[Event] Soul Eater!

A Halálisten Fegyvermester Akadémia.
Röviden: Az Akadémia.
Hogy megakadályozzák a démonisten újjászületését, aki az egész világot a rettegés legmélyebb vermébe taszítja, az embereket pedig az őrület örvényébe rántja, és aki már egyszer megpróbálta elpusztítani a világot; a halálisten létrehozott egy kiképzőintézményt a fegyvereknek és az azokat forgató harcosoknak. ... Már sok-sok éve. Azóta pedig szinte semmi sem változott, a jó és rossz, a halál és a démon örök harca még nem dőlt el. Újoncok és tapasztalt harcosok versengenek a gonosszal, az Akadémián pedig új tanév kezdődött.


Résztvevők:

1. csoport:
Ayani (fm) - Kin (f)
Cearso (fm) - Katha (f)
Hinari (fm,f) - Alex (fm,f)
Jun (fm) - Ryutoshi (f) és Atoru (f)
Malus (fm) - Chan (f)
Ran (fm) - Aeon (f)
Ryuu (fm) - King (f)
Yuichi (f/fm) - Miri (fm,f)

2. csoport:
Askr (b)
Kokoro (b)
Phobos (b)
Szophie (b)

3. csoport:
Tai (fm)
Bacchus (f)
Ayse (f)
Ai (fm)
Kebamat (f)

A város nyüzsgése most valami újat és megingathatatlant hoz magával; a járókelők is mind érdeklődve pillantgatnak a fölébük magasodó épület felé. Eddig ismeretlen gyerekek és idősebbek igyekeznek felfelé az akadémia megszámolhatatlan lépcsőjén, hogy eljussanak a regisztrációs pulthoz, ahol mindegyikük kap egy matricát, attól függően, hogy fegyver-e vagy mester. Csak ezek után vezetik be őket egy közös terembe, ahol megismerkedhetnek egymással és választhatnak maguknak párt. Az akadémián persze nem ők az egyetlenek: tanárok és régi diákok haladnak a dolguk után, vannak, akik a parkban vagy éppen a városban töltik az időt, mások a lakásukban vagy a közös kollégiumban készülődnek az első napra. De ne feledjük: érdemes éberen figyelni a sötétben megbúvó árnyakat. Hisz nem mindegyikük érkezett ide jószándékkal.

Az első körben egyszerű a feladat: az első csoport beszélje meg a párjával, hol és mit csinálnak, és írjon egy kezdő alapszituációt, a reag végére pedig fehérrel írja oda, hol vannak, hogy a többiek is tudják (akár lehetnek ők is elsősök). A többfős ismerkedéseket a következő körben érdemes kezdeni. A második csoportnak ugyanez (persze pár nélkül), csak ők az Akadémia területét nem választhatják. A harmadik csoport az elsősök (vagy párjukat vesztett veteránok), ők reagálják le a hozzájuk tartozó mesélést, találkozzanak egymással, és a kör végére válasszanak maguknak párt. (A kevés fegyvermester miatt Ai és Tai mester lesz; értelemszerűen Ai ne Ayse-al legyen párban.) Az elsősök között egy szeplős, nemtörődöm fiú is lebzsel, fegyvermester felirattal, úgy öt-hat percet késve, így csak utánatok érve be a terembe.


Határidő: július 14, kedd éjfél. Ebben a körben még mindenki csak egy reagot írjon.

//Az Akadémi újoncai közé vegyült, menekül Ayanitól, funkciója szerint ha csetepaté van, közbelépne, nincs rajta matrica, mert lassan végzős lesz//

