Korona tér

Beletelik pár pillanatba, mire a fiú észreveszi hogy nézem. Ez elég nekem kicsit végigmérni: Európai srác hosszú sötétbarna hajjal lófarokba fogva, és enyhe túlsúllyal. Nincs sem ijesztő, sem félelmet keltő megjelenése, úgyhogy nyugodtan figyelem, ahogy észreveszi, hogy nézem. és felém fordul. Ma jó hangulatom van, és nem akartam feladni ezt, amihez segítség volt, hogy nem adott okot az aggodalomra ez a srác. Mikor felém fordul igyekszem az arcát is alaposan megnézni, mert az is sok információt rejthetett. A szeme vörös, és mintha valamiféle fájdalmat, letargiát látnék benne… Nem tudom ezt hova tenni ezen a gyönyörű helyen...
- Szia - válaszolok a fiú köszönésére. Abból, hogy így köszönt azt a következtetést vonom le, hogy miattam ácsorgott itt. - Segíthetek valamit? - kérdezem félig-meddig értetlen, félig-meddig kérdő tekintettel. A mosolya rám is kezd hatással lenni, de csak akkor mosolyodom el én is, amikor figyelmeztet a nyílt helyen alvás veszélyeire. Nem mintha nem venném komolyan, de hát csak félig aludtam, és őt is észrevettem amikor megállt.
- Köszönöm az aggodalmadat - reagálok szavaira az említett mosollyal. Gondolkozom egy darabig, hogy hozzá tegyek-e valamit, vagy ennyiben hagyjam a dolgot, de feleslegesnek érzem az orrára kötni, hogy nem voltam olyan óvatlan, mint ahogy az tűnhetett. - Ezért álltál itt? - kérdezem csodálkozva, mikor összerakom, hogy ez lehet az oka, hogy már negyed órája ácsorgott a padtól nem messze. Ennyire gyámoltalannak néznék ki? Részben megmosolyogtató, részben elkeserítő gondolat… Tudok én vigyázni magamra, és örülök, ha ez látszik is kívülről. Persze a feltételezés nem sértett, hiszen női hiúságomnak mégis csak bókolt, hogy arra késztettem, megvédjen.

- Egyébként Chakna vagyok – mutatkozom be végül hálám jeleként.

Nem, nem szeretnék semmit, csak ahogy megláttalak eszembe jutott valaki, aki mindig ilyen felelőtlenül heverészett, és aztán... Aztán nem is történt vele semmi komoly. De történhetett volna.
Tudom nem jó példa, de biztos vagyok benne, hogy csak azért van ez így, mert sohasem gondoltak arra, hogy érdemes lenne bármit is csinálni... Mondjuk most, hogy a kiképzősök már erre a szintre is feljöhetnek talán itt se fenyeget hasonló veszély. De ha zavar a jelenlétem, el is mehetek.

Bemutatkozott. Pedig még alig ismerjük egymást, és fogalmam sincs, hogy fogunk-e még találkozni ezek után. Ez azonnal felvet egy problémát.
Egy újabb név. Fogalmam sincs, hogy ezzel most mit kezdjek. Ha nem jegyzem meg és később találkozunk, abból biztos nagyobb probléma lenne, mintha most megjegyezném, de soha többé nem találkoznánk.
Alapjáraton én is azonnal erre gondolnék. Viszont....
Minél több nevet jegyzek meg aminek nem tudom hol van a gazdája, annál nagyobb eséllyel megy el a kedvem az itt léttől. Már így is rengeteg ember körül forognak a gondolataim.
Nem is véletlenül akartam elvállni egy jó időre a Vigotól. Rendbe kell szednem a gondolataim.
Ráadásul illik viszonozni egy ilyen gesztust. Gondolkodás nélkül válaszoltam.
-Üdvözletem Chakna, én pedig Árnyék vagyok.
Fogalmam sincs, mért azonnal a farkas nevét mondtam, akit nagy nehezen sikerült magamhoz édesítenem, de így is jó. Lényegében nem is hazudtam nagyot, hisz szerintem én vagyok az egyetlen, aki valaha ezt a nevet használta, bár sok ezer ember közül ezt nehezen tudnám bebizonyítani.
Eldöntöttem. Mostantól ezt a nevet fogom használni, ha nem akarom felfedni a valós kilétem.

Visszafogottan kuncogok, amikor elmeséli, hogy eszébe juttattam valakit, akinek nem lett semmi baja, pedig állandóan így heverészett. Úgy látom tényleg aggódott, és úgy érzi komoly veszélyt rejt magában az efféle felelőtlenség, csak maga sem tudja, hogy jogosan tart-e ilyesmitől... 
- Lehet, hogy ennek az illetőnek is akadt egy őrangyala - kacsintok rá. Igen, most leginkább egy őrangyal jut eszembe róla... és kicsit reménykedem, hogy azt a fura búskomorságot, amit éreztem felőle, kicsit enyhíteni tudom azzal, hogy ezt felé is jelzem... Bekapcsolt az a rossz(?) tulajdonságom, hogy ha komor embert látok magam körül, amikor jó kedvem van, akkor nagyon szeretném felvidítani...
- Ezt hogy érted? - kérdeztem a kiképzősökkel kapcsolatos mondatára... Én is az vagyok, de miért csökkenti a veszélyt, hogy már "kiképzősök" is feljöhetnek ide? Vagy csak a front feljebbjutására gondol? Ezek szerint a fronton jelentik egymásra a legnagyobb veszélyt a játékosok? A gondolat persze rögtön tovább fonódik a gondolataimba... Takashi a fronton lehetett? Sosem gondolkoztam még ezen... De ha így van, akkor a gyilkosa is valahol ott lehet... Vagy akárki, aki tudhatja mi történt... De ma túl jó kedvem van ezen rágódni, úgyhogy inkább visszatérek térek a srác tanulmányozásához. 
- Ami azt illeti, nem zavarsz - mosolygok rá, és kicsit arrébb húzódom a padon - Ha gondolod, le is ülhetsz. Nem lehet kellemes ennyit ácsorogni - ajánlom fel neki a lehetőséget. Elég sok hely van a padon, így nem kellene egymáshoz túl közel lennünk akkor sem, ha leül.
 Árnyék... hm... érdekes név. Egy alkalommal szívesen meghallgatnám, hogy miért választotta ezt a nevet. De tolakodni nem akarok. Kivárom, hogy vagy ő maga mondja el, vagy pedig hogy egy alkalmasabb helyzet adódjon megkérdezni.
- Üdvözletem Árnyék - biccentek a fejemmel, mosolyogva a bemutatkozásra. Észlelek egy halvány jelet, hogy valamit nem mond el, de hát én sem kívánom az odakinti nevemet felfedni, és még sokminden mást sem, úgyhogy nagy jelentőséget nem tulajdonítok neki.

