Re: "Az éhezők viadala"

by **Saya** Pént. Nov. 01 2013, 00:33

Az elején még figyeltem, aztán egyre kevésbé, a végén már inkább dúdolgattam a lábamat lóbálva. Nem azért nem figyeltem, mert nem érdekelt, hanem mert elfáradtam, és legszívesebben aludtam volna.
Miután a macivá változó bácsi is lelépett, a Hugi megrázta a fejem, hogy ébredjek, mert valami történik. Elkezdtünk mocorogni, hogy menni kell, akkor én is felálltam a helyemről és követtem akárkit akárhova.
Megint egy teleporthoz kerültünk, a Hugi furcsán hallgatag volt, én meg fáradt. Tudjátok, mikor élénkültem fel? Mikor már kint voltunk és elindult a visszaszámlálás.
~Kelleni fog egy fegyver.~
De szerintem ne menjünk arrafelé. Rossz előérzetem van. Majd szerzünk fegyvert később, de kövekkel is dobálózhatok.
~Ahogy érzed. A harcokat bízd rám, te pedig törekedj arra, hogy azon kívül túléljük. Rendben?~
Rendben.
Mikor lejár az idő, az egyik lány azonnal reagál... és azonnal történik is valami. Belereszketek, úgy érzem, mindjárt megsüketülök a robbanástól, a füleimre kapom a kezem és öszehúzódom. Mire minden véget ér, a lány képe már az égre van vetítve. Jaj ne...
~...Hagyjuk a raktárat. Menj.~
De merre? A kistérképre pillantok és gyorsan felmérem, mi merre van, mi hol vagyunk, és pontosan milyen is a terep. Ha rám lett bízva, hogy a harcon kívül túléljek, akkor megcsinálom, ha kell is egy kis idő, amíg belejövök. Belövöm magamban a célt, és mikor felkészülök, elindulok. Északnak, a Kilátótorony felé. Hogy miért? Mert onnan biztos messzire el lehet látni, egy íjásznak pedig az a legfontosabb, hogy messzire lásson Razz

Fegyver tekintétben ha elinduláskor a közelemben van egy íj, akkor felkapom, ha nincs, akkor nem. Majd később törődöm a fegyverrel, most még nem de az majd később kigondolom, hogy miért is nem meg merre Rolling Eyes

.

by **Halász Alex** Pént. Nov. 01 2013, 11:18

Végül nem tudott mit mondani. Szánalmasnak tartotta, hogy ennyire nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Talán lehorgasztott fejjel kullogott volna vissza a helyére, ha nem Esu chan nevét hallja meg a "hangos bemondón". Ráemelte nagy zöldjeit, melyek a félelemtől csak még tágabbra nyíltak. Esuban volt valami, ahogy közeledett felé. Egyféle kisugárzás, aminek nem tudta a miértjét. Le sem tudott ülni, mikor visszaért a helyére álltában fordult meg és nézett rá a lányra. Abban a lányban erő van.
Valami ehhez hasonló jutott eszébe, s noha nem a hétköznapi módon mondva, de tátott szájjal hallgatta végig, amit Esu nekik és a nézőknek, végül a "szervezőknek" és Kayabának mondott. Állt. Egész végig, s amikor találkozott a tekintetük Esutelel, ő bólintott. Halványan, de észrevehetőn, s nem is igazán szándékosan. Majdnem elnevette magát. A lánynak igaza volt. Mindenben.
A keserű igazság az, hogy nem küzdhetnek az életükért. Meg fognak halni. Azonban mégsem hagyhatták el magukat, várva a megváltó halált. Ez olyan... borzasztó, és mégis.... sokkal... felvillanyozóbb. Úgy lesznek szabadok, úgy fogják elérni, hogy ne legyenek Kayaba rabszolgái, hogy közben egy pillanatra sem érdekli majd őket a halál. Legalább is Alexben ez játszódott le.
~ Annyira... világi vagyok. ^^ ~
Mikor leült, már bőven a következő volt a soron. Nem volt képes rá, hogy őket is figyelje, s mikor ezt észre vette, akkor már nem is próbálkozott vele. Nagyjából a csapat többsége nem fogadta el, hogy ide kerültek, és játékszerként bántak velük. A pirosaktól nem várt sokat, habár az a maszkos srác elég nyilvánvalóan ugyanúgy ki volt bukva, mint a többiek. Erre csak azért emlékszik tisztán, mert elég feltűnő egy felkarú srác aki mellette megy el a "porond" felé. Akaratlanul is vitte a tekintetét. Utána Esura tévedt a tekintete. Rokonléleknek érezte most a lányt, s valahogy teljesen másként látta. Ezzel a szilárd kiállással és elhatározással teljesen átírta a róla alkotott véleményét. Kedve lett volna felállni és lejjebb menni, majd mellé ülni. Esutel chan két sorral alatta ült, és egyedül. Azonban nem tette meg. Majd mikor az utolsó is előadta magát a szórakozni vágyóknak, felszólították őket, hogy menjenek be egy-egy teleport kapuba. Olyan érzése volt, mintha csak egy csapatnyi birka lennének a vágóhíd felé. Elhaladva Esu mellett megállt. Talán többet nem találkoznak.
- Köszönöm. -
"Neked hála most már meg tudok halni megbánás nélkül." De ezt azért nem tette hozzá mégsem, meg hát hálájának nem is ez volt a gyökere. Ráébresztette, hogy miben is hisz. Rámosolygott Esura azzal a levehető biztató szándékkal, amit akkor csinál, ha ő is el van veszve, de mások bátorításából erőt meríthet. Azaz így véli.
- Erős lány vagy. ^^
Juss ki. Wink

-
Abban a pillanatban mindennél jobban akarta, hogy Esu jusson ki, habár nem mert körül nézni, és egyből beugrott elé Hinari arca. Elszorult a szíve és az arcán is megmutatkozott. Végig futott rajta egy hatalmas fájdalom. Sok sok veszteség fogja érni. Mindenkit, a kijutót pedig különösen. Annak az egynek erősnek kell lennie és valaki olyannak, aki biztosan zöld marad. Az lenne a legnagyobb győzelmük Kayabán, hogy ha a kijutó egy zöld lenne.
Akkor talán a többiek halála, nem lenne olyan értelmetlen.
A teleport kényelmetlen érzetét sose tudná megszokni, főleg most, hogy végig csiklandozza, amikor összeáll.
Egy hatalmas sóhajjal kezdte az új helyen. Kifújta a levegőt, majd beszívta az a kis szigetével.
Nem látszott különleges helynek, de hát pont ez a lényeg nem? Aztán valamiféle vissza számlálás hangjára lett figyelmes.
~ Ez nem jó jel... itt nem maradhatunk ~
De ekkor egy hatalmas robbanás zaja törte meg az álmélkodókat. Oda kapta a fejét és szinte pánik szerűen bukott ki belőle pár alapvető kérdés.
- Mi az? Mi történt? Mi... m-mii?? -
~ Már most? ~
Aoi Shizuka képmása nézett szembe vele és az üzenet, hogy az előbbi robajban életét vesztette. De hogy? Ilyen gyorsan? Közben a visszaszámláló könyörtelenül haladt tovább, és volt még valaki aki nem bírta és elindult.
~ Jun chan! ~
De csak a szemével tudta követni az eseményeket. Majdnem felüvöltött, mikor a pici lány(fiú) is aknára lépett. Addig nem mozdult míg nem látta tisztán, hogy mi történt. Közben még valaki megpróbálkozott a lehetetlennel. Azaz Ayani, a képijét használva. Most nem jött ki az a tábla, mint az előbb, és valóban nem halt meg. Jun ugyan életpont vesztéssel, de túl élte.
Alex karba fonva a kezeit összébb húzta magát és a karjait szorongatta.
~ Egy olyan robbanást még is hogy élnék túl? El nem tudom képzelni milyen fájdalommal járna, nem beszélve arról, hogy az halálos a való életben. Mit csináljak? Mitévő legyek? ~
Közben a visszaszámláló haladt tovább és Saya is elindult. Nem látta pontosan hogy, de Ayani átjutott. Meg kell próbálnia, és a visszaszámláló könyörtelen haladása tettre késztette.
- Esu chan, gyere velem! -
Előbb a lányhoz ment és megragadta a kezét, majd a megfogyatkozott menüjében fél pillanat alatt beindította a képijét.
~ Csak egyszer használhatom egy nap, de a nap állása szerint amúgy is már jócskán délután van. Remélem nem emiatt halok meg majd, de hát... nem mindegy? ~
Megragadta a lányt, s szorosan magához vonva, rálépett a levegőre. Csak remélni tudta, hogy a levegőben nem aktivál csapdát.
- Kapaszkodj belém erősen. Nincs súlyemelésem. -
Súgta a lánynak beismerően. Tudta, hogy képes lehet rá, mivel a másik Alex is megtette azt a Vidámparkban Hinarival.
Tervei szerint végigfutottak a raktár felé, majd lerakva Esut előbb néhány heales potit rakott el, aztán páncélt, ha a páncél rajta van, nem fáj, vagy legalább is kevésbé. Meg valami cipőt, lehetőleg gyorsaságra adót. Ő volt az egyetlen harcos, így a fegyvert utolsónak hagyta, mivel úgyis lesz, és a végén még akár válogathatna is, de azért azt is igyekezett elrakni.

~ Akkor hát 5 kör, addig marad fent. ~

by **Kazuma** Pént. Nov. 01 2013, 11:19

Elégedetten ültem vissza a helyemre. Kifejeztem a véleményemet feléjük. Ha esetleg nem tetszik nekik, akkor így jártak. A bemutatónak azonban még nem volt vége. Ayani következett.
Rögtön aktiválta is a képességét, amit eddig csak bossharcokon volt alkalmam megfigyelni. Kíváncsi voltam mit tervez vele de, hamar rájöttem hogy csak vizuális effekt. Ő is csak beszélt, mint előtte sokan. Beszélt. Beszélt és csak beszélt. Még Szophie sem szokott ennyit beszélni egyhuzamban. Sorban ment végig és szinte mindenkihez volt pár szava. Kicsit felhúztam a szemöldököm mikor megállt előttem. A szemébe néztem és megpróbáltam valahogy telepatikus módon közölni vele, hogy sétáljon tovább. Nem tette. Csendben tudomásul vettem amit mondott, majd ment tovább. Mondjuk, tudtam volna mit válaszolni de, inkább hagytam, hogy befejezze, amit elkezdett.
Egy lány következett, aztán akit úgy tűnik máris megtört a nyomás, mert sírva rohant el mindenki szeme elől. Így ő sem fogja sokáig húzni. Az utána következő fiú is csak a páholyban ülőket támadta. Persze eredménytelenül. Ami utána jött az, no comment. Egyszerűen csak ki akartam törölni a memóriámból, hogy ilyen is történt.
Utána jött a kölyök, akit talán a legutóbbi bosson láttam először és utoljára. Nem sok hiányzott hogy egy facepalmot ellőjek. Igazából nem tudtam eldönteni, hogy őrült vagy csak velünk akarja ezt elhitetni…
Jött egy újabb nevenincs, aki azt bizonygatta, hogy bármelyikünket megöli, ha cserébe támogatják. Van egy olyan érzésem, hogy a szája nagyobb, mint a szintje ugyanis a frontnak még csak a közelében sem láttam, pedig ahogy elnézem elég feltűnő jelenség.
A JL vezére jött. Kíváncsi voltam ő mit fog tenni és végül nem is csalódtam benne. Röviden de mégis sokat mondóan intézte el a kérdést. Az már bizonyos hogy ő kemény dió lesz.
Utána megint egy senki szólt pár értelmetlen szót, aztán a legerősebb és talán legtenyérbemászóbb idomár is kiállt és egyszerű módon kifejezte ő is a véleményét.
Az utolsó ismeretlen végül egy látványosabb darabot adott elő a színpadon. Aztán a bemutatók sorozatának vége is lett.
Felsorakoztattak minket egy teleportkapuhoz. A tekintetemmel megkerestem Aikot és ha ő is felém nézett, akkor egy biccentéssel jeleztem neki, hogy nem feledkeztem meg az egyezségünkről. Szükségünk lesz egymás segítségére. Végül vetettem egy utolsó pillantást az ismerős arcokra aztán ismét teleportálódtunk.

