Korona tér

Üdítő volt a sokk után ez a kis komolytalan élcelődés. -Már látom is a koronát a fejeden - bólogatok nevetve.
- Nekem mondod? Szerintem 8 év lemaradásban vagyunk - sóhajtok a kifakadására. Akkor be sem kellett volna lépnem. Nem kéne itt lennem. És nem kellett volna ennyi embernek meghalnia. Nem tudom honnan, és kinek a hangján, de erre a gondolatra szinte válaszul cseng a fülembe, hogy de nem is ismertem volna meg ennyi jó embert.
A céhről szívesen beszélek, a kérdése pedig kivételesen nem hangzik piszkálódó nak.
- Remélem - bólintok. Nem szerénység, hanem bizonytalanság van a hangomban. Eleve a játékokhoz sem értek, honnan tudnám hogy vezessek megfelelően egy cehet... egy játékban? De teszem, ami tőlem telik. Néha talán picit többet is.
Faarccal pislogok. Miért lenne becsapós? Tényleg érdekel mit hoz fel.
- Világbéke és boldogság - ujjongok, kicsit erősen viccet csinálva a kijelentéséből. Na nem mintha nem mondanám ugyanezt, de ehhez a témához... Olyan illúzióromboló ez a válasz
- Tehát annyira szeretnéd, hogy boldog legyek, mint mindenki más is. ezzel sokan Vannak így, de nem lettem jobban tőle - vonok vállat játékosan. Rosszul sem érzem magam miatta. Nincs miért, hiszen nem igazán ismerjük egymást.
- Az egyenes út nem mindig célravezető - nevetek most már Akito val együtt. Persze értem, hogy erről a témáról másképp gondolkodunk.. mint ahogy a legtöbb férfival. De a kis piszkálódás azért jár a nyers, már-már bunkó kérdését.
- Próbálkozni azt szabad - Vonok vállat még vigyorogva. Egészen addig, amíg egy szóval letörli a vigyort az arcomról. Helyette a hitetlenség, és a riadtság furakodik a tekintetembe. "Megkedveltelek". Nem lehet. Azt nem szabad. Egy nagy levegővételt követően visszatérne a mosoly az arcomra. Elvégre biztosan poénkodik, vagy a ruhát akarja így lendvarolni rólam. Ugye? Nem beszél komolyan. De mire mosolyogva elhessenthettem volna a próbálkozást, a földhöz szegezve találom magam.
- Ha engem kérdezel, a vízben ez sokkal romantikusabb volt. - jegyzem meg kissé hűvös mosollyal. Egész jól palástolja a kezdődő pániktól egekbe szökő pulzusomat. Közben azért amennyire tudom, próbálom határozott mozdulattal eltolni annyira, hogy fel tudjak ülni.

- És ha Egyáltalán nem szeretném, hogy miattam aggódj? - kérdezek vissza, az előző hangvételnél sokkal komolyabban. Ezt szeretném végre mindenkinek a fejébe verni. Ozirisznak, Seinek... Nem vagyok bolond, tudom mit csinálok. Nagyon is tudom.
- Akkor most csúnyán elnézted mi a legkönnyebb - csóválom a fejem színpadias sajnálkozással. - Ez egy tökéletes hasonlat a témára - értettem egyet, elismerő pillantással nézve Akitora.
- Mélységesen sajnálom, hogy méltóságot tanultam otthon - nevetek fel a játszott sértődésén.
Végül megint rémítő közelségbe jön hozzám, úgy, hogy nem is nagyon tudok tenni ellene. Szerencsére sikerül valahogy kezelnem a pánikot, és mondanom valamit, amitől reméltem, hogy arra késztetni, hogy változtasson. De nem... inkább viccelődik tovább, miközben az én pulzusom veszélyesen magasra szökik a pániktól.
- Mert ha igen, mi csinálsz? - kérdezek vissza, de a kérdés vége alig sikerül többnek egy lélegzetvételnél. Az eddiginél is közelebb hajol, ami tovább emeli a pulzusomat, egy pillanatra a látásomat is elhomályosítva.. Aztán a várható érzés helyett egy egészen másik érkezik. A szívdobbanásom kihagyása után könnyek között török ki a nevetésben, egészen össze is rándulva a magzatpóz felé. Nem csak a csikizés miatt nevetek ennyire. Egy pillanat alatt elszáll a tagjaimat bénító pánik a testemből, és valósággal elönt a felszabadultság. Mi is volt a gondom a fizikai közelséggel? Hiszen... hihetetlenül felszabadító tud lenni.
Miután Akito megunta a kínzást, és percekig rázkódom a nevetéstől.
- Nem, ez egy cseppet sem volt romantikus - mondom felé fordulva, amint végre sikerül valamelyest úrrá lennem a nevetésen.
- Láttad már ezt a teret este? - kérdezem, mikor javasolja, hogy induljunk.  Mondjuk így a kérdést kimondva, és a tó környéke által kiváltott arckifejezését felidézve... lehet nem a legnyerőbb ötlet megmutatni neki az éjjeli, kivilágított főteret.