-Őrangyala? Neki?
Megengedek magamnak egy halk és rövid kuncogást, ha egyszer már neki is sikerült valami vicceset kicsikarnia.
-Az őrülteknek nem kell őrangyal, nem halnak meg ők anélkül sem. Ott voltam, mikor az a szerencsétlen fogta magát és átúszott a folyamló forró láván. Aztán meg vissza. Csak azért mert volt valami a túloldalt, amit mindenáron meg akart nézni.
Érdekes dolog saját magadról külső szemlélőként beszélni. Az biztos, hogy nem tudnám sokáig csinálni.
-Ne érts félre. Nekem semmi bajom nincs a kiképzővel, se azokkal, akik használatba veszik a szolgáltatásait. Mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy azt az utat válassza, amelyik szimpatikusabb lenne neki. Sosem éreztem magam többnek, csak azért, mert én saját magam szenvedtem végis a szintek között.
Viszont, ha vannak olyanok, akik nem a Kezdetek Városában próbálnak lecsapni az áldozatra a könnyű préda reményében, azok már valószínűleg nem pár aranyat remélnek a sikerük zálogaként. Mivel esély van a kiképzősök és a nem kiképzősök jelenlétére, aki rossz szándékra adja a fejét, vagy beveti magát a könnyű haszon reményében, de csalódnia kell, és olyan pottan a hálójába, akinek nem olyan könnyű elterelni a figyelmét, vagy történhet az ellenkezője is. Felállít egy bravúros csapdát, hogy félrevezessen egy viszonypag jobb felszerelésekkel bíró egyént, erre jön egy komisz kiképzős és az egész tervet elpazarolta valami soványka kis vigaszdíjra. Szóval inkább jobban járnak, ha olyan szinen vadásznak, ahol inkább csak kezdők, vagy csak profik vannak. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem árt óvatosnak lenni. Tudod, jobb félni, mint megijedni.
Mindezek után felkínál egy helyet a padon.
-Ami azt illeti, igazad van.
Adok helyeslést a kijelentésére. Majd elfoglalom a helyet, amit felszabadított nekem. Megpróbáltam úgy helyezkedni, hogy ne zavarjam a kényelmét, de közben őt és a teret is figyelhessem a lehetséges veszélyekre felkészülve.

Van valami furcsa abban, ahogy erről a bizonyos illetőről beszél… De nem tudok rájönni hogy mi…
- Hát igen veszélyes a kíváncsiság – kuncogok én is, arra gondolva, hogy tulajdonképpen nekem is milyen szerencsém, hogy a kíváncsiságom miatt nem kerültem még kellemetlen, és veszélyes helyzetbe… - De tudod, aki kíváncsi, az mindig talál valami érdekeset, sosem unatkozik, és ritkán van ideje rágódni dolgokon – legalábbis, én így tapasztaltam… Egy apró árnyék átsuhanása az arcomon talán jelzi, hogy tisztában vagyok vele, hogy van, amikor az embert annyira maga alá temetik az emlékek, hogy a kíváncsiság sem rángatja ki a depresszióból… Ó, de még milyen jól tudom…
A kérdésem úgy néz ki egyfajta védekezésre készteti… Pedig meg sem fordult a fejemben, hogy baja lenne a kiképzősökkel, velünk… Ő is tudja, hogy mindenkinek meg van az oka, amiért úgy tesz, ahogy… Egy apró bólintással jelzem, hogy értem már, mire gondolt.
– Más is mondta már, hogy nem árt állandóan résen lenni – mosolygok rá barátságosan az ismert mondásra reagálva – De aki folyton fél, nem igazán tudja élvezni az apró szépségeket. – Nem mintha nem lennék óvatos… De vannak olyan napok, mint ez a mai nap is, amikor egyszerűen belesüppedek a környezet szépségébe, egy ehhez hasonló gyönyörű tér látványába, és az óvatosság kissé háttérbe szorul.
Mosolyogva fogadom, hogy elfogadja a padon felkínált helyet. Ez azt jelenti, hogy nincs ellenére a további beszélgetés. És minél többet beszélgetünk, annál több lehetőségem adódik megismerni valamennyire, és ezzel együtt pedig kicsit talán felvidítani is.  
Szélesebbre húzódik a mosolyom, amikor látom, hogy igyekszik mindenre egyszerre figyelni… Alaphelyzetben én is hasonlóan tennék, sőt, igazából ami azt illeti most is igyekszem figyelni a környezetet, de a mai nap valahogy nincs kedvem túl sok energiát belefektetni ebbe... Kicsit megint belemerülök a látványba… De néhány pillanatnyi csend után már meg is szólalok.
– Szereted a telet? -  Nem túl izgalmasnak tűnő kérdés, csak a tájról jut eszembe, de a beszélgetést tovább viheti.

Kezdek egy kicsit fellazulni, persze még mindig bennem van egy kisebb görcs, hisz mégnem sikerült feldolgoznom a múltat, de egy halvány mosolyt megengedek magamnak, mikor visszaemlékezek, milyen is voltam én annak idején. Mennyire őrült... mennyire egyszerű és egyenes... és gondtalan.

