Korona tér

Elgondolkoztam a kérdésén. Na nem azért, mert nem tudtam volna válaszolni rá, csak nem tudtam mennyire lenne jó ötlet, most több időt töltenem a lánnyal. Biztos nem történne semmi, viszont szeretném a lehetőségeket a minimumra korlátozni.
-Nem tudom. Azt hiszem, haza...
Hihetetlen, hogy még mindig otthonomnak hívom azt a Tafti kis kereskedést, ahol annak idején Asu és én laktunk. A még hihetetlenebb, hogy még mindig ott töltöm a legtöbb éjszakámat...
-Vagy beugrok a céhházba.
Technikailag a Vigo is egy alkalmas választás, hiszen vannak termek, amiket szinte soha nem használ senki sem, így még a céhtagokat is simán el tudnám kerülni, míg pihenek egy kicsit. A legrosszabb esetben összefutok valakivel, de ez olyan ritkán fordult elő az elmúlt pár alkalommal. Persze a lány nem tudja milyen kiváltságaim vannak egyáltalán azzal, hogy elméletileg nem vagyok céhtag (ergo: nincs céhjelzés a fejem felett), és gyakorlatilag mégis. (Tehát kedvem szerint tudom használni a céhházat)
-Vagy csak választok egy alkalmas fát, felcsimpaszkodok az egyik alsó ágára, és ott ringatom álomba magam a farkasok vonyítására. Még nem döntöttem el véglegesen, de eddig az utolsóra van a legnagyobb esély.
Ezt komolyan is gondoltam, úgy ahogy mondtam. Valahogy ez most sokkal megnyugtatóbb érzés lenne, mint a szépségszalon, vagy a Limen. Ráadásul Árnyék is ott lenne a közelben, hogy figyeljen a lehetséges veszélyekre. Mármint a farkas Árnyék...
Ásítottam egyet.
-Nem hiszem, hogy nekem lenne elég kitartásom most egy bevásárlókörútra, sajnálom. Majd legközelebb megmutatom a legjobb boltokat, miket ismerek, ha neked ez megfelel.
És már készítem is elő a hazatérés kristályom, de még nem aktiválom, hátha mondani akar még valamit a lány, viszont ezzel jelzem, hogy komolyan gondolom a búcsúzást.

Látva, hogy elgondolkodik, már sejtettem hogy nem fog velem tartani, és azt is, hogy nem azért, mert éppen másfele van dolga. Nem, nem sértődök meg, mégcsak rosszul sem esik. Kicsit talán az, hogy nem egyszerűen kimondja, hogy egyedül szeretne maradni.
A "haza" szót használja… amit én Aincardban még egyszer sem használtam éjszakai szálláshelyemre… Ez kicsit vágyat ébreszt bennem, hogy keressek olyan helyet, amire használhatom. A céhház említésére átfut a fejemen a csodálkozás, és gyors egymásutánban kétszer is újra ellenőrzöm, hogy nem a rövidtávú memóriám szórakozik velem: Árnyék feje fölött nincs semmilyen céhjelzés… De nem kérdezősködöm. Ha akarta volna, akkor már említette volna melyik céhhez tartozik. A csodálkozás persze azért ott van a tekintetemben.
Az utolsó lehetőség hallatán pedig még majdnem el is nevetem magam. Azért sikerül uralkodnom a rámtörő kacagáson, mert a hangja nem úgy cseng, mint aki csak kifogásként mondja a dolgot, hogy lerázzon. 
- Egy, nem bevásárlókörútról van szó, szerencsére, ahhoz nekem sincs most semmi hangulatom - közlöm nevetős tekintettel, mosolyogva - Kettő, alapvetően mint közös útirány a teleporta gondoltam, nem arra, hogy az első szintre is velem jössz, és ezt sem állt és nem is áll szándékomban erőltetni, a legkevésbé sem.

Miután ezzel lereagáltam a szabadkozását búcsúzásként, hálából a társaságáért a mai napért, megölelem, mint egy kedves barátot. Aztán vidáman távolabb lépek tőle
- Köszönöm a társaságot, remélem lesz még alkalmunk beszélgetni - búcsúzom, továbbra is mosolyogva, és ha neki sincs több mondanivalója, kényelmesen elsétálok a teleport felé.

