folytatott beszélgetés az őrület első jelei ~ hallottam magamban a hangot.
Erősnek kell lennem. Ez biztos valami csapda, amibe KA és talpnyalói akarnak belerángatni. De mégis úgy érzem, hogy talán Mirikát most már a fődíj kezdi jobban izgatni, mint az, hogy segítsen minél több embert életben tartani ebben az átkozott játékban, Ayani meg hűséges kiskutyaként követi őt mindenhova lógó nyelvvel. Ez az egész - szánalmas.
Miután felébresztettem Ayanit, hogy vegye át az őrséget, nehéz szívvel és bizalmatlanul feküdtem le a helyemre. Aludni alig tudtam, illetve nem mertem. Ha Mirika lesz a soron, még rám vetheti magát, miközben alszom... nem, nem, nem, ő nem tenne ilyet... de rá is parancsolhatott Ayanira, hogy tegye meg helyette... mégis milyen indoka lenne engem megölni? Talán még mindig be van sértődve a múltkori gyakorlat óta, de már annyira, hogy megszabadulna tőlem? Ugyan már... nem... ő nem ilyen... de ha rám támad, valahogy meg kell védenem magam és Junt. Ayanit csak akkor állna jogomban megvédeni, ha kiderülne, hogy mégsem vesz részt az akcióban még Mirika kedvéért sem.
Álljon meg a menet! Mégis miért rágom magam ilyesmin? Nem szabadna! Tudom, hogy ez is valami csapda, hogy szórakozzanak a halálunkon és nőjön a nézettség. Nem szabad... nem... erősnek kell maradnom, nem őrülhetek bele... ez az átkozott illet.
Az éjszakám nagyon rossz volt, de valahogy mégis frissebbnek éreztem magam, miután elkezdett virradni. Mintha a gyönyörű domb mögüli napkelte és a hajnali harmat illata erőt adna nekem. Istenem... gyönyörű, művészeties, katarzissal teli látvány!
Ám a szívem mélyén még mindig ott élt az aggodalom és a valós látvány Mirikával a főszerepben. Bizalmatlanul néztem, ahogy lassan felébred a lány/befejezi utolsó őrködését. Mitévő legyek most? Figyelmeztessem a többieket? Lépjek le a csapatból, amíg nem késő? Nem tudhatom, mi a valóság, mi a látszat és mi az álom. Talán tényleg csak hallucináltam az egészet, ám biztos, ami biztos.
Örülnék, ha mihamarabb elhagynánk ezt az átkozott dombot. Nem elég, hogy a csapdája elvett mindenemet, de még gyötör ez az aggodalom is azóta, amióta Mirika rám akart támadni, vagy csak rémálmodtam.

Gyorsan felállítottuk a sátrat, lefekvés előtt pedig összeszedtem még egy rakás gallyat, hogy Judynak és talán még Ayaninak is legyen mit dobnia a tűzre járőrözés közben. Kicsit félve hajtottam le ugyan a fejem, már lefekvés előtt is rossz érzések gyötörtek, furcsa volt a szabadban aludni, még akkor is ha egy sátor valamicske védelmet nyújt a széllel szemben. Talán még annyiból mondhatjuk magunkat szerencsésnek, hogy nem esik az eső. Akkor talán még ennyit sem tudnánk aludni mint most. Egy ideig csak gondolkodtam, hogy hogyan is kellene tovább indulnunk amint eljön a reggel. Miri említette, hogy fogytán van a vizünk. Nem szívesen kezdek el sátorban térképet nézegetni, nem is illene, de talán nincs is szükség rá, mivel elég sokszor pillantottam rá a nap folyamán, és körülbelül még be is tudom határolni mi hol van. Ha jól emlékszem valahol van még egy raktár a térképen... ott biztosan találnánk vizet. Csak az a kérdéses, hogy iható e... nem lepne meg ha mérgezett vizet találnánk. Viszont az az erdő... túlságosan zavar... túl nagy és