Talán már sosem leszek a régi, de ezek az emlékek nem fognak elkopni.

Az utazás a lávában, Shakan megmentése, Cézár újraölése, Marie kiszabadítása a kötél elharapásával, a hatalmas zuhanás Timi hátáról, az elveszett menyasszony meg nem találása...

Istenem, egyes dolgok milyen régen is voltak. Azóta rengeteg dolog változott. Köztük én is, így tőrténhetett meg a következő esemény:

A kérdés után elmerengtem kissé, majd elfordulok és a két kezemet összekulxsolva, a két térdem közé ejtve nekikezdtem az alábbi monológnak:

-A téllel nincs semmi bajom. Viszont amit itt látunk az nem a valódi tél. Ez csak egy nagyon torz tükre a valóságnak. Egy, vagy esetleg több őrült ember pontokból és vonalakból kreált hazugsága, ami arra hivatott, hogy elfelejtsük, ez nem a valódi világ.
Szörnyű szavak ez tőlem arról az emberről, akire annak idején felnéztem, de ez még azelőtt volt. Azelőtt, hogy.. "az" történt volna.
Megráztam a fejem...
-Sajnálom. Sok dolog történt az elmúlt időszakban, ami nem igazán tette kellemessé az ittlétemet. Anyira viszont még nincs elegem annyira a dologból, vagy csak nincsenek olyan tévképzeteim, mint másoknak.

Elcsendesedtem ez nem hangzott valami bizakodó kezdésnek.

-Mit szólnál valami más beszédtémához, hogy viszonyulsz mondjuk a pókerhez...

Ez nagyon hirtelen és erőltetettnek hangzott, mert az is.
Csak próbáltam valami passzívtémával elterelni a figyelmemet, és rr vigyázni, hogy nelegyenújra ilyen érzelemkitörésem.

Néhány pillanatra Árnyék elmerül az emlékeiben, én pedig nem zavarom meg ebben. Néha éppen ez segít, hogy azután tovább lépjen, és az emlékek béklyójától megszabadulva az az önmaga tudjon lenni, akivé éppen a történtek formálták. Nekem ehhez ez a 4 hónap úgy tűnik csak nagyjából volt elég. Még mindig többször merülök el a múltban, mint szeretném. Elmosolyodom a gondolatra: De hát ez egyre többször jelenti azt, hogy a boldogságra, és a legkedvesebb pillanatokra emlékszem, ahelyett, hogy a tragédiák elevenednének meg bennem. Ez a mai szép nap is pontosan erre ösztönöz, bár hogy társaságom lett, az ebben megakadályoz, ami pozitív, hiszen mégiscsak jobb a jelenben élni.

Ejha, még a szokásosnál is jobban telve vagyok vidámsággal, és optimizmussal. Bárcsak eltarthatna ez a nap jó sokáig…

Máskor a kérdésemre adott válasza talán lelombozna.  Ma viszont nem tudja megtörni a jókedvemet.
– Engem éppen az emlékeztet rá, hogy ez nem a valódi világ – reagálok mosolyogva – hogy néha túl szép ahhoz, hogy az legyen. Például itt van ez a tér. A való világban én még nem láttam ennyire szép díszítést, ilyen hihetetlen választékot, és nem sugallt még egy ilyen vásár ekkora karácsonyi békét. Ez odakintre valahogy túl tökéletes – egészítem ki a mondandómat. – De kevésbé lesz szép tőle, hogy nem a való világban van?

– Nincs miért bocsánatot kérned.- rázom meg én is fejemet, még mindig vidáman mosolyogva – Megértem, hogy történtek olyan dolgok, amit nagyon nehéz elfogadni – nézek rá megértően. Egy teljesen egyszerű, és hétköznapi kérdést tettem fel, a válaszból ehehz képest rengeteg mindent megtudtam. Például: Valahogy úgy viszonyul Aincardhoz, mint ahogy én, mielőtt Shuval találkoztam... Ami azzal az információval együtt, hogy ránézésre tapasztalt játékos, érdekes kérdéseket vet fel... Többek között egyszerűen azt, hogy mi történhetett vele, ami ezt a gondolkodásmódot hozta magával? Illetve, hogy mennyi igazságalapja lehet, ha egy látványosan tapasztalt játékos is így gondolkodik...

Egy pillanatra meghökkenek azon, ahogy hirtelen beszédtémát vált, de a mai napra jellemző jókedvvel bólintok rá. Azzal egészen biztosan nem segítek, ha erőltetek egy témát, amiről nem akar beszélni. Szívesen meghallgattam volna a történetét, mert sokszor az segít a legtöbbet, ha kibeszéljük magunkból a történteket. De nem várhattam el tőle, hogy egy idegennek kezdjen el mesélni.

– Az attól függ – gondolkodom el kicsit mosolyogva – Ha pénz a tétje, akkor nagyon veszélyesnek, és felelőtlen dolognak tartom a játékot. Egy baráti társaságban, komoly tét nélkül viszont kifejezetten szórakoztató tud lenni – foglaltam össze röviden a gondolatokat, amik a pókerről eszembe jutottak. - Neked milyen a viszonod hozzá? - dobom vissza a kérdést.

A lány próbálkozására egy kicsit megenyhülök. Mármint már biztos nem látja rajtam azt az elgyőtört arcot, amit még pár perce láthatott. Az is igaz, hogy az ilyen változások nem mennek egyik pillanatról a másikra, és még mindig ott van a kétely a szívemben, így nem voltam teljesen pozítiv hangulatban, de a lány sugárzásából rám is átragadt egy kevéske...

-Igazad van. Nem érdemelte meg azt, ahogy beszéltem róla. Még ha igaznak és jogosnak is tartom a kijelentésemet, akkor se... Viszont maga ez a világ sem tökéletes, megvannak a saját hibái.

Erről viszont most inkább nem beszélnék, főleg nem olyannal, akivel most találkozok először. Ha elég sokáig megmarad, akkor úgyis észre fogja ő is venni ezeket a hibákat.