– Kezdetben csupán egy hasadék vala: a Ginnungagap, mely két oldalát tűz és jég világa borítja. S mikor a két ellentétes erő egymással konvergált, létrejött az első óceán. – Mély átéléssel, lelkes mosollyal az arcomon olvastam a könyvet. – A hatalmak ütközése nem csak a setét vizeket hozta létre, de egy fényes szikrát is szült.  Kettős természete oly erősnek bizonyult, hogy életet teremtett. Az ellentétes elemek halmozásával az első teremtmények párokban hagyták el a végtelen mélységet. – Lapoztam. – Sólyom és kígyó, ló és róka, szarvas és pók… s végül farkas és az ember. Az ismeretlen, hovatovább ellenséges terület földjein telepedtünk le, de a világ kettőssége miatt pusztító, ingatag volt. Őrzők kellettek – vezetők, kik egyensúlyt állíthattak a fény égető tüze, s a sötétség maró jege közt. Útjaink szétváltak, hogy megosszuk munkánkat, miképpen a világ egyes aspektusain őrködhessünk. Minden fajból egy-egy őrző emelkedett ki: egy fekete, s egy fehér szellem. Nem csak fajaink közti egyensúlyra ügyeltünk, de az idők kezdetétől fogva feladatainkat is el kellett látnunk. Örök életet nyertünk, az élet körforgásában részt szerezvén, ezerszer és ezerszer megszületve, meghalva… – Szünetet tartva, az ujjnál jelzett pontnál becsukott könyvet a mellkasomhoz szorítottam. Százszori elolvasás után sem tudtam megunni, úgyhogy kis váratva folytattam is azt, ami megmaradt a Névtelen Dalból. – Egy új világot teremtettünk, mely nem sokban különbözött attól, amit ma ismerünk. És habár szétválva könnyebb volt Midgardot őrizni, ez a fivérek közti köteléket egyre gyengébbé, törékenyebbé tette. Hogyha a körforgás megszakad és a szellem képtelen újjászületni, a finom béke elvész, hitbiztossá téve a testvér-faj lassú kipusztulását. S őrzők nélkül a világ egyes aspektusai egyszerűen eltűnnek…
Dolgom végeztével felálltam helyemről, az Akadémiára néző épület tetején kifeszített korlátról. Aki csak figyelemre méltatta a látványomat, az egy kamasz fiút látott, akit fekete farkasbunda borított. Az arcomba húztam a szóban forgó állat pofájára emlékeztető kapucnimat. A történettől felszabadult mosoly szelte át arcomat, miközben a könyvecskét visszacsúsztattam a bunda alatti fekete pulóver hasi zsebébe. Az egyetlen örömömet az előttem fekvő épület és a benne lévők árnyékolták be. Megvetően néztem az óriás gyertyafényektől tündöklő épületre, amit Akadémiának neveztek. Elítélték a boszorkányokat, és a lelkünkre pályáztak. Nem ismertek bennünket, eliminálni való tényezők voltunk, ahogyan a démontojások: férgek. Ínyemet dühösen felhúztam, majd a levegőbe szimatoltam. A számos, akadémiai bűzben tengődő lélek mellett egy ismerős odort is éreztem. Kétségtelen volt, hogy egy barát az. Megkeressem vagy óvakodjak? A lelkemen kívül nem tartottam mást becsesebb kincsnek. Nem kockáztathattam, és biztos nem fogja rossz néven venni, ha nem személyesen jelenek meg előtte, sőt. Talán egyet is értene abban, hogy csak egy követőt küldök érte. A Hold is gyönyörűséges azon a helyen ahol álltam – életveszély vagy sem, ennyit kockáztathattam. Kitéptem a bundából egy hosszú szőrszálat, ráfújtam, majd hagytam, hogy a földre hulljon. Fekete füstből és szőrből álló kis fergeteg közepette a kitépett részből egy sötét bundájú kölyök manifesztálódott. Rubinvörös íriszeiben magamat láttam, ahogyan engedelmességet követelve meredtem rá, végül bólintottam. A farkaskölyök – mely összetéveszthető volt egy kutya ivadékával – halkan kaffantott, majd hátat fordítva fejest ugrott a legközelebbi szemetesbe, onnan pedig elfutott oda, ahol a kellemes szag forrását éreztem. Mivel a kölyök a részemből született, ő is tudta, melyik irányba menjen – hiszen arra utasítottam.