Miközben mesélek a ma esti terveimről, érdekes dolgokat lehet felfedezni a lány arcán. Az elgondolkodástól kezdve, a döbbeneten keresztül egészen a nevethetnékig. Persze mindegyiknek megvan a maga alapja, és igazából nem is sértödök meg, hogy viccesnek találja a szokatlan életmódomat.
Ezek után megkapom a fejmosást, hogy félreértettem a szándékát, aminek azért örülök, de nem tudom elképzelni, hogy valaki mért nem a Hazatérés kristályt akarja használni, ha a Kezdetek Városába vezett az útja. Biztos köze van a környezethez. A hallottakon elgondolkozva kezdek bele a következő akcióba.
-Hát...
Eltettem a kristályt, azzal a szándékkal, hogy még nem használom, de ebben a pillanatban a lány letámadt az ölelésével.
Néhány pillanatig értetlenül álltam a helyzet előtt. Eddig csak két ember volt, aki mindenféle hátsó szándék nélkül ölelést adott volna, és tölük is nekem kellett kérnem legelső alkalommal. Persze Shu onnantól kezdve nagyon jól tudta, hogy rám nagyon pozitív hatással tud lenni egy ölelés, ha az jól van időzítve. A másik furcsaság, hogy nem emlékszem arra, hogy Asu-val valaha is ölelkeztünk volna...
Mire felébredtem a döbbenetből, és reagálhattam volna az eseményre a lány már el is lépett mellöllem.
Eltart néhány másodpercig, mig újra meg tudok szólalni, és akkor sem sikerül valami rendesen a dolog.
-Én.. csaaak aazt akartaaam mondani...
Kezdek bele egy kicsit habogva, hisz a meghajlással egyszer már elbúcsúztun.
-Hoogy a kaapu nincs iis olyan meessze.... és ha szeretnéd,... addig szívesen... szívesen elkísérlek.
Az utolsó pár szó már sokkal kónnyebben képződik. Addigra már sikerült túltennem magam a kezdeti sokkon, és nagyjából a gondolataimat is tisztáztam.

Mikor teljesen feljut az agyamig, hogy komolyan beszél, már sem döbbenet, sem nevethetnék nincs… elgondolkodás annál több… Keresem minden felmerülő lehetőségnek az okát… Persze hiába. Ennyi ismerettség még nem elég hozzá, hogy levonhassak bármilyen következtetést. És ez kezd zavarni… Érik a vágy bennem, hogy jobban megismerjem Árnyékot. Csakhogy… nem érzem a bátorságot magamban, hogy tegyek is érte…
Mikor igyekszem a félreértést tisztázni, valami értetlenség tükröződik a tekintetében… Egy pillanatnyi gondolkodás után a tekintetem a kezéből éppen az inventoryba kerülő hazatéréskristályra téved, és összeáll a kép. Furcsállja, hogy nem ezen a módon térek vissza a Kezdetek Városába… Nem vagyok biztos benne, hogy értené: A megszokás teszi. Nem tudtam még hozzászokni a játék adta lehetőségekhez, így sokmindent inkább a hosszabb, nehezebb és fárasztóbb úton csinálok, de úgy, ahogy odakint is működik. Vagy legalább részben. Nem kezdek magyarázkodásba.
A búcsúzásnak szánt baráti ölelésem pár pillanatra sokkolja…  Én pedig igyekszem megfejteni hogy miért, ugyan ebben a pár pillanatban.
A habogását, a már-már megszokott, barátságos molyollyal hallgatom. A végén pedig szélesebbre húzom a mosolyomat.
- Én pedig örömmel venném a társaságod - fogadom el, hogy velem tartson. Eddig is jókedvem volt, de az, hogy meggondolta magát (oké, ez így nem igaz) még jobban feldob. Ennyire hiányzott volna egy magasabb szintű beszélgetés?
 - Néha jól esik sétálni - vetem fel a témát, hátha megbizonyosodhatok róla, hogy valóban ezt furcsállotta.

Már el is búcsúztunk, mikor jött a hír, és én mégis úgy döntöttem, hogy vele maradok arra a néhány percre, és van egy olyan érzésem, hogy valamit nem akar elmondani, mikor elteszem a kristályt, de úgy döntöttem, hogy nem faggatozok erről, nem mintha annyira fontos lenne, mért választja inkább ezt a fajta kényelmetlenséget, mint a kényelmes utazást.
Ekkor jön a halálos támadás az ölelés képében. Bem tagadom, nem esett rosszul, ráadásul a döbbenet miatt a lányt sem löktem el magamtól, és nem is viszonoztam a kontaktust... Utólag belegondolva legalább az egyiket csinálnom kellett volna, de hirtelen magam sem tudom melyiket... A magamtól ellökéssel nagy eséllyel megsértettem volna a lányt, és hülyén jött volna ki, hogy ennek ellenére is szívesen vele tartanék... Ahhoz pedig még nem ismerem eléggé, hogy nyugodt szívvel megpróbálkozzak a visszaöleléssel. Nem, nem a lány érzéseitől félek. Inkább a saját emlékeim és érzéseim lennének egy ilyen mozdulatnak leginkább az útjában. Ezért inkább egy harmadik lehetőséget választottam a pillanat hevében: a teljes lefagyást...
A válasz elég volt arra, hogy legalább a hangomat visszanyerjem.
A lány gyorsan meg is magyarázza azt, amin pár pillanattal előbb, a döbbenet előtt még csodálkoztam. (Miszerint mért nem használja a hazatérés kristályt)
-Szóval szeretsz sétálni.
Jegyzem meg csak úgy a levegőbe, mint lényeges információ. Csak hogy mondjak valamit miközben megyünk a teleport felé, de erről eszembe jut egy másik dolog.
-Úgy néz ki, én egy kicsit elkényelmesedtem az idelent töltött idő alatt. Persze, ha a küzdelmeket, a vadászatot, és a fára mászást leszámítjuk. Valahogy hozzászoktam, hogy pillanatok alatt ott vagyok, ahol lenni akarok.