-Ha megengeded, szeretnék ismét válaszolni a kérdésedre, elvonatkoztatva arról, hogy az idelenti, vagy a valódi világról beszélünk. Mint ahogy mondtam, szeretem a telet. Az olyankor keletkező hó nem válogat, hogy kinek az udvarába esik le. Ilyenkor jobban úgy érzem, hogy minden ember egyenlő, és a legzordabb időben lehet látni a legtöbb embert, aki önzetlenül segít másoknak. Ráadásul a téli hideg ellen sokkal egyszerűbb védekezni, mint a nyár kánikulájával szemben.

Majd nyugodtan fogadta a hirtelen témaváltásomat. Mondjuk a kiborulásom után már nem is igazán csodálom.

-Én nem szeretem a pókert. Szerintem a pókerben túl nagy szerepet játszik a szerencse, és az, hogy mennyire ismered azokat, akikkel játszol. Sokkal jobban szeretem azokat a játékokat, ahol nem kell találgatnom, hogy milyen esélyei vannak a másiknak. Mint például a sakk. Persze ott is tudni kell az ellenfél fejével gondolkozni, de azon nem, hogy mit lát vagy láthat a másik, hiszen az állások mindenki számára teljesen egyértelműek.

Kicsit jobb hangulatra sikerült derítenem Árnyékot, aminek örülök, így nekem is még jobb lesz a kedvem. Persze abba nem hagyom az óvatos próbálkozást, hiszen messze nem sikerült még felvidítanom, de legalább már kevésbé komor.

– Nem mondtam, hogy a kijelentésed nem teljesen jogos – rázom meg a fejem mosolyogva a szabadkozására. Egyáltalán nem kötekedni akarok, csak rámutatni, hogy nincs miért szabadkoznia. És most is igaza van. Messze nem tökéletes ez a világ… De mit is várunk, hiszen emberek alkották, és emberek élnek itt… Nem is lehetne tökéletes.

 A második válaszából megint érdekes információt tudok meg. Zavarja az egyenlőtlenség a társadalomban.  És hogy aki meg tudná tenni, az nem segít a rászorulóknak… Valahogy én is így érzek, csak éppen nekem a tél mást juttat eszembe. Ami pedig a nyári meleget illeti, na azt kifejezetten nehezen tudom elviselni.

– Nekem a téli hó a tisztaságot juttatja eszembe – osztom meg vele az én véleményemet – Mintha minden mocsok eltűnne a világból – teszem hozzá, mosolyogva.

 A pókerrel kapcsolatos véleménye hallatán kezd egyfajta tisztelet formálódni bennem Árnyék iránt. Kifejezetten érdekes, ahogy a világot szemléli, de józanságról, és erős igazságérzetről tanúskodik. A szememben pedig mind a kettő tiszteletre méltó tulajdonság.

– Ezek szerint te inkább a nyílt játékokat kedveled, ahol mindenki számára egyértelmű, hogy kinek mi áll rendelkezésére a játékhoz – összegzem a kialakult véleményemet, félig-meddig magamnak. Az biztos, hogy egy pókerparti alapján nem mondhatom, hogy azért nyertem, mert én voltam a jobb. Egy baráti összejövetel keretében viszont talán éppen ezért előnyös, hiszen senkinek nincs oka kevesebbnek érezni magát, ha veszít, mert nagyrészt a szerencsén múlik a dolog. – Mi a véleményed a többi kártyajátékról? – fűzöm tovább a témát.

Örülök, hogy ilyen hamar elfogadta a hirtelen témaváltásomat, és nem kényszerít arra, hogy arról beszéljek, amiről nem akarok. Szerintem nem állok készen arra, hogy ilyen dolgokról beszéljek egy idegennek, egyszer talán, ha esetleg jobban megismerjük egymást, akkor lehet rá esély, hogy beszélek róla, de addig inkább kerülném a témát. Nem is tudom mért nyom ilyen nehéz súlyt a lelkemre valami, ami már legalább fél éve történt. Persze volt előtte egy sokkal jobb időszakom, ami az egyik pillanatról a másikra véget ért, de ha folyton a múlt elvesztése miatt kesergek, akkor nem fogok tudni a jelenben élni. Pedig én racionális embernek képzeltem magam, soha nem gondoltam volna, hogy ennyire el tudnak ragadni az érzések. Már kezdem kapizsgálni, mire is akart Shu utalni azon a napon, csak akkor még nem értettem...

Veszek egy megkönnyebült sóhajt, majd válaszolok a lánynak.

-Igen, jobban támogatom azokat a játékokat, amik egyenlő eséllyel kecsegtetnek. És ha nincs is sikerélmyényem az elvesztett mérközésből akkor is tudok tanulni, és a következő alkalommal felkészültebben állhatok a kihívás elé.

A kérdés viszont komplikáltabb, mint ahogy első pillanatban gondolná az ember.

-Ha megkérhetlek pontosítanál a kérdéseden. Hisz kártyajátékból is létezik ezer meg egy fajta, amit ismerek, ezer és egy fajta, amit csak hírből ismerek, de sose játszottam, aztán még egy ezer és egy fajta, amiről esetleg még fogalmam sincs. Ha most elkezdeném sorolni az összes kártyajátékot, amit ismerek, és mindegyikről elmondanám a véleményem, akkor ülhetnénk itt napokig, és lehet, hogy olyan játékok is szóba kerülnek, aminek a milétéről eddig még fogalmad se volt.

A mai nap olyan, hogy teljesen mindegy miről beszélünk. Legalábbis ameddig nem ütközünk olyan témába, ami Árnyék búskomorságát erősíti. Hogy ezt elkerüljük, figyeltem a rezdüléseit, hogy lehetőleg az első jelnél kiszúrjam, ha mégis ilyen téma merülne fel. Eddig nem lettem figyelmes egy ilyen jelre sem. Majd, ha bizalmat szavaz nekem, és el akarja mondani, akkor örömmel meghallgatom, mi nyomja a lelkét, de pontosan tudom, hogy messze nem vagyok ebben a helyzetben.  Úgyhogy csak annyit teszek, amennyit tudok: próbálom a saját vidámságommal elűzni kicsit a rosszkedvét. Nem látványos sikerrel, de lassacskán azért úgy néz ki, eredménye van a dolognak.