veszélyesnek is tűnik. Judy pedig felszereléstelenítve lett... habár még így is mi tűnünk a legnagyobb csapatnak a többiek pedig nem hiszem, hogy vöröskékkel szövetkeznének... Ezen gondolatok közben végül elnyomott az álom. Egy kezemen meg tudnám számolni hány alkalommal is álmodtam mióta itt vagyok Aincradban, de valahogy mindig rémálommá vált, pontosan ahogyan most is. Valósághű, rémes és kétségeket ébresztő álom. A sátorban ébredtem Ayani és Judy sehol, Mii-chan volt egyedül ott, barátságosan mosolygott, azt sugallta, hogy minden a legnagyobb rendben van. Megragadta a vállamat és könnyűszerrel a földre nyomott. Értetlenül néztem rá, nem tudtam hová tenni a hirtelen leteperését, mosolya töretlen volt. Mivel sokkal erősebb mint én ezért nem jelentett neki akadályt, hogy egy kézzel fogja, mindkét karomat. Nem erőlködtem, hogy kiszabaduljak, csupán néztem, és vártam, hogy mi fog következni. Hamarosan a lány szabad kezével elkezdte lefejteni a páncélt amit viselek, láthatóvá téve a ronda ruhát amit a "játékhoz" kaptunk. Majd előhúzta fegyverét, jól láthatóan forgatta előttem, látványától próbáltam kiszabadítani karjaimat, azonban mind hiába, nem mozdulnak. Erőtlen voltam, gyenge és mozdulatlan akár egy játékbaba. A lány mosolya átváltott eszelős vigyorba, majd gonosz kacaj tört elő belőle. Minden porcikámmal azon voltam, hogy lelökjem magamról, azonban mind hiába, fegyverét magasba emelte, majd mielőtt még a mellkasomba döfhette volna, lihegve felriadtam. Felültem, a szűkös sátorban, testem a hideg ellenére is izzadt volt, és a megszokottnál is gyorsabban vettem a levegőt hosszú perceken át. Az órára pillantva még volt egy kevés időm mielőtt leváltom Ayanit az őrködésben, az alvó lányokra pillantottam, nem e ébresztettem fel őket a hirtelen felugrásommal, majd visszafeküdtem közéjük. Ez az álom túlságosan valóságos volt... már ha egyáltalán tényleg egy álom volt és nem egy furcsa látomás... A továbbiakban csak pihentettem a szemem, valahogy jobbnak láttam, ha ébren töltöm azt a rövidke időt mielőtt én következem. Biztos ami biztos...

Hugi... nem jön ><
~Nem baj. Majd jön máskor.~
Sóhajtva dobom el a fadarabokat, mert ez így nem fog menni ><
-Neked van ötleted? -fordulok hátra a fehér hajú sráchoz, mert még mindig nem szólt azóta sem, ami gyanús. És már látom, miért. A szám elé kapom a kezem, mert tudom, hogy most nem szabad sikítanom, mert akkor biztos idecsördül valami... rosszabb.
~Úristen...~ még a Hugi is elhűl teljesen... ez is milyen fura szó. Elhűl. Miért is mondjuk így?
Mindegy, most ne foglalkozzunk ilyesmivel inkább. Hanem... izé... nem, ez túl sok hangya
Felkelek a földről és odatipegek, de nem túl közel, mert azok a hangyák nagyon gyorsak és nagyon veszélyesnek tűnnek, én meg félek. Már teljesen belepték a srácot.
-Próbálj meg forogni a földön! -kiáltok rá, nem túl hangosan, mert biztos hallja, de nem akarom, hogy más is meghallja a közelben! A srác viszont nem reagál semmit, az életsávja meg kezd megindulni lefelé. Én is meg a Hugi is kezdünk pánikba esni, pedig sosem volt még ezelőtt ilyen, hogy mindketten megijedtünk volna.
Mire felfogom, mi is van pontosan, már vége is az egésznek. A srác eltűnt. Tátott szájjal nézem, ami maradt utána.