Tehát még néhány percig élvezhetem a társaságát.
Az ölelés után Árnyék úgy néz ki, mint aki csinálni akart volna valamit, de nem tette, mert lefagyott… Felvet bennem néhány kérdést, hogy egy efféle ölelés miért lehet ilyen hatással rá, de úgy gondolom a tapintatlanság netovábbja lenne, ha fel is tenném őket. Majd, alkalomadtán kiderítem… más módon. Ácsi, Chakna, ácsi, a kíváncsisággal csak óvatosan!
- Leginkább akkor, ha ki akarom tisztítani a fejem, vagy jó a társaságom - bólintok mosolyogva a megjegyzésére, hogy fenntartsuk a beszélgetés fonalát. 
És úgy néz ki sikerül is, mert eszébe jut valami. Elkényelmesedés… Idebent? Ugyanmár… Nem a pokol Aincard, ahogy eleinte gondoltam, de ettől függetlenül nem árt állandóan ébernek lenni, és megőrizni a  jó fizikumát az embernek. Luxus lenne elkényelmesedni. A válaszomban azért kicsit finomabban fogalmazok.
- Nem úgy nézel ki, mint aki elkényelmesedett. - jegyzem meg - A vadászat, küzdelmek és a fáramászás ezt bőven igazolja is. Én is inkább ki kellene használjam a lehetőségeimet, csak… még nem szoktam meg teljesen az életet idebent… - egy pillanatra elgondolkodom rajta, hogy elmondhatom-e neki… Aztán elmosolyodom, és folytatom - csak kevesebb mint fél éve vagyok idebent, és soha nem játszottam korábban. Sokmindent kell megszokni. De abban is biztos vagyok, hogy ha valaha kikerülünk innen lesz néhány kellemetlen pillanatunk mire visszaállunk a kinti életmódra. - nevetem el magam a gondolatra, ahogy bosszankodunk olyan apróságok miatt, minthogy a főzésnél figyelni kell, vagy nincs meg a látás jártasságunk… Belefog telni néhány hónapba, mire az idebenti berögződéseket felülírjuk.

A lány kijelentésére egy kicsit vidámabb lettem. Most már technikailag rosszul is érzem magam, hogy akár csak egy pillanatig is átfutott a gondolataim közt, hogy eltaszítom magamtól szegényt. Biztos csak nem tidta, hogy ez nem így szokott müködni az esetek többségében. Emiatt azért egyáltalán nem hibáztatom.
-Szép dolog a megszokás. Amig időben odaérsz mindenhova, ahova el akarsz jutni, senki se fog beleszólni abba, hogy melyik utazási formád választod, de ha egyáltalán nem szeretnéd a virtuális részt használni, figyelmedbe ajánlom a lovaglást, mint lehetőséget.
A lány pillanatnyi habozásából azt szürtem le, hogy úgy gondolja veszélyes információt osztott meg az előbb. Részben igaza is van, viszont erre már az első pillanattól kezdve gyanakodtam. Ezért úgy döntök én is megosztok egy totál jelentékteleinformációt, amiről mások azt gondolhatják, hogy én fontosnak tartom.
-Fél év alatt is rengeteg impulzus érheti az embert. Példának okáért az eddigi legjobb kapcsolatom is kevesebb, mint félévig tartott... Ami sajnos tragikus véget ért, de szerintem ne menjünk bele a részletekbe, majd beszélek róla, ha...
Igazából fogalmam sincs mit is mondhatnék, hisz túllépni, már részben túlléptem rajta. Különben nem is lennék most itt.
-ha...
Viszont nem is akartam félbehagyni a mondatot, amibe az imént belevágtam, de ide nincs megfelelő vég.
-... valamikor.
Zártam le végül a gondolatmenetet, és inkább hagytam, hogy a lány is befejezze a sajátját.
-Az odakintről sincs sok kedvem beszélgetni.
Tehát némán elhallgattam, és nem is hozakodtam fel másik témával, miközben a város teleport kapuja felé sétáltunk. Túl sok rossz emlék csatlakozott nekem a másik világhoz. Fogalmam sincs, hogyan fog érinteni, ha egyszer kijutunk ebből a helyzetből.

