Korona tér

- Meglehetősen - mosolyogtam együttérzéssel nézve Akito szemébe. A tekintetem viszont valamiért nem az együttérzésről árulkodott, hanem a kis huncutságról, hogy még kifejezetten élvezem is, hogy nyaggatom. Hiszen nem bántom gyakorlatilag, csak az idegeit húzom kicsit.  - Sínnek sínen vagy... Kérdés jó irányba-e, és nem-e rákötözve - nevettem a megjegyzésén.
Úgy tűnik megunta az agyalást, és a könyveket is szemügyre vette végre. Szóval fantasy. Amolyan könnyen élvezhető műfaj. Persze, nincs ezzel semmi baj, nekem is jópár darabja tartozik a műfajnak a kedvenceim közé.
Én magam is visszatérek a könyvek tanulmányozásához. Legalábbis... amíg meg nem kérdezi miket nézegetek. Ezúttal sikerül a nevetést mellőzni, csak mosollyal reagálom le a rémült arckifejezését.
- A nagymamám polcának fontos könyvei. Mindig azt mondta, az életről tanítanak. Ezeket olvasva mindig olyan, mintha ő is itt lenne mellettem - mondom, ahogy az igyekezete ellenére nem sikerül teljesen moderálnia magát, és eléggé lesajnáló véleményt jeleznek a szavai. Pedig a nosztalgia... fontos szempont lehet az ilyesmiben.
Mindenesetre mikor tovább húzza a dolgot, keresztbe fonom a karom, és úgy meredek rá.
Fél szemmel pislantok csak az előhúzott könyvre.
- Szerepelt annó a "ha több időm lesz" listámon, de sosem jutottam odáig, hogy elolvassam - válaszolok. Mostanság... nem is hagyok szabad időt magamnak az olvasásra. Jobban érzem magam, ha amennyire lehet, le van foglalva minden percem gondolatilag.
Mint ahogy most előre is fúrta az oldalam a kíváncsiság, mivel fog még próbálkozni, hogy meglepjen.
- Egész nap ácsoroghatunk itt, de elég egyhangú lenne, nem gondolod? - kérdezem, ellépve a kis bódétól, hogy valami más érdekesség után nézhessünk. Mármint.. Ő nézhessen,, én meg ezúttal megyek utána. A könyvek engem húztak ide, kíváncsi vagyok, mi ragadja meg az ő figyelmét.

A mosolyom kiegészül az arcomon alig észrevehető, halvány pírral. Persze, mert olyan fergetegesen ügyes vagyok.. Akkor nem tartana itt az életem... De azért... mások tényleg így látnak?
- Csak próbálj rávenni - kuncogtam a siránkozására.
Miközben csak megtörli az arcát, észreveszem a tavat, ami engem akkor is lenyűgözne, ha nem lenne éppen tökéletes a tervemhez.
- A lovaghoz szőke haj, és fényes páncél jár, nem? - vonom fel az egyik szemöldököm a meghajlásra. Az arcom vidámságot tükröz. Ha a lábamról nem is vesznek le, de tetszenek az efféle gesztusok, főleg, ha nem hatnak mereven erőltetettnek.
Ami a tavacska körüli párokat illeti... Ezért is volt tökéletes a terv. Ki gyanakodna egy "randin" a csónakázás közben ilyesmire? Sőt... bár megjegyzést nem tettem rá, de kifejezetten furcsálltam, hogy még nem volt egy randevúján sem hasonló program... Klisésnek mondjuk klisés, úgyhogy én is mellőztem, ha lehetett.
Számítottam rá, hogy nem lesz automatikus, hogy ne nála legyen mindkét evező. De egyszerűen azt nem hagyhattam. két evezővel túlságosan sokat tudott volna segíteni a csónak egyensúlyán.
Az arckifejezését látva, és hallva a véleményét... Elhalasztom a terv megvalósítását, bár az unottsága éppen kapóra jött volna hozzá.
- Tényleg nem látod a lányeget? - kérdezem hitetlenül. - A fák és virágok színei, az ég kékje fölöttünk - mutogattam a evezett dolgokra - A fények játéka az ágak között, a napsugarak csillanása a vízen - soroltam, igazából ezzel alkalmat is teremtve a tervem kivitelezéséhez. - Na meg a víz hőmérséklete is tökéletes - jegyzem meg, felbillentve a csónakot.
Fellökve magam a felszínre egy darabig majdnem nevetve nézem a kapálózást és a merülést. Ezeréves poén. Nem is tudna sem meglepni sem meghatni normálisan... De ahogy telnek a percek, és eltűnnek a buborékok... Csak a szemem elé kúsznak a fekete nevek megint... Nem lehet. Ilyen átok nem létezik. Nem.
Pánikolva merülök utána a vízbe, és amennyire erőmből telik hamar fel is húzom a felszínre, átdobva a karját a vállamon. Aztán pedig amilyen hamar lehet, a part felé úszok vele ami kissé nehézkes, tekintve, hogy a pániktól és a feszültségtől nem is tudok teljesen uralkodni a remegésen, ami el akar uralkodni a testemen.
- Kelj fel, hallod? - sóhajtom szinte közben. Mire kikeveredünk a partra, elszáll az energiám, így egy darabig mélyeket lélegezve igyekszem összeszedni magam.
Pedig gyanúsnak kellett volna lennie, hiszen a fulladás nem egészen így működik Aincardban... De a pánikól nem tudtam ilyen részleteken gondolkodni.