~Csukd be a szád, berepül a sült galamb.~
Becsukom.
~Jól van. Most fordulj meg. Menj a farakáshoz. Gubó.~
Odamegyek, leguggolok, és összehúzom magam.
~Most pedig előrejövök, te pedig aludj.~
Elzsibbadok, lassan, nem úgy, mint eddig. Ezelőtt mindig olyan volt, mintha egy fura nyálkás polip, vagy mintha egy fekete köd ereszkedett volna rám, mikor már nem tudtam mozgatni a tagjaimat. Ez a köd most meleg és fehér, teljesen más, mint amit a Hugitól megszoktam. Hallom, hogy csitítgat, hogy dúdolgat, én pedig lehunyom a szemem. Tudom, hogy ő lát, hogy ő ébren van, de én szépen lassan elalszom. Ha majd felébredek, akkor fáradt leszek, mert csak félig alszom, de..
A hangyákat el akarom felejteni...

//Kiharcoltam, tudtam írni még idő előtt \o/ //

Miri válaszán kicsit elhúzom a számat, de mikor átölelte vállamat mégis mosolyra fakadok.
- Remélem úgy lesz. Nem akarok szégyent hozni rád. Még ha olykor nem is tűnik annak, hogy ez a szándékom. – mondom, majd egy kis kuncogás válik ki belőlem.
Hát igen. Sok dolgot tettem, amire nem vagyok büszke, és sok olyan dolog történt velem, ami eléggé égő, vagy zavarba hozó. Kezdve ott, hogy kebleimet, már több ízben is párnának használta egy-két hím egyed. És csak 1 férfinak engedném ezt csak meg. Hát igen. Az óta a „baleset” óta vagyok pipa Renre. Tök véletlen, hogy egy alvó lányra ráborul egy másik ember… pont a mellkasára, és pont nem vette észre az eleső azt a rohadt fényt, amit a lángoló pacika okozott, de ááá mindegy. Reaw is egy röppálya után pont rám vetült… jó ez végül is lehetett véletlen, meg ő elnézést is kért, és nem játszotta az agyát. Végül azonban elértük a többieket. Mindkettőjük épségben volt, bár Judy kicsit hiányos felszereléssel, amit el is magyarázott .Miután feltöltöttem Jun életét kikapcsoltam képim. Még a változás után is szólt a fejemben a dal, mely bár nem szokott zavarni miközben angyal formában vagyok, visszaváltozva még sokáig a fejembe marad egy hosszű alakváltozás után. Morgok egyet, és miután a sátor állítással készen voltunk, miközben Miri és Jun pihen, én a menümmel bajlódok. Csak át lehet valahogy váltani a számot. Sajnos azonban zsákutcába jutottam. Alig-alig aludtam el, Judy már ébresztett is. Morgok egy kicsit, de azért felkelek. Egy fáradt nyögést követve nyújtózkodok egyet, majd intek Judynak, hogy mehet aludni. Megdörzsöltem szemeimet,és még sokáig ásítozok nagyokat. Természetesen Hallgatózásommal a környéket pásztázom. Egyszer azonban különös érzés kezd el dolgozni bennem. A bizalmatlanság átkos íze kezd megjelenni a számban, és Hallgatózásommal ismét meghallom Jun szuszogását, és fogaimat összeszorítva gondolok arra, hogy szinte semmit sem tudok róla. Talán még Judy és Miri sem. Gyanakodva pillantok hátra. Elvileg őt kéne leváltanom de nem vitt rá a lélek, hisz akkor... Nem gondoltam bele mit tenne velünk, ha tényleg átvert. Álmunkban simán megölhet minket, hisz nem érezzük a fájdalmat, így nem kelhetünk fel rá. Ez viszont zavart. Egyet hümmögök, majd még egyet, de nem teszek semmi mást, csak összeszorítom a fogaimat, és nézem ismét a környéket. Megígértem Mirinek hogy nem fogok másra támadni, ha nem engedi meg, és ráadásul mit kezdenék az 1-es sebzésemmel? Mindenesetre lejárta után Juntól keltem fel, leheletnyinél kicsit durvábban, majd átadom az őrséget. Azonban bármennyire is akartam nem aludtam el, hanem behunyt szemmel Hallgatózásommal figyelem őt, és ha majd Miri jönne örködéskor csak akkor alszok el végre.