Lemondóan megvonom a vállam. Azt hiszem megszoktam, hogy  nem értik. Ha miattam aggódnak, óvatlanabbak, kevésbé körültekintőek lesznek. Takashi is emiatt halt meg... Pedig tudhatta volna, hogy tisztában vagyok vele, mit csinálok. Azért érzékelve, hogy nem teljesen komolyan beszél elmosolyodom, viszonozva a grimaszos nyelvöltést.
A méltósággal kapcsolatos megjegyzésére nem tudok mit mondani, elnevetem magam, különösen látva, hogy saját magán is nevet.
Aztán a szívbajt hozza rám az akciójával, aminek a végén fel nem foghatom, miért rémített meg, hogy ilyen közel mászott hozzám. Mikor valamelyest sikerül visszaszereznem a kontrollt, amit elvesztettem a nevetésben, felé fordulok, és ezzel a lendülettel orron is pöckölöm a megjegyzéséért, drámai sértődöttséggel felhúzva az orromat.  Nem is méltatom kommentálásra a megjegyzését. Vagyis... nem kéne.
- Szóval buksz a malacvisításra... - gondolkodom el - Legközelebb felveszem neked a kezdetek mezején a romantikus estéidhez. - ígérem meg, kibírva, hogy ne nevessem el magam.
Nem lep meg, hogy még nem látta sötétedés után ezt a környéket. Egyelőre nem követem a példáját. Kezd eluralkodni rajtam a sok felszínre került érzelem miatti kimerültség, így egyelőre csak felkönyökölök, és megtámasztom a fejem a kezemen Akito felé fordulva.
- Úgy nézel ki, mint aki fél a sötétben. Ha szépen kérsz, leszek a társaságod, hogy ne félj annyira.- piszkálódom, igazából elütve, hogy válaszoljak a kérdésre. Mert én sem tudom mi lenne az őszinte válasz.  A kérdései és a makacs válaszkövetelése miatt szivesen menekülnék haza kiengedni... ugyanakkor ritkán van olyan felszabadult időtöltésben részem, mint a mai nap, és nem bánnám, ha kicsivel tovább tartana.
- A nudista strand a 34-es szinten van - válaszolok a hülyéskedésére. Fogalmam sincs van-e Aincardon nudista strand, és hol... De hát miért ne lehetne éppen a 34-es szinten?

