"Az éhezők viadala" 2 - Az önkéntes száműzetés

- Cak egy majadhat - ismételgettem halkan a szólamot
Az előző viadal váratlanul érte a népet, nem értettük elsőre, hogy miről is van szó, aztán mire fülest kaptam róla, már felvételről nézhettem vissza azt a rakás robbanást, amivel kezdetét vette ez az... hm... minek nevezzelek...

- Aknakereső! - kiáltottam fel a megfelelő kifejezésre akadva.
Igen, az korábbi viadal véres volt és brutális jobbára értelmetlen, olyan volt akár egy Michael Bay film. Bum, bum, bum. De azért voltak érdekes pillanatok is, és a végén a maró köd. A köd gyerek játék. Legalábbis nekem, pontosan tudtam, hogy az Antibody lesz a megfelelő képesség, amit majd használni fogok.

- Omoshiroi! - beszéltem még mindig magamban, mocsok kis vigyorom nehezen lett volna most levakarható, most hogy végre elérkezett a második felvonás ideje
Titkon reméltem, hogy a Kayaba-féle programozó gárda szadista skizofrén őrültjei ezúttal finomítanak majd a dolgokon, nem is keveset, de elvárások ide vagy oda, már nagyon rég óta vártam a pillanatot, amikor majd végre az első pillanattól kezdve végignézhetem a viadalt.

Bizarr volt, ahogy ez az érzés újra és újra a hatalmába kerített, ahogy feljött a viadal témája.
Folyton emlékeztetnem kellett magam, hogy ez bármennyire is digitális, ez az izgalmas öldöklésben kiteljesedő szórakoztatás, itt valószínűleg a szerencsétlenül járt besorsoltak élete forog kockán, és ha a képernyő tanúsága szerint aknára futnak, köd emészti el pixel testüket, vagy egymást gyilkolják halomra, akkor odakint az átkos Nerv Gear végez velük. Örökre.

Kezdett kilúgozódni a realitás érzékem, a moralitásom apránként morzsolódott. Tudtam, hogy már nem az vagyok, aki annak idején elkezdte játszani a játékot. Közöny kezdett úrrá lenni rajtam, bár a céhes küldetésünk azért visszarántott a valóságba, kis híján az életem volt a lecke, amit nem kellene elfelejtenem. Gondoltam ezt akkor...

... s most mégis ...

A türelmetlen izgalom hullámozta a percnyi érzéseket egymást váltva az arcomon.
- Mikor kezdődik már?!
Önként, és dalolva. Amikor megtudtam, hogy be lehet jutni magunktól is a viadalba, napokig nem tudtam másra se gondolni. Át akartam élni, a saját bőrömön érezni a halál fagyos leheletét újra, az ösztönök izzadság szagú mámorát, a saját szememmel látni, megtapasztalni mindent. Első kézből!

De azért volt időm gondolkodni, józan pillanataimban elfogott a kétely, az elmúlás ígérte unalom, a veszteség, hogy nem élhetem át Aincrad nagy eseményeit a viadalt követően, elszomorított. Így hát a burok is ott figyelt a táskámban, ha kell, biztosítsa a menekvésem az unalmas végtől.

A kivetítő az arcomba villogva harsogta a Viadalt, s én ott álltam türelmetlenül, izgalomtól fűtve, körülöttem a kiválasztottak, és talán még néhány magam fajta is lehetett köztük, legalábbis egy-egy pillantást vetve rájuk, kissé kilógtak az értetlen arcok tömegéből

- Yo, Shu-chan! - intettem lazán a lánynak. Nem voltunk puszipajtások. Épp ellenkezőleg. Slazar fogjaiként kissé kiforrottak a dolgok és Shu kiordított magából mindent, amin többé-kevésbé jól szórakoztam, addig a pillanatig, amíg unalmassá nem vált a harsogása. S lám, most ismét összekerülünk. Vajon most meg akar majd ölni? Megpróbálja majd?
- Kíváncsi vagyok, milyen mobot szedsz majd össze a viadal alatt! - kiáltottam át hozzá - Timidusz helyett!!! - tettem hozzá élcelődve

Aztán sikerült megpillantanom egy számomra sokkal kedvesebb lányt is a szerencsétlenül jártak között, rögtön el is indultam felé
- Hiiiiiiiiiii! Miuuuuuuu-chan! - csápoltam felé
Nagyon megörültem a jelenlétének, mi tagadás, legalább nem leszek jó ismerősök nélkül!