Ez a szörnyű elviselhetetlen viszketés átjárta az egész testem, semmi másra nem tudtam figyelni, próbáltam terelni a gondolataimat, de egyszerűen nem ment szörnyű érzés. Végül csomagunk érkezett, Kazuma-sama nyúlt érte, kinyitotta és megitta az ellenszert, velem nem is törődött, bár úgy gondoltam, hogy az ellenszer csak egy főnek elég, de mégis, nem mintha eddig megbíztam volna benne, de most már annyira sem. Majd a remény egy halvány kis szikrája lángolt fel bennem mikor elkezdett felém indulni egy kulaccsal a kezében. Már nyúltam volna érte a földön fetrengve, mikor kiejtette a kezéből, és mögé gurult.
- Mégis mi a..
Néztem fel rá földről, bár maszkja minden arckifejezést takar, még így is rémisztő volt, minden kis bizalom elszállt „el kell tűnnöm innen!” egyre csak ez járt a fejemben, de a mozgásra is alig voltam képes, nem hogy még el is meneküljek. A halálfélelem járt át, tudtam, hogy megtörténik, de nem voltam rá felkészülve, hogy ilyen hamar.
- Kérlek, ne ölj meg!
De végül kése a gyomromba szúródott, én meg csak próbáltam leállítani.
- Nem akarok meghalni! Még nem!
Könnyeim előtörtek, hiszen tehetetlen vagyok vele szemben, egyébként sem vagyok túl erős de, így még gyengébb vagyok. Épp, mint egy tenyészállat, aki csak arra vár, hogy szalonnát csináljanak belőle.
- Mégis mért mentettél meg, ha most megölsz?!
Végül tényleg csak eddig jutok? Butaság volt azt gondolni, hogy nyerhetek, egy pillanatra is arra gondolni, hogy felébredek és ez az átkozott álom véget ér, pont ahogy mondtam, itt senkiben nem bízhatsz, mert az fog megölni, aki legközelebb áll hozzád, beléd szúrja kését és megforgatja benned. Hogy aztán ő fejlődjön, győzzön, előrébb jusson, igen csak ebből áll ez a kegyetlen játék.

A földön feküdtem és megnyugodni látszódtam. A mellkasom lassan emelkedett, majd süppedt vissza, ahogy mélyen vettem a levegőt. E már – már kényelmesnek is nevezhető helyzetből azonban egy ágyúdörrenés fordított át és szegezte a tekintettemet az ég felé. Nem ismertem a lányt, de sajnáltam hirtelen, hogy megjelent a képe. Ilyen korai időpontban talán az álmában ölhették meg. Már ha tudott aludni egyáltalán szegény.
Gáspár vicsorítva emelte a fejét és szagolt a levegőbe. Morgott, és csak pár pillanattal később vettem észre, hogy mi miatt is. Köd kúszott felénk. Gyorsan. Bár sosem láttam, hogy hogy is alakult, mégis természetellenesnek tűnt most ez.