Igyekeztem megmutatni, hogy mit látok én szétnézve és miért mondom, hogy gyönyörű, ami körbevesz minket. De nem, azért nem gondolom, hogy ennyitől ő is látni fogja, ha eddig nem látta. Másként látjuk  a világot, de ez éppen így van jól.
Viszont mire kimondja, hogy szép vagyok (ami mosolyt csal az arcomra), már csobbanunk a vízben. Ami jó mókának, és szimpla poénnak indul. Ahol mondjuk én beborítom magunkat, ő meg cserébe lehúz a víz alá magával... vagy mit tudom én, bármi hasonló.
Ami történik, attól viszont még arról is megfeledkezem, hogy egy istenverte játékban vagyunk, ahol a természet törvényeit a programozás határozza meg, és a programozás azt diktálja, hogy itt, védett övezetben nem eshet bajunk. Maximum a víz nyeldesése kellemetlen. Nem, előttem hirtelen pontosan az a jelenet játszódik le, ami a valóságban lejátszódna, ha egy ilyen tréfa nagyon félresikerül. Meg a másik jelenet, ahol óvatlanságommal, és felkészületlenségemmel lehetőséget teremtettem, hogy megtörténjen a tragédia... Meg a harmadik, amikor makacsságom, és süketségem pixelfelhőben végződött...  Nem hagyhattam megismétlődni egyiket sem!
A riadalmam pedig csak fokozódik, hogy még akkor sem mozdul meg, mikor kiértünk a partra...  Egyre sötétebb gondolatok lüktetnek a fejemben, ahogy a légzésemet rendezem... Én akarok vigyázni másokra? Felelős lenni egy céhért? Hogy gondoltam, mikor csak veszélybe keverem a mellettem lévőket? Még közel sem kell állniuk hozzám...
"Hol marad a szájon át lélegeztetés?" A hangra ökölbe szorul a kezem, és hirtelen a fejem is kitisztul. Játszott. Végig játszott. Egy Nyamvadt Csókért...?
Nagy levegőt veszek, hogy ordítsak. Hogy orrba verjem ezért az ostoba tréfáért.
- Idióta - mondom végül, egyáltalán nem ordítva, és hozzá sem vágva semmit. Még egy apró pofont sem kap. Helyette megnyugodva, mostmár szabadon lélegezve mélyeket hátradőlök a tópari fűbe. a csendes korholás pedig legalább annyira szól magamnak is, mint neki. Figyelnem kellene az olyan Apró részletekre, mint hogy Aincardban vagyunk...