A szemeim habzsolták a látványt. Minden apróság fontos lehet. A legkisebb részleteket is meg kell jegyeznem. A megjelenő térképre pillantottam. Egyelőre csak néhány fontosabb tájékozódási pontot jegyeztem meg. Lesz majd időm részletesebben is áttanulmányozni de, csak akkor, ha az elejét túlélem. Bezártam a térképet aztán a tekintetemmel Aiko helyét kerestem, meg hogy amint rohanni kell, tudjam, merre találom de a hátralévő másodpercek legnagyobb részét a fegyverraktár tanulmányozásával töltöttem. A Parazitát kerestem többek között. A kis fekete alaktalan formájában. Ha ezek a tőlünk elvett fegyverek, akkor neki is ott kell lennie. Ha esetleg meglátom, akkor megjegyzem, hogy hova is rohanjak először. Aztán késeket és egyéb felszereléseket keresek (páncélzat, cipők stb). Mindennek pontosan megjegyezve a helyét hogy ne akkor kelljen keresgélni, mikor már mindenki ott tolong. Már épp elkönyveltem volna, hogy meg is vagyok, amikor eszembe jutott valami. Ha ez a viadal tovább fog tartani pár óránál, akkor csak a fegyverekre hagyatkozni könnyen öngyilkosság lehet.
Ismét a kipakolt felszerelések felé pillantottam de ezúttal nem fegyverek után kutattam. Vannak fontosabbak is, ha sokáig akarjuk húzni. Kerestem kulacsokat, edényeket, köteleket, tűzgyújtó szerszámokat és esetleg használható csapdákat vadászathoz bár azt talán én is tudok készíteni, ha nagyon muszáj. Bármit is találtam megjegyeztem a helyét, hogy csak oda kelljen rohanni, és már rakhassam is el, anélkül hogy időt pazarolnék a keresgélésre. Remélhetőleg most előnyös lesz hogy többet aludtam egy fán meghúzva magam, mint a fogadók kényelmes ágyaiban.
A visszaszámlálás véget ért és néhányan rögtön rohanni kezdtek, hogy elsőként érjenek oda a fegyverekhez. Egy fél pillanatig tétováztam csak de, ez is elég volt, hogy páran elém kerüljenek. Azonban alig léptem le a tribünömről, amikor az orrom előtt minden felrobbant. Füst por és pár szétrepülő pixeldarab töltötte meg a levegőt. Egy pillanatra megtorpantam. Felrobbant minden felszerelés!? Nem. Ahogy a por kezdett elülni láttam, hogy a robbanás nem ért el addig. Nem is kellett több. Rohanni kezdtem felé, hogy a tervek szerint folytathassam, amit elkezdtem. Futás közben fejben felállítottam a fontossági sorrendet.
Mindenek előtt fegyvert kell szereznem. Ha a Parazita nincs is, akkor is legalább késeket. Lehetőleg hármat, de ha kevesebb sikerül azt még túlélem. A második valami, amiben vizet tárolhatok. Ha a tó, amit a térképen láttam az egyetlen vízforrás, és nem tudok magamnál vizet tartani, akkor nem tudok túl messzire eltávolodni tőle és az igencsak nagy baj. Harmadik a kötelek. Azt hiszem fölösleges lenne felsorolnom, hogy mennyi mindenre használható. Negyediknek kovakő vagy bármilyen eszköz, ami tűzgyújtásra alkalmas. Ez szintén alap. Ötödiknek jöhetnek a páncélok, gyűrűk, cipők stb. Amelyik épp a kezembe akad. Mindegyikből akár több is, mint amennyi egy embernek szükséges. Hatodik a potik, mérgek és utoljára már csak az, ami jó, ha van de, ha nincs az se nagy baj: vadászathoz csapdák, horgászbot pár szög. Más szavakkal minden, ami kicsit is használható.
Végül, ha a gyűjtögetéssel végeztem Aikot keresem meg és ha meglátom a kezét elkapva egyenesen észak felé próbálok rohanni, hogy kellő távolságra kerüljünk a többiektől. Ezek után, pedig már csak remélni tudom, hogy a megfelelő döntéseket hoztam meg.

by **Aiko** Pént. Nov. 01 2013, 11:57

Kicsit élvezettel és talán magamra büszkén hallgattam végig az utánam következőket, majd néhánnyal utánam volt egy srác, aki azt hirdette, hogy gyilkol a kedvükért, hát ez fura volt. Majd mikor végzett, felém kacsintott és azt mondta, hogy jó a szerkóm, kicsit belepirultam, karjaimat összefontam magam előtt, és nem akartam válasz nélkül hagyni de ahogy fordultam utána láttam hogy leveszi a fölsőjét, izmait látva, immáron vörösen, és némán fordultam vissza arcomat takarva. Később, vagyis inkább utolsó ként egy fura szemüveges srác állt ki a porondra, majd magába döfött egy kést, ami furán emlékeztetett a korábbi gyilkosságaimra, de ami ez után jött, azt valahogy nem vártam, elkezdett átalakulni, majd mikor kiesett belőle a kés visszaváltozott. „Még jó hogy ilyen emberrel nem találkoztam össze, ha őt ledöföm még szét is tépett volna.”

A teleportkapuhoz felsorakozva vártam, a játék kezdetét, bár nem tudtam biztosan mi fog történni, ha átlépek a teleportkapun, de reméltem, hogy nem valami Kazuma-samatól messzi helyre dob a kapu, nem tudom, mit kezdek magammal egyedül. Végül megérkezünk, és ahogy 0-ára vált a számláló, meg is kezdődik a roham, látom, hogy Kazuma-sama lelép, én is készültem lelépni, de egy furcsa érzés fogott el, majd ezt az érzést egy robbanás követte, csak meredten bámultam magam elé, nem tudtam hogy mi történhetett, majd felvillant az első halott neve. Ijedtemben összeroskadtam a tribünön sírni kezdtem és becsuktam a szemeim, füleimet kezemmel takartam. „Nem akarom, nem akarom ezt, nem akarok itt meghalni, de ez.. ez lehetetlen, félek, kérlek mond hogy ez csak egy rémálom, fel akarok ébredni, kérlek kérlek kérlek…!” S közben könnyeim egyre csak hullottak a földre. „Olyan nagy szám volt, mos meg mozdulni se merek, micsoda gyáva vagyok, csak azért mertem bármit is mondani, mert úgy gondoltam Kazuma-sama megvéd, de talán ő lesz az aki megöl engem, csak egy eszköz vagyok neki, kihasznál épp úgy ahogy kezdetben én őt.” De ebből a helyzetből csak Kazuma-sama menthetett meg, ha eljutott hozzám, és kezemet fogva elrángatott a tribünömről. Ha nem jutott el hozzám, akkor eléggé valószínű, hogy egy jó ideig még ott maradok, és míg le nem nyugodok, nem mozdulok onnan.

by **Bacchus** Pént. Nov. 01 2013, 14:33

Keresztbe font karral vártam a maréknyi pár hátralévő ember mondani valóját és egy hangos szisszenéssel konstatáltam a szőke hajú cselekvését. Jó volt látni még egy ilyen "köpök az egészre" kifejezést. Poénos egy társaság, meg kell hagyni, de Malcolm jobb arc bármelyiküknél, Fraggy meg egy nulla hozzájuk képest. Bágyadt képpel fogadtam az öngyilkos jelölt szemüvegest, majd egy elismerő mosollyal néztem az átalakulását. Bunyóznék egyet vele szíves örömest.
Véget értek a bemutatók és a hangosbemondó ezúttal kérte foglaljuk el a kijelölt teleportkapuink. Ránéztem az elvörösödő lányra, majd tovább a többiekre és utána fel a páholyra. Mutatok nektek valamit, miért alapozatok rám, bizonyítékot akarnak és meg is kapják, majd nagyot nyögve felkeltem és a többiek után eredtem.
Mikor odaértem a teleport kapumhoz, az újra felfénylett és megint eltűntem. Ahogy megérkeztünk egy napfényes mezőre, egy kis korongon álltam. Tőlem pár méterre ugyan ilyen korongon álltak az emberek. Megkezdődött végre a móka és az izgalom. A jobb alsó sarokban felfigyeltem egy apró jelzésre. Mire elértem a számláló, már bőven nekiveselkedett, hogy leérjen nullára és csak úgy teltek a másodpercek, kicsit izgatott voltam, mit tartalmazhat az első csomag, amit jótevőim küldtek. Biztosan máris megnyertem a közönség tetszését, hiába a rajongás még itt is utolérhet, látták eredményét a bokszolásomnak és hűen, nyíltan tarthatom magam a korábban elnyert utamnak.
A jótevő csomagban kaptam egy térképet, bár fogalmam sincs, hol mi merre lehet. Voltak rajta nevek, meg ábrák, meg miegymás. Hé, nekem erre mindig volt emberem, hogy a fenébe kell ezt kezelni?
- Tó, mehetünk - mondtam magam elé, de az még csak nem is válaszolt, nem hogy odavitt volna. Eltettem inkább, ha volt kuka ikon akkor kidobtam a térképet, nincs ilyen badarságra szükségem. Remélem következőleg valami értelmes ajándékot küldenek rajongóim.
- Fraggy! Küldjetek mást! Xen te meg találj ki valamit! - kiáltottam felfelé, biztosan eljutott hozzájuk üzenetem, hisz mi most egy showban vagyunk, lehet kocsmából nézik, miközben pókereznek. Legalább jól mulassanak.
A számláló közel nullához ért már, így csak egyetlen pillantást tudtam venni arra, ami végig előttem volt. Épület tele fegyverrel. Szájam széle furán görbült, az ajándék láttán. Azonban ez mindenki számára elérhető, nagyszerű, semmi akadálya, ha valakinek ugyan az a fegyver kéne bucira verem.
Ahogy letelt kistartoltam. A túl oldalról egy jókora robbanás és valami dörgés rázta meg a vidéket. Az égbolton elég nagyban megjelent egy kép, egyik lány halott. A forgatagban futottam, igazán talán ez az egy probléma, addig növeltem a fizikai erőm, hogy a futást elhanyagoltam. Sebaj, odakint pótlok mindent, bátyóval majd eljárok futni is, nem is jobb lesz, ha berángatom a konditerembe és futópadon edzünk, az sokkal jobb.
Jókedvvel futottam, talán egyszer voltam boldogabb, a nyolcadik rovásnál. A nyolcadik bajnoki cím megszerzése doppingolt jobban. Viszont most van célom, ha nem állta senki utam, akkor kinéztem magamnak egy lándzsát, lehetőleg két és fél - három méterest és azért nyúltam elsőként, utána egy-két palack piáért. Ha volt még ott vállpáncél azt gyorsan felkaptam és utána visszavettem kezeimbe a piákat. A lándzsát nem eresztettem és tekintetemmel a szemüvegest kerestem azt a medve fickót. Ha látóterembe volt, úgy megvártam, míg ő merre indul és utána eredtem.