A megkönnyebbült sóhajt észreveszem, de egy mosolyon kívül nem jelzi ezt semmi.

Az érvelésére bólintok. Teljesen igaza van. Semmi jó nincs abban, amikor pusztán a szerencse miatt veszít vagy győz az ember, nem pedig „tisztességes küzdelemben” kerekedik felül, vagy marad alul. Előbbi esetben a győztes hamisan érzi jobbnak magát, a vesztes pedig nem tudja elfogadni, hogy gyengébb lett volna. Utóbbi esetben viszont a vesztes őszinte elismeréssel tud gratulálni a győztesnek, aki viszont tisztelni tudja ellenfele teljesítményét. Így mindketten épülnek a játszmából. Legalábbis ideális esetben…

– Igazad van. Egy baráti játék esetén viszont sokszor inkább az a fontos, hogy közösen jól érezzük magunkat, mint az, hogy tanuljunk. – vázolom mosolyogva az én meglátásomat. Közeben pedig megállapítom magamban, hogy igencsak mély gondolkodású személlyel hozott össze a sors. Ez pedig a szememben tiszteletre, és megbecsülésre méltó tulajdonság.

Alátámasztja ezt a megállapítást az is, ahogy a kérdésemet fogadja. Meglátja a kérdésben a komplikációt, amit eredetileg végig sem gondoltam.
– Nem gondoltam konkrét kártyajátékra – válaszolok, megint mosolyogva – csak úgy általában, mint fogalom a kártyázásra. Canasta, Kent-kupé, durak, blackjack, és a többi. –  sorolok fel egyet-kettőt, példának.

Közben ahogy közeleg a naplemente, szép lassan elkezd a tér elcsendesedni. Pedig, még azért bőven van idő addig.

-Mint mondtam, rengeteg kártyajáték létezik, viszont azokat a játékokat, amikben a szerencse nagy szerepet játszik nem szeretem. Ezért nem szeretem például a kockás játékokat se. Az mondjuk az igaz, hogy mig a kockás játékokban egy a hathoz az esélyed a sikeres dobások többségéhez, ami szétoszolhat többfelé, ha esetleg többféle dobás is jó lehet neked. Ez az esély még mindig nagyobb, mint a pókerban, ahol egy specifikus kártya kihúzására az esetek többségében egy az ötvenkettőhöz az esélyed, és még akkor sem biztos, hogy erősebb a kezed, mint a másiké. Pontosan ugyanebből a szempontból a Black Jack sem játszik nálam. Ráadásul ott még csak nem is egy paklit használnak, hanem többet. Persze hihetnéd, hogy mert több van egy kártyából, nagyobb esélyed van kihúzni egy megnevezett kártyát. Ami totál nem igaz. Egy darab pikk ászt ugyanazzal az eséllyel húzol ki egy teljes pakliból, mint két teljes pakilból, kettő a száznégyhez, ami teljesen megegyezik az egy az ötvenkettőhöz aránnyal. Viszont jön a csavar, a Black Jackban nem egy lap kell neked, hanem legalább kettő. Lehetőleg egy ász és egy tizes értékű. Tehát a tizes, vagy valamelyik figura. A király, a dáma, vagy a bubi. Egy pakli esetében ez négy lap az egyik oldalt, és tizenhat a másikon. Tehát van négy az ötvenkettőhöz esélyed, hogy az első lapod ász lesz, és már kihúztál egy lapot. Tehát következő ötvenegy lapból neked pontosan tizenhat darab, ami megfelelő, és mivel ez a két feltétel függ egymástól ezt a két esélyt össze kell szorozni. Négy az ötvenkettőhöz szorozva tizenhat az ötvenegyhez, ami egyenlő...
egy kis gyors számolás.
-Hatvannégy a kettőezer-hatszázötvenkettőhöz. Harminckettő az ezerháromszázhuszonhathoz. Tizenhat a hatszázhatvanháromhoz. Ezt az arányt jegyezd meg. Ugye ezt megcsinálhatnánk még egyszer más számokkal, hisz huzhatjuk előbb a tizest, után az ászt, de az egyszerűség kedvéért ezt hanyagoljuk, maradjunk annál a felállásnál, hogy előbb az ász utána a tizes. Persze sok más kombinációval is elérhetjük a huszonegyet, de minél több kártyából próbáljuk meg összehozni, annál kisebb az esély, tehát ha a két kártyás kombinációk mellett a többinek elhyanyagolhatóan kicsi az esélye. Vegyük akkor most a két paklis esetet. Az első húzásnak ugyanannyi az esélye, mint az előbb, tehát négy az ötvenkettőhöz, viszont a második kártyára ez már nem igaz, hisz az első húzás nem ugyanannyi százalékot huzott el a pakliból, mint az elöző esetben, hanem fele annyit. Vagyis a tizenhat nem ötvenegy kártyára fog jutni, hanem ötvenegy és félre. Aminek ugye kisebb az esélye. És most hülyének érzem, hogy feleslegesen számolgattam azokkal a hatalmas számokkal. Kérlek nézd el nekem, nagyon rég használtam a számokat ebben az összefüggésben.
Viszont ha választanom kéne egy kártyajátékot, akkor szerintem a bridzset mondanám. Sok szerencse nem kell hozzá, mert mindig kiosztják az összes lapot a parti elején, még a licit előtt, ezért már akkor tudod, hogy te melyik tizenhárom lapból gazdálkodhatsz, viszont oda kell figyelned a társadra is,....
Akaratlanul is ő jutott eszembe, még nem tettem túl magam rajta. Viszont ezt nem itt akarom kibeszélni. Veszek egy mély lélegzetet, és befejezem a mondatot.
... mert az ő lapjaival együtt kell felülkerekednetek az ellenfeleitek ütésein. A bridzsnek ezen kivül két varázsa van. Az egyik, hogy nem elég tudnod jól játszani, ismerned kell azt is, akivel játszol, hiszen a licitrendszer egyszerűnek tünik, a hatodik ütés feletti első ütéssel kezdödik a licit, tehát már az első licittel azt vállalod, hogy többet üttök, mint az ellenfél csapat, és ez hetes licitig mehet, hiszen tizenhárom a maximális ütés. Ezen belül figyelni kell a szinek erőbeli sorrendjére, a minor szinek, a legygyengébb a treff, a káró, majd a major szinek, előbb a kör, majd a pikk, végül a legerősebb adu a szanzadu, tehát az aduszin nélküli játék. Tehát a licit egy trefftől indulhat, amit felüllicitálhatnak egy káróval, és így tovább hét szanig. Egyszerűnek tünik, mégsem az, mert minden egyes licit jelenthet mást és mást attól függően mi hangzott el eddig az adott pillanatban, és mennyire merész az egyik, vagy másik fél. És a licitálás csak az egyik fele a játéknak. A bridzsben ez a lényegesen nehezebb fele. Ezután még következik a tényleges játék, ahol a kihivó egyedül szál szembe a két védővel. A csavar az egészben, hogy a kihivó két kéznyi kártyával játszik, aminek az egyik felét asztalnak hivják, amit mindenki lát, egyaránt a két védekező játékos, mind a kihivó. A két védekező nem látja a másik védekező kezét, és igy próbálják megakadályozni a kihívót a licitált ütések végrehajtásában.
A bridzs másik szépsége a változatossága. Megkaphatod szó szerint ugyanazt a leosztást, aminek amúgy nagyon kicsi a esélye, és mégis lehet más a végeredmény attól függően, hogy kivel, vagy ki ellen játszol.

