Atoru

Név: Fumikou Atoru

Nem: Férfi

Kaszt: Árnyharcos

Kor: 15

Jellem:Egy életvidám személyiség voltam,aki sok mindenkit fel tudott vidítani de egy baleset után kissé komorabb lettem és visszahúzódóbb. Sokszor cselekszek meggondolatlanul,de ennek ellenére néha nagyon megfontolt vagyok. Nem szeretem a feltűnést. Az emberekkel nehezen barátkozok, de ha baj van, mindig segítek.

Képességek: Pengevihar- Ha a szörnyet már megsebeztem a körben, akkor a második támadásommal elkezdek magam körül pörögni, így kétszer olyan erősen tudok támadni. Ezt a képességet három körönként tudom használni.

Kinézet:176 cm magas vagyok,a hajam kékes,a szemem pedig kék. A nyakamban egy kereszt lóg, amit még az apámtól kaptam, ez az egyetlen dolog, ami emlékeztet rá. Általában fekete kabátban mászkálok.

Történet:2007-ben születtem Kiotóban. Anyukám egy kifőzdében dolgozott, apukám pedig tűzoltó volt. Csak egy testvérem van, az ikertestvérem, Hachi. Nem voltunk gazdagok,de nem is voltunk szegények. Az anyukánk nem lelkesedett az akaratosságunkért, amikor minden MMORPG-t meg akartunk venni, de a bácsikánk mindig megvette. Hachi remek zenész volt, egy bandában játszott, én pedig az ész voltam a családban. A nagy eszem ellenére azonban sokszor voltam meggondolatlan, amibe egyszer majdnem bele is haltam. A bátyámmal kint voltunk a parkban, és indultunk haza. Ő már átjutott, de én még nem tudtam átmenni. Aztán egyszer csak úgy éreztem, hogy most már elindulhatok, így futottam, ahogy csak tudtam, és az utolsó pillanatban ütött el egy autó. Amikor magamhoz tértem, egy kórházi ágyon voltam, az anyukám mellettem sírt, a bátyám pedig próbálta nyugtatni. Aztán bejött orvos és azt mondta, hogy a lábaim idegei szétroncsolódtak és többé nem járhatok. Alig tudtam elhinni. A bátyám magát okolta az egész miatt, én azonban csak magamat, hogy nem voltam elég gyors. Eltelt egy év és már kezdtem hozzá szokni a helyzetemhez. Az egyik este, azt vettük észre, hogy apa nem tért haza. Anya nyugtatott minket, hogy majd reggel fog, mert nem rég hívták egy tűzhöz. Másnap reggel apa nem tért haza, helyette a főnöke jött, és mondta, hogy ott veszett a tűzben. Megállt a kezemben a müzlis kanál. Apa meghalt? Lehet ez? - gondoltam. A következő napok nehezen teltek. Anyu ki se mozdult az ágyából, ha nem lennénk önkiszolgáló, rég éhen haltunk volna. A bácsikánk egyre többet járt el hozzánk, hozott pénzt, így el tudtunk élni. Majd egy nap így állított be hozzánk: - Fiúk, pakoljatok, adoptáltalak titeket.
Hachival összenéztünk. Apa után anyut is elveszítjük? A bácsikánk biztos értette a nézésünk és ezt mondta: - Nyugi fiúk, anyukátok akkor látogat meg titeket, amikor csak akar. – nyugtatott meg minket. Aztán oda költöztünk. A bácsikánk jó fej volt, meg minden, de nem volt ugyanolyan az élet. Anya egyszer se jött el hozzánk és a bácsikánk mindig szomorúan tért vissza tőle. Ezután nagyon zárkózottak lettünk és a szerepjátékokba menekültünk. Majd egy nap egy újságban láttunk egy játékot, ami egy Sword Art Online nevű VRMMORPG volt. Elméletileg az agyunkkal irányítjuk a karaktert, így én is teljesen élvezhetem a játékot és járhatok is! Azonban  Béta tesztelésről lemaradtunk, a nyitás előtti napon pedig azzal szembesültünk, hogy nagyon nagy sorok vannak a boltok előtt, így szomorúan hazamentünk. Délután a bácsikánk megjött, észre se vettük, hogy nem volt otthon. Viszont annál inkább észrevettük a nála lévő NerveGear-eket és a SAO játékokat. Hirtelen átöleltük.