Nagyon okosan, és bölcsen bólogatok a megerősítésére.Aztán annál nagyobbat csattan a piszkálódásom, amire persze megint van válasza.
- Elárulok egy titkot - intem bizalmasan kicsit közelebb, hogy váratlanul megpöckölhessem a homlokát a mondandóm közben - Megfullasztanod sem kell érte - öltök játékosan nyelvet rá.
A kérdésére kicsit elgondolkodom. Aztán ártatlan, széles mosollyal válaszolok.
- Tehénbőgést. Amekkora marha vagy - sok más férfival együtt, de ezt gondolatban is csak valahol nagyon távol teszem hozzá - nem okozhat nehézséget - nevetem el a végét. De hát ki tud fapofával hallgatni, és mondani ennyi sületlenséget?
- Most jön az, hogy te csak egy kellemes esti sétára gondoltál, csak az én fejemben járt más? - mosolygok rá, bár komolytalanul válaszolva, de értéssel, beletörődéssel az arcomon. Igaza van, abban is, hogy nem lenne tisztességes a részemről feszíteni a húrt, ha egyszer egyáltalán nem akarom, hogy elszakadjon, sőt.
Közben engedem, hogy felsegítsen, és talpra keveredve megigazítom a ruhámat is. A fűben fetrengéstől igencsak összegyűrődött, ha a virtuális világban poros nem is lett.
- Oda búvárkodás sem ártana, de azzal még nem foglalkoztam sajnos. Legközelebb taníthatsz hozzá trükköket - mosolyogtam rá, a komolytalankodásból komolyra fordítva a témát. Egyáltalán nem bánnám, ha máskor is találkoznánk, ha hangosan csak annyit mondanék is ki, hogy ez a találkozó nem volt ellenemre. Ha meg neki sincs búvárkodása... Akkor meg vagy együtt gyakorolhatunk, vagy nem közösen fogunk próbálkozni vele.
- Sétáljunk a teleportig, vagy a rövidebb úton szeretsz közlekedni? - kérdezek rá. Általában én az utóbbi kategóriába tartozom, de most...inkább hajlottam volna az előbbi megoldásra.
Akár hogy is lett, vidáman, mosolyogva váltam el tőle.
- Ne felejtsd a meglepimet - öltöttem rá nyelvet még utoljára.
Aznap este nyugodtabban aludtam, mint hosszú ideje. Pihentető, kellemes álmot láttam, és friss erővel vetettem magam másnap a teendőimbe.

Csokis élvezetek - Chakna

Szinte hagyománynak nevezhetem, hogy a karácsonyi készülődés idején eltöltök néhány (jó… rengeteg) órát Wiskotában, az adventi forgatagot nézve és hallgatva a Koronatér egy félreesőbb padján. Általában forraltbor vagy forrócsoki is volt nálam, de mostanra a mai adag már elfogyott, a bögre pedig mosatlanul pihent az inventoryban.
Én pedig belerévedtem a nevetés, a kínàlás, a színek és az illatok kavalkádjába. Az egész játékban, minden hely és idő közül… ez emlékeztetett leginkább a felhőtlen, boldog gyerekkoromra a nagymamám mellett.
Karácsony táján hasonló kavalkád uralta a szentély környékét, én pedig, mint minden kisgyerek, mindent szerettem volna látni és kipróbálni a petárdáktól kezdve, a csillagszórókon át a jelmezes fényképeszkedésig és a szerencsejóslásig. A nagymamám persze olykor rámszólt, hogy sokkal figyelmesebben járjak a tömegben, nehogy fellökjek valakit, várjam ki türelmesen a sorom, és semmi esetre se menjek el olyan messze tőle, hogy ne lássam.
Mosoly ült az arcomra innen-onnan hasonló programozott mondatokat hallva az npc anyukáktól.
Így beleveszve a nosztalgiába nem vettem észre, hogy valaki éppen felém közeledett, csak amikor mellém huppanva a padon (mellesleg ezzel kényszerítve is, hogy kicsit odébb húzódjak) megszólitott.
Meglepett arccal néztem rá, de végülis megráztam a fejem, óvatos mozdulattal kifejtve magam a karolásából.
- Nem gond, úgy is menni készül… - kezdtem bele a mondatba, de befejezni nem tudtam. Elsőre ezekszerint félreértettem. Ez a lány nem csak leülni akart valahova, hanem pontosan mellém akart ülni, és még innivalót is hozott.
- Igazán nem kellett volna - emelem meg a bögrét erőltetett mosollyal, a mozdulat közben amivel visszaengedtem az ölembe, beleszagolva, hogy lássam miféle forrócsoki ez.
Ezután a kezemet pihentettem a meleg bögrén, de még nem kortyoltam bele.
- Ne vedd sértésnek a kérdést, de… segíthetek valamiben? - néztem a lányra, lehetőleg a szemébe. Nem feltételezem, hogy nem tudja ki vagyok, de ő viszont csak így bemutatkozás nélkül a kezembe nyom egy adag italt… Biztos, hogy nem csak azért hogy ne igyon magában.

