"Az éhezők viadala"

Tizenhárom. Tizenhárom ostoba idegen, egy ostoba helyen. Az egész untatott, pedig nem volt hozzá jogom. Az életemért küzdöttem, még ha az elején nem is látszott. Épp időben mozdultam el a helyemről, és csupán hátrapillantva láthattam, hogy maguk az indulópontok is csapdát rejtettek, mikor a számláló a nullához ért. A szerencsétlenek. Szánalmat éreztem irántuk? Vagy csak egyszerűen túl ostobák voltak ahhoz, hogy megmozduljanak? Egyáltalán miért foglalkozok más idegenekkel, és a halálkörülményeikkel? Talán azért, mert én is közéjük tartozok. Talán ezért foglalkoztam a sorsukkal - lehetett jó vagy rossz értelemben. Csak néhány pillanat erejéig néztem hátra, és láttam, hogy ezt az egészet csak én nem veszem komolyan. Nem volt mit veszítenem, így hát miért is pánikoljak? Bár a túlélési ösztön bennem is mozgott, de ha eljön az idő, képes leszek megválni az életemtől - de ha nem jön valaki, akinek érdemes lenne kegyelmet adni, akkor addig le kell kerekítenem a résztvevők számát. Várni fogok a legmegfelelőbb alkalomra. Már tudtam, kiket kéne kiiktatnom, és jónéhány elképzelésem is akadt, hogyan tegyem el őket láb alól. De egyelőre fegyver híján aligha tehetem ezt meg. Egy újabb ok, amiért követtem azt a daloló kislányt: volt fegyvere, amit ha tudok, ki is fogok használni. Csak egy valamit nem értettem: miért sírt? Azt nem láttam, hogy potyogtak a könnyei, de a szipogásából erre következtettem. Lehet, csak hallucináltam. Lehet, hogy rossz a hallásom, ugyanakkor azt gondoltam, hogyha már korábban is beszélgetni akartam vele, akkor miért ne most tenném? Habár így is ki fogom használni, de ez már mellékes volt. Jó kis támpont lehetek neki, már ha egyáltalán elfogadja-e a társaságomat - egy művésztől bűzlő, tudatlan idegen fiú társaságát. Megállt. Esélyem volt, hogy beérjem és megkérdezzem tőle azt, amivel a pillére lehetek. Hol jobbra, hol balra néztem, és mikor úgy éreztem, biztos lehetek magamban, háta mögül a füléhez hajoltam, és egy egyszerű kérdést tettem fel, szinte lehelve azt a két szót:
- Miért sírsz?

Helyzetjelentés:

Saya és az őt követő Raven az északi fás részt balról kerülik meg a torony felé haladva, míg Kazu és Aiko kissé eltávolodva tőlük, inkább balra húznak, de még látótávolságon belül vannak (mintegy 400 méter lehet köztetek). Mobok nem állják útjukat, csapdába nem kerültek, a bombákat elkerülték.

Ayani, Judy és Mirika Jun védelmére kel, a fegyverraktárnál ragadva keverednek párbajba Kincaiddel. Amíg ők szópárbajoznak, illetve tényleg tettlegességig fajul a dolog, addig a többiek biztonságos távolságba tudnak kerülni tőlük.

Szophie magányos harcosként délnyugaton beveti magát az erdőbe. Mobok nem állják útját, csapdába nem került, a bombákat elkerülte.

Peter könnyedén végez a koboldokkal, ráadásul az utolsót sikerül jobb belátásra téríteni. Látva az erőfölényedet, fejet hajt előtted. Indikátora immáron sárgává változik és a csatlósod lesz. Sebzése ezentúl egyenlő Peter irányításával, és minden más is úgy működik esetében a statokkal, mint az igazi petnél. Továbbhaladva a hegyekben további mobok nem állják útját, csapdába nem került, a bombákat elkerülte, viszont haladási tempója egészen addig fele akkora, mint a többieké, ameddig a hegységben tartózkodik. (Lényegében fele akkora utat jelölhetsz a térképen, mint amennyit eddig.)