De aztán eszembe jutott:
Csak egy maradhat! az emlékezetembe vésődött hang mordult fel, s a hirtelen érzett boldogság egykettőre elillant, meg a mosoly is az arcomról
Megtorpantam, nem tudtam, hogy jelen körülmények között tisztességes dolog-e rátukmálnom magamat. Arról nem is beszélve, hogy ha úgy hozza a sors, hogy csak mi ketten maradunk, akkor... nem, nem bírnám megölni, akkor se ha ő támadna elébb rám. Mondjuk másokat? ... Nem, másokat se tudnék... nem tudnám megtenni, csak ha ezen múlik az életem. De a burok nálam volt, nem kell ilyenhez sem folyamodnom!

Elindultam újra felé, mellette szerettem volna lenni, senki más nem volt, akinek a társaságához most jobb szerettem volna tartozni...
De akkor is...
Hátra fordultam. Nem tehetem meg vele. Mi van ha csak nyűg vagyok neki? Talán még is jobb lenne, ha inkább békén hagynám.
A vállam fölött néztem vissza. Álltam és néztem bizonytalanul, többször is neki akartam indulni, átszelni azt a kevéske távot köztünk, ami a valóság tükreként nyúlt előttünk, a főtér képében

Végül a lábaim csak odavittek, maguktól.
Bután néztem rá, mint egy szégyenlős kisdiák, aki nem tudja eldönteni, mi az erősebb érzés, a késztetés, hogy a lány közelében legyen, vagy a kifele megfelelés, hogy ciki, hogy lányokkal áll le beszélgetni.

Fura dolog, azt hittem, az ilyesfajta szorongásokon itt a játékban már túl vagyok, de ezek szerint...
- Szia, Miu - mondtam neki, immár előtte állva, egész halkan. Szinte szégyellve magam
- Ha gondolod... szóval ha nincs... akkor tudok adni, azt hiszem... meg nem tudom... izé... - néztem félre zavaroban
Atyaég, mióta jövök én zavarba Miu-chan előtt???
- Mármint burkot - tettem hozzá gyorsan, hogy a zavaros hülyeséget amit zagyváltam érthető tegyem
- Meg, ha esetleg kell egy csapattárs... én szívesen...
Nem is mertem említeni neki, hogy én önként vagyok itt, sokakkal ellentétben
- Téged is beválasztottak?

Elégedettség érzése? Igen volt, boldog voltam amiért nem kerültem azon szerencsétlenek közé akikkel élethalál harcot akarnak vívatni. Talán tényleg csak a szerencsének köszönhettem. Még most is pontosan emlékszem arra a videóra egy évvel ezelőtt amiben a saját képmásaink gyötrődéseit kísérhettünk figyelemmel. Hosszú heteken keresztül rosszul éreztem magam mindazért amit láttam a kijelzőn. Megható volt, szomorú, és fájdalmas, ahogyan ismerősök és ismeretlenek hullanak el a csatatéren könnyek és sikoltások közepette. Ahogyan valaki egy naiv lépést tesz és minden a levegőbe repül, és egy élettel kevesebb. Persze nem szokásom a negatívság, viszont egy ilyen helyzetben nehéz arra gondolni, hogy valami humoros csapatépítő jellegű játékkal kedveskednek nekünk a készítők. Sőt minden jel arra mutat, hogy valami vérengzésnek leszünk szemtanúi.

Szabályok, lehetőségek, hasznos információk. Bonyolult, viszont ilyenkor az ember agya még akaratlanul is ezen kezdd el kattogni, és minél több dolgot akar megjegyezni. Hatalmasat sóhajtok, és figyelem a résztvevőket, kutatom az ismerős arcokat, majd villámcsapásként ér a felismerés amikor meglátom a kis lilácska buksit a tömegben. Shu. Ökölbe szorítom a kezem, nem igazság. Senkit sem kívánok oda, de miért pont öt látom ott holott ö Kayaba talán egyetlen olyan rajongója aki tényleg szereti és tiszteli a munkásságát. Hatalmasat nyelek miközben lenyitom a menüm, keresem az említett funkciót amelyről szó esett, majd remegő kézzel bökök rá, azonban még mielőtt megerősíteném, még egy pillantást vetek a résztvevőkre. Elfogad.