- Igen, Te. - Felelem egyszerűen. Meg én is. Akito mert úgy gondolta, jó poén lesz ez... Én meg minden másért az eset kapcsán.
- Meg ne pró... - mondanám, ahogy a pólójával fölém lép... Nem kell zseninek lenni, hogy tudjam mire készül. Ellenben gyorsabbnak kellene lennem, hogy meg is akadályozzam, hogy újra eláztassa az éppen száradni kezdő ruhámat.
Egy darabig a sóhajtáson kívül nem reagálok máshogy. Nagyon vicces.
- Örülök hogy jól szórakozol. -  forgatom meg a szemem, és szerencsére amúgy is eléggé ki van pirulva az arcom még, hogy ne legyen feltűnő a pír a megjegyzése miatt. Aztán felülök, és a ruhám csavargatása helyett a menümből két kattintással száraz ruhát veszek magamra. Nem is figyelem mit, így az eddiginél lengébb ujjatlan kerül rám.
Közben Akito is letelepszik mellém, és egyébként teljesen természetesen rákérdez, hogy mi történt az előbb.
- Halálra rémítettél - fonom karba magam előtt a kezem. Nem igazán van kedvem ennél is jobban feleleveniteni az emlékeket. - De nem a te hibád - vakarom meg a halántékomat. - Kicsit... túlreagáltam a helyzetet. - nézek rá, megpróbálva mosolyogni... ami nagyjából egy pillanatig sikerül gond nélkül. Tovább pedig nem is erőltetem magamra. Helyette, ha nem akadályoz meg benne semmi, fel is álltam.
- Csináljunk valami viccesebbet - nézek egy nyújtózás után Akitora. Az én ötletem nem ért éppen jó véget, úgyhogy ő következik, hogy kitalálja mit csináljunk.
- Ha az ilyen helyeket nem szereted különösebben, akkor milyen helyen vagy szívesen? - kérdezek rá, A szokásosnál szószátyárabban folytatva a társalgást egy semlegesebb témáról remélhetőleg séta közben. Legalábbis addig, ameddig a figyelmem teljesen elterelődik a felszínre került emlékekről.

Nem viccből próbálom elterelni a témát, és nem viccből mondom is, hogy nem akarok beszélni róla.  Hiába néz így rám... Könnyen beszél, ameddig fogalma sincs róla, mi kattog a fejemben, túl gyakran, és leginkább olyankor, amikor nem akarom, és nem szabadna.
- Tudni akarod, ameddig nem kezdek mesélni. - vonok vállat, és mivel elmerül a vízben újra, nem folytatom a mondatit, csak magamban. Utána  már ásítozna, és azt várná, hogy fejezzem végre be a szövegelést.
Szerencse, hogy nem öltöztem át újra, mert már megint a vízben találom magam. Ettől már kifejezetten morcos vagyok. Nem a legkellemesebb vizes ruhában úszkálni egész nap... de mire ennek felszínre evickélve hangot adnék, ott találom magam a partnak szorítva. Akarnék én kicsúszni a karjai közül, és a háta mögé úszni... de ahhoz sem igazán van helyem. Szóval megpróbálom eltolni magamtól, hogy legyen. Zavar. Nagyon zavar ez a közelség. Nem okoz olyan pánikot, mint miután egyedül maradtam a játékban... de zavar.
És tekintve, hogy nem hagyja, hogy biztonságos, kényelmes távolságot csináljak magunk közé... feltételezem, hogy pontosan tudja, és szándékosan csinálja. Összepréselve az ajkamat a fejemet is enyhén oldalra fordítva sütöm félre a szemem. Bolond, rámenős, makacs tökfej.
A finom követelésre nézek csak vissza a szemébe, egyenesen kihívó tekintettel, felszisszenve a harapásra.
- Mert mi lesz, ha nem mondom el? - kérdezem. Lassacskán a makacsságom is hajtani kezd, hogy azért se hagyjam magam. Egy darabig ha nem szólal meg, csak bámulok a szemébe, eltántoríthatatlanul. Azt gondolja, majd ha kényszeríteni akar, beszélni kezdek? Kinél működött ez? Mert hogy én nem ismerek olyat, aki erre egyszeriben varázsütésre megnyílik, az biztos.