- Gáspár? – felültem és kérdően néztem rá. Méregetően figyelte a közeledő fehér fátylat, és nem hátrált. Üvöltött váratlan rá, ijeszteni próbálta, de sajnos ez nem így működött. Ezt megmagyarázni persze egy vad koboldnak próbálni sem próbáltam inkább, csak figyeltem tovább. A mellkasát puffasztotta, hogy nagyobbnak tűnjön, majd támadt rá a szerencsétlen. Ütötte, majd ordított fel úgy, mintha érzett volna fájdalmat. Megugrott, nyüszített, mint egy megvert kutya és ijedve álltam fel hozzá. Próbáltam hangosabb lenni tőle, hogy hallja a hangom megnyugvásképp, azonban, hogy a köd engem is elért, úgy hasonló hangerővel és fájdalommal a hangomban üvöltöttem fel én is. Ha egy éve nem érzel fájdalmat, úgy nem csak a meglepetés hangja szól belőled. Lehet megszokni a fájdalmat és magadban tartani az üvöltést, de hogy jobb szerivel újra tapasztalod mindezt, úgy nincs olyan, hogy megszoktad, hogy eltudod nyomi, nem, csak fájdalom van és ahogy az a bokádba, a lábadba hasít. Térdre rogytam, kapaszkodnom kellett Gáspár bundájába.
- Menj már! - ostoba mód vártam, hogy meneküljön, miközben fogtam őt.
Elengedtem, majd taszítottam rajta, azonban a nyakamnál fogva ragadott meg és húzott maga után az ép kezével. Próbáltam felállni, de fájt. Bukdácsoltam és hogy rángatott maga után erőszakosan, úgy már inkább lehetett volna vonszolásnak nevezni mindezt a jelenetet.
- Állj! Nem jó ez így! – nem állt meg. Hogy elért újra a fehér fátyol, hogy a fájdalom tovább kúszott a lábamon, úgy ő még erőszakosabban cipelt magával, nem hagyott el. Nem értettem, hogy ennyire miért, de ragaszkodott hozzám, így egy pár méter után használtam inkább a képességem. Könnyebbé tettem a testem és ültem a kobold hátára, kapaszkodtam a nyakába és segítettem mindezt a lovaglás jártasságom mester szintjével. Nem tagadom, komikus látvány lehetett ez az egész, de elméletileg képes voltam rá és a szükség sok mindent kihozott egy emberből ilyen helyzetben.
Menekültünk a víz felé. Ennyi segítséget kaptunk valamiért, hogy megmondták merre menjünk. A hitelesség persze e "verseny" után kérdőre vonható volt, de nem voltam abban a helyzetben, hogy kérdezzek, megálljak, vagy egyáltalán megválasszam az irányt.

// A képességem aktív. A pokróc ott maradt. A térképet meg hamarosan küldöm.//

Az a furcsa álmot követően nem tudtam tovább aludni, viszont nem akartam túl nagy feltűnést kelteni ezért inkább pihentettem a szemeim és úgy feküdtem Miri és Judy között. Csak egy álom volt, egy rossz álom... nem szabadna ennyire beleélnem magam, végül is... ők a társaim. Nem ölnének meg... csak egy bugyuta játék miatt...Vagy mégis? Nem... az nem lehet. Nyugodt kell maradnom, nem szabad kételyek között lennem. Lélegzetvételem gyorsult, talán az idegesség miatt. Hamarosan jött a váltás idő és Ayani jelzett is, hogy ideje felkelnem. Kimásztam a helyemről, és átadtam neki, valójában már elég régóta vártam a pillanatra, hogy kicsit kiszellőztethessem a fejem. Valahogy pedig biztonságosabbnak láttam odakint mint most bent, legalábbis addig amíg meg nem békéltetem magam valamelyik elképzelésem mellett. Az erős szélben táncoló tűzön pihentettem a szemem egy darabig, dobtam rá pár gallyat, sétálgattam, felmásztam a dombra, hogy jobban beláthassam a terepet, majd időről időre visszatértem a kis táborhelyünkhöz. Nehezen lélegeztem, azelőtt soha nem éreztem ilyen borzalmasan magam, egyetlen látomás, vagy jelenés miatt. A fejem is sajogni kezdett, ami idebent elég ritka jelenség...A távolban leszállni látszott a köd, amit az erős szél vitt is magával.