Kicsit felvidult tőle, hogy nem tartom elkényelmesedettnek. Ezzel technikailag elértem a célomat. Ami pedig engem villanyoz fel mégjobban. El kellene kezdenem raktározni ezt a rengeteg pozitív energiát, mert még jól jöhet valamikor máskor. 
- Sosem lovagoltam még - szalad ki a számon javaslatára - de igazad van, a lehetőség adott, hogy megtanuljak lovagolni, és kifejezetten kár lenne nem élni vele. Alkalomadtán ráálllok a dologra - fűzöm hozzá jókedvűen mosolyogva.
Az információ, amit ezután megosztotta annyiban veszélyes, hogy a tapasztalatlansággal könnyű idebent visszaélni, én pedig a tapasztalatlanok közül is tapasztalatlanabb vagyok. De nincs okom feltételezni, hogy Árnyéknál rossz kezekben lenne az információ, ahogy azt sem, hogy továbbadná. Ha más okom nincs is ezt hinni, annyi biztosan, hogy nem vagyok sem befolyásos sem "gazdag" a játék fogalmai szerint. Tőlem semmi értékeset nem tudnának nyerni, és kapcsolataim sincsenek még olyan szinten, hogy szemet szúrjanak.
Úgy látszik szeretett volna ő is mondani magáról valamit… de mégsem igazán. Nem egészen fél éves kapcsolat, tragikus véggel… Idebent valószínűleg nem egyedi eset. És majd beszélünk róla ha…? Ha úgy érzi, készen áll beszélni róla a sebek felszakítása nélkül, és ha én is picivel közelebb kerülök hozzá annál, mint "egy lány, aki óvatlanul elaludt a nyílt téren".
Azzal, hogy szóbahoztam a kinti világot, megtudtam valamit: Árnyéknak idebent is tele van az élete tragédiákkal, és szomorúságokkal… és az alapján hogy az odakintről sincs kedve beszélni, az ottani helyzete sem lehetett sokkal jobb.
Mivel ez a téma mondhatni zátonyra futott, elkezdek agyalni egy másikon, ami néhány pillanatnyi csendet eredményez.
- Tapasztalt játékosnak tűnsz. Tudsz valamit a fronton fennálló helyzetről? Van olyan csapat, akikben megbízhatunk, legalább ameddig utólérjük őket, hogy megteszik, amit tudnak? - Teszek fel egy konkrét szituációra vonatkozó kérdést, mert eszembejut, hogy tőle több információt is megtudhatok, mint Tachitól megtudtam...

Ahogy mentünk a célunk felé, és egy kicsit elgondolkodott a lány, én is kihasználtam az alkalmat, és gondolkoztam egy kicsit. Arra gondoltam, hogy hogyan élhetnek most azok, akiknek az élete része voltam, ès vajpn még meddig várnak még arra, hogy az egyik pillanatban hirtelen csak felébred az a néhány ezer ember, akik ebben a játékban ragadtak. Vagy élik már a rendes életüket? Nem szeretnék a külvilágról érdeklödni, viszont van valami furcsa a lányban, amiért inkább ezt a sorsot választotta. Eddig jutottam, mikor megkaptam a kérdést.
-A fronton lévők többsége érti a dolgát, a maradék meg azért is van ott, hogy tanuljon a tapasztaltabbaktól. Az igazán rosszak az eset többségében el sem jutnak a boss legyözéséhez szükséges szint eléréséhez. De ha mégis, nem az jelenti a nagy csúszásokat, hisz nélkülük is vannak elegen. Az utánpótlást viszont mindig szívesen fogadják.

Időközben megérkeztünk a kapuhoz, de mielőtt használtuk volna, még leültem egy pillanatra.

-Feltehetek egy utolsó, személyes és talán egy kicsit fura kérdést?

Ha nem kapok a lánytól nemleges választ, akkor felállok, és az alábbit kérdezem tőle:

-Nem kell válaszolni, ha nem szeretnél. Ha jól értettem, valaki olyan után jöttél be, aki fontos volt neked. Megkérdezhetem, milyen volt látni őt a géphez kötve? Mármint... nem arra gondoltam ezzel, hogyan éreztél miután hosszú ideje nem kelt fel az illető. Persze ez is érdekel , ha hajlandó vagy elmondani. Hanem, hogy milyen volt fizikailag. Mennyire változott meg, és ilyenek.

Miután megkaptam, vagy nem kaptam meg a választ, most már végleg elköszöntem a lánytól és használtam a kristályt.