Nagyot sóhajtottam. Nem erről van szó... Persze elmondani nem tudtam, és igazából a kifogásaim is kezdtek egészen kifogyni, hogy miért nem akarok beszélni neki a dologról.
Ha leül mellén, és még egy kicsit nyaggatt... valószínűleg beszélni is kezdtem volna. De nem ezt tette, hanem berántott a vízbe, és nekiszegez a partfalnak. 
Nem. Mostmár csak azért sem fogok beszélni neki. Látom én mennyire böki a csőrét a dolog... Szeretném is tudni miért. De nem így. Nagyon nem így.
Azt viszont ki akarom deríteni, hogy hogy gondolta ezt a dolgot? Itt töltjük a hátralévő életünket, így, ha nem beszélek?
A közlésre, hogy nem fog leállni, keresztbe fonom a karom. És úgy is maradok, pár pillanatra elfelejtve levegőt venni.
Fogalmam sincs a rendszer mennyire engedni érezni az ilyesmit, de ha engedi, akkor talán észreveszi, hogy a pumzusom az egekbe szökött. Minden idegsejtem üvölt, hogy ennyire soha, senkinek nem szabadna közel kerülnie.
Így, kissé amúgy is sokkosan azért nem nehéz hideg nyugalommal, bàr kissé fátyolos tekintettel nézni rá.
Ahogy végül magához szorít, már biztosan érzi, hogy a lefojtani próbált feszültségtől a karom enyhén remeg. 
- Nem -  mondom halkan. Nem tudom... Talán érződik a hangsúlyból, hogy ott lenne még mögötte egy szócska: így. Nem így. Nem ilyen zsarolásra, nem ilyen helyzetben.
Ha ez elég, hogy végre elengedjen, kimászok a partra, a lábamat megint a vízbe lógatva. 
- 4 év alatt rengeteg játékos halt meg, vagy tűnt el. - szólalok meg pár pillanatnyi lélegzethez jutás után. - Céhtársak, barátok... egy-egy küldetés résztvevői... - folytatom, a víz felszínén játszó fényt bámulva, kifejezetten kerülve, hogy Akitora nézzek. - Volt aki az én hülyeségem miatt pixeleződött el. Megijedtem, hogy megint ez történik. - foglaltam össze tömören a poénjára adott reakcióm okát. Igen, a védett terület közepén. Igen, elég hülye vagyok. Ekkor viszont már keresem Akitot a tekintetemmel, hogy akar-e tovább kínozni, vagy megelégszik ennyivel válaszul.

Egyáltalán nem fogtam föl gonoszkodásnak amit Akito csinált... Csak hülye próbálkozásnak, hogy megszerezze amit akar. És nem is lépi túl azt a határt, amit már nem tudnék elviselni. Emiatt is éreztem volna kicsit gonosznak, és igazságtalannak, ha lógva hagyom a kérdést.
Nem kellene, de meglepetésszerűen ér, hogy kimondja, tisztában van vele, mit jelent az a 4 év, és az ez idő alatt történt halálesetek... És hogy nem vagyok egyedül a fontos emberek elvesztésével sem... Nem is olyan elviselhetetlen erről beszélni. Annyira.
Vállat vonok a dorgálásra. Hiszen már megtettem a butaságokat, egyel több, vagy kevesebb... A lényeg, hogy sosem sodornám veszélybe azokat, akik körülöttem vannak. Inkább meghalok. - Én úgy szeretnék ott lenni, hogy megóvjam, akit lehet - mondom magam elé.
Végül leül mellém, és tisztességesen rákérdez a részletekre. Én meg már nem ragaszkodom hozzá, hogy nem akarok beszélni róla, így mosolyogva, bár egyáltalán nem vidáman hátradőlök, a sint egén úszó felhőket vizslatva.
- Például hogy beléptem a játékba, és felkészületlenül, tudatlanul nyomozni kezdtem. A végén emiatt halt meg... - akadok meg egy kicsit, elbizonytalanodva, hogy hivatkozzak Takashira. Végül úgy döntök, nem ködösítem, ki volt ő. - ... a vőlegényem. Aztán pár évvel ezelőtt belekerültem egy furcsa küldetésbe, amiben nagyon fontos szerepe volt egy lánynak, én meg vakon ragaszkodtam hozzá, hogy védett területen belül beszéljek vele, és próbáljam megtudni amit kell. Hiába volt megrémülve, és akart volna kimenni a városból. Kiderült, hogy valami miniboss megszállta, és belehalt, hogy a védett vezet így kidobta őt... Alaposan elszúrtam... - húzom el a számat, majd próbálok kicsit megnyugodni, mert beszélni róla még mindig nagyon felzaklat. És ne is bezséljünk azokra, akiket talán meg tudtam volna védeni...