Meglepő. Az ember kifejezetten egyszerűnek gondolna egy ilyen kérdést, és lám, itt egy férfi, aki komplett kiselőadást fűz hozzá, aminek a végén kicsit szégyenlem magam, hogy én nem gondoltam még soha ilyen mélyen át a témát.

Az első mondat tulajdonképpen válaszol is a kérdésemre, viszont kifejezetten érdeklődve figyelem a gyors kombinatorikai számolást. Láthatóan magam is elkezdek számolni, elismétlem, mikor azt mondja jegyezzem meg: tizenhat a százhatvanháromhoz, de valahol ott, ahol már a két paklival kezd el számolni sikerül elvesztenem a fonalat. Ez a része a mateknak sosem volt a kedvencem, így, papír és ceruza nélkül pedig nem is tudom követni… Azért még mindig vidáman igyekszem megint elkapni az elvesztett fonalat. Halkan kuncogok, mikor elnézést kér, mert fellélegzem, hogy akkor most azt a fonalat nem kell tovább kergetnem.

 – Ne érezd magad hülyének. Ha te az vagy, akkor én micsoda? Alig, sőt, nem is tudtalak végig követni – mondom félig még kuncogva, félig mosolyogva.

Brizsd. Ezt a játékot nem ismerem, úgyhogy egy kiváncsi tanuló tekintetével, figyelmesen hallgatom amit mond róla. Nem teljesen értem meg, hiszen kártyapakli hiányában bemutatót nem tud tartani, anélkül meg kicsit nehézkes nekem a megértés, de azért körülbelül sikerül felfognom a játék lényegét.

– Így, ahogy elmesélted, valóban nagyon izgamas játéknak hangzik. Sajnos még sosem játszottam, de, ha neked sincs ellenedre, alkalomadtán megtaníthatnál rá, rendesen – nézek Árnyékra mosolyogva,  

- Nekem azok a játékok a kedvenceim, ahol nem egymás ellen játszunk, hanem csapatban próbálunk elérni valamit. De ha választhatok, hogy mit csinálok, egész nap a könyveket bújom - terelem át a témát egy területre, ami nekem kifejezetten kedves, és nagyban meghatározza, hogy miként viszonyulok a körülöttem lévő emberekhez. No meg azért is a váltás, mert amikor a brizsdről kezdett beszélni, megint láttam a szemében egy szomorú villanást.

Miután láttam, hogy türelmes, és figyelő hallgatóságom akadt, egyre lelkesebben kezdtem el mesélni, mire a végére értem. Azonban mikor a megtanítás került szóba, megráztam a fejem?
-Nagyon szívesen megtanítanálak, viszont van néhány probléma: Ez egy nagyon régi játék. Egyre kevesebben ismerik. Annak az esélye, hogy idelent találnék bárki mást, aki ismerné, és be is tudná mutatni, szerintem kevesebb, mint hogy öt éven belül le tudnám győzni az ötvenes számú szintfönököt, egyedül, felszerelés és itemek nélkül.
Ez egy erős kijelentés, hiszen a húsz felettiekkel is alaposan meggyülok a bajom, mikor egyedül vágok neki a túlélő csarnoknak, és itt még használom a felszereléseimet.
-Ez nem olyan, amit egykönnyen meg lehet tanítani a gyerekednek, és a saját korosztálya szinte biztos, hogy nem fogja megtanítani. Fiatal korában legalábbis nem hiszem. Én is csak azért ismerem, mert a szüleimnek voltak idős ismerősei, akik egyszer vigyáztak ránk, én pedig kiváncsi voltam... de ez egy hosszú és öreg történet.
Igazából nem egészen az a probléma, hogy régi, hisz vannak sokkal régibb játékok, amiket sokan játszanak, mint például a sakk, a backgammon, vagy a dáma.
Viszont biztos vagyok benne, hogyha gondolkozol egy kicsit biztosan rájössz, hogy mi a közös ebben a három játékban.
Hallgatom, amit mond, majd mikor megemlíti a könyveket egy kicsit elcsodálkozom. Nem azon, hogy honnan ismeri a könyveket egyértelműen, hanem valami máson.
-Könyvek? Nem is tudom, mikor tartottam a kezemben utoljára valódi könyvet, mármint a tankönyveken kívül... Az is jó rég lehetett már. Meglehet hat vagy hét éve. Nem mintha nem szeretnék olvasni, csak történt egy és más, ami miatt nem tudtam időt szánni az olvasásra. Leginkább utaztam a nagy világban, míg ki nem kötöttem Japánban. És Japánban sem maradtam volna sokáig, ha nem találkozok valakivel...