Bacchus szem elől veszti Matheust, de annyi biztos, hogy egyenesen délre (északra ) szállt madár alakban, nem kanyarodott semerre. Ha Bacchus a ő is beveti magát a hegyek közé, akkor rá is érvényes az, mint Peterre, vagyis haladási sebessége feleakkora lesz, mint eddig.

Továbbra is kérném szépen jelölni a térképeken élénk színnel(!) a kiinduló pontot, a megtett utat és a végpontot. Használhattok képességeket, jártasságokat továbbra is, de postotok végén // jelek között emeljétek ki az ilyesmit, képességeknél azok hatását! Ameddig nem jelzek stoppot, addig kötetlenül beszélgethettek (postolhattok), nem kell várni másokra.

Határidő, amire mindenkitől várok legalább egy postot: amíg le nem zárul Kincaidék párbaja.

Még annyi, hogy ha valaki segítségre szorul és igénybe venne extra támogatást (3 lájk ér egy voks csomagot), azt is jelezze a postja végén // jelben!

Ha azt mondanám, hogy minden rendben van, akkor bizony hazudnék. Cseppet sincs ínyemre a helyzet, és a gondolataim is úgy csapongnak, mint a viharos tenger hullámai. Nehéz mindent kizárni és a feladatra összpontosítani de mindent megtettem, hogy a viharos gondolataimból a lehető legkevesebbet mutassam. Még ha csak Aiko lett volna a közelemben talán egyszerűbb lett volna. Azonban azt sehogy sem tudtam kizárni, hogy jelenleg is valószínűleg százak vagy talán ezrek figyelik minden rezdülésemet. Talán ez volt a legrosszabb az egészben. Valószínűleg sehol sem tűnhetek el a figyelő szemek kereszttüzéből.
Hallgattam a válaszait, ahogy egymás mellett haladtunk az előttünk magasodó fák felé. Kivételesen a beszéd segített kicsit… Segített a lényegre koncentrálni, hogy ne vesszek el a kavargó gondolataim között. Miután ismét csend telepedett közénk egy kis ideig nem válaszoltam. Magamban mérlegeltem a dolgokat és próbáltam valami rendszert kialakítani. Majd mikor úgy döntöttem, hogy eléggé átrágtam a hallottakat válaszoltam is neki.
– Még nem tudom mi lesz éjszaka… előbb jussunk el odáig. Nagy hiba volt hogy nem fejlesztetted magad. - hallgattam el kicsit. - Mindegy. A keresésedet tartsd bekapcsolva, hátha találunk valamit. Remélhetőleg nem csak a fegyverraktárban voltak felszerelések. - elhallgattam és megnyitottam a menümet. Csendben babráltam vele talán egy percig de közben is végig pontosan oda lépve, ahol már az árnyékom bejárta az előttünk elterülő vidéket. Legalább az aknáktól nem kell tartanunk egyelőre.
Azonban nemsokára úgy kaptam fel a fejem, mint akit mély álmából riasztottak fel. A menümet bezárva és a szétszórtságomat szidva pásztáztam a környékünket. Nem hagyhatom lankadni a figyelmemet.
– Állj! - torpantam meg hirtelen jobb karomat Aiko orra elé nyújtva. - Ott… - mutattam abba az irányba, ahova a tekintetem szegeződött. Nem volt kétséges. A távolban ketten haladtak észak felé. Ebből a távolságból lehetetlen volt megállapítani, hogy kik lehetnek azok. Messze voltak ugyan azonban aggasztó volt a haladásuk iránya. Gyorsan előszedtem a térképemet és megpróbáltam behatárolni a helyzetüket. Ránézésre a legjobb tippem szerint az úton haladhatnak. Ami azt jelenti, hogy valószínűleg ők is a tornyot vették célba. Más nincs arrafelé, amiért érdemes lenne azt az utat követni. Legalábbis az én térképem szerint.
– Gyerünk! Gyorsabbnak kell lennünk! - ragadtam meg Aiko kezét, a válaszát meg sem várva és szinte futva indultam meg miközben egy gondolattal az őrzőnket is gyorsabb haladásra ösztökéltem. Ha a kilátó környékén esetleg van használható felszerelés, akkor azt semmiképp sem szeretném átengedni nekik. Ha sikerül előbb odaérnünk és átnéznünk a helyet, akkor akár még csapdát is állíthatunk. Már ha lesz időnk ilyesmire…