– Ó, köszönjük, köszönjük! De honnan tudtad, hogy kell nekünk? Hisz nem is említettük. – mondtuk. – Sok minden van, amit nem tudtok rólam! – kacsintott az öreg. Ezután bedugtuk, elindítottuk és vártuk, hogy belépjen. A néven nem sokat változtattam, a kinézetet is a sajátomra alakítottam, viszont a kaszton kicsit gondolkodtam: most kardforgató legyek, vagy árnyharcos? Hisz azt már rég eldöntöttem, hogy valami gyors karaktert szeretnék, hisz a lábaim ki szeretném próbálni. Az árnyharcos mellett döntöttem, majd indítottam a játékot. Amikor beértem, egy nagyon nagy oszlopot láttam és egyéb játékosokat egy fallal körülvett téren. Aztán észrevettem valamit. Állok. Állok! Örömömben elkezdtem ugrálni, majd egy pasas jött oda hozzám.
- Végre, hogy itt vagy!- mosolygott rám. - Már egy ideje vártalak. Mi van? Gondoltam magamban. Aztán kezdtem töprengeni. – Hachi?- kérdeztem.
–Miért, kire számítottál? - nevetett. Látszott, hogy Harcost választott, a pöröly ott volt a hátán. Elkezdünk kimenni a Kezdetek Városából, amikor egyszer csak megkondultak a harangok. Gondoltuk egy Játéknyitó Event lesz és siettünk vissza a térre, amikor egyszer csak oda teleportáltak, több játékossal együtt. Az ég vörös lett, és megjelent egy óriási karakter, aki azt mondta, hogy a játék többé nem játék, és csak a 100 szint kivitele után nyerhetünk. Miután elment, sok játékos próbálkozott azzal, hogy igaz-e, de igaz volt. A próbálkozók neve felkerült az oszlopra, és mellé a haláluk oka is. A tesómmal úgy döntöttünk, hogy a MOB öléssel gyorsan tudunk fejlődni, így ezt tettük. Ám nem sokára baj történt. A kazamatában bolyongtunk, amikor megláttunk egy termet, benne egy ritka tárgyat.
– Ez az öcsi! Megfogtuk az Isten lábát! – lelkendezett a bátyám. Ám én egy kicsit különösnek találtam. És nem hiába. Amint beléptünk, öt kobold-féle lény támadt ránk, ketten íjászok voltak. A francba! – gondoltam- Ez egy csapda! Ám nem tehettünk mást, harcolni kellett. A bátyám kettővel állt le verekedni, én egyet püföltem, és a méreggel nem sokára meg is öltem. A bátyám is harcolt a másik kettővel, és csak csodálkozva néztem, milyen profi is ebben. Miután leütötte, elkezdett felém futni. Mi a franc? Aztán elfutott mellettem. Ekkor vettem észre a két íjászt. Valami speckó képességet használhattak, mert egyszer csak nagy fényesség lett, majd a bátyám földre rogyott. Én a dühtől felindulva nekik rontottam és nem sokára leöltem őket, majd a bátyámhoz siettem.
- Nyugi Hachi, mindjárt ki teleportállak innen és a Kezdetek Városában majd regenerálódsz.
– Arra már nem lesz idő öcskös… Ezek a mobok jól kibabráltak velem. – mosolyodott el – de azt ígérd meg, hogy kihasználod a lábaidat. – majd pixeleire hullott. Tehát vége a családunknak… már végleg egyke lettem. A fájdalmamat ordítással fejeztem ki. Ezután már senkihez nem tudtam úgy viszonyulni, mint azelőtt. Úgy döntöttem, hogy nem keresek barátokat, hisz ha meghalnak, az csak fájdalommal járna, de megfogadtam: A lassúság miatt, már eleget szenvedtem, így az lesz a célom, hogy én legyek a leggyorsabb és időben oda érjek egy játékoshoz, ha bajban van.