//Az Akadémiára néző épületek egyikén :3 A farkuci még keresi Szot, szal ebben a körben nem találná meg.//

Tömeg volt. Az emberek masszaként mozogtak körülöttem, körbevonva, hogy aztán a következő pillanatban kiugorhassak közülük, mint aki hirtelen szigetet lát a hullámzó tengeren. Arcomon máris szélesebbre szökött a mosoly, ahogy megláttam őt, természetesen középen. A kis sziget, ami mindig ott van. Az én kis szigetem.
- Látom az alkalomhoz öltöztél – kuncogtam válasz helyett, elvéve az ajándékot, forgatva azt egy darabig, de végül mégis a vattacukorból téptem le egy keveset. Csakhogy utána finoman a szájába nyomjam, ahogy felém közelít, és csókra hunyja be a szemét – Gondoltad, mi? – mosolyogtam, majd eltoltam az édességet, és két kézzel karoltam át a fiú nyakát, megcsókolva őt – Lássuk csak… eper… – gondolkoztam kicsit, újra megcsókolva őt -… meg rágógumi. Talán – néztem zöld szemeibe, s nevettem, hozzábújva egy másodperc erejéig – Én is szeretlek.
Tökéletes nap volt a mai. Az első igazi próbánk, fegyverként és mesterként, az első, amikor mások is látják majd az átalakulást. Tekintetem körbejárattam a megjelenteken, végig Al kezét fogva, olyan közel maradva, hogy vállunk összeért. Kíváncsi voltam. Voltak ismerős arcok is, Mirit épphogy elcsíptem, ahogy a terem folyosója felé halad, mögöttünk a lépcső felől kiáltozás hallatszott, ahogy más párok is egymásra találtak, nálunk egy kissé szerencsétlenebbül. Aggódón pillantottam utánuk, reméltem, nem esett komolyabb bajuk. Bár biztos lesz, aki segít. Ha majd erősek leszünk, mi is segíteni fogunk, mindenkinek, aki rászorul. Tekintetem rögtön határozottabbá vált, ahogy belemerültem gondolataimba: nem lesz több Démonisten, se démonfiókák és gonosz lelkek. Ha majd… Persze voltak itt olyanok is, akik már rég elérték ezt a célt. Akik már öltek boszorkányt, és méltó fegyverekké váltak ahhoz, hogy maga Halálisten forgathassa őket. Az idegen négert csodálva figyeltem, ahogy a nagyterem felé halad; mi egyelőre a matricánkért álltunk sorba. Al stílusváltása azonban engem is kizökkentett: hirtelen nem tudtam, mi a gond, úgy néztem rá, várakozón, körbe-körbekémlelve. Majd elmosolyodtam. Azzal a mosollyal, amit csak ő tudott előcsalni belőlem. Hogy még ilyenkor is értem aggódik, olyan édes volt, de egyben meg is nevettetett.
- Ne aggódj értem, nem szokásom hagyni magam – mondtam derűsen – De legyen, ahogy akarod. Kívülről nézve úgyis jobban át lehet látni a harcokat, mintha fegyvertestben lennék... így leszünk a leghatékonyabbak – még bólintottam is az elhatározás mellé. Igen. Ő erős, én pedig majd kitanulom a technikákat, a lehetőségeinket, hogy minden helyzetben jól tudjak majd dönteni. Nagy csaták várnak ránk, ha én lennék a fegyver, folyton mondogathatnám Alnak a dolgokat… arra pedig nincs mindig idő. Meg egyáltalán. Hogy nézne már az ki, hogy egy beszélő fegyver utasítgatja az őt forgató mestert, mikor mit tegyen? – Meghát… más miatt is jó – tettem hozzá zavartan – Nem akarom mégegyszer azt – pillantottam félre, visszagondolva arra a napra, amikor még a hátsó kertben gyakoroltunk. Sosem volt levágva rendesen a sövény, a kiálló ágak pedig sokszor felsértették a bőröm. Feszült lettem. Úgy akartam átváltozni. Át is változtam… csak nem épp olyan „fegyverré”, aminek akartam…

/ Alex mellett a teremben, még a matricákért állunk sorba ^^ /

- Oh… – mondom, de csak azért, hogy legyen mit mondanom addig is, amíg fejemben elég valóságos, és éppen ezért rendkívül kielégítő minőségű álmot látok arról, hogyan bugiztatom a halálba néhány wattal ezt a kis… hogy is mondta a néger állatja? Ezt a kis pöcst, jah.