Pillanatokkal később már én is a szerencsétlenek között találtam magam, kétségbeesetten kutatva Shu után, aggódva lépdelek át a tömegen, első velem szembe jövő ismerős Suzu. Aggódó pillantást vetek rá, ugyan tudom, hogy Shu mit mondott róla, de ennek ellenére sem tudom ellenségként kezelni.
- Önként jelentkeztem. - sóhajtok egy hatalmasat, majd visszakérdezek - és te? Mondd csak nem láttad Shu-t? - aggódva pillantok körbe, picit még elidőzök a lány társaságában, majd sikerül kiszúrnom, hogy egy kisebb tömeggel van. Elköszönök Suzutól, és sietősen Shu felé rohanok.
- Shuuu! - visítom felé, kezemmel integetve. - Jöttem, hogy megmentselek. De azt hiszem elfelejtettem kivenni még egy burkot a bankból.. Fenében! - a nagy sietségben csak a sajátom maradhatott nálam. Utolsó remény, hogy a lányka nem ilyen feledékeny mint én.

Egy újabb viadal. Az elsőre sem emlékszem, hiszen éppen abban az állapotomban voltam, amikor semmi se érdekelt. Valami nagy felhajtás volt azt hiszem.
Most is csak azért nézegetem a résztvevők nevét, mivel nincs semmi jobb dolgom. A viadal még az arénáról is elvonja az emberek figyelmét.
Ahogy nézegetem a kisorsoltak névsorát hirtelen két név is felkelti a figyelmemet.
Hogy lehet ilyen játékosokat kisorsolni? Egyáltalán kik azok a kegyetlenek, akik őket akarják küzdeni látni?
Gyorsan elő is keresem a megfelelő funkciót, és ár pillanat múlva már a megfelelő helyszínen találom magam. A tekintetemmel megkeresem azokat, akik miatt úgy döntöttem, hogy én is részt veszek ebben a kihívásban.
Shu-chan nagyon jó kezekben lesz Jun segítségével. Mivel még nem vagyok Artes tag, nem hiszem, hogy kötelezve lennék, hogy én is hozzájuk csatlakozzak. Így csak annyit teszek, hogy intek nekik egyet jelezve, hogy én is itt vagyok, ha egyáltalán észrevesznek, majd határozottan elindulok Aranyszem kisasszony irányába. Ahogy nézem, nem én vagyok az egyetlen, aki ezt a lányt szemelte ki potenciális szövetségesnek. Persze én inkább a lány védelmére fogok koncentrálni.
A fiú zavarodottsága egy halvány mosolyt csal az arcomra. Odalépek melléje.
-Miu, ugye nem probléma, ha ehhez a csoporthoz csatlakozom? Amúgy Cear vagyok.
Majd a srác felé nyújtom a kezem, és akár elfogadja, akár nem a békejobbomat, én nem tágítok mellőlük.
Közben körbenézek, és a kialakuló csapatokat kezdem nézegetni. És egy aggasztó
-A két vörivel szerintem jobb lesz vigyázni.
És most ne beszéljünk arról a tényről, hogy Miunak is vörös az indikátora, ezért sokak szemében ideális célpont lehet, ami csak még jobban megnehezíti a helyzetünket.