/részemről záró, köszönöm a játékot/

A fronttal kapcsolatos válasza részben megnyugtatott. Aki ott van, nagy többségében teszi a fronton, amit kell. De mégis megmarad a kétely: Akkor miért haladunk ilyen kétségbeejtően lassan?
Közben elérjük a portált, de ahelyett, hogy rögtön elköszönne, leül, és még feltesz két kérdést. Az elsőre csak bólintok. Miért ne kérdezhetne? Legfeljebb azt kell mondanom, hogy nem szeretnék beszélni az adott témáról.
A kérdés viszont komplikáltabb, és sokkal több érzelmi szálat mozgat meg bennem, mint valószínűleg gondolná.
- Először kétségbe estem a hírre, hogy Ő is a bennt ragadt játékosok között van. Csak egy héttel később láttam, mire egy orvosi csapat igyekezett gondoskodni róla, hogy a teste ne mondja fel a szolgálatot. Nem sokon múlt, hogy nem kerültem sokkos állapotba. Ezután nem tudtam magamat rávenni, hogy meglátogassam… Helyette beletemetkeztem a megoldás keresésébe. Egy hónap után találtam meg a szekrényem mélyén a NervGeart és a SAO-t, amit ő adott nekem. Szinte gondolkodás nélkül utána jöttem, hogy segítsek. Nem bírtam elviselni a tehetetlenséget. Sajnos a kérdésedre nem tudok válaszolni. Egy hét alatt nem sokat változott… - összegzem röviden a történetet. Árnyék ezután búcsút vesz tőlem, és nekem eszembe sem jut megállítani, vagy marasztalni. Az utolsó kérdése elindított bennem egy gondolatvihart, amit muszáj lecsillapítanom. Mindenesetre mosolyogva búcsúzom, és még odaszólok neki:
 - Remélem még találkozunk
Azután, ha eltűnt, én is belépek a portálba, és visszatérek az első szintre.

Akartam én még pár apróságot beszerezni, viszont most szükségem volt a kis szállásom magányára, hogy pár dolgot a helyére tegyek a fejemben.


// Köszönöm a játékot ^^ Várom a folytatást //

Ha nem villogott volna a szemem sarkában a beállított emlékeztető, észre sem vettem volna, hogy szombat van. A céhház szokás szerint csendes volt, én pedig, szokás szerint, már reggel igyekeztem magam lefoglalni valamivel. Nem volt kedvem a mobokhoz, úgyhogy a jeges szintek városaiban kerestem viszonylag rövid idő alatt megoldható küldetéseket, amik viszont a gondolataimat lefoglalják.
Többek között a héten kapott üzenetről. Persze, igent mondtam, mert racionálisan semmit nem tudtam magamnak sem felhozni, miért utasítsam el az ismerkedést (pedig fél napig próbálkoztam valamit találni), de... Szivesen megtettem volna. Főleg, hogy mióta elolvastam az üzenetet nem kellett a barátlistámnak lenyitva lenni, hogy a szemem előtt lássam a fekete neveket... Különösen kettőt...
Azért jó oldala is volt: Lenyitottam azt a bizonyos listát, és megnyugodhattam, hogy a harmadik név nem fekete. Elváltak ugyan az útjaink Eikivel, de ettől függetlenül a szívemre vettem volna, ha baja esik.
Szóval délelőttre így lefoglaltam magam, de a korai ebéd alatt már kifejezetten szól is az emlékeztető, hogy ne felejtsem el a délutánt.
Igazából fogalmam sem volt várjak... Szándékosan nem olyan helyet mondtam, ami kifejezetten kedvez a romantikus időtöltésnek. Vagyis... ízlés kérdése. Engem megnyugtat a 14. szinten lévő erdő, így tulajdonképpen ideális hely ilyesmihez.
Kicsit reménykedem, hogy Akito végsősoron a szivességről akar beszélni, amiért cserébe a köpenyemet kaptam tőle a boltjában... Az üzenetei viszont nem ezt sugallták... De így volt az egészben valami izgalom.
Ezeken gondolkodva vettem magamra egy a szokásos miko öltözetemnél lazább szettet (Semmi extrát, csak egy egyszerű pólót, blézert, és farmert) és elteleportáltam a 14. szintre.
Nem kellett sietnem, így kényelmes lépésekkel sétáltam a gyönyörű város központjáig.
Kicsit meglepve láttam, hogy Akito már ott ült, éppen azon a padon, ahol néhány évvel korábban én ültem, amikor Cearsot megismertem. Elmosolyodtam a kedves emlékre, és gondolva egyet leültem Akito mellé a padra, szintén az égen úszó, a valóságnál kevésbé izgalmas, de érdekes formájú felhőket nézni.
- Ez is érdekes program - jegyeztem meg vidáman