Vigyorra húzódik a szám a megjegyzésétől, és talán beleférne több is ebbe a tereferébe, ha már ilyen szépen fel lett dobva a labda, ha nem érkezik meg Ayani, a-teljesen-mihaszna Ayani, a nem-is-értem-hogy-mit-keres-itt Ayani, a nem-tudnál-esetleg-máshol-lenni-? Ayani, aki most tényleg, de most teljesen komolyan, nem lehetne valahol teljesen máshol? Bárhol máshol. Bárhol! Csak ne itt…

-Argh! – duplázom merészen az ebben a szituációban általam képzett magánhangzók számát, ahogy annyi időm sincs, hogy felhergeljem magam Ayani láttán (erre amúgy sincs szükség, hiszen Ryuu jelenléte óta a pulzusom a plafonon), vagy akár gúnyos megjegyzéssel próbáljam a tudtára adni, hogy mennyire nem kívánt vendég (reménytelen próbálkozás lenne, ha előtte évekig nem sikerült eljuttatnom a tudatáig, hogy NEM vagyunk egy pár), netalántán még el is küldjem a francba (semmiféle társadalmi haszna nem lenne, de bevallom, marha nagy elégedettséggel töltene el), de már repül is, hogy habzó szájjal és jellegzetes harci mozdulatával a ficsúrra vesse magát (szinte hallom, ahogy még kiabálja is mellé a támadás nevét). Vagy hogy is hívta a kaszája? Hja, tényleg, a kis pöcsre, háh!

Én nem értem, de tényleg nem értem, hogy Ayani ilyen szociális készségekkel hogy volt képes eddig életben maradni. Mondjuk sokat ront vele az én hírnevemen is, mert ő aztán úton-útszéles hangoztatja, hogy partnerek vagyunk, csak érteném meg egyszer, hogy mégis miért teszi ezt? Egyáltalán: honnan vesz ilyen hülyeséget, és miért ragaszkodik hozzá őrült módjára. Nem értem. Nem értem. Komolyan nem értem.

- Ryuu, tégy meg egy szívességet – Hopp, úgy tűnik, hogy megtaláltam a hangom – és ha véletlenül teljesíteni akarnád Ayani kérését, akkor vidd magaddal őt is a pokolba! – vágom oda hozzájuk indulatosan, és már hagynám is el a terepet. Fenének van kedve szétszedetni magát egy kis pöccsel meg az ijesztően mattfekete halálkaszájával, csak azért, mert az önhatalmúlag kikiáltott mestere éppen antiszoc hősnőset akart játszani.

Már éppen lelépnék, már ha erre lehetőségem adódik, amikor megszólal bennem a lelkiismeret. Egy pillanatra megtorpanok. Éppen csak annyi időre, hogy kérdőre vonjam: most komolyan Ayani miatt nem hagysz békén? A lelkiismeretem pedig csak ennyit mondd: hja, hogy róla van szó? Bocs, nem figyeltem. Persze, őt nyugodtan hagyd benne a csávában! És ha rajtam múlik, hát mosolyogva bandukolok el a terepről…