by **Kincaid** Pént. Nov. 01 2013, 20:21

Nem azért indultam el a két lány után (Shizu és Jun), mert közvetlenül melléjük teleportálódtam, és nyilvánvalóan jó ötletnek tűnt, hogy az ő nyomvonalukat követve jussak hozzá a nekem kellő cuccokhoz. A valóság az, hogy nem volt túl sok logika abban, hogy mit-miért csináltam. Az, hogy megint elindult egy visszaszámolás, nagyon összezavart. El sem akartam volna indulni. Nyugodt törpicsek vagyok, van bennem annyi türelem, hogy ennyit még kivárjak. Aztán hirtelen mindenki más nagyon nekiindult… Ekkor már nem tudtam, hogy mit csináljak. Szerintem csak azért indultam el a cuccok felé, mert nyilvánvalóan szükségem lesz rájuk. Igaz, hogy magas szintű voltam, de mindig üldözött a tudat, hogy a magas szintű felszerelésükkel ők még nálam is sokkal jobbak tudnak lenni. Ó – esett le hirtelen, hogy ezúttal ez nem így lesz. Hiszen mindenkinek ugyan olyan felszerelése van, nincsenek statmódosítók. Hacsak nem szerzek magamnak. Szóval akár még nekem is lehet!
A gondolat felvillanyozott, és rögvest arra motivált, hogy kicsit tudatosabban közelítsem meg az eszközöket: ekkor már Shizu törlődött a rendszerből. A fülem zúgott, de sok halált láttam már, alacsony szintű játékosok túlvállalását vagy bizonyítási vágy miatti öngyilkosságot egy erős ellenféllel szemben, és nem érintett meg különösebben. Sőt, próbáltam rájönni, hogy a mögötte haladó lány mennyit sérülhetett. Korábban nem találkoztam még vele. Vagy ha igen, nem emlékeztem rá. Ettől függetlenül meg akartam próbálni magam nála:
- Vedd le a páncélt, és add nekem, különben véged – mondanám neki, a lánynak (Junnak), miközben talán még fegyvert és hozzá való pajzsot is túrnék magamnak a sok felszerelésből, hátha úgy nyomatékosabbak a szavaim. Már ha egyáltalán sikerült elérnem odáig, hogy ezeket megtehessem.

by **Peter Worker** Szomb. Nov. 02 2013, 13:05

Jobb lábam a bal térdemen pihent és zsebre dugott kézzel, a széken hátradőlve figyeltem a többieket, hogy miként, mit tesznek. Nem értettem. Beszéltek. Mutatnunk kellett volna magunkat, mutatni mit tudunk, hogy lássák, van esélyünk, de egy – egy kivételtől eltekintve ők nem tettek így. Máris feladták, nem akartak küzdeni, így nem láttam értelmét, hogy ők miért is kaptak volna segítséget a nézőktől, de talán nem is akartak kapni. Csupán csak néhányuk szavát, cselekedetét jegyeztem meg a sok szereplés közül.
Idő az elköszönésre? Talán, azonban végignézve a többieken, szinte majd mindenkit idegenek éreztem most. Persze ismertem őket, a többséget, hisz akarva akaratlanul találkoztam már velük korábban, de nem akartam elköszöni külön egyikőjüktől sem jelen pillanatban.
- Kérlek, kerüljük el egymást. – szóltam halkan Hinarihoz, szinte súgtam és nem néztem rá, miként elhaladva mellette léptem én is a továbbítóhoz. Szívesen mondtam volna még, hogy most ne legyen ostoba, de nem éreztem szükségét, hisz sosem volt az. Meg hát Ayani, az idomárlány szavaira gondolva, én mindig kedves voltam.

- Azta. – e elnyújtott, hosszan ejtett szó, e pár másodperc elég volt arra, hogy lássam miként indulnak meg a mellettem levők mind a fegyverraktárhoz. Lassú voltam, lemaradtam, a térképet néztem, mit most szinte megtenni sem lehetett volna. Mintha galád mód csak elterelésként mutatták volna a számunkra. A kezeimmel ösztönösen védtem az arcom, miként robbant valami közöttünk, majd léptem le a pódiumról, ám nem arra indultam el, mint a többiek. Hátráltam, oldalaztam és tekintettem folyamatosan magam mögé, hogy lássam ki merre indult.
Igen, a fegyverek hasznosak voltak, sőt… azonban sokan voltunk rájuk, kerülni szerettem volna még a párharcokat, hisz mint kiderült, lassú voltam és az agyam kerekei sem forogtak úgy, mint forogtak volna más helyzetben. Úgy gondoltam, hogy hamar alul maradtam volna, korai áldozata lettem volna a viadal első aratásának.
Délre, a fészkek felé vettem az irányt, hosszú kerülőt téve az első cél felé.

by **Noxy** Szomb. Nov. 02 2013, 13:23

Hát nem mondhatom, hogy a természetvédelemről szóló előadásom bármilyen sikert is aratott volna. Való igaz, hogy csak megjátszottam magam, mégis tudatosult bennem az, hogy sajnos senki se veszi komolyan a természeti kincseink vészes fogyását, és környezetünk pusztulását. Na de mi volt ez a medvévé változó fickó bemutatója?! Nem tudom felfogni, hogy egy ilyen hidegen hagyó, majdnem öngyilkosnak látszó, medvévé átalakuló bemutató miért nyűgözte le a staffokat. Nem felfogni... egyszerűen megérteni. Ezek ennyire élvezik a halált?
Egy teleportkapuhoz sorakoztattak fel minket, ami egy nagy terepre. Egy tribünön álltam a többiekkel. Ahogy idekerültem, felmértem a helyet. Még a térképben is felmértem a terepet, valamint a helyzetünket. Az információkon tűnődve rá kellett jönnöm, hogy ez nem lesz egy gyerekjáték. Öt méterre tőlünk egy fegyverraktár, benne minden kaszt számára felállított fegyverekből.
A számláló lejárt, azalatt már mindent felmértem. Egyelőre csak figyeltem az első pár előttem elmenőt. Az a szerencse, hogy vártam! Az egyik lány, aki Jun előtt indult el, rálépett egy aknamezőre, és felrobbant. A lány ott helyben eggyé vált a földdel, és még Jun is megsérült. Most már tudom, hogy itt vigyázni kell, mert véletlen ha rálépek én is valamire, úgy járok, mint az első szerencsétlen áldozata a játéknak. Elegen időztem, én is megindulok. De csak óvatosan lépek le a tribün legszélére. Onnan elveszek pár nagyobb kavicsot, amit találok. Azokat odadobom a fegyvertár és tribün közti területre. Ha ott nem robban, ahol a kő éri a talajt, ott biztonságban áthaladhatok. És nem csak én, hanem mások is talán, ha vannak ők is olyan szemfülesek és szerencsések. Ha ezzel az ügyes módszerrel átjutottam élve az aknamezősített kis helyen, a fegyvertárban rögtön az alábbiakat veszem át: Két árnyharcos kés, mellvért, sisak, három HP potiont. Egy nekem, a másik kettő tartaléknak, vagy szövetségeseim megsegítésére. Junnak például most nagyon jól jönne. Nem kéne, hogy már az elején ez a szegény kislány itt haljon meg a következő alkalommal! Gyorsan szedtem össze ezeket, mert nem akartam elidőzni itt sokáig.
Nem figyeltem a többi eseményre, csak a talajra koncentráltam. Itt is a kavicsos módszert alkalmaztam. Ha még így is túlélem, visszatérek a társaimhoz.
- Ugye, azért némelyikőtök engem követett? - kérdeztem meg Mirikáéktól (az esetben, hogy életben maradtam, és bevált a kavicsos módszer). - Lesz nálam HP poti arra az esetre, ha valaki megsérülne.

by **Szophie** Szomb. Nov. 02 2013, 14:33

Érthetetlen az emberi természet. Mindenki siránkozik, nem akar másokat bántani, egymást lelkesítik, meg hasonlók. Számomra ez felfoghatatlan. Mondhattam volna én is, hogy senkit sem fogok bántani, mondhattam volna, hogy mind kijutunk, akár térdre borulva imádkozhattam is volna.. Csakhogy az nem én lennék. Nem fogok senkit sem áltatni, az életem penge élen lebeg. Pillanatnyilag az ész érvek egy olyan oldalra löktek, amelyben az ép eszű én uralkodik, így nem akarok másokat bántani. De ki tudja, mikor tör rám az őrület.. mert megeshet, és nem csak azért mondom ezt, mert ebe az isten verte játékba kerültünk. Úgy amúgy is hajlamos vagyok elrugaszkodni a normálistól. Eddig a kilengésem nem volt vészes, inkább mókás.. De ki mondta azt, hogy ez nem fog változni? Szinte érzem, ahogy ördögi mosolyra húzza száját az egyik rejtett, belső énem. Érzem, ahogy megnyalja ajkait, ahogy az orrom előtt robban fel az egyik játékos. Tudom, hogy ez is én vagyok. A többiek ezt nem ismerik, nem is ismerhetik, de én már rég figyelem, ahogy belülről tevékenykedik. Aláássa álmaimat, és sötét szörnyűségek bugyraiban füröszt, miközben arra kényszerít, hogy én élvezzem is mindezt. És meg kell hagyni, tényleg jó móka. És honnan tudjam, hogy nem fog megtörténni? Hogy nem teszem majd egyszer meg? Csak egy kis szellő kell ahhoz, hogy átbillenjek a sötétség bölcs őrületébe. És azt hiszem, az tetszeni fog.. Hisz egy játék lesz, amire én mindig kapható vagyok. Wink

