A főnix feltámad hamvaiből, avagy Hime visszatérése az önkéntes száműzetésből

by **Hime** Hétf. Jún. 02 2014, 10:20

Amikor Yui kimondta azokat a bizonyos szavakat valami elkattant bennem. Hirtelen azt se tudtam, hol vagyok, és hogy mit csinálok. Sokáig rohantam, minél távolabb mindentől, amíg egyszer-csak minden erőm el nem hagyott és össze nem rogytam a kimerültségtől.
Ekkor már késő este lehetett, és halvány lila fogalmam sem volt, hogy hol is vagyok.
De annak örültem, hogy mindentől, és mindenkitől távol. Szerelmes voltam, és csalódott. Kiábrándult, megbántott, megsebzett kismadár. A levegőt még mindig kapkodva szedtem, és torkomat még mindig a sírás a fojtogatta.
Úgy döntöttem, hogy itt várom meg a hajnalt, reménykedve abban, hogy senki és semmi nem támad meg. Bár lehet, hogy abban a pillanatban nem kívántam mást, csak a halált.
Nem találtam a helyem a világban. Nap-nap után mentem szakadatlan, és csak néha álltam meg 1-1 városban némi eleséget venni. Kerültem az embereket, és palástomba burkolóztam a fürkésző tekintetek elől. Ha véletlen ismerős embert láttam, igyekeztem minél előbb eltűnni egy-egy kapualjban, sikátorban, hogy ne vehessen észre.
Egyik nap egy hangulatos kis barlanghoz értem, és miután meggyőződtem arról, hogy az egy üres barlang, be is foglaltam magamnak. Lerejtettem mindenféle növényekkel, kövekkel, hogy a kíváncsiskodók, vagy az arra járók se fedezhessék fel.
Ekkor már szeptember vége, október eleje volt. Nem akartam beszélni senkivel, így az üzeneteimet is olvasás nélkül töröltem ki. Nem válaszoltam senkinek. Magamba fordultam, és depresszióssá váltam. Szinte kerestem a veszélyt a környezetemben, így jobbára nálam nagyob moboknak mentem neki. Ám ez az edzés, csak megerősített, de nem ölt meg.

Már januárt írunk. A lelki sebeim még fájnak, még nem érzem magam elég erősnek, hogy emberek közé menjek. A szégyen érzése még erősebb nálam, azt még nem sikerült legyőznöm. Továbbra is nap mint nap kockára teszem az életem, amikor edzek, de ez az adrenalin löket jót tesz valamelyest. Így telnek el sorra a hónapok.

Ám egyik nap két ismerős hang üti meg a fülemet. Nem egyszerre, hanem pár óra eltéréssel. Először mintha Kiyo-t hallanám, majd pár órával később mintha Ozirisz hangját sodorná felém a lágy nyár eleji szél.

Ekkor döbbentem rá, mit is tettem. Ott hagytam azokat, akiknek esetleg fontos lehettem, és csak magammal törődtem. Csak a fájdalmam, a sérelmem vezérelt engem, és nem gondoltam azokra, akik esetleg aggódnak értem.

Ekkor megmozdult bennem valami. A sok edzés megtette a hatását. Most már felemelt fővel tudok mások szemébe nézni. Most már újra emberek közé mehetek. Bár a külsőmben beállt változások miatt lehet páran nem ismernek majd fel, de ez nem baj.

Eldöntöttem, hogy a következő városba sietek, és megpróbálom behozni a fejlődésben való lemaradásom. Hisz régebben azt terveztem, hogy frontharcos leszek. Most nyugodt szívvel válthatom valóra ezt az álmomat, hisz nincs semmi, ami még ide kötne. Tehát az úti célom jelenleg az 5-ödik szinten található Nyster városa. Itt egy kicsit tájékozódok a jelenlegi helyzetről, megpróbálom kiegészíteni a holmijaim tárházát, és megpróbálok ismerősöket felkeresni.

(Aki szeretne, nyugodtan hozzá szólhat eme visszatérő irományhoz.)