//Képesség aktív: Kazu és Aiko előtt 8-10 méterre egy árnyék halad a csapdák idő előtti aktiválásáért. //

Gyorsan elértük a fákat de nem akartam keresztülvágni az erdőn. A nyílt mezőn haladva ugyan kell tennünk egy kisebb kerülőt, de nem jelent nagy hátrányt. Ráadásul az erdőben valószínűleg lassabban tudnánk tovább haladni így nem is volt kérdéses a választás.
A másik kettő időközben eltűnt a szemem elől és csak remélni tudtam hogy ők nem vettek észre minket, míg a fák takarásába nem értünk. Némán haladtam tovább a cél felé mikor Aiko megszólalt mögöttem. Nem lassítottam le de eléggé piszkálta a gondolataimat a mondandója. Vegyes érzéseket keltett bennem…
Szánalom? Hiszen igaza van. Csak azért rángatom magammal, hogy legyen egy feláldozható báb a közelemben, ha balul sülnek el a dolgok. Ha pedig ellenkezik, akkor egy pillanat alatt elintézhetem. Gyenge. Teljesen rám van utalva. Csak addig él, míg én azt akarom, vagy amíg a szerencséje kitart. Rosszul éreztem magam emiatt.
Düh. Igen. Dühös is voltam rá, amiért kimondta ezeket. Dühös voltam magamra, amiért képes vagyok törődni vele. Ha az ő életéért aggódom, akkor akár itt helyben végezhetek is magammal. Hiszen ha eljön a pillanat mikor döntenem kell, akkor egy ezredmásodpercig sem szabad haboznom. Kettőnk közül csak nekem van esélyem túlélni, és nem szeretném eljátszani ezt az esélyt. Ha nem én ölöm, meg akkor egy akna végez vele vagy valaki más. Nem úgy vettem észre, hogy túl sok barátja lenne.
Percekig rágódtam magamban és csak haladtam tovább talán kicsit keményebben hajtva mire végül döntésre jutottam. Meghal. Nem fogok neki magyarázkodni. Főleg nem úgy hogy százak figyelik minden lépésemet.
– Ne beszélj fölöslegesen. - mondtam előre szegezett tekintettel. - Se a hely sem az idő nem alkalmas rá…
Ezzel lezártnak tekintettem a témát. Hamarosan megláttam a fák között a távolban magasodó kilátót és egy kisebb facsoportot megkerülve egy csapat vaddisznót is észrevettem a mezőn legelészni. Ha nem láttam volna korábban a két másik játékost a mi célunk felé közeledni, akkor még valószínűleg meg is álltam volna, hogy levadásszak párat a húsukért, de nem mertem megkockáztatni, hogy közben megelőzzenek minket. Remélhetőleg az után is itt lesznek még, hogy ellenőriztük a kilátót. Némi távolságot tartva haladtam el mellettük de kettő így is utánunk fordult. Ugyan le tudnánk hagyni őket de, talán ennyi még belefér. Most hogy leszakadtak a csoporttól azt a kettőt már gyorsan el tudom intézni és talán még valami ehetőt is szerzünk belőlük. Elengedtem Aikot és a késemet előhúzva rontottam rá a két disznóra. Egyes szinten viszonylag könnyen elintézhetők, az én szintemen pedig már csukott szemekkel és hátrakötött, fél kézzel is olyan egyszerű, mint kiszámolni azt, hogy mennyi egy disznó meg még egy. Ellenőriztem, hogy sikerült-e húst szereznem a szétpixeleződő állatokból, majd ismét az eredeti irányt vettem fel. A kést nem tettem el és csak intettem Aikonak hogy ne maradjon le. Az utolsó szakaszt már gyorsan letudhatjuk.

//Vadászat jártasságomat használva próbálok húst szerezni a vaddisznókból. Az árnyék továbbra is Kazu és Aiko előtt halad a csapdák/bombák miatt.//