Egy egyszerű nyelvkiöltés, huncut mosoly, és egy játékos mondat. Ez olyan jellemző.. Egy szóval sem közöltem, hogy nem fogok másokat bántani. Egy szóval sem mondtam, hogy nem fogok küzdeni. Egyszerűen csak a szervezőkkel közöltem, hogy ezt vissza fogják kapni.
Többé nem voltam letört. Nem voltak kétségeim, most egyedül a túlélési ösztönöm hajtott, minden más másodlagos lett. És ebbe belenyugodva újra pajkosan köszöntöttem a napot, a habos felhőket, a szabadság kéklő egét..
És a térképet. A gondolataim, és a robbanás csodálása annyira lefoglalt, hogy eddig szinte észre sem vettem. Pedig ott volt előttem, ahogy a fegyverek is. Pillantásom azonnal ezekre vándorolt.
Egy pet! Egy élő, izgő-mozgó jószágot kerestem. Egyedül erre volt szükségem. Megteszi egy bogár is, csak legyen. Észlelésemet bekapcsoltam, hátha így könnyebben kiszúrom, illetve aknákat, és ehhez hasonlókat is próbáltam keresni, hátha így megláthatom őket, és elkerülhetem hogy egyre rálépjek. Észhez tértem, rájöttem, hogy itt most a cselekvés ideje jött el. Ha találtam egy használható állatot, akkor oda ugrottam hozzá - igen, ugrottam, mert nem akartam én is a levegőben végezni, ezért akrobatika jártasságomat kihasználva az előttem levő teret nem érintettem - , és megpróbáltam magammal ráncigálni, illetve a közelben levő dolgokat felkapni. Súlyemelés jártasságommal egész sok mindent el is bírtam, nem kellett félnem, hogy nem bírom el a dolgokat.. Nem volt időm öltözésre, így leginkább potikat, kristályokat, botokat, pálcákat kerestem, illetve kisebb tőröket, és kardokat, hátha egy másik játékossal üzletet köthetünk majd később értük. Ezen kívül gyufa és takaró után kutattam. Akármit felkaptam, ami apró volt, könnyen elvihető, és használható. Tényleg akármit.. Sőt, egy szatyrot is kerestem, hogy abba rakjam bele a dolgokat. Hasznos kis tárgy, na..
Próbáltam nem sokat időzni a tárgyaknál, és még a visszaszámlálás lejárta előtt elmenni onnan. Nem tudtam pontosan, hogy mit tegyek ezután, hova menjek. A kilátó jó ötletnek tűnt, onnan körbepásztázhatnám a környéket, az élelemraktár is vonzott, illetve a bozótosban jól ellehet bújni. Egyedül a hegyvidék közelébe nem akartam menni.. Ezen kívül megfordult az is a fejemben, hogy maradok. Mert miért is ne? Közben Bacchus távolodó alakjára lettem figyelmes. Ahova ő lép, oda léphetek én is, mert ha ő nem robban fel, akkor én sem fogok.. Szóval bekapcsoltam lopakodásomat, és elkezdtem követni, a lábnyomaiban lépkedtem egészen addig, amíg egy bokor mögött lapulva még éppen láthattam a fegyver raktárat, ám már elég messze voltam tőle ahhoz, hogy egy esetleges nagyobb robbanás ne okozzon problémát. Meglapultam, és vártam.

by **Mirika** Szomb. Nov. 02 2013, 20:25

- NE! - kiáltásom betöltötte a teret, ám késő volt. A kedves, vidámnak tűnő lány berobbantotta a csapdát és mindannyiunk szeme láttára vált pixelekké. Összekoccantak a fogaim, ha lett volna fájdalom, talán állkapcsom is megfájdult volna, olyan erősen szorítottam össze a szám. Dühös voltam. Nem akadályozhattam meg, pedig amint megláttam, hová kerültünk, éreztem, hogy az egész pavilon csali. Nem tudom miért, de éreztem, ott zúgott a fejemben a vészcsengő. Pedig alig pár perccel korábban még változó hangulatban néztem végig, ahogy szép lassan mindenki kinyilvánította a véleményét. Némelyik megható volt, némelyik dühítő, némelyikkel csak szimplán egyetértettem. Különösen Esu-chan fogott meg, szívhez szóló szavait hallva még könnyek is szöktek a szemembe. Különösen fájt, hogy mindannyiukat talán most láthattam utoljára. Hiszen.. én fogok nyerni. És ennek a húsz másik embernek a halálát fogom teherként cipelni a továbbiakban. Így gondolkoztam, mert így kellett gondolkoznom. Abban a pillanatban, hogy feladom a túlélésért folytatott küzdelmet, veszítettem. Szóval miért is kiáltottam? Hiszen a lány halála egyben közelebb vitt a győzelemhez. Már csak 19. Azonban... persze, hogy nem ez jutott eszembe, azt akartam, hogy mind túléljék. Még az a Bacchus is, aki nyíltan kijelentette, hogy csak mondják meg, kit kell megölni, és megteszi. Azt akartam, hogy mind túléljük, még akkor is, ha ez nem volt lehetséges.
Mire felocsúdtam, többen előttem jártak. Volt, aki a robbanás ellenére is belevetette magát a felszerelések garmadájába. Volt, aki trükközött, Ayani és Alex a képességeiket hívták segítségül. Nekem ilyesmim nem volt. Mégis leugrottam a tribünről és a pavilon felé vettem az irányt, hiszen volt más, ami segített. Az észlelésem, és a többiek által kitaposott út. Azt az öt métert úgy tettem meg A pontból B-be, hogy egy társam nyomát követtem, és közben észlelésemre összpontosítva igyekeztem kiszűrni, ha esetleg van még akna valahol. Nem akartam menni, ezek után ki akart volna? Azonban muszáj volt, nem futamodhattam meg. Egy csapatot akartam összetartani, feltett szándékom volt, hogy gondoskodjak róluk, és az eszközök előttem feküdtek. Kockáztatnom kellett, az előny, amit felkínált ez a raktár, felbecsülhetetlen volt.
Mit szerezzek? Fegyver? Nem, azt Ayani ígért. Vért? Gyenge, akárcsak a sisak. Nem azon fog múlni, ráadásul nagyok is, nehéz őket cipelni. Elég erős voltam ahhoz, hogy felszerelések nélkül is túléljem, és a többiek is. Talán gyűrűket összeszedhetnék... De nem, nekem más kellett. Nem harcolni fogunk, túlélőkészletre volt szükségünk. Világítókristály, tűzgyújtó eszköz, főzésre alkalmas cuccok, vizespalackok, kötél... Csak ezután jöhettek az olyasmik, mint a gyógyító potik vagy a könnyen hordozható gyűrűk. Azonban az idő fogytán volt, nem akartam megvárni a visszaszámlálás végét. Akármit is találtam, még idejében vissza szándékoztam vonulni, hogy mire a nullához ért a számláló, addigra biztonságos távolságban legyek. Távolodni is észlelésem segítségével próbáltam, egyelőre csak a tribünön kívülre, ám menet közben még nyakon csíptem Junt is.
- Szállj le róla, töpszli - pillantottam rá a fiúra sötét tekintettel, aki belekötött kis védencembe, miközben elkönyveltem magamnak veszélyes fickóként. Okos volt, nem kockáztatott, másét akarta megszerezni rögtön.
- Nyílt terepre menjünk, könnyebben kiszúrjuk úgy a támadókat - szóltam a többiek felé. A csapatom, barátaim felé. Akikkel együtt akartam túlélni ezt a viadalt. Akikre igazán szükségem van.

by **Hinari** Szomb. Nov. 02 2013, 22:12

- Jó.
Ennyit feleltem csak, ahogy Peter elment mellettem. Mit mondhattam volna neki? Talán örülnöm kellett volna, de nem, ez csak tovább növelte a bennem keletkező űrt. Hiányoltam Askr-t, lábaim nem engedelmeskedtek, lemaradtam kicsit a csapattól… Még utoljára felnéztem a nevekre és a képekre, majd én is beálltam a sorba. Rita és Szophie is elkeveredtek valamerre, egyedül Shizu volt mellettem, így végülis vele maradtam, s egy mosollyal engedtem el magam, amint megkezdődött a teleportálás.

Aztán felgyorsultak az események, minden olyan hirtelen történt, hogy nem volt sok időm felfogni a látottakat. Csak az érzés maradt, és a tudat, hogy mindenki elindult már, s csak én bámulok a felszálló, porral és pixelekkel keveredett füstbe. Mirika kiáltása visszhangzott a fülemben, és kedvem lett volna ott helyben összeesni, ahogy megláttam az íjászlány alakját, a rendszerüzenettel együtt. Elfordítottam a fejem, és üres tekintettel meredtem a felvillanó térképre, néztem a hegyeket, az utakat, mégse láttam belőlük semmit. Végül behunytam a szemeim, majd felnéztem az égre, és elindultam én is. De merre? Fegyver kellett, ám tudtam jól, hogy semmi sem helyettesítheti a Katanát. Ahogy Shizut sem. Oda akartam rohanni Szophiehoz, és sírni, ám nem szabadott gyengeséget mutatnom, utáltam magam, amiért nem lehetett. Egy lépés. Sokan előttem voltak, válogattak a kellékek közül, és egy kis gondolkozás után eszembe jutott, hogy azóta semmi sem robbant fel. Sietnem kellett, nem várakozhattam soká, a terv egyszerű volt, és teljesen nyilvánvaló. Szerencsémre vagy sem, de nem én reagáltam először, rengeteg játékos igyekezett a középen lévő fegyverraktár felé, a taposóaknák nagy részét lefedték már a nyomaik. Nem mondhatnám, hogy szaladtam. Inkább botorkáltam az elején, bekapcsolva az észlelésemet, amit nemrég sikerült nagyobb szintre fejleszteni. Lépteim puhák voltak, nem néztem körbe, nem néztem a kialakulóban lévő viták felé, nem figyeltem a szóváltásokra. Csak az útra, amit meg kellett tennem.
Ha odaértem, első volt egy kard, ha a Katana nem volt, márpedig miért is lett volna, akkor egy másik, akármelyik. Nem számított. Pusztakézzel gyakorlatilag esélytelen lettem volna, hiába támaszkodhattam a képességeimre, megfelelő tapasztalat híján aligha érhettem el sikereket. Mit is írtak még az ismertetőben? Össze voltam zavarodva, pedig minden erőmmel azon voltam, hogy helyreállítsam a gondolataim, és olyan irányba tereljem őket, ami a túlélést segíti, és nem az önmarcangolást. Miért nem fogtalak vissza, miért nem szóltam, hogy ne menj, még ne? Sóhajtottam, és összeráncolt homlokkal néztem végig a felforduláson, tekintetemmel Tisztító Kristályt keresve, vagy valamit, ami segíthet egy esetleges bénulás vagy mérgezés ellen. Erre ugyanis nem volt ellenszer, ételt pedig, hála harmadlagos képességeimnek, könnyebben tudtam szerezni. Mi kellett még? Ölni nem állt szándékomban, és felesleges harcokba sem akartam bocsátkozni. Gyorsnak kellett lennem, ez jelentette az első előnyt, s bár nem voltam híve a menekülésnek, nem tudhattam, mi vár még rám. A lovag is furcsa volt, Renben sem bíztam meg, és ki tudja, hogy a medvévé alakuló játékos mennyire erős… De számíthatott-e valamit az a pár pont, ami a cipő előnye? Talán. Ami azt illeti, fel se merült bennem, hogy mindet elvigyem, amit találok, a visszaszámláló cseppet nem volt tetszetős, és joggal hihettem azt, ha lejár az idő, itt minden meg fog semmisülni. Ha volt kardom és pár tisztító kristályom, életet és erőt adó gyűrűk után néztem, esetleg egy poti is belefért, majd sarkon fordultam, és… nem tudtam eldönteni, merre tovább. Egyedül voltam. Még úgy is, hogy Mirikáék nem mentek még el.