- hjaj..- sóhajtottam fel. A köd sűrű és erős, jobb lenne néhány gallyat összegyűjteni mielőtt ideér... jutottam a következtetésre és el is kezdtem keresésükre indulni. Mivel a sátor körüli részt már korábban megtisztítottuk, ezért a köd felé sétáltam, jobb onnan összeszedni mielőtt már nem merünk oda menni... Az amúgy is kiszúrhatatlan csapdákat ködben elkerülni... na meg a mobok... Csupán néhány gallyat sikerült találni, gondosan összefogtam őket, hogy ne szóródjanak szét, amikor is elért a köd... Már előtte is érezni lehetett a levegőben egy nehéz fura illatot, ami gyenge köhögést váltott ki belőlem. Viszont amikor elkezdett elérni azon a részen ahol gyűjtögettem a fadarabokat, mintha marni kezdené a bőrömet. Felszisszentem, a maró érzés átment perzselő fájdalomba. Az összegyűjtött ágakat magam mögött hagyva rohantam vissza a sátorhoz. Lábaim nehezebben mozdultak a fájdalomtól. Igen fájdalom, az az érzés amire mindenki azt gondolta, mostantól csak rémtörténetekben, vagy nosztalgiázások során bukkan ismét elő. Viszont sokkal rosszabb volt mint amire emlékeztem, a sátor közelébe érve már kiáltoztam a lányoknak.
- Mirii, haah Aya... Judy... - nehezen vettem a levegőt, egyrészt a kis távolság amit futva megtettem jobban megterhelt, mint gondoltam másrészt nem szoktam hozzá ehhez a maró füst belélegzéséhez. Lihegve megálltam a sátornál. - Lányok... Kelljetek fel! - ráztam meg a ponyvát, habár sok értelme nem volt, ugyanis a szél is folyton rázogatta, ezért erre tuti nem kelnek fel... - El kell innen tűnnünk. - kiáltoztam, hogy felkeljenek. Közben éreztem, hogy továbbra is marja a kezem az a furcsa anyag, erőteljesen vakartam a kezemet, nem tudtam abbahagyni. Egyre idegesebb lettem, már azt sem tudtam hol áll a fejem. Ijedten néztem magam mögé ahonnan a köd már majdnem beérte a sátrat.
- Egek mit tegyek?!.. Kérlek keljetek fel... - rogyott össze lábai,  alig hallhatóan motyogott magában, ijedten forgatta szemeit, semmi használható ötlete nem volt, elbújni nem lehet ez a dolog elől. A sátor simán átengedi a ködöt magán, nem nyújt védelmet. - Ha itt maradok tuti meghalok...Nem halhatok meg... Apu...apu... - szemeim könnybe lábadtak, olyan érzés volt mintha egyszerűen megszűnne a világ létezni. Halk nyögések, nehéz levegővétel, maró szinte már kínzó fájdalom. Ajkam harapdáltam, majd egy könnyed mozdulattal megtöröltem szemeim. Vége... - Én ezt nem bírom tovább. Haza akarok menni! - szipogtam, hangom teljesen megváltozott a sírástól, kiborultan, magamba zuhantan, rohantam az erdő irányába, amilyen gyorsan csak tudtam, mit sem törődve a lányokkal, csak abban bízhattam, hogy elég erősen kiabáltam és felkeltek amíg még lehetett. A mardosó, hússzaggató érzés, nem maradt alább akármennyire is próbáltam eltávolodni, sőt mi több erősödött, mintha ezer tűvel szurkálnák végig a testem. Fájdalomnak többször is hangot adva, rohantam tovább, keresztül az erdőn.
- Kérlek, bocsássatok meg...

//Jun megőrült o3o Irány egyedül az erdő ._____. térkép hamarosan, Észlelés on //

Amikor a hajnal javában fojtotta az éjszakát, és felébredtem, és beleszagoltam a furcsa szagba, amit az észlelésem is jóval beérzékelt. Kicsit szédülni kezdtem tőle, de aztán rendben lettem. Az észlelésemet nem kapcsoltam ki egy percre sem, hiszen muszáj valamivel még így is érzékelnem a dolgokat, nehogy a köd miatt belesüppedjek valami mocsárba, ütközzek össze egy mobbal, vagy lépjek bele megint egy csapdába.