Először is tegyünk úgy, mintha nem vettük volna észre a cimbi lemondó és leplezetlen bosszús sóhaját, majd tegyünk úgy, mintha King beszólása nem izgatna minket, csak legyintsünk. Így. Bal kéz oldalra, kézfej felfelé, majd lefelé mozgatása gyors egymásutániságban, végül a kar visszahúzása eredeti helyzetébe. Ezek után - arrébb vonszolva Morgót, hátha King be is akarná váltani az ígéretét - nyugodtan folytathatjuk azt amit elkezdtünk, azaz Kin chan átcsábításának többedik próbálkozását. Jó, itt meg kell állnom. Ez valójában már csak amolyan megszokás kettőnk részéről. Persze a remény hal meg utoljára ( Kincaid volt az első akit magamnak akartam és csak is magamnak, de az önző majom nem közösködik pfej! ), de mind tudjuk, hogy hogyan is végződik. Én azóta találtam magamnak egy ugyanolyan menő, és valamivel kevésbé magának való alakot, ő pedig megkapta a jól megérdemelt jussát Ayani személyében. Egy kicsit még élvezem is. Látni, ahogy szenved, pedig milyen arany élete lehetett volna... tudom, hogy ott ég a szemében ugyanaz az adrenalin függő láng, csak nem vallja be! Mi ketten hasonlók vagyunk. ^^ Ám mindennek meg van a maga határa. Ha maradt ez a faramuci helyzet, ő gondja. És ekkor jött Ayani...
Szinte mintegy varázsütésre hangzott fel a hangja. Épp mikor bemelegedtünk volna, jön a "kicsi" melleivel, a deszka csípőjével, az unalmas ruháival és azt hiszi hogy meglephet egy rúgással azok után, hogy több méterről üvöltözött utánunk? Nem szenvedek feltűnési viszketegségben, mint egyes tanárok, de ezt nem tudtam nem látványosan kikerülni! Csak egy fél lépés hátra - természetesen Kin chan felé, hátha meg is lököm közben - egy laza kéz a zsebben, szemek a kiszemelt áldozatra villannak, és mosoly. - Üdv Ayani. - Vetem felé nyeglén, kíméletlen nyugodtsággal az üdvözlést, had legyen még teljesebb a kontraszt kettőnk között. - Még mindig nem tudtál a fegyvereddel összehangolódni? Pedig már csak egy év van hátra. Őszintén aggódom, ButaJani. :3 - Ez az ő megérdemelt valódi neve, csak nem ismeri el. Kingre sandítok, miközben fél szemmel észre veszem ám, hogy az áldozat lépni készül. Ahaa! - Ne olyan gyorsan Kin chan! - Nem nyúlok érte, remélem, hogy a puszta szavak - egyelőre - elegek ahhoz, hogy még meg is forduljon. - Nem tartunk a kicsiknek egy bemutatót?! :3 Használhatod BakAyanit is ha akarod, de tudod, van itt egy melák, amelyik már levezetné a fölösleges energiáit. - Persze eközben szabály, hogy King felé bökjek a fejemmel. Kis cirógatás neki is jár, ha már nem tud leszokni a hangos szapulásomról. Oké, hogy jó fegyver, és én élvezem az évődésünket, de akkor szeresse azt is amit kap tőlem!

//Ayani, King és Kin chan. //

Soha nem lettem még ennyire buzisan lelegyezve Ryuutól, mint amivel a prosztatamasszázsos megjegyzésemet próbálja meg elhessegetni magától. Ez teljesítmény, még tőle is, hiszen ismerjük már egymást egy ideje. Pontosan tudja, hogy cövek legyen a seggemben, ha nem gondoltam teljesen komolyan minden egyes elhangzott szót. Engem aztán ne hessegessen magától! Idegesen vicsorgok, legalább annyival is több minden köti le a figyelmem, és nincs időm megtervezni a röppályáját ennek a kis…
Az események olyan fordulatot vesznek, ami egyáltalán nincs ínyemre. Pincér, légy van a levesemben – nagyjából ezzel tudnám leírni, hogy milyen kavarodást okoz a csajszi megjelenése. A nevét sem tudom, nem is érdekel, soha nem is érdekelt. Tipikusan az a fajta, akinek olyan szűk a lyuk a lába között, hogy egy európai répa sem férne be, nemhogy egy amerikai csokirúd.
A lábmunkáját nagyon szívesen lefitymálnám, de őszintén, az legalább tényleg teljesen rendben van, ha már egyébként több sebből vérzik az, amit ez a kis ugrálós buksi itt helyben ledrámáz nekünk. – Tudod, lehet, hogy Ryuu csak egy kis pöcs - morogtam – De ha összeszedi magát, lehet belőle akár egy fasz is - mutattam a kezemmel egy harminc centis dorongot, és vigyorogtam mellé. Hamar az arcomra fagyott. Elég volt csak annyi, hogy Ryuu a maga megjegyzésével az arcára fagyassza.
- Viszont ennek a meláknak van neve is. Energiája, amit levezetne, annál kevésbé... – Őszintén? Kekeckedjen a saját farkával, és hagyja békén az enyémet.
- Ha kakaskodni akartok – pillantok jelentőségteljesen a bakfisra – akkor menjetek ki a térre, intézzétek el ott. Itt csak a helyet foglaljátok.
Karba fonom a kezemet. Részemről a vita lezárva.