Hope nem volt mellettem. Szophie is elindult már, nem láttam őt. Így hirtelen Ritát se találtam. Shizu elment. A Voiceosok maradtak, de mégis, mi jogom volt velük menni? Ők egy céh voltak, én pedig kilógtam közülük, egyszerűen, nem tartoztam közéjük. És egyikőjükben sem bíztam meg száz százalékig. A legjobban persze az árnyharcos lányban, ám Ayaniról tudtam, hogy csak vezére érdekeit tartja szem előtt, Judy pedig még Mirika bizalmát sem élvezhette. Nyeltem egyet, majd az aktív észlelésem mellé bekapcsoltam a lopakodást is. Sajnálom. Szemeim könnyesek lettek, nem töröltem le őket, hagytam végigfolyni arcomon, egészen le a fájdalomtól piszkos földig. Elindultam a bozótos felé. Magányra volt szükségem, és egy kis időre, hogy rendezzem összekuszálódott gondolataim. Talán, majd ha összefutok velük, elmondom, miért tettem. Bár lehet, hogy fölösleges lett volna... hiszen nekik is tudniuk kellett.

by **Rosalia** Szomb. Nov. 02 2013, 22:48

Sajnálatos módon Hinari úgy tűnik, hogy rossz döntést hozott. Ahogy elindul a választott irányba, aktivál egy újabb bombát. Teste pixelekre szakad, menthetetlenül semmivé válik. Újabb ágyúlövés szerű hang jelzi a halálesetet, arcképe megjelenik az égbolton.

User pm-ben kapja meg a további részleteket.

by **Koshitsu Esutel** Vas. Nov. 03 2013, 23:30

teleport előtt:

*A teleport kapu előtt Alex felém sodródott. Úgy tűnik nem véletlen. Meglepetten tekintettem rá, amikor megköszönt valamit. Majd olyat mondott nekem, ami még jobban meglepett. Én erős?! Csudát! Csak jártatom a számat. Egy nagy ember is megmondta. Hiába beszélsz, a szavaknak akkor van ereje, ha csinálsz is valamit. Én nem azért mondtam, hogy erős legyek, vagy hogy ne féljek, vagy hogy kijussak. Azért mondtam, hogy mások erőt leljenek benne. Nekem nincs egy csepp se. Aztán még azt mondja nekem, hogy jussak ki?! És akkor vele mi lesz? Nem, nem... A Boss-Hunter cím nem engem illet. Én összeroppannék a súly alatt, hogy 21 embernek azért kellett meghalnia, hogy én kijussak. A fenéket! Legyek csak egy a sok közül! Ch... ezt gondolom. De élni akarok!

Teleportáció. Ott voltunk. Megint nem a susnyás közepén, s megint csak nem egyedül, amit megint csak bánok. Kaptam valamit, ami villogott a képembe, de egyelőre nem azzal foglalkoztam. Eldöntöttem, hogy erős leszek, mert Alexnek erőt adtam. De csak körbenéztem, nem mozdultam, pedig tudtam, hogy hova kellene mennem. Mindenki megindult, mint valami kiárusításkor a menyasszonyi ruhaboltban, amikor az asszonyok egymáson taposnak, csak hogy két-három menyasszonyi ruhát magukhoz vegyenek, amit meg sem néztek, hogy tetszik-e egyáltalán nekik. Csak legyen! Előbb, mint a másiknak! Több, mint a másiknak! Grimaszt vágtam.*
~ Tömeg-nyomás. Pánik. Mint a birkák... állatok vagyunk mi, nem emberek! ~
* Nem indultam hát el. Sosem voltam az a tolongó típus, menjenek, fussanak, ha annyira akarnak. De ekkor robbanás történt. Odakaptam a hang irányába a fejemet. S máris kiírták,hogy egy lány meghalt. Lemerevedtem. Már most?! Az első pillanatban?! Fel sem fogtam, mi történt, Jun, az új céhtársam is megsérült, ugyancsak egy akna miatt! Nem, ez nem lehet! Ennyi el lenne szórva?! Igazából időzített bombán állunk, bármelyik pillanatban s bárhol felrobbanhatunk. Nem, ez nem egy viadal, ez nem egy show! Ez mészárszék! Mint az Astrumon! Kiirtani hoztak ide minket, esélyt sem adva arra, hogy halálunk pillanatáig igazán emberhez méltón éljünk! Vesszetek oda! Legyetek átkozottak! Dögöljetek meeeg!!! Rohadjatok meg!! Sikítani akartam tiszta erőmből. Egy percig is tudtam volna tartani. Csak kisikítani a világnak, Istennek, hogy ez nem igazság! Meg fogunk halni! Mind meg halunk. Bármelyik pillanatban. Ha elindulok csak egy lépést, lehet, hogy a következő pillanatban pixeljeimre hullok, s arra sincs időm, hogy lerendezzem az életemet önmagammal, Istennel. Nem mertem megmozdulni, mert biztos voltam, hogy a halálom jön el akkor. Lemerevedtem, álltam, és sírni akartam. De ekkor eszembe jutott az ígéretem. Nem sírok a viadal miatt. Elszorítottam könnyeimet és az érzéseimet. Annyira fájt, hogy éreztem, részekre szakadt a szívem. Valami furcsa hideg hegyi víz és forró láva öntötte el egyszerre a bensőmet. Éreztem. Egy pillanat alatt meghaltam. Nem éreztem, nem láttam, nem gondoltam semmire. Elhalkult a zaj, a kép elhomályosult. Olyan könnyű volt a testem, mint egy tollpihe. Éreztem, hogy valaki megérint, s a fülembe beszél. Kapaszkodjak belé. Hogy mi? Kit? Miért? Éreztem kezét a kezemben. Automatikusan tettem, amit kért, pedig még fel sem fogtam, ki az. Átkaroltam a nyakát, éreztem, hogy felemel, s csak annyit láttam, hogy magasabban vagyok, mint máskor. A levegőben voltam. Hmm... repülök? Vagy valaki most visz fel a túlvilágra? Nem érdekelt semmi. Míg vitt engem a karjaiban, én szorosan átöleltem, s arcomat a mellkasához nyomtam. Valaki engem visz. Valaki rám gondolt. Valaki megmentett! A földön találtam magam, ott voltam a raktárban. Ránéztem Alexre, de biccenteni sem tudtam. Nem szóltam egy szót sem. Talán hálátlannak tűntem. De nem. életemben soha nem éreztem ekkora hálát senki irányába sem. Néztem őt, ahogy pakolászott. Körbenéztem, felfogtam, hol vagyok. Hirtelen minden felhangosodott, tisztább lett. Rápillantottam a visszaszámlálóra. Sietnem kell! Mintha kicseréltek volna, mintha duracellt nyomtak volna belém, bepörögtem. *
~ Íj!~
* Ahhoz kaptam először. Majd kerestem további cuccokat. Sisakot nyomtam a fejembe, ha találtam, s ha sikerült, cipőt, gyűrűt, is kerestem. Páncél. Potik! *
~ Mi kellhet még? Mi kell még? ~
* Megnyitottam a villogó kis cuccost. Áhá, térkép! Majd robbanás! Felkaptam a fejem. Hinari meghalt. Hogy mi?! Hinari?! Ismét megdöbbentem. Nem ismertem őt jól. *
~ Nem halt meg. Rosszul láttad! ~
* Hárítottam a tényt, mert tudtam, nincs időm, sem erőm felfognia tényt. Automatikusan elindultam arra, amerre Alex. Mert tudtam, annak sok értelme nincs, hogy egy helyben ácsingózok. *

by **Rita Hanami** Szer. Nov. 06 2013, 15:27

A Reakciókból ítélve nem nagyon nyertem el a bírák tetszését, de szerencsére nem csak én voltam így ezzel, főleg azok nem nagyon tetszettek a jó népnek akik hegyi beszédet tartottak a barátságról, az emberségről és kifejtették nem tetszésüket az egész viadallal szemben. Hinarin meglepődtem, azt hittem ő is majd valamiféle beszédet tart de nem így lett. „Csak önmagamat”… Talán a sokakkal ellentétben ő is felfogta mi is történik körülötte? Az utolsó, ismeretlen srác bemutatója azonban sokkal érdekesebb volt, mondhatni ijesztő volt ahogyan kezelte az eseményeket. Hideg akár a jégcsap. Ez a fickó veszélyes! Végül mindenki végzett és hamarosan egy nyílt terepre tévedtünk, középen mindenféle fegyverek, páncélok és egyéb hasznos tárgyal. Valószínű mindenki ezt fogja majd célba venni, vagy legalábbis a többségük. Szükségem volt legalább egy pár fegyverre, anélkül alig ha jutok bármerre. egy utolsó pillantást vetettem a többiekre, izmaim pedig már ugrásra készen álltak, hogy a lehető leggyorsabban eljussak a zsákmányig majd… BUMM… A robbanások zaja betöltötte a környéket, majd egy újabb hasonló hang az égen pedig az egyik íjász lány képe jelenik meg. Halott. Szinte azonnal ledermedtem, jó néhány másodpercre szükségem volt, hogy felfogjam mi is történik körülöttem. Aknák! Az egész pavilon körbe van aknázva! Nem, ez így nem teljesen igaz. Mások átjutottak tehát csak néhány helyen van akna. A félelem lassan kezdett úrrá lenni rajtam. Megéri a kockázatott a pavilon felé venni az irányt? Mi van ha aknára lépek? Hamar eldöntöttem, hagyom a cuccokat és inkább egy menedéket keresek. Ahogy megfordultam egy újabb robbanás majd az ágyú hangja és végül Hinari arcképe jelenik meg az égbolton.
- Ne… - Suttogtam halkan. Nem akartam elhinni a tényt. Meghalt? De… hogyan? Hisz ő nem a pavilon felé szaladt… mégis… A lábaim szépen felmondták a szolgálatot és összecsuklottam akár egy rongybaba. Gondolatok százai rohantak át az agyamon. A céhgyűlés Lewis halálakor. Annyira hangoztattam, hogy megvédem a céhet, folyton akkora volt a szám és tessék. Előbb Jasude, most Hinari… Nem tudok én megvédeni senkit, Tsubakit se tudtam sőt még magamat se tudom. Nem mertem megmozdulni, féltem, hogy én is darabokra robbanok mint a többiek. Féltem a haláltól. Teljesen összeroppantam. Amióta a Saoban ragadtam még soha, egyszer sem éreztem ennyire a torkomban a halált pedig azt hittem már felkészültem erre. Arcomat a kezembe temettem, nem tudtam mit csináljak…
~Hát ez szánalmas~ Csendült fel a saját hangom a fejemben, de igaza volt.
~ Már úgyis mindegy~ Magammal beszélgetek. Ez hiányzik most csupán. A teljes sokk mellé egy adag őrület.
~ Chö… persze már mindegy, végül is ez igazán méltóságteljes, ahogy most viselkedsz. Igazi hőőősi halált halsz majd. Csak ismételni tudom magam. SZÁ-NAL-MAS!~ A hang gúnyos lejtése meglehetősen irritáló volt, mégis különös pont ez kellet, hogy kezdjek egy picit magamhoz térni. ~ Brühühü… szegény Hinari felrobbant. Ne álltasd magad!~ Kezdtem felhúzni saját magam… még a végén tényleg megbolondulok.
~ Fogd be! Nem tudsz semmit! ~
~ Nem tudok? Hahóóóóó! A te fejedben beszélek! A te gondolataid vagyok! Még szép, hogy tudok mindenről ami csak a kicsi kobakodban megfordul. Elve mi ez a fene nagy „védjük meg a céhet mert ők az én családom” annyira fontosak nekem blablablablabla…. Baromság! Soha nem érdekelt mások, mindig is egy önző dög voltál akit csak a saját céljai érdekeltek. Képes vagy bármit megtenni csak, hogy nyerj! Pont mint azon a bosson, simán eldobtad egy társad életét, hogy megszerezd a ritka felszerelést. Te összetartásnak hívod, én viszont szimpla kihasználásnak.
- Ez nem így van! – Hirtelen már csak azon kaptam magam, hogy ismét a lábamon álltam. A lélek jelenlétem kezdett újra visszatérni. Tekintetem Hinari maradványaira vándorolt, talán még nem halt meg, lehet csak súlyosan megsérült és a program téved. Elindultam felé azonban a belső hangom rám förmedt.
~ Meg ne próbáld! Már halott ez már mindketten tudjuk és ne játszd meg magad a közönség előtt ~
~ Nem játszom meg ~ Kaptam fel a vizet, de igaza volt, már nem tehettem semmit, viszont fegyvereket kellet szereznem.
~Felejtsd el!~ Pirított rám ismételten a hang. Elég zavaró, hogy saját magammal veszekszem. ~ Gondolkozz! Sokkal nagyobb az esélye annak, hogy aknára lépsz, ha a pódium felé rohansz. ~Volt benne valami, így hallgattam saját magamra és észak-nyugat felé vettem az irányt.