Elmondta.  És meglepően hamar meg is nyugszom. A franc egye meg, még jobban is érzem magam. Na persze ezt a világért sem mondanám ki. 
Felkönyökölök az első mondata közben. Ha nem folytatná a mondatot, akkor is rákérdeznék, hogy de?  Szóval hülye vagyok... Nyilván... Oké, igazából tudom. Azt nem értem, miért csodálkozik ezen Aincardban... 
Tisztában vagyok vele, hogy nem jósolhatom meg a jövőt... A saját hülyeségem alól viszont ez nem ment fel... Márpedig nem mondhatja senki, hogy ez a két eset nem az én hülyeségem volt. Nem én öltem meg egyiküket sem... de miattam haltak meg. Figyelnem kell a jövőben, hogy ne történhessen meg megint. Na meg... mellőzni a veszélyesé válható ökörködéseket... Mint az előbb a csónakkal.  
- Elég rosszul járt az Artes, mi? - sóhajtok, majdnem nevetve. Nem beszélek komolyan. tudom, hogy nálam sokkal alkalmasabb vezér is lehetne, de azt is, hogy megteszem ami tőlem telik, hogy a tagokat biztonságban tudjam. 
Viszont... felpiszkál a mondata a cserbenhagyásról.
- És nézzem végig, hogy valaki meghal, miközben megakadályozhatnám? Álmodik a nyomor - fonom keresztbe a karomat, kicsit az orromat is felhúzva, nehogy túl komolyan vegyen. - Nyugodj meg, nem vagyok teljesen megzakkanva. Eszemben sincs valami őrültség miatt eldobni az életemet. - teszem hozzá komolyan. Mióta ott a barlangban Ditto utánam kiáltott... Nehezen tudnám elfelejteni, hogy még mindig vannak olyanok, akik miatt óvatosnak, és megfontoltnak kell lennem. Hiszen szinte most is érzem a fahéj illatát!
Érdeklődve húzom fel a szemöldököm az utolsó két mondatra. Szóval csinos a hátsóm. Illetve... Mikor mondtam én, hogy egyedül vagyok... Vagy miről tud, amiről én még nem?