Komoran meredek a képernyőre. Hát ismét elkezdődött. Volt már részem ebben az Éhezők Viadalnak nevezett marhaságban… Jó igazság szerint egy klón volt az, de hát, na… azok ugyanúgy viselkedtek, mint az eredetiek. Így viszont azt is tudom, hogy a pontozásommal nagyjából mire is számítsak. Egyelőre nem jelentem meg a kiválasztottak között, ami azt jelenti, hogy idén nyugtom lesz. A képernyőn szépen lassan jelennek is meg az emberek szépen sorjában.
…
Shu. Bár nem táplálok túl sok jó indulatot a lány felé, azért főképp a tollas gekkó miatt van az. Bár nehéz elismerni, de igazán rátermett harcosok, még ha nem is mindig értek egyet velük. Bár akkor főképp Timi volt a parancsnok, kíváncsi vagyok, hogy egyedül, hogy teljesít a lány.
…
Danee. Szinte csak a fejemet tudom fogni a múltkori harcunk után. Lancer, és Ato mellett harcolt, és együtt jöttek ellenünk. Bár nem tudtuk befejezni ezt a kis edzést, azért sikerült kideríteni, hogy a fiú azért nem teljesen komplett, bár szerintem pozitív irányba. Most mintha egy kicsit hiperaktívnak tűnik. Kissé elmosolyít az a gondolat, hogy miként reagálna, ha első lépésére bombát aktiválna… hú azért remélem, van neki burka.
…
Suzut nem ismerem annyira… nem tudom, hogy szerencse-e vagy sem, de azért vigyázni kell vele, pláne azért mert, már elérte a fronthoz szükséges szintet
…
Junt pillantom meg, ahogy éppen oda teleportált. Nem volt kisorsolva elvileg, így arra következtetek, hogy önként jelentkezett. Nem tudok róla se sok mindent, de nem tudom, hogy van-e annyi merészség, hogy más ellen fordítsa a fegyverét.
…
Tachi…na már csak ő hiányzott. Bár bossokon állandóan látom, nem mindig aktivizálja magát, de attól még van egy rossz érzésem felé. Veszélyes ellenfélnek érzem, és nem irigylem azt, akik ellene kerülne.
…
És ekkor megpillantom Kokorot. Egy cöh-t követve, szinte gondolkozás nélkül lehívtam a menümet, és ráböktem az önként jelentkezésre. Voice-osként úgy érzem meg kell védenem szegénykét. Burkom van, így nem kell féltenem magamat. Kokoro viszont nagy veszélyben maradna, ha egyedül kéne harcolnia. Tudom, hogy van bátorsága a harchoz, hiába tűnik úgy néha, hogy félénk. De Suzume, és Tachi mellett nem bízom a dolgokat a véletlenre. Volt egy két ismeretlen arc, de most nem velük törődöm. Ahogy be teleportálok az arénába, gyors körbe pillantok, majd odalépkedek mosolyogva Kokorohoz.
- Hello Kokoro. Gyere, mutassuk meg milyen is a Voice ereje. – mosolygok rá a lányra.
Majd körbepillantok a tömegen, és megpillantom Atot is. Ha eddig nem vett észre füttyentek egyet, és ha észrevesz, intek neki, hogy jöjjön. Ha közelebb jött úgy szólok hozzájuk.
- Mit szólnátok, ha összetartanánk a döntőig? A három angyal a végéig. – mosolygok rájuk, majd hozzáteszem – Viszont most mondom, hogy nincs szándékomban nyerni… csak. –pillantok egy ferde pillantást a két vörire – Van itt egy-két személy, akiknek nem nagyon örülök. Nos? Hogy tetsziK? – fordulok vissza végül mosolyogva a lányokhoz… ja bocsánat, Atonak még talán van valami a lába közt

- Inugami? Most komolyan? - lepődtem meg kissé, s közel voltam hozzá, hogy elnevessem magam - Hát, Shu, erre a csipkelődés dologra azért még gyúrnod kéne, és amúgy el kell, hogy szomorítsalak, de a moboknak egyáltalán nem jár az eszük a lányokon. Nekik te csak idomár maradsz, és kész - simiztem meg a haját, aztán otthagytam is a kislányt, hagy zsörtölődjön magában, utáljon, vagy épp lenézzen, amit csak szeretne, jó ideje nem érdekelt már, hogy mit is gondol rólam

- Oh, akkor az szuper! Mármint, hogy van burkod neked is! Öm, szívesen
- Jaaa... - nyújtottam el a szót, bár már felkészültem egy ilyen kérdésre, és úgy voltam vele, hogy egy kis füllentés többet segíthet most, mintha feltárom az igazságot, vagyis, hogy magam jelentkeztem a Viadalra. Jobb, ha úgy hiszi, engem is ideteleportáltak, minthogy kényes és hosszú magyarázkodásba kelljen kezdenem
- ... hasonló