Egy pillanatig úgy látszott a tekintetéből, nem biztos, hogy tényleg engem hallott. Szerencsére nem kellett "igazolnom magam" mert a felismerés is felcsillant a szemében a mosolyával együtt.
Japános, enyhe fejhajtással üdvözöltam válaszként, viszonozva a mosolyt is.
- Sokmindent meg lehet látni a felhőkben - bólintottam egyetértőn, és kicsit kuncogva, mert ekkor éppen egy Timidusra emlékeztető felhő úszott el a szemem előtt.
Ezután inkább már Akitot figyelem a szemem sarkából. Tényleg nem volt benne biztos, hogy itt leszek... Talán válaszolnom kellett volna az utolsó üzenetre is?
- Megbeszéltük nem? - vonok kicsit vállat kérdő tekintettel. - Azt mondod nem jó program egész nap felhőket bámulni? - kérdezem kissé huncut mosollyal. Én sem gondoltam, hogy majd egy padon ülünk egymás mellett és a felhőket bámuljuk. Bár ki tudja...
- Ha egyszer már kialakul, hogy szinte maguktól mennek a dolgok, nem annyira. Egy szabad délutánt pedig nem olyan nehéz megoldani - ingatom mosolyogva a fejem, miközben figyelem ahogy feláll és nyújtózkodik. Ahogy szoktam, igyekszem a gesztusait felmérni, megismerni.
- Hát... Ha már ellenedre van hogy felhőket nézzünk - álltam fel én is, bár nekem nem kellett a tagjaimat nyújtóztatni. - Kezdetnek megnézhetjük mitől olyan vidámak ott - mutatok a vásárra. Beszélgetni is könnyebb, ha már van közös élmény, amiről lehet.
Az itteni karácsonyi vásár kifejezetten hangulatos szokott lenni, úgyhogy nem tartok tőle, hogy nem találnánk valami érdekeset.
Bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy nekem már az is érdekes, hogy elindulva egy-egy csapat gyerek vidám arcát, az eladók programozott vevőcsalogató praktikáit, és az ezeknek engedő járókelőket, és az ezt követő alkudozást figyelem. Mindezt persze aközben, hogy Akitot is figyelem, igyekezve megállapítani, mi kelti fel az érdeklődését.

Először közömbös arckifejezéssel hallgattam az okfejtését a fantáziáról, meg az órákig belemerülésről a felhők kémlelésébe. Aztán mikor felhőkirályról és felhőhercegnőről kezdett beszélni elnevettem magam. 
- Na igen... A hercegkisasszonyok hajlamosak a hisztire. Meg a sírásra. És máris kész az eső - kuncogtam tovább fűzve a gondolatot. 
A vidámságomból egy mosoly marad a kijelentésre, hogy szivesebben foglalkozik velem, mint a felhőkkel. Egy árnyalattal sötétebb tekintettel válaszolok, mint eddig.
- Igazán megtisztelő. Nem könnyű versenyre kelni a felhőkkel - húztam széles mosolyra a számat a saját feszültségemet oldva. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy ez egy egyszerű kijelentés, amit rengetegen mondanának, és  gondolnának komolyan, de semmi olyasmi nincs mögötte, amitől (legalábbis egyelőre) félek.
A visszakérdezésére csak a fejemet csóváltam. Biztosan tudja ő, hogy ha annyi dolgom lenne, azt mondtam volna... Azt pedig nincs kedvem bizonygatni, hogy szóltam volna, ha közbe jön valami halaszthatatlan. 
- A mi céhünk inkább úgy működik, hogy segítjük és védjük egymást ha kell. Kell egy céhvezér a rendszernek, de nem annyira vezető, mint ügyintéző. - hárítottam a lefestett képet. Én magam is szeretem inkább úgy felfogni, hogy védem a többieket, mintsem hogy vezetném őket. Sose osztottam még ki feladatot, sem semmi ilyesmit. Az adminisztratív feladatokat is csak azért csinálom én, mert kapóra jött, hogy más nem csinálja amikor nem tudtam mihez kezdeni a gondolataimmal.
Gyorsan megegyeztünk, merre induljunk, így perceken belül a vásári forgatagban találtunk magunkat. A figyelmemet éppen lekötötte egy npc gyerek aranyhal horgászata, így csak Akito felkiáltása miatt veszem észre, hogy talált valamit. De mire kimondja, hogy kihív, már meg is találom, mit. Céllövölde, he?  Általában csupa átverés, és rosszul kalibrált fegyver, de ki tudja, a rendszer talán idebent nem így működik.
Mire válaszolok, már húz is magával, alaposan meglepve a dologgal. Szerencsére nem annyira, mint annó Eiki azzal, hogy felkapott. 
- És mi legyen a tét? - kérdezem még menet közben.
Odaérve a bódéhoz kezembe veszem és megvizsgálom kicsit a számszeríjat, ezzel is észrevétlenül lerövidítve az időt, míg a kezemet fogja. Az érzés sajnos túl ismerős volt. A számszeríj játékszernek néz ki, és valszószínűleg a lényeges statokra ad valamennyi minuszt, de egyébként nem használhatatlan.
- Aztán majd megvigasztallak - mosolygok rá ártatlan arccal. Nem említettem még neki, hogy íjász vagyok, de azt hiszem ez nem is fog komoly előnyt jelenteni egy ilyen játékban. Pláne, hogy sosem lőttem még számszeríjjal.