by **Phobos** Szer. Nov. 06 2013, 16:24

Egyáltalán nem érdekelt, hogy azok ott fent magasról tesznek rám. Csak az időmet és az életenergiámat fecséreltem ezen a helyen. Persze mit is gondoltam az istenekről? Hogy megcsodálnak, amiért szembeszállok az akaratukkal? Miközben ideges frusztráció tört rám, valahol élveztem a helyzetet - ők sem akkora istenek, hogy megbüntessenek, amiért meg akartam őket támadni. Nem féltem tőlük - ahogyan a halál gondolatától sem. A sors akarta, hogy most itt legyek, ezen a helyen, az életemért küszködve. Unatkozva döntöttem kézfejemre államat, miközben az utolsó idegen is felvonult, és látványos metamorfózisával le akarta nyűgözni azokat, kik a haláltáncot szervezték. Nem nyűgözi le őket, hiába is próbálkozik - egyre csak ismételgettem magamnak, de mi értelme volt? Ugyanazt csinálta, amit jómagam: feltűnősködni. Egy halk "Cöh"-vel fogadtam el a felvágás kihívását, és ha kell, én magam végzek az illetővel. Egyszerű szórakozásból, ha már úgy is meg kell halnom. A szemüveges idegen bemutatójának végeztével kezdetét vehette az, amire vártam: a vé... vagyis a pixelfürdő (*-*). Kompromisszumképesen, szinte jókedvűen ballagtam a kapuhoz, miközben egy kicsit sem ellenkeztem. Nem láttam értelmét, hogy azt tegyem, így is, úgy is a halállal kell találkoznom. Legalább megtudom, milyen érzés meghalni. Tekintetemmel a többi idegent pásztáztam: a szemüveges emberemet egy darabig elkerülöm, aztán szépen a háta mögé osonok, és lecsapok rá. Azok, akik a környezettudatosságról beszéltek, egy ilyen haláljátékban, azok se kerülhetik el a sorsukat - túlságosan abszurd, hogy valaki ennyire felvállalná a komolytalanságát. Persze az sem kivétel, aki a halálról akar előadást tartani - ha ennyire szereti feszegeti ezt a témát, segíthetek neki. A díszpintyek még ráérnek. Az egyetlen, akit életben kéne hagynom, talán az éneklő kislány volt. Ha nem én, akkor valaki más öli meg, de addig kíváncsian hallgatnám tovább az énekét. És aztán tétován megpillantottam Ritát is - egy volt azok közül, akik segítettek. Őt sem szabad megölni - rendben van, feljegyeztem, ki ellen lehet védekezni, és kit hagyhatok megszökni. Egy pillanatban kerültem a többi idegennel a szabad ég alá, egy körgyűrűbe. Kissé messzebb fegyverraktárat helyeztek ki. Ejnye, ennyire valószínű csapdát ki látott még? Keresztbe öltöttem karomat, és vártam - vártam, mert meg akartam figyelni, ki fog belelépni. Meg is volt az első áldozat, és ahogyan képe felvillant az égbolton, megcsóváltam fejemet.
- Még ráér meghalni. - morogtam magam elé, aztán végül megmozdultam, de nem a csapda felé. Újabb halál, újabb kép. Igazából nem is érdekelt, ki leli itt a halálát. Az se biztos, hogy meghalunk - talán A várakozóba kerülünk, vagy valami hasonló. Vállamat megvonva kezdtem el futni, miközben a visszaszámláló elkezdte dolgát. A harc el is kezdődött, és erre az első alkalom meg is volt. Valaki a testi fölényével él vissza, hogy a frissen szerzett fegyvereket elkobozza? Nem érdekel, sőt, magas ívből teszek rá. Hadd öljék meg egymást, legalább kevesebb dolgom lesz. Tekintetemmel a kislányt (Saya) kerestem, akit meg is találtam, ahogyan észak felé loholt. Egyszerű, puszta kíváncsiságból követtem őt, bárhová is tartott. Egyetlen ártószándék nélkül be szerettem volna érni, hogy csak beszélgessek vele - ha már úgy is meg kell halnunk.

by **Ryuninji Ren** Szer. Nov. 06 2013, 20:20

Most, hogy túlvagyok a nehezén és közöltem is a sok nyomival a véleményem, bár tőlem szokatlanul szótlan módon, de így a legjobb, a többi nem érdekel már. Visszacsüccsenek a helyemre, hogy figyeljem, miként bohóckodik egy alak. Nem tudom, de ez most büszke arra, hogy így ki tud szőrösödni? :O A mai világban nem menő a túlzott szőrzet, a csajok is utálják… mostanában mindenki borotvál mindent, amit elér.... fura egy dolog, de manapság ez a divat Rolling Eyes

A szőrös csávó gyorsan szőrtelenít, majd ennyi volt… Fel kell sorakozni egy teleport kapuhoz. Ugyan olyan lazán nyomom, mint mikor véleményt nyilvánítottam, igyekszem nem gondolni olyanokra, amik visszalökhetnek abba a nyomasztó állapotba, inkább stírölöm a csajokat, vagy valami… Egy-kettőhöz igencsak megjött a kedvem :F
A teleportálás után egy tribünön találom magam, ismerős érzés, de mégis más, és ez nem tetszik. Körülöttem mindenki ilyenen áll, tehát még ezzel sem tűntetnek ki engem… nem elég, hogy mindenki ugyan olyan gúnyát visel, még ez is? Veeeh, mint az állatok a vágóhídin… tiszta gáz…
Ez ahely is ismeretlen, az életemben nem jártam még itt, tehát fullra zsákbamacska ez az egész. Ennek mondjuk, örülhetnék is, mert abban mindig nyerek valamit, ami általában nem valami apróság Rolling Eyes

Van itt hegy, erdő, bozót, sima terep, minden, csak épp ötletem nincs, hogy merre, hogy mennyi.
Amin megakad a szemem, az a körpavilon a felszerelésekkel. Itt van az orrunk előtt, szóval kizártnak tartom, hogy csak én vettem észre >.> tuti mind csorgatja a nyálát az ott lévő felszerelésekre. Hát bukta, én nem verekszek meg senkivel sem ismeretlen dolgokért. Kitudja, lehet olyan itemek vannak ott, amiket nem is tudok használni, pénz meg itt nincs, hogy el tudjam adni, vagy valami. Cserélni meg? Minek, ha többen vannak ellened és elvehetik? Bevallom, talán és is ezt tenném, amennyiben nagyban bandáznék, de a mostani csoportosulásom csak a Runinji-ből, meg a Ren-ből áll… Kemény csapat... félelmetes vagyok, mint egy plüssmaci Cool

A visszaszámlálás alatt, nagyokat ásítok, miközben páran nagyon rágörcsölnek, szinte felrobbannak a koncentrációtól. Egy pillanatra elfeledkezem arról, hol vagyok és kuncogni kezdek… ezek az arcok… brutálisak, hehe.
3, 2, 1 GO… indul a banzáj, de én? Kezem a zsebemben és nyugodtan dúdolgatva lépek le a tribünről. menjek a többi után? Dehogy… nem leszek a sokból egy….x*rok bele, engem nem izgat ki, mit csinál, majd BUMM. oda sem nézek, próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy valaki aknára lépett. A megjelenő képre sem vagyok hajlandó felpillantani, hátha ismerős arcot látnék.. nem én, amiről nem tudok, az nem is fáj... ősi módszer, de általában beválik. Ó, az áldott tudatlanság.
Lazán lépkedve indulok el a bozótos (ÉNY) felé, és BUMM, egyből a csizmámra pillantok, inkább oda nézek, mintsem megtudjam, ki lett az aknák újabb áldozata. De ez már elgondolkodtat egy picit. Ideje használnom a fejem, vagyis most a fülem. A hallás jártasság csak jó lesz valamire, talán keresés is. Mindenesetre, ha hallom a kattanást, mely jelzi, hogy aknán állok, hát onnan a jó isten se tudna elmozdítani. Lecövekelek, mint annak a rendje, míg ki nem találok valamit Rolling Eyes

by **Rosalia** Szer. Nov. 06 2013, 20:24

Aki nem ír ma éjfélig, azt úgy veszem, hogy a számláló lejártáig nem mozdult el a kiindulópontról.

by **Rosalia** Szer. Nov. 06 2013, 21:13

Sajnálatos módon úgy tűnik, hogy Rita és Ren is rossz döntést hozott. Ahogy elindulnak a választott irányba, aktiválnak egy-egy újabb bombát. A csapdákat ki lehet szűrni jártasságok segítségével, a bombák ellen azonban ezek mit sem érnek. Testük pixelekre szakad, menthetetlenül semmivé válnak. Újabb ágyúlövés szerű hang jelzi a haláleseteket, arcképük megjelenik az égbolton.

Userek PM-ben kapják meg az utasítást a továbbiakról!

by **Rosalia** Csüt. Nov. 07 2013, 00:15

A 15. másodperc lejártakor fény derül arra is, hogy a számláló jelenléte mire hivatott. Akik eddig nem mozdultak el a kezdő pozícióról, azok ezután már nem is tehetik! Aidor és Kiyoshi alatt nyílik egy csapóajtó, s újabb ágyúlövések és égbolton megjelenő képek jelzik, hogy ismételten áldozatokat követelt magának a viadal menete.