- Hogy érted? - kérdezek vissza. Miért jártam volna rosszul az Artesben? Hiszen a céh ad értelmet az életemnek. Okot, hogy folyamatosan küzdjek.És nem utolsó sorban lehetőséget, hogy folyamatosan lefoglaljam magam, és ne gondolkodjak a régi dolgokon.
Már másodszor pöcköl orron. Ezt már nem engedem csak úgy el, mint az elsőt. Látványosan megdörzsölöm a pöckölés helyét, mintha fájna.
- Nem tehetek róla, ha olyan szerencsétlennek látszol, hogy védett területen is bajod eshet - emelem meg tanácstalanul a vállam és a karom, egész picit nyelvet is öltve rá... Aztán hiába próbálom az újabb pöckölést védeni. Erre viszont már drámaian hátravetem magam, szenvedve a csúnya gonosz támadás miatt.
Nem is kelek fel, úgy hallgatom a céhünk bemutatkozását. Nem az én munkám, nem is az én ötletem volt. Cearso gondolta úgy, hogy visszatereli a céhez az eredeti irányába. Én pedig úgy döntöttem, ezt az irányt szeretném tovább folytatni.
- Ne engem kérdezz. Én csak egy buta liba vagyok csinos kis hátsóval - vonok vállat, de már a mondat végén kuncogok, és végül csak felülök, hogy válaszoljak rendesen is. Már ha hagyja.
- Az elődöm gondolatai. - jegyzem meg csendesen. - Azt jelenti, hogy nem felejtjük el, miből, és hogyan lett a céhünk az, ami most. - ezért is nem változtattam ezen a szövegen. - és a tapasztalatokat felhasználjuk, hogy olyan jövőnk legyen, amiben boldogan élhetünk - ecsetelem, egészen őszintén fénylő tekintettel, és mosollyal. - Ez lesz a mi vadi új dicsőségünk. Pont ezt szeretném én is elérni. Hogy a jövő boldogabb legyen - teszem hozzá, elhallgatva a mondat második felét: másoknak. Nekem valahogy... már mindegy. De ameddig tehetek érte, hogy másoknak szebb legyen a jövője, addig örömmel teszem is, amit ehhez kell.

Nem fárasztom magam válasszal. Mindenki ezt mondaná magáról. Még én is. Mert nem akarom, hogy aggódjanak miattam. Ezután gondolja, hogy beveszem ezt a maszlagot? Majd visszatérünk rá ha épségben kijutottunk.
Remélem nem nézi az arcomat, amit lassanként égni érzek a szemtelen megjegyzéseitől.
- És abban mi lenne az izgalom? A képzeletre is kell hagyni dolgokat - osztom meg vele a női nem egyik nagy titkát, amit a nagymamámtól tanultam. Igen, az uncsi, ajtótámaszos könyves nagymamámtól.
Végül csak a céhre terelődik a szó. Már meg sem lepődök azon, hogy úgy fogadja, mintha valamiféle gyerekes, vagy épp szentimentális marhaságot mondanék. 
- Az első lépés, hogy kinyissuk ennek a nyamvadt börtönnek az ajtaját. Nem a mi céhünk van leginkább felkészülve erre, úgyhogy mi igyekszünk azokat támogatni, akik máskülönben ki lenének szolgáltatva a rendszer kénye-kedvének képtelenül megvédeni magukat.  Még sok dolgom van, hogy ezt a lehető legjobban csináljuk. - magyarázom kicsit, mert való igaz, hogy eddig általánosságban beszéltem, nem a saját konkrét véleményemet kidomborítva.

-Mutass valakit, aki szeretné, hogy én legyek boldog - kérdezem kényszeredettel felkuncogva. Nem, nem azért mert én nem tudok ilyet. A játékban is, még életben. De nem hiszem, hogy ismeri a kapcsolatrendszeremet, szóval csak nagy a szája. És kíváncsi vagyok mire fel.
Kíváncsian nézek rá, amikor kérdezni akar. Ki vagyok én, hogy megtiltsam neki? Kérdezni mindig szabad, maximum válasz nem fog érkezni. A kérdésre aztán először elkerekedik a szemem. Aztán próbálom visszafojtani a rámtörő nevetést. Vagy egy percig sikerül is, de aztán  görcsberándulva nevetek. 
- Nem bonyolítod túl a dolgokat, ugye? - kérdezem, ahogy lassan úrrá leszek a nevetésen. - Pedig ez nem működik ilyen egyszerűen - mondom azért még mindig küzdve a nevetéssel.
- Oh, szóval ezt nevezed próbálkozásnak - gondolkodom el, piszkálódva kicsit. Milyen nő lennék, ha ilyen egyszerűen adnám magam?