- Valószínűleg nem is kevesen vannak, akik így fogják fel - gondolkodtam el kcisit. Nem biztos hogy egészséges, de hát az sem az, hogy mi jól csináljuk. 
Végül a vásári forgatagban kötöttünk ki, és elég hamar meg is lett az első program.
- A győztes kérhet valamit a vesztestől, jól hangzik - összegeztem a tétet. Nem mondható komoly dolognak, de épp elég, hogy izgalmasabbá tegye a rögtönzött kis versenyt. 
Rendkívül figyelmesen (már-már nevetve) figyelem, ahogy felolvassa a tudnivalókat, és közli, hogy sima ügy. A piros ludi nagyjából akkora, mint a céltábla közepe, amibe majdnem mindig betaláltam odakint a gyakorlópályán... Vajon mennyit számít a viszonylag alacsony szintem idebent ilyenkor?
Felveszem a fonalat, és miután egy piros lufit ellőtt, úgy döntök, húzom egy kicsit az agyát: eltűlzott ámulással veszem kezembe a számszeríjat. 
- Nahát... Ez csodálatos lövés volt - ámuldozom kicsit elvarázsolva, aztán ügyetlenkedve forgatni kezdem a számszeríjat (ezzel egyébként felmérve a súlyeloszlását, és a működését is) aztán eltartom magamtól, és "bizonytalanul" fordulok Akito felé - Hogy működik ez az izé? - kérdezem, közben szinte oda sem nézve (a szemem sarkából figyelem azért a célt), mintegy véletlenül ellövöm a nyilat, ami súrol egy piros lufit. Ez a súrolta pedig éppen elég hogy kipukkanjon. Kicsit engem is meglepett, hogy a mutatvány sikerült, így könnyebb volt tökéletesen megdöbbenve pislogni, túlságosan is tágranyílt szemekkel Akitora 
Nahát,kipukkant... - jegyezem meg, de csak eddig bírom nevetés nélkül. Jól esett ez a kis játék, de nem szeretném túlzásba vinni, így már sokkal komolyabb arccal nézem az újabb lövését. És számolgatom, hogy vajon nem-e dőlt el a versenyünk már azzal, hogy ő kezdett.

- Nekem az is elég izgalmasan hangzik. De legyen. Mindenki eldöntheti mit akar adni - bólintok, és így már kezdődhet is a kis játék.
- Ugyan, hiszen ebben a világban sem olyan könyű eltalálni a céltáblát - ragaszkodom hozzá, hogy igenis fantasztikus teljesítmény volt, amit nyújtott. Aztán már a számszeríjat nézegettem, észrevétlenül felmérve, vajon hogy kellene tartanom, és céloznom, hogy egyáltalán érdemes legyen megpróbálni a kis trükköt.
Ami végül sikerül, és Akito arcát elnézve meglehetősen hatásosan.
- Csak egy kicsit - nevettem a kérdésére - Én odakint is íjászkodtam. Azt hiszem a rendszer végre nem hátráltat benne - osztom meg vele az igazságot,  hiszen így tisztességes.
És tényleg nem mondható el, hogy ne lenne fair a verseny, hiszen a lövése után még két piros lufi maradt: Ha ilyen jól céloz, biztos, hogy ő nyer.
- Csak nehogy kellemetlen legyen neked - incselkedem kicsit, átvéve a fegyvert.
Másodszor már nem kell annyit nézegetnem, és nem is szórakozok. Kinézem magamnak a piros csíkot, és a céltábla néhány forgása után már tudom hova kell céloznom. Megemelem a számszeríjat, kivárok egy kicsit, és lövök. Ezúttal a nyíl nem csak súrolja a lufit: telibekapja az egyik piros foltot, így kiegyenlítődik a verseny állása.
Mielőtt Akito lőhetne a bódé tulajéhoz lépek, kezemben a számszeríjjal.
- Nincs véletlenül még egy íj? - kérdezem az npc-t, miremaz válasz nélkül a kezembe ad egy második fegyvert. - Köszönöm - mondom a tulajnak, és visszalépve Akitohoz odaadom neki az eddig is használt számszeríjat.
- Úgy fer ha az utolsó piros célpontra egyszerre lövünk. Amelyikünk nyila kipukkasztja, az nyer - javasoltam.-  Benne vagy? -