Bár szivesen tenném, hogy mindenkivel aki megszólít leállok beszélgetni, és meginni egy forrócsokit... A józan ész egy ismert céh vezéreként arra int, hogy körültekintően kezeljem a mellém csapódó idegeneket. Ezért is igyekszem puhatolózni, mit is akar ez a lány.
És hát... sokmindenre számítottam, de erre a válaszra a legkevésbé sem. Na erre nem. Hirtelen nem is tudok rá reagálni, még akkor sem, ha egyébként felfedeztem a jeleit a komolytalanságnak rajta, ahogy beszélt. Zavartan húztam el a kezem.
Nos... arra ez a kis játék mindenesetre elég volt, hogy ne firtassam többet az indítékait. Legalábbis nem kérdésekkel.
Nem, nem hittem el, hogy unalmában csak úgy leszólít és megviccel egy céhvezért, hogy legyen kivel társalognia.
- Ezek szerint értelmesebbnek tűnök mint a többiek - felelem időhúzás gyanánt, meg sem próbálva leplezni, hogy nem gondolom komolyan. És elegánsan elkerülve, hogy tőlem hallja a nevemet. Szerettem volna tudni, hogy mit tud rólam, és ha bemutatkozom, akkor nem tudom meg.
- Még nem láttalak erre. Ritkán vagy ezen a szinten? - kérdeztem, úgy csinálva, mintha közben csak belekortyolnék a forrócsokiba, de csak megbillentve a bögrét az ajkamnál, annyira, hogy a folyadék még csak hozzá sem ért a számhoz (ami kívülről valószínűleg nem látszik). Nem olyan információ ez, amit bárki vonakodva osztana meg másokkal. Elég nagy ez a szint, hogy ne jelentsen sokat, ha gyakran vagy ritkán van itt. Mégis sokmindent meg lehetett tudni Katháról az alapján, ahogy válaszol. Kiváncsi voltam mennyire fontolja meg a választ, hogy őszinte-e... Nem feltűnően, de nagyonis árgus szemekkel figyeltem a mellém csapódott lányt. Első pillantásra is furcsának tűnt, és főleg felkeltette az érdeklődésemet az a játék, amit elkezdett, de nem tudtam egyelőre megfejteni, hogy mit akar vele.

Nem igazán lepődöm meg, hogy csipkelődős választ ad a kérdésemre. Tulajdonképpen jogos a felvetése, főleg ha nem tudja, hogy sok időt szoktam ezen a szinten tölteni, így volt alkalmam, hogy azoknak megjegyezzem az arcát, akik rendszeresen előfordulnak itt.
- Meglepődnél, mennyi arcra emlékszem, akik rendszeresen megfordulnak itt - vonok vállat nem téve hozzá, hogy egyébként is összesen 7-8 ezer játékos maradhatott mostanra a játékban.
- Ez is egy jó módja az itteni életnek - gondolkodom el kicsit a válaszán. Biztonságos, sokmindent megfigyelhet e mentén az elv mentén. Alaposan kiismerheti a világot. Mindenesetre az is igaz, hogy nekem fontos, hogy van egy hely, ami megnyugtat, és ahol feltöltődhetek. Aféle bázis, hogy az épp elmémet megőrizzem, az emberségemről nem is beszélve, amit nem olyan nehéz ebben a játékban elveszteni. Történetesen ez a szint ez a hely, de ezt maximum a barátaimnak kötöm az orrára, hogy tudják, hol keressenek ha nehezen találnak meg.
Egyelőre nem húzódtam odébb (már csak azért sem, mert a pad széléhez így is elég közel ültem)
A műnyafogása nem vesz rá, hogy lényeges információt áruljak el magamról.
- Nem voltam még férjnél - közlöm vele a hibáját.
- Hát ha nem ragaszkodsz hozzá, hogy megigyam... - lélegzek fel látványosan, és tolom mellé a bögrét. - Épp nemrég ittam egy bögre teát, és a kettő nemigen fér össze. - mosolygok rá bocsánatkérőnek szántan. Kíváncsi vagyok mit reagál erre. Talán kiderül belőle, hogy jogos-e a sejtésem, hogy van valami hátsó szándéka.
- Mondjuk... befejezhetnéd a színészkedést, és elmondhatnál, mit szeretnél - nézek rá komoly tekintettel, de mosolyogva. Nem igazán van okom titkolózni, és kedvem sem nagyon van a játszmákhoz. Úgyhogy ha már kérdezte, mit kellene tennie...