Lássuk milyen holmikat sikerült magatokhoz vennetek! Ha majd lesz szusszanásnyi időtök, hogy tüzetesebben megnézhessétek a felszerelések statjait, illetve hogy pontosan milyen potit és kristályt sikerült random felmarkolnotok. A szemfülesebbek túlélőfelszerelések után is kutattak, nem eredménytelenül. //Az alapján kaptátok a cuccokat, hogy milyen fontossági sorrendben soroltátok fel őket. 12-es kocka döntötte el, hogy hány darabot sikerült magatokhoz venni, és randomizáltam az összes itemet adott tárgycsoportból.//

Jun: Éles *Fegyver* (+2 erő) és Erős Bőrpáncél (+1 erő +14 páncél)
Ayani: Acélkarom (+8 erő +2 kitartás), Tartós Specialitás Potion (három körig 5-tel növeli a spec. képesség pontjaid), Irányítópálca (+2 irányítás), Kezdő Ruha (+2 páncél), Láncruha (+7 páncél)
Saya: A Kobold Király Íja (+3 irányítás +1 fegyverkezelés, a fegyver által kilőtt nyilak halovány sárga fényben izzanak)
Alex: Vörös Bika Potion (használója 6 körön át nem fárad kitartás képzettségtől függetlenül), Bronz Vért (+9 páncél), Mokaszin (+3 fegyverkezelés +2 gyorsaság), A Kovács *Pallosa/Fejszéje/Pörölye* (+5 erő -1 gyorsaság)
Kazu: Éles Kés (+1 erő), *(lentebb olvashatod), Árnyszúró Bicska (+2 erő +2 speciális képesség +1 kitartás), kulacs 1 liter iható vízzel, kötél, tűzgyújtó, Bronz Vért (+9 páncél), Csigamintás Gyűrű (+5 fegyverkezelés), Vastalpú Bakancs (+2 erő +2 gyorsaság), Tartós Pontosság Potion (3 támadás erejéig biztos találat)
Aiko: -
Bacchus: Futó lándzsa (+3 erő +3 gyorsaság)
Kinkaid: Kezdő *Kopja/Rövid Kard/Buzogány* (+1 erő), Nagy Körpajzs (+4 páncél)
Peter: -
Judy: Kezdő Kés (+0,5 erő)
Szophie: Hosszú Pontosság Potion (2 támadás erejéig biztos találat, íjászoknak), Fagytér Kristály (A kristályt a földnek kell vágni, miután széttört, ötven méteres körzetben a talajt fagyossá, csúszóssá, a vizeket pedig jéggé változtatja. A területen belül ettől még nem fog senki sem fázni, tehát csak színesítő elem.), közönséges fa bot (nem fegyver), A Kobold Király Pálcája (+4 irányítás, a pálca mindkét vége halvány sárga fényben izzik), Kezdő Állatidomár Kés ( - ), Kapcsolat Pálca (+6 irányítás +1 élet), tűzgyújtó eszköz, takaró, zsák
Mirika: Kinézet Kristály (aktiválása után három körig úgy nézhetsz ki, mint valaki más), tűzgyújtó eszköz, főzésre alkalmas cuccok, kulacs iható 1 liter vízzel
Esu: *(lentebb olvashatod), sisak, gyűrű, Bronz Vért (+9 páncél), Túlpörgés Potion (20 HP-t gyógyít és a következő 4 támadásod +10-et sebez meg biztosan talál, minden kasztnak), Béna Adrenalin Potion (+1 sebzés, +1 gyorsaság két körig), Fegyver Élesség Potion (Fegyveren használandó, öt körön keresztül +3 sebzést okoz a fegyver, amelyen használták), Mini Potion (+5 hp)
Raven: -

*Kazu: Bizsergést érzel a bal karod csonkjában, jól ismert bizsergést. De vajon hol lehet a te drága zitád? Ismét egymásra kell hangolódnotok szellemileg, hogy a nyomára akadhass!
*Esu: Ahogy a felszerelések között túrkálsz, ott van hát Ő is. Ő, kit csak te ismerhetsz, avagy Ran, ha még az élők sorába tartozna. Szorítsd magadhoz Artemist, el ne engedd a Fényt!

(piszok mázlisták Very Happy

)

Technikai információ: Matheus ezúttal sassá változik és stílusosan a déli Sasfészkek felé veszi az irányt.
__________________________________________________________________________________________________________________________

A folytatás innentől kezdve rajtatok múlik. A fegyverraktárban még vannak holmik, de már csak korlátozott számban. A mellékelt térképen jelöljétek be egy fekete x-el, hogy pontosan hol is tartózkodtok majd a postotok végén. (A fekete körön belül jelöljetek!) Ha kész, küldjétek el nekem a képet PM-ben! Így biztosan el tudunk kerülni minden félreértést.

térkép:

Ha párbajszituáció alakul ki, a kezdeményező fél küldjön nekem PM-et!

Határidő: nov. 12. kedd

by **Peter Worker** Csüt. Nov. 07 2013, 00:51

„Kérlek, kerüljük el egymást.”
„Jó.”
Az utolsó mondatok. Nem azért mondtam, mert utálnám, mert nem akarnám látni, csupán csak nem akartam probléma elé állítani, nem akartam, hogy lássa, miként adom fel magam, ha elé kerülök. Sírt volna és nem akartam sírni látni. Szerettük egymást, hisz barátok voltunk, azt hiszem legalábbis, én annak neveztem őt. Hogy szerelem? Nem. Időnkénti egy – egy tovább gondolt jelenet a részemről, de nem több, fölösleges lett volna többet gondolni, hisz még a nevét sem tudtam, nem árulta el nekem.
- Annabelle. - egyszer így nevezte a sárkányfiú, de nem kérdeztem rá akkor.
Meginogtam, megbotlottam. Ismételtem a nevét némán a földön, majd tápászkodtam fel, hisz haladni kellett tovább. A szemeim elé jelenetek, képek ugrottak fel menet közben kettőnkről, a tetőről, miként ott mosolyt csaltam az arcára. Pocsék érzés volt, már hiányzott. Szerelem? Ki látta volna a gondolataimat, ki érezte volna azt, amit én most, az bele tudta volna magyarázni, talán, nem tudtam. Lehet csupán csak a halála erősített fel bizonyos érzelmeket iránta, lehet - amolyan vészcselekvésként - csupán csak saját magamnak magyaráztam be pillanatok alatt ezeket...
Újabb nevek és képek. Ren, Rita, és két másik ismeretlen, de jobban meghatni már egyikük híre sem tudott. Hat résztvevővel kevesebb, mégsem örültem. Miközben az arcukat néztem, mik a magasban lebegtek, úgy egy sas szállt el felettem. Különös volt, szép, arra ment, mint én és juttatta az eszembe, hogy haladjak tovább. A többiek lecsaptak a fegyverekre, nem csodáltam, hisz vonzó volt a raktár, azonban én inkább kihagytam most azt. Viaskodás, civakodás. Nem, nem vehettem részt benne. Majd a maradék talán.
Mintha minden kavicsba belerúgtam volna, mintha minden ág, gyökér, kisebb bucka csak engem akadályozott volna. Nagy levegővétel és a futás, ha nem is gyorsan, de sokáig a kitartásom miatt.

by **Hinari** Csüt. Nov. 07 2013, 10:57

Hogyan is kéne ehhez hozzáfogni? Az emberek általában nem szeretik leírni a halálukat, főleg, ha tényleg nem akartak még véget vetni az életüknek. Komolyan nem. Egyáltalán nem. Ez pedig így, egy kicsit demoralizáló. Nem?
Fogalmam sincs, mit írjak. Igen, füst, emlékszem, halványan, volt valami szó a fájdalomtól piszkos talajról is, meg sikoltozásokról, kétségbeesett kiáltásokról, ámbár lehet utóbbit csak én képzeltem be magamnak. Elég szívszorító érzés, hiszen nem tudod, hogyan írd le, ami benned zajlik ilyenkor, kedves volt számodra, mégis meggyőzték őt, besorsolták, most pedig kettőtökben nő az űr, és te képtelen vagy megállítani. Még egy aprócska emlékfoszlány, az utolsó csapás után felbukkanó itemnév se enyhíti ezt, a másodpercek, amit még ott töltesz, talán óráknak, napoknak is beillenének, mégis megmarad az a bizonyos. És fojtogat, sírni lenne kedved a veszteségtől, de mégsem. Eszedbe jut, szóltak, néha túl komolyan veszed. Megrázod a fejed, még utoljára, határozottan, ami szót nemigen ismertél. Ez az egész… cseppekben veszi el a kedvedet. Mintha belülről tenné. Vajon képes lennék ezután folytatni?
Nem, nincs folytatás.
Ahogy a bátyám, Naithen mondaná, pajkosan az őszi levelek forgatagában, kezében a fakarddal, amikor együtt játszottunk és győzött, mint mindig: Game Over. Én pedig, kicsiként, kipirult arccal, zihálva tápászkodtam föl, az avar nedvessége átjárta ruháim, hideget éreztem. Durcásan fordultam el, nyújtottam rá a nyelvem, majd próbáltam hozzávágni valamit. De sosem értem el a célom, és egy idő után könnyes szemmel néztem fel rá, és suttogtam, let it end. De sosem hagyta abba. Kivéve most. Behunytam szemeim, talán el is mosolyodtam volna, de arcom se létezett már talán, lehet csupán a visszaszámlálást kellett megvárnom, mely után már tényleg hagynak engem csöndesen meghalni. Küzdöttem ellene? Valahol mélyen, igen, nagyonis. De a tisztánlátásom mégsem engedte, sem magamnak a reményt, sem másoknak a bizakodást, hogy ez visszafordítható. Miért is lenne az? Mi lenne abban a logika, az ésszerűség? Semmi. Semmi…
Hiszen én magam mondtam: önmagamat, ahogy eddig is. És talán én lettem volna a legjobban meglepve, ha máshogy alakulnak a dolgok. Felnéztem az égre, igen, az biztos, hogy betartottam a szavam: önmagamat adtam. A szerencsétlenség magától értetődő volt ezek után. Miért is gondoltam máshogy? Lassan távolodtam, pár pixeldarab, én pedig néztem, hogy ráhullik-e valakire az egyik, megtestesítője az érintésemnek, a pillantásomnak. Féltettem őket, pedig most magammal kellett volna törődnöm. De hogyan, ha már nem volt konkrét én?

Epilógus. Most várnátok a nagy újjászületést, amikor a hős visszatér, és bebizonyítja, hogy ő más, ő a dolgok fölött áll, csakmert azt akarja. De mindannyian tudjuk, hogy ehhez már eléggé felnőttünk. Én is megmosolyogtam a feltevést, inkább békésen nézve az egyre kisebbedő pályát, a hegyekkel, dombokkal, és a szaladgáló figurákkal, akik valaha a barátaim voltak. Bántam, mégse volt semmi okom rá. Egy régi jelenet jutott eszembe, egy régi korból, megmaradt az azúrkék szín miatt, melyet annyira szerettem. Gondolatban dőltem hátra, támasztottam meg a hátam a sziklán, és tettem magam mellé a kesztyűt, melyet most mégis a Katanával azonosítottam. Ajkaimra lassan jöttek a szavak, erőlködnöm kellett mindegyikért. I have… no regrets. My journey... has been good.

And who knows? It… could be… one day… we will see each other again.
Még akkor is, ha ez nem Aincradban lesz…
És nem is odakint.