-A kultúra és a hagyomány gondozása viszont fontos. Bár a mai modern világban egyre inkább felejtödnek el a szép régi szokások. Főleg mert a média nem kicsit befolyásolja a fiatalokat. Tényleg szerencsés vagy, hogy olyan nagyszüleid vannak, akiknek ez sokat jelent.
Megálltam egy pillanatra.
Én nem ismerem a nagyszüleimet. Sohasem találkoztam velük. Vagy legalább nem emlékszem, hogy találkoztam volna.
Persze emiatt nem érzem magam szomorúan, ezt mindig úgy kezeltem, hogy nem ismerem őket, és nélkülük is elég jól megvoltunk a családommal.
-Nem. Nem erre céloztam, mikor azt mondtam, hogy rég volt a kezemben valódi könyv. Egyszerűen nem volt rá alkalmam. Se időm igazából.

-Szívesen mesélek az utazásaimról.
És ha nem állít le, már bele is vágok a közepébe.
-A családom nagyon sokat utazgatott már akkor is, mikor kicsi voltam. Kicsik voltunk, úgyanis van egy öcsém is. Sosem tudtam meg, hogy pontosan hol is születtem. Bármikor kérdeztem, mindig azt mondták, hogy Európában. Én meg hülye fejemmel azt hittem Európa egy ország... amikor elöször nevettek ki az iskolában ezért, hát akkor néztem egy nagyot. Viszont a sok utazás az jelentette, hogy nem voltam egy iskolához kötve. Nagyjából minden évben új iskola, volt hogy évente kettő vagy három, és mindenhol ugyanazokat a kérdéseket tették fel, így egyre könnyebben ment a beilleszkedés. Persze egyik helyen se vertem sokáig sátrat, de sohasem panaszkodtam emiatt. Egyszerűen úgy gondoltam, így a legjobb. Nem kötöttem életre szoló barátságokat, és nem féltem többet kockáztatni egy átlagos diáknál, hisz mindig tudtam, hogy egyik helyszínen sem maradok sokáig. Cserébe rengeteg kultúrát és nyelvet megismerhettem.

-Nem. Számomra személy szerint egyáltalán nem fontos a kultúra, vagy a hagyományok, abban viszont egyetértek, hogy általánosságban jó, ha valaki őrzi a hagyományokat. Az én családomnak nem voltak saját hagyományai, vagy szokásai, viszont mindigtudták a földrajzi szokásokat, és tiszteletben tartottuk, ha valaki eztkérte tölünk.
Szívesen mesélek a régi időkről, és hogy milyen volt a fiatalkorom, egészen addig, míg bele nem kérdez a dologba, én pedig megpróbálom megnyugtatni, hogy engem egyáltalán nem zavart ez a helyzet.
-Számomra ez volt a normális, hisz ebbe születtem bele. Leginkább Európát jártuk be. Franciaországot, Németországot, Olaszországot, és igy tovább. Persze nem sok maradt meg az emlékeim közöt, de mindenhonnan tudnék mondani egy-két mondatot, még ha nem is helyesen. Mikor szerencsét próbáltam egyedül, nem is tudtam úgy gondolni a jövőmre, hogy nincs benne rengeteg utazás és kaland. Néhányszor gondoltam rá, hogy milyen jó lenne letelepedni, de az esetek többségében nem tartott tovább ez pár napnál. Aztán jött is a következő utazás. Egészen addig a pontig, míg itt nem ragadtam ebben a virtuális világban.

Még mindig nem békéltem meg azzal a tudattal, hogy egy őrült zseni bezárt minket ebbe az álvilába nagyon nagyon hosszú évekre arra kényszerítve, hogy játszuk az ő mesterkélt játékát.

-Idelent viszont nem annyira egyszerű a vándorélet. Az ember utazik egy keveset akár gyalog, akár lóháton, és már be is járta az egész vidéket, hacsak nem talált rá egy eldugott kis helyre, vagy küldetésre, ami elég furcsa helyekre tudja elirányítani az érdeklődőket. Persze nem csak ennyi tapasztalatom van a játékból, de az biztos, hogy a régi életemet már nem tudtam folytatni.

Szívesen mesélek a múltamról, az sosem fáj annyira, mintha a bent töltött éveimről brszélek, persze egy két részletet kihagyok, vagy másképp mesélek, mint ahogy valójában történt, de azokat a részeket nem is mondanám el olyanoknak, akiben nem bizok meg annyira, mint annak idejében Asuban. Ráadásul neki is csak kompenzációból meséltem el az egészet, miután leleplezte számomra azt a titkos céhet, ami Anat haláláért volt felelős.
-Évek óta, és van egy szomorú érzésem, hogy még sok sok évig. Hogy megszoktam-e? Mi mást tehetnék? A másik lehetőség a bizonytalan halál... Ez a sok év csak arra volt jó, hogy óvatossá tett, és hogy tanuljak a múltból. Már amennyi történelme egy ötéves világnak lehet... Meglepödnél.. Két évvel ezelőtt például ez a hely nem volt annyira békés, mint most. Ide is eljutottak a koboldok, sőt, ezen a szinten még mindig itt vannak, csak az ő vezérük békésebb volt, mint a többi, és vele sikerült egyezséget kötni...
Máshol nem voltunk ilyen szerencsések. Én például Solvikban ütköztem meg a koboldokkal, aminek a végén a nagy árvíz elvett egy számomra fontos személyt. Nem halt meg akkor, de a sokk után már nem volt a régi önmaga. Nem lepödnék meg, ha megtudnám, hogy saját kezüleg fejezte volna be. Egy kezemen meg tudom számolni azokat a szinteket, ahol ne idézne fel valami egy szörnyű emléket. Számomra hosszú volt ez az öt év.
Elhallgatok... és bús szemekkel magam elé bámulok néhány másodpercig. Technikailag most mondam el a legnagyobb félelmem egy vadidegen számára. Persze ő erről nem tudhat...
-Viszont ez a múlt. Sokkal jobb, ha a jövőre gondolok inkább.