Este már hallottam az újabb ágyúdörrenést egy ember halálát jelezve. Ezt az alakot nem ismertem... aztán most is egy ágyúdörrenést, újabb halálhírt közölve. Az volt az a kiscsaj, aki még a labirintusnál a nyakunkra akart akadni. Úgy látszik, haláli bajba került. Azt hiszem, már alig maradtunk néhányan. Tegnap még kábé húszan voltunk, mostanra már a létszámunk lecsökkent a tízről. Barátok, szövetségesek és ellenségek úgy halnak meg saját meggondolatlan döntéseikben. Ez már azt jelenti, hogy muszáj lesz kicsit felülkerekednem a korábbi aggályaimon, és összefogni a lányokat, amennyire lehet.
Hirtelen iszonyú fájdalom hasított testembe, mintha sav marná. Egy éve már, hogy semmilyen fájdalmat nem éreztem, ez pedig olyan hirtelen jött, hogy már meg is feledkeztem arról, hogy egyáltalán mi is a fizikai fájdalom. A köd hatása... érintésével iszonyú kínt szúr minden porcikámba, már-már üvöltésre kényszerítve. Mégis Jun siránkozása volt az, ami először hangzott el a négyes csapatunkban.
- Jun? - szólaltam meg, miközben kivánszorogtam a sátorból. Mondani akartam valamit, de addigra a kislány teljesen bedilizett. Nos, egyszer elordítottam magam a fájdalomtól, ahogy kijöttem a szabadba, és nyögdécselek kínomban, ámbár Junt jobban kínozta a fájdalom. Mivel éjjeli őrködéskor volt időm a térképet is nézni, tudtam, hogy errefelé van egy tó. Hátha az segít rajtunk, ha belemártózunk. Nem tudom, hogy biztos-e hirtelen jött túlélési ösztönből született gondolataim, de meg kell próbálni.
- Lányok! Lányok! - kiáltottam fel én is. - Gyorsan ébredjetek! El kell mennünk innen azonnal! A tóhoz! Talán abbamarad, ha megmártózunk benne.... JUN!!!!!
A kislány el akart szaladni, de ekkor aktiválódott egy csapda, és az orrunk előtt robbant fel. Ekkor egy újabb ágyúdörrenés. Azután, Teljesen megrökönyödtem egy pillanatra Jun arcképét látva, amint Peterével együtt lebegett az égen. Most már biztos, hogy ez az egész dolog ennyire elfajult. Most már biztos a dolog: életben kell maradnunk. Nem szabad elszakadnunk egymástól.
A kín annyira mardosott, hogy nem várhattam tovább, másfelől nem tudtam már mit tenni Junért, aki olyan gyorsan eltűnt az erdőben, mint egy kisegér. Mirikáért és Ayaniért viszont még tudok mit tenni. Azonnal el kell indulni a tóhoz. Nem tudtam mást tenni fájdalmamban, úgy kellett noszogatni kézzel a többieket, hogy induljunk a tóhoz. Nem érdekelt, hogy tiltakoznak, és akinek nagyobb volt az ellenvetése, így szóltam erélyesen.
- El kell jutnunk a tóhoz minél gyorsabban, vagy különben meghalunk a mardosó fájdalomtól! - mondtam nekik egy vezetőhöz illően. - Nem totojázhatunk itt!
Felkaptam néhány követ, amit csapdagyanús helyre dobtam. Arrafelé, ahol az út rövidebb a tóhoz. Nincs idő ahhoz, hogy összepakoljunk, már toszogattam is megmaradt csapattársaimat, hogy induljanak.