But until then…
Farewell.

by **Rosalia** Csüt. Nov. 07 2013, 14:07

Nem akartam még betenni ezt a dolgot rögtön az elején, de Alex kérdése nyomán itt az extra:

Halász Alex írta:Lehet írni egy körben duplaposztot?
A kérdés miértje azért fogalmazódott meg bennem, mivel egy másik karin múlik, hogy karakterem merre megy, de az ő reakciója az én karakterem reakcióján múlik, így legalább két posztot kéne írnom, mire el tudom küldeni, hogy hol köt ki a kör végén ._.

Nos, a kérdés jó. Először rá akartam vágni, hogy egy kör egy post. De innentől kezdve lényegében én csak akkor fogok mesélni és beleszólni a játék menetébe, ha valaki mobbal találkozik, párbajszituáció alakul ki, csapdát vagy bombát aktivál stb. stb. Szóval ami befolyásolja a játék menetét. Szóval azért ésszel postoljatok (pl ne tegyetek meg irreális távolságokat, miközben mások csak pár száz métert haladtak), de nem szigorúan kötött a postolás mennyisége. Egy a biztos, a határidőre mindenki írjon legalább egy postot. Ha egyébként személyre szabott a mesélés, azesetben a userek pm-ben fogják megkapni az instrukciókat. De mielőtt elöntene a postcunami, azért néha várjátok meg, hogy bepöttyintsek ide valamit ceremóniamesterként.

by **Rita Hanami** Csüt. Nov. 07 2013, 14:21

Elindultam, hátrahagyva a kincseket. Vajon tényleg ez a helyes döntést? Egy halk kattanás adta meg a választ helyettem majd egy hatalmas robbanás. A fülem sípolni kezdett körülöttem pedig minden elsötétült még azelőtt, hogy pontosan felfogtam volna mi is történt. Lassan nyitottam ki a szemem. Körbeölelt a teljes fehérség… a szüntelen üresség.
- Meghaltam? – Kérdeztem, bár nem is tudom kinek ám a hangom mégis megtalált valakit.
- Még nem! – Válaszolt az ismeretlen pedig a hangját halottam korábban. Igen, ő volt az aki nemrég a leggyengébb pillanatomban hozzám szólt… vagyis magamhoz szóltam… kezdek megzavarodni. Előre néztem, vagy inkább fel? Nem is tudom, zavaró ez az egyhangú fehérség. Magamat pillantottam meg, az igazi énem csak sokkal "fakóbban", itt még ős is fehér bár rajta legalább a fekete egyes árnyalatai is észrevehetők.

Spoiler:

- Még van egy pár perced mielőtt a program ténylegesen halottnak nyilvánít aztán pedig… tudod… BZZZZZZ…. – Kezd el Rángatózni imitálva, hogy megrázza az áram. – Hmmm… de ennék most egy fincsi rántottát… - teszi az ujját a ajkaira és mély gondolkodóba esik.
- Te tényleg én lennék? – Tör föl a kérdés magamat látva.
- Nem egészen. – A kérdésre a gondolatai egyből visszatértek és a mutató ujjával felém bökött. Komolyan, mint ha csak Jack Sparrowt látnám. – Inkább az vagyok ami lehettél volna ha nem lennél ennyire… üühhhm… - Tolja előrébb a fejét és egy karikatúra szerű komolyságot erőltet az arcára. – De most már teljes mindegy mert úgyis megdöglünk mind a ketten hála neked! – Kezd el körbe-körbe mászkálni, nagy nyújtott lépésekkel a kezét a magasba emelve a végén pedig rám mutatva.
- Hé te mondtad, hogy hagyjam a felszereléseket és fussak a másik irányba. – Kezdtem el ismételten magammal vitázni.
- Én futottam azt mond meg, én futottam? – Csattan fel vékony cincogó hangon miközben magára mutogat. – Különben is, te mondtad magadnak, hogy fusson északnyugatra tehát a te hibád! Te vagy éééén én meg teeeee ki a hülye én vagy teeee? Hehe… - Kezd bele dalolászva és táncikálva ugrálni majd hirtelen megtorpan, eddigi mosolygós vidám arca egyik pillanatról a másikra elsötétül, jókedvtől csengő hangja pedig komor, már-már vészjóslóvá csap át. – Valószínűleg csak te! – Amint a szavak elhagyták a száját hangos nevetésbe tör ki és a fehérség átcsapott sűrű, mindent elnyelő feketeségbe és hatalmas piros betűkkel megjelent a jól ismert felirat. Az időzítés tökéletes volt, mint ha pontosan tudta volna mi is fog a következő pillanatban történni. Majd hirtelen mindent elemésztett a keserű sötétség…

GAME OVER

by **Halász Alex** Csüt. Nov. 07 2013, 15:47

Hangzavar, lökdösődés, zsúfoltság. Ez jellemezte a "tárgyraktárnak" elkeresztelt helyet. Felkapott magára egy akármilyen páncélt, amit először a kezébe vett, majd a nagy dülöngélésben egyetlen potit mélyesztett el az inventoryjában, s közben rá is akadt A cipőre. A jó öreg mokaszin. Sokáig hordta és ami azt illeti jobb érzés is kiejteni azt, hogy Mokaszínt hordok, mint azt, hogy Nyúlcipőt, de nincs mit tenni, a statok fontosabbak holmi büszkeségnél. Előbb két kezébe vette, majd egyikbe fogta a pár bakancs szerű lábbelit. Mintha csak egy indián készítette volna, ő pedig egy cowboynak készülne. Észrevett valamit csillogni a szeme sarkában. Egy harcos fegyó, jól tudta, hogy a kardot kell utoljára hagyni. Az ő kasztja nagyon ritka, csodálkozott volna, ha van még egy képviselője a csatának egy "véletlenszerű sorsoláson", bár a valószínűség elve szerint még az is megeshetett volna. De "szerencséje" volt. A hátára biggyesztette, és csak utána változtatta pallossá és szerelte fel. Ez esetben még nem változik meg az alakja, és a "régi" Alex maradt, de már nyargalt is tovább. Tudta, hogy sietnie kell, és rá is jött, hogy elsiette. Kivergődött a külső térrészre, ahol azok a felszerelések voltak, amik nem adnak statot.
Ezt eddig csak a félkarú piri találta meg, meg talán Mirika. Talán még nem késő átnézni. Elsőre kulacsot kereset, lehetőleg kettőt, de már ugrott is tovább gondolatban. Fejben a számláló miatt aggódott. Tudta, hogy ha lejár nem fog semmi jó kisülni belőle. Így hát sietni kell, és beszerezni a lehető leggyorsabban amit csak lehet. Csak remélni tudja, hogy Esu chan is ezt teszi. Nagyon meg volt rémülve, de úgy érezte, pont ezért is, hogy őt kell elvigye. Egyetlen pillanatra sem ingott meg ebben az elhatározásában. Ugyan megfordult a fejében a lehetőség, hogy visszamenjen Hinariért, de az a lány erős! Ő átjut! Olyan biztos volt ebben, mint hogy a nap nem citrom sárga, és a hold nincs sajtból. Hinari túlélő...
A kulacsok után villámgyorsan nyargalt át a kötelekhez. Kellene egy hosszú mindenképp, de mellé egy rövid sem ártana. Főleg, hogy ha a potit bele tudta mélyeszteni az inventoryba, akkor ezeket is bele kell tudnia. Még vissza kéne mennie potiért. Kevésnek érezte azt az egyet, de ott most levegővételnyi hely sincs, így ezek között keresgélt, amikre még nem tették rá a kezüket mások. Halotta elsuhanni maga mellett Hinarit. Csak ő lehetett, az az illat senki másé, csak Hinarié, de már tova is szált, neki pedig a beszerzendő dolgokkal kell foglalkoznia.
Egyszóval kulacsok, aztán kötelek...majd talán valamilyen tűzgyújtásra alkalmas eszköz, illetve ha lehetséges halászathoz talán egy dárda, de csak ha el tudja azt süllyeszteni az inventoryban és csapda készítésre alkalmas dolgok, huzal, ha van például, vagy vadászathoz bármilyen eszköz, amit forgatni tud. ...
Hinari kiment s közben magával vitte az angol erdők illatát. Észleléssel érezte, tehát a lány lopakodással ment el. Nem zavarta, ő döntése, s talán nyugodtabb is lett. Hinari tervvel ment el, és biztos benne, hogy jó tervvel...
Aztán még egy bumm, megfordult, s vele együtt a csillogó, de otromba pallos is a hátán. A látvány pedig az arcából kivitte az összes vért. Lefehéredett, megállt, és levegőt sem tudott venni... egészen olyan két, talán három lélegzetvételnyi másodpercig, majd ki tudja honnan véve a levegőt hozzá, felkiáltott. A lány nevét ismételgetve indult meg őrült tempóban, nem látva meg senki, semmit, nem halva meg a körülötte állók szavát....

"Az éhezők viadala" - Page 3 A1_2013_11_7_v2hu1sko3p

- Hi-na-riiii Hinariiii, Hinariii, Hina-riiii! -
Csak azt látta, hogy lány képmása néz le a levegőből, és a szöveg, miszerint meghalt. Meghalt! Nem az nem lehet. Hinari nem halhat meg! Hinari erős! Hinari nem lehet halott!
Szinte őrjöngve rohant a kis kráter felé, ahol a lány ~ a rendszer szerint~ életét vesztette és egyre csak szólítgatta.
- Hinari! Hinari! Hinariiii! -
Légvonalban közlekedett és jószerivel fellökött mindent, ami az útjába kerül, legyen az játékos, vagy csak a fegyverraktár egyik állványa.
- Hinariii! -
Odaérvén, ha volt olyan "szerencsés", hogy a kráter széléhez érjen, akkor lerogyott. Nem mert lemenni oda, ahol a lány állt, de nem azért, mert féltené a saját életét. Ellenkezőleg. Azt várta, hogy elül a por talán a lány ott fog állni, ellenben ha lemegy, akkor szerte foszlik ez a vágy is. Csak meredt előre, és egyre halkabban motyogott maga elé.
- Nem halhatsz meg! Te nem! Neeeeeee-m!!! -
Még egyszer, utoljára beleüvöltötte a fájdalmát, mielőtt eloszlott volna a porréteg, és Hinari nem volt ott.
~ Te ölted meg... ~
Csak meredt maga elé, és nem hitte el amit lát.
~ Esut választottad helyette... ~
Ott ült a kis kráter szélén a hátán a pallossal, és a semmibe révedt tekintettel. A kínzó gondolatok mintha nem az övék lennének, de mégis a magáénak tudta.
~ Megöltem őt. Miért nem mentem vissza érte? Miért nem állítottam meg? Miért? Mire van a képességem, ha nem használom? Miért? Mi-ért? ... Sajnálom. ~
~ Nem sajnálod. ~
Elhúzta a száját a szóra. Miért ne tenné. Hiszen Hinariról van szó!
~ Nem tudtad, hogy mi lesz, ha szembe kerültök egymással. Most legalább ez a probléma elhárult. Valójában örülsz a halálának, örülsz annak, hogy így esett... ~
- Neeeem! Nem! Nem! Ne-he-he-heeeem. -
Csak rázta a fejét, és rázkódott a zokogástól. Előre hajolt és a homokba temette az arcát.
- Nem ezt akartam. ... Nem akartam, hogy így legyen.... -

by **Rosalia** Csüt. Nov. 07 2013, 16:08

Alex: 2x kulacs iható 1 liter vízzel, kötél

by Ajánlott tartalom