Aztán csak arra lettem, figyelmes, hogy egy hosszú hajú... izé, srác... igen, srác, még mielőtt lánynak nézném a haja miatt, szögezzük le, hogy nem az.
Szóval egy srác sétált ide, Miuhoz. És ezek szerint ismerik egymást. Ismerik egymást eléggé, hogy meg is bízzanak egymásban.
Csak most döbbentem rá igazán, hogy semmit sem tudok erről a lányról, még a barátait sem ismerem
- Öm... szia, én meg Danee - ráztam kezet Cearsoval
- Ja... - fordultam a vörösök irányába - jobb lesz. A lovagot már ismerem, de azzal a lánnyal csak a háborús eventen találkoztam... nem igen tudok róla semmit sem, de ha összeáll Tachival, akkor tényleg jobb lesz vele is vigyázni

Cear és Miu beszélgetését elnézve újra csak elfogott az érzés, hogy valamiből kimaradtam. De mivel barátságos volt a srác, és többen jobban megtudjuk védeni egymást, ezért igazából örülnöm kellett volna
S amíg ők beszélgettek én körbefordultam, hogy jobban szemügyre vegyem a többieket is: Tachi és Suzume. Shukaku. Ők mindenképp veszélyesek ránk nézve, vagy legalábbis rám nézve. Ayani, Ozirisz és Atoru, őket már jobban kedveltem, bár túl sok időt nem töltöttem még a társaságukban. A többiekkel pedig még annyit sem. És ezek szerint velük kell majd, no meg az elemekkel megmérkőznünk. És az aknákkal.

Aztán egyszer csak teleportálódtunk
- Apu, kezdődik! - kiáltottam derűsen
Túl az instrukciókon, szépen belőttem magam köré egy kis tisztást, dzsungel környezetbe oltva, annak minden állati hangjával, meg egy kis tűzrakóhelyet néhány szép darab kővel körbe kerítve. A helyszín megvolt, esőt nem kértem, helyette inkább négy darab lángoló nodachi jelent meg előttem a földön, és egy farekesznyi "életízesítő" lötty.
A tisztás szélére egy vadmalac-félét kértem le, majd a gyors átöltözést követően elindítottam a szimulációt
- Na lássuk!
Kezdésnek csukott szemmel benyúltam a löttyök közé, érdeklődve emeltem magam elé, addig forgatva, míg a címke felém nem nézett
- Hm, jó fajta, azt mondja, Paralízis! De ízre vajon milyen? - pöcköltem le a kupakját, aztán felhajtottam egy húzásra az egész üvegnyit
- Hm, nem rossz, de nem is az igaz... - hümmögtem az üveget forgatva, aztán lazán bedobtam a dzsungel sűrűjébe a vállam fölött
Fogtam a négy közül három nodachit, és szépen a tűzgyújtó köré emelt kövek közé pakoltam őket csillag alakban, a negyediket pedig felkaptam és újabb üvegért nyúltam a dobozba
- Na te mi vagy? - néztem a feliratra
- Fárasztó méreg... nahát, ezt még nem is tudnám használni fegyverre, de mindegy is... csak az íze a lényeg - ütöttem le az egyik kövön az üveg nyakát, s a löttyöt úgy ahogy volt az arcom fölé emelve nyakaltam be
- Na gyere röfi! - fordultam az idegesen röfögő, kaparó vadkan felé. Ne teketóriáztam sokat, úgyis megindult felém ő is, azzal a szándékkal, hogy márpedig ő most elpixelezi ezt a szerencsétlen játékost. Egy laza roham, na meg egy döfésre emelt kard és két perc múlva már ott pirult a malac a tűz fölött, a nodachira tűzve, leöntöttem még mindenfélével, amit csak találtam:
Altató, Vérrontó, Kábító, Fárasztó, Gyengítő, Elnyomó, de a legjobb a végére maradt: Röhögőgörcs
Kicsit már sajnáltam is, hogy az utóbbi hatását se fogom érezni, de azért egész finomra sikeredett a pecsenye, ahogy egy-két harapással konstatáltam pár perc múltán
- Uraim? Egy kis sültet? - emeltem magasba, a nézőim felé a feltűzött egész malacot

ADATOK:

Annak rendje és módja szerint kezet ráztam a sráccal, aki Danee-ként mutatkozott be. És megtudtam tőle az egyik vörös játékos nevét is.
Az előbbi beszélgetésük alapján Danee és Shu-chan nem jöhetek ki túlságosan jól egymással, de Shu ennek ellenére mégis idejön hozzánk, és az ajánlatával egyik pillanatról a másikra a csapatunk öt főre növekedhet. Ezzel lényegesen miénk lenne a legnagyobb csapat a viadalon, a résztvevők csaknem felével. Az hogy ez jó hír vagy rossz, az még kiderül a végén.
-Ha Miu és Danee beleegyeznek, akkor felőlem rendben van a dolog.
Majd ha a srác bármilyen negatív reakciót is vált ki, vagy csak egy pillanatig hezitál akkor odahajolok hozzá.
-Vagy jobban szeretnél ellene küzdeni?