- Lányok, kérlek... lányok, ne akadjatok most ki - szóltam Mirikának és Ayaninak, ahogy bírtam a fájdalomtól. - Nem szabad, hogy kiakadjatok ezen. Jun igyekezett megtenni mindent, hogy életben maradjunk... Kayaba és bűntársai direkt erre mennek, hogy kiakadjunk, szembeszálljunk egymással és meghaljunk. kérlek titeket, legyetek erősek, mert csak így tudunk túlélni! El kell jutnunk a tóhoz! Ráérünk utána gyászolni... hallás, észlelés, látás, ami van nektek, legyen bekapcsolva!
Aztán megint eldobtam egy kavicsot, és ha a lányok is végre megindulnak, akkor együtt megyünk tovább a tóhoz, amilyen gyorsan csak bírunk, mielőtt megemészt minket ez a hússzaggató fájdalom. Lelki szemeim előtt láttam még mindig, ahogy Jun kétségbeesett menekülése kezdetében felrobbant. A lelkiismeretem és a pillanatra feltört gyász kis híján elvette a figyelmemet, de aztán összeszedtem magam, és küszködve a fájdalommal a tó irányába mentem, vagy mentünk, ha Mirikáék jönnek.

/Észlelésem még mindig bekapcsolva, térképet majd közös megbeszélés után megkapod /

Kétségbeesetten rohantam az erdő felé annak reményében, hogy ott már nem ér el a köd, és életben maradhatok. Legalább egy tucatnyi alkalommal megbántam, hogy a lányokat magam mögött hagytam, a mardosó lelkiismeret ezerszer jobban fájt mint amennyire ez az átkozott köd tud. Testem nem kímélve rohantam, szemeim vörösek a sírástól, szívem majd szétszakad.
- Nem... Meg kell várnom őket... - jutottam a felismerésre, fejem kezdett kitisztulni, azonban továbbra is csak arra tudtam gondolni, hogy túl kell élnem. Ez lesz az első lépés ahhoz, hogy kijussak innen, és újra egy boldog család lehessünk... odakint. Fokozatosan lassultam, viszont addig nem akartam megállni amíg el nem érek az első fához. - Bocsánatot kell kérnem tőlük... - jutottam végül a felismerésre. Ők soha nem akarnának megölni, még egy ilyen helyzetben sem ami most alakult ki. Utolsó erőmmel rohantam az út felé, már csak pár lépés választott el amikor elhagyott a szerencsém. Bombára léptem. Minden másodperc óráknak tűnt, mintha megállt volna az idő... vagy inkább csak lelassult volna. Testem halványodott, apró vörös darabkákra szakadt. Milliónyi picinyke pixel. Miért kell valaminek ilyen szörnyűnek lennie amikor olyan szépek? Már annyiszor feltettem magamban a kérdést, miért kell itt ilyen formában meghalnia valakinek?  
- Meghaltam? - Minden olyan sötét, üres, és magányos. Az utolsó amire emlékszem egy hangos ágyúdörrenés hangja... Szóval ez történik akkor amikor elfogy minden élet pontom. A sűrű sötétben, még a saját testem sem látszott, mintha nem is lenne. Különös érzés... Szóval így érzett a vörös lány, az akadékoskodó törpe... Alex... az a féleszű iszákos... Szörnyű.. Még csak el sem búcsúzhattam tőlük. Mirika, Judy, Ayani... mit meg nem adnék azért, hogy most bocsánatot kérhessek tőletek. Talán nem is értenétek miért, talán elérzékenyülnék és sírnék, ti pedig értetlenül néznétek, hátba veregetnétek, vagy megvigasztalnátok. Viszont én soha nem bocsájtom meg magamnak, hogy akár egy pillanatig is egy gyilkoshoz hasonlítottalak valamelyikőtöket. Ha nem kételkedtem volna... akár egy pillanatig is. Szörnyű ember vagyok... Most legalább kiderül, hogy kinek volt igaza, a "meghalással" kapcsolatban. Hamarosan találkozunk drága kedves családom.