- Legyen - egyezem bele a győztes jutalmába, aztán csak élveztem a versenyt. Ritka érzés, hogy nem érzem úgy, hogy nem igazságos ami történik, akár az előnyömre, akár a káromra. De tetszett ez a felállás.
- Elég kellemetlen, de hozzá lehet szokni a korlátokhoz, aztán annyival is jobb érzés ahogy ezek a korlátok kitolódnak. - magyaráztam lazán, nem túl sok érzelmet fűzve a dologhoz. Majd három év alatt, mióta bekerültem, megszoktam a dolgot.
Az ötletem úgy tűnt neki sincs ellenére, úgyhogy az új fegyvert gyorsan előkészítve a lövésre én is mellé állok célzásra emelt íjjal.
Kicsit tovább várok, mint ő, és mivel a szemem sarkából figyelem, nem nehéz összerakni mit csinált... Szóval így. Bár a pontok így is egyenlőek lennének, de a cél a piros lufi volt ebben a körben. 
Leengedem az íjat, és lazán keresztbe font karral megvárom, hogy felém forduljon. Akkor rá mosolygot, aztán (mivel korábban már kiismertem a mozgását a táblának) egyszerű mozdulattal megemeltem az íjat, és pár másodpercnyi célzás után kilövöm a piros lufit. Aztán leteszem a pultra a számszeríjat, és leintem a tapsolást. Nem megérdemelt, így inkább megalázó, mint bíztató megnyílvánulás.
- Meg sem próbáltad - jelentem ki nem vádlón, de a dicséretet elutasítva. Nem dicsőség olyan ellen nyerni, aki meg sem próbál tényleg legyőzni. Persze egyáltalán nem haragszom, ez csak egy játék, felesleges felhúzni magam rajta. De azért ne higgye, hogy nem vettem észre  
- Lepj meg -  mosolygok a kérdésére. Kíváncsi vagyok, mit talál ki, és apró kis bosszúnak sem rossz, hogy nem én mondom meg mit adjon. Hadd agyaljon egy kicsit.
Tovább sétálva a vásárban ezúttal az én szemem akad meg valamin. Nem hittem volna, hogy ilyesmi is van egy ilyen rendezvényen.
- Nézd - mutattam a gyönyörűen köttt könyvekkel teli, elképesztően hangulatosan berendezett kis bódéra. Néha jó ötleteik is vannak a programozóknak...

- Igen, persze - csóváltam a fejem, egyértelműen jelezve, hogy nem veszem be. - Szép lövés volt - jegyeztem meg, hogy tudja: tisztában vagyok vele, hogy ugyan olyan könnyedén el tudta volna találni a piros lufit még előttem. 
A hozzá fűzött megjegyzésre aztán elnevettem magam.
- Abban biztos vagyok - mondtam, aztán előálltam az apró kis bosszúmmal a jutalmam kapcsán. Kicsit meg is lepődik, ugyanakkor az is látszik, hogy máris agyal. Helyes. Csak törje a fejét. Én nem fogom túlságosan megkönnyíteni a dolgát az biztos.
- Jól hallottad - mosolygok rá ártatlanul, aztán tovább haladunk.
A figyelmemet hamar leköti a könyves kis bódé. Akito még mindig agyal, ezért nem is tud annyira a könyvekre figyelni. Ellenben én máris keresgetem, hogy van-e valami olyasmi, amit szabadidőmben szívesen olvasgatnék.  A felkiáltásra felemelem rá a tekintetem, és nem tudom megállni kuncogás nélkül látva azt az elégedett mosolyt az arcán. Tényleg így próbálja megúszni?
- Hm... - gondolkodom el, mintha megfontolnám a dolgot. - Nem, ezzel egyáltalán nem leptél meg - öltök rá nyelvet játékosan - De szép próbálkozás volt. - mosolyodok el vidáman, visszatérve a könyvekhez.
A mosoly viszont nem tart sokáig. Ahhoz képest, hogy kicsi a bódé... Mintha pontosan úgy találták volna ki, hogy az én legkedvesebb témáimmal kapcsolatos könyvekkel legyen tele... Az íjászat, a régi japán szokások, a tea, detektívregények... Hát hogy a fenébe tudnék dönteni, melyiket vigyem magammal... Az egész bódét meg csak nem vehetem meg... Arra pénzem se lenne.
Hogy a gondolataimat kicsit másfele tereljem, lopva Akitora pillantok, kíváncsian, hogy ő milyen könyveket nézeget. Nem találkoztam még Aincardban hozzám hasonló könyvmollyal, így megragadja a figyelmemet, hogy lehet, ő pontosan az.