Ekkor jött az újabb teleportáció így már nem kaptam meg a srác válaszát. Ehelyett belebújtam a kikészített öltözékbe. Van egy olyan érzésem, hogy most ezek a ruhák fognak robbanni, ha olyat csinálunk, ami nem tetszik a szervezőknek.

Szép lassan odasétálok a panelez, miközben azon gondolkozom, hogy vajon bemutatót tudnék tartani. A speciális képességemet inkább nem mutatnám be, hisz az erősen item-függő, és semmi garancia nincs arra, hogy a viadal során sikerül beszereznem. Ezért inkább a szavaimra támaszkodom. És reménykedem, hogy eléggé hangszigeteltek a falak, és a játékos nem hallja, amit most mondok.
-Nos, hölgyeim és uraim, én tudom miért vannak most önök ott, ahol. Valószínűleg élvezni akarják a show-t. De azt tudják, hogy én miért vagyok itt? Elsősorban meg akarok védeni két számomra fontos embert.
-De ha már itt vagyok, akkor akár szórakoztathatom is önöket eközben. Nem vagyok egy nagy stratéga, és nem hiszem, hogy jól állna nekem a köpönyegforgató szerep, de ha ilyet szeretnének látni, akkor tőlem megkaphatják. Persze csak ha szükségük van rá.
Jelenleg három vagy négy csoport van kialakulóban. Atoru-ék céhes bizalmát nehéz lenne megszerezni, de a többi csapat tagjai már könnyebb célpontnak bizonyulhatnak.
Még pár másodpercig álltam, és gondolkoztam a terem közepén, majd úgy döntöttem, hogy megpróbálkozok még valamivel.
A panelen beállítok néhány dolgot. Majd megjelenik egy sakktábla, majd egy ellenfél NJK is, aki leül velem szemben játszani.
-Aki jó stratéga akar lenni, annak minden esetre tudnia kell sakkoznia.
Ennek a sakknak a jellegzetessége az volt, hogy a bábukat az Aincadban megtalálható kristályok helyettesítették. Méghozzá nem véletlenül. Ahogy egyre jobban bemelegedett a játék, és mindenki a játékra figyelt, egy idő után az ellenfelem leütött kristályait már nem a tábla mellé tettem, hanem egy jó bűvészként méltóan a ruhámba próbáltam elrejteni. Csak most fordított sorrendben csináltam, mint általában. Persze nem túl feltűnő mennyiséget. Hosszú küzdelem, és sok-sok leütött kristály után, a küzdelem végül döntetlenre végződött, ami nem is olyan rossz, ahhoz képest, hogy majdnem a legnehezebb fokozatra állítottam az ellenfelem tudásszintjét.  
-Csak ennyit akartam.
Majd kisétálok a teremből.
Ha sikerült a kis trükköm, akkor két darab Kinézet Kristállyal lettem gazdagabb a Viadal idejére.

adatok:

Üdvözlöm Kokorot és Atot. Örültem, hogy itt lehettem velük, bármennyire is úgy tűnt, hogy innen nem sokan fogunk ép bőrrel távozni, azért jó volt látni, hogy nem estek ők sem túlontúl nagy pánikba. Talán, ha nem lenne ilyen nyomasztó a légkör, talán még élvezni is tudnám. Ejj-ejj. Szerencsére viszont a tavalyi épből még maradt rajtam egy csöppnyi tudás. A tavalyi Éhezőkön is részt vettem, bár akkor egy klónom vett részt, de legalább tudom nagyjából mi, hogy, hogyan, miért… meg azért tudjam, mire számítsak a pontjaim ügyével is. Tavalyin több alkalomból is sikerült pechesnek lennem pet szerzés ügyében remélhetőleg most szerencsém lesz. Ráadásul most, hogy ketten vagyunk idomárok együtt, ha szerencsénk van egy nagyobb falkát is be tudnánk idomítani… Ejj milyen jó lenne az. És bár a vadászatom még nem éppen olyan, hű de fejlett, azért remélem, hasznát veszem… tényleg jó lett volna, ha fel tudtam volna húzni legalább azt mesterig… itt azonban már sajnos nagyon nem fogom tudni. Nagyon remélem, hogy Atoék is tudnak ilyen túlélési dolgokat. Tavaly a bombák miatt hamar szét lettünk kapva, remélhetőleg most nem lesznek ilyesmikkel gondjaim… Nagyon pocsék lenne, ha szétbummolnánk. Mielőtt azonban elindulnánk, a várakozóba gyors még odaszólok a társaimnak.
- Első sorban fegyverre menjetek rá, Kokoro te inkább irányításra menő dolgokra. Tavalyi versenyen is lehetett idomítani mobokat, most is hasznos lenne. – mosolygok rá a lányra.
Úgy éreztem én a Nevelés Kesztyűjét fogom idén is megpályázni, mint tavaly. Illetve tankosítok tervek szerint.

Végül hamarosan én következtem. Amennyire gyorsan csak tudtam be is állítgattam a szükséges dolgokat. 2 piros páncélos NPC, és 3 zöld páncélos NPC kíséretében lépek végül „színpadra”. A két különböző színű csapat ugyanolyan felszereléssel voltak, és leginkább egy harctérre emlékeztető helyen voltunk. Oldalast álltunk a „bíráinknak”, és miközben én a pirosak mögött álltam meg, csettintek egyet, mire a két csapat egymásnak estek.
- Én jóformán passivan szoktam részt venni a harcokban, főleg csapat mellett, de nem szabad félvállról venni engem a kevés sebzésem, mert képes vagyok megfordítani akár a harc állását is.
Szinte végszóra vörösbe lépett mind a két engem védelmező katona életsávja, míg az ellenfeleké még csak sárgában álltak.
- Úgy tartják a legjobb védekezés a támadás, én viszont azt mondom legjobb védekezés az, ha nem hagyod, hogy elfoggyanak a heal pontok.
És tenyeremet a lovagjaim felé fordítva először az egyik, majd a másik HP-ját dobtam fel plafonig. A harc után már szinte gyerekjátéknak tűnt. Hamar el lett pixelve a 3 lovag, ám abban a pillanatban amint eltűntek a lovagok, szinte egyből egymásnak estek, hogy lekaszabolják magukat.
- És mint látják egy ilyen helyzetben, mint a mostani, sajnos sokan megfeledkeznek arról, hogy a szövetség törendő, de ki is feltételezné, hogy egy healer gondot okozna nem? –tártam szét a karomat, mire egy időben a másik lovag elpixeleződött, és a túlélő felém kezdett el rohanni.
Bevittem egy-két ütést, és ő is levitte az életemet, hamarosan szinte ugyanúgy álltunk hála annak, hogy én keveset sebzek, ám ebben a pillanatban az életem ismét megnőtt, ugyanis ellőttem magamon a healemet. végül 2-3 ütést bevíve elpixelem az utolsó.
- És így lehet felülkerekedni az ellenségen, aki tényleg úgy tartja, hogy jobb védekezés a támadás. – mosolyodok el, majd elindulok kifele.
Majd mikor kiértem mosolyom lefagy, és komoran nézek magam elé. Gyűlöltem magam az előzőért, mert nem nagyon gondoltam így. De muszáj népszerűséget szereznem, hogy megvédhessem Atoékat…

Spoiler:

Megrémültem, persze, hogy megijedtem, sőt biztosan más is hasonlóképp gondolkodott volna ha a helyemben lenne. Életre kel az a bizarr videó amit körülbelül egy éve láthattunk kicsit barátságosabb ám de még így sem emberséges szabályokkal, majd pedig a kisorsoltak közé kerül Shu, aki történetesen az egyik legfontosabb jelenleg. Timidus sehol, bizonyára meg van rémülve. Vagyis egészen addig amíg meg nem találtam a lányt ezt gondoltam. Sietve rohantam felé, majd pedig rá kellett eszmélnem, hogy azt ami miatt önként jelentkeztem sikerült otthon hagynom. Pech. Hatalmas nagy pech..
- Szerencse, hogy te nem vagy olyan feledékeny mint én. - megnyugodtam, talán pont a lány talpraesett viselkedése miatt. Csupán pislogtam, hogy milyen hamar feltalálta magát, annak ellenére, hogy Timidus most nem lehet mellette, ez egy jó alkalom lesz látni, hogy mire képes akkor amikor két fej helyett csupán a sajátjára hagyatkozhat. Meg persze az én támogatásomra, reméljük ez jót jelent majd neki.
- Én nem tartom jó ötletnek, hogy három főnél nagyobb csapattal induljunk útnak. Tisztán emlékszem még a felvételben is végül széthúzott a csapat. Illetve még semmit sem tudunk arról, hogy mennyi élelmünk lesz, és miként oszthatjuk majd be. - köszöntöttem egy mosollyal Cearso-t, illetve még a kezem is felemeltem, hogy ha a mosoly nem lett volna elég. Zavart a dolog, hogy mennyi vöröst kiválogattak a játékhoz, ez több mint aggasztó lehet. Suzu akiről sok érdekes dolgot hallottam még mindig nem tudom biztosan hova tenni, ezért is inkább megtartom a kellő távolságot, és próbálom tartani magam ahhoz, hogy a lehető legkevesebbet kerüljünk olyan helyzetbe ahol együtt maradhatnánk. A bunkó lovagról nem is beszélve, ha látom, hogy balra indul én biztosan a jobb oldalt fogom preferálni. Semmi kedvem sincs hozzá.

A teleportációt és az átöltözést követően kényelmetlenül várakoztam, hogy sorra kerüljek. A ruha ronda, és túlságosan testhez simuló, nem is vártam többet, Kayaba-nyan dizájnerei most sem erőltették meg az agyukat, sőt mi több úgy érzem magam mint valami bizarr pingvin. Folyamatosan a ruhámat igazgattam, húzgáltam, rángattam kedvemre formázgattam, remélve, hogy valami csak történik, persze ez nem olyan egyszerű egy olyan világban ahol ha valamit komoly sérülés ér megsemmisíti magát. Csak óvatosan... óvatosan... Minden várakozással töltött perc egyre csak türelmetlenebbé tett, majd amikor végre én következhettem, szinte repültem is.
- Aaah. - kezdtem nyújtózni, mit sem törődtem a panellel, csupán rácsaptam, megnyomkodtam mindent ami csak létezett, majd beléptem a szobába és vártam, hogy mi is következik.
- Muh. - nyöszörögtem miközben alaposan szemügyre vettem a terepet. Hatalmas sziklák, égig magasló fák, sűrű zöldellő fű, bokrok, állatzajok a háttérben. Egy erdőben vagyok. Mesés...
- Íme az erdő. - mutatok a növényzet felé, miközben a közönség irányába fordulok vigyorogva. Majd pedig kihúzom magam, és kezeimet a mellkasomtól egyenes vonalban húzom a derekamig, persze csupán a levegőben - És íme az ember! - vártam egy picit, lenyújtottam, bemelegítettem, egy kis helyben futás majd pedig ismét megálltam.
- Méghozzá ez az az ember aki SEMMIT. SEM. FOG. CSINÁLNI. - válaszoltam unott arccal majd pedig intettem. Semmi kedvem sem volt az önprodukáláshoz, nem azért vagyok itt, sőt valójában semmi kedvem sincs lelőni a képességeimet, és jártasságaimat egy halomnyi idegen előtt, ha ők a moderátorok esetleg admingárda akkor bizonyára tisztában vannak azzal, hogy mire vagyok képes, ha pedig nem ők akkor majd úgy is meglátják ha életben kívánnak tartani. Már csak azért is megérte a "bemutatóval" foglalkozni, hogy egy kicsit homályba burkoljam magam. A többiek valószínűleg mindenféle huncutsággal elkényeztették őket.
- Nincs most időm ilyesmire.. - mormogja miközben elhagyja a termet.

Adatok:

Határidő egy hét, addig igyekszem elkészíteni a háttéranyagot, aztán mehet a menet