Az a gondolat, hogy még jópár évig leszünk Aincardban, nem új nekem sem. Magam mögött hagyva a depressziót, és kicsit több információt megtudva a front helyzetéről be kellett látnom, hogy még nagyon sokig fog tartani, mire a 100. boss is elesik…Ha valaha eljut oda valaki, hogy legyőzze.

- Elfogadni, és megszokni nem teljesen ugyan az - vetem közbe, nem akarva félbeszakítani.
A koboldokról keveset hallottam, nagyjából annyit tudok, hogy van néhány szint, ahová nem érdemes menni, hacsak nem akar az ember egy szintnyi szívós kis szörnyecskét a "nyakába", úgyhogy elkerekedik kicsit a szemem azt hallva, hogy ez a gyönyörű hely az ő uralmuk alatt volt, ami gyakorlatilag háborús övezetté tette…

Solvik olyan hely, ahol még nem jártam. Viszont amikor megemlíti, hogy elvesztett az ottani "csatában" egy számára fontos személyt… Talán először tűnik el az arcomról hosszabb időre a mosoly, mióta beszélgetünk. És nem is tér vissza. Választ kaptam a kimondatlan kérdésre is: Nem a bezártság miatt ilyen komor, hanem amiatt, ami idebent történt vele…

- Van még olyan Aincardban, aki nem vesztett el senki fontosat? - kérdezem halkan, inkább magamtól, mint Árnyéktól - Én egy ilyen fontos személy után jöttem be Aincardba, és már azelőtt elvesztettem, hogy egyáltalán megtaláltam volna idebent - osztom meg történetem egy részletét.

Amikor azt mondja, hogy jobb a jövőre gondolni visszatér az arcomra a mosoly, de még nem ugyanolyan letörölhetetlen, mint korábban.

 - Csak nem rég sikerült rájönnöm, hogy ez mennyire igaz - bólintok - De Aincardban milyen jövőre lehet gondolni? Hiszen igazából vagy éli az ember az életét, vagy pedig a fronton harcol, hogy közelebb jussunk a játék végéhez… - vetem fel, tanácstalanságot inkább, mint lemondást tükröző tekintettel.

-Nem, persze hogy nem, de azért ilyen hosszú távlatban már nehéz eldöntenem, hogy az elfogadást miatt szoktam meg a helyzetet, vagy a megszokás miatt sikerült elfogadnom.
Ez egy olyan kérdés, amit nem túl sűrün teszek fel magamnak, és ha fel is teszem, sosem jutok el addig a pontig, hogy válaszoljak rá.
-Nem tudom, talán azok, akiknek még csak nemrég sikerült csatlakozniuk, de szerintem ez sem teljesen igaz.
-A világ nem csak fekete és fehér. Egyik sem. A fronton való küzdelem nem zárja ki a rendes életet élés lehetőségét. És ha nagyon el vagy csüggedve, van más lehetőség is, de azt tènyleg csak akkor ajánlom, ha jó alaposan átgondoltad a döntést. Azért Aincrad sem az a hely, aminek a lakóira azt mondanám, hogy hétköznapi életet élnek. Abban igazad van, hogyha vissza szeretnéd kapni az egykori életed, akkor a frontra kijutással van a legtöbb esélyed ezt elérni, viszont idebent a sok tragédia mellett azért gondolkozni is van időm. Már ha éppen nem harcolok, akár a küzdőtereken, akár a fronton, vagy a bizarabbnál bizarabb küldetések egyikét probálom végrehajtani. Vagy éppen bajbajutott hölgyek segítségére sietek.

-Aincrad nem különbözik annyira a másik világtól, hiszen lényegében azt másolja. Pont ezért is gyülölöm annyira. Mint Kayabát, aki elzárt minket a nem virtuális tértől, mind Aincradot, amiért idelent ragadtunk rengeteg időre, elvágva minket a hozzánk közel állóktól, illetve őket tölünk. És pont ezeket a gondolatokat nem szeretem, mert fogalmam sincs, hogy mennyire is viselhette meg őket az, hogy én ilyen sokáig eltűntem az életükből, és ilyenkor részben őrülök is, hisz fogalmam sincs, hogy én mit tettem volna, ha az egyik szerettem ragadt volna idelent... Képzeld el, az öcsémmel egy NerveGear-en osztoztunk volna, ha nem lett volna ez a nagy felfordulás... Nem tudom mit csinálnék most, ha az öcsém lenne az én helyemben. Pontosan meg tudom érteni, miért jöttéla te fontos személyed után. Ha megfogadod a tanácsom, már csak az ő emléke miatt is éld az életed, úgy ahogy te szeretnéd, vagy ő szerette volna.

Bólintok - Értem már -  Valóban, egy idő után nehéz megállapítani, hogy melyik volt előbb...
Reagál a halk kérdésre, és látom ,hogy egyértelmű válasza ugyan úgy nincs, mint ahogy nekem sem. Mikor elkezd arról beszélni hogy idebent is vannak lehetőségek, a mosolyom lassacskán visszanyeri a fényét. 
- Ezek szerint többé-kevésbé megtaláltad a helyed... - mosolygok tovább. Eddig úgy néz ki, jó úton haladok, hogy én is megtaláljam a magamét. Nem reagálok érdemben a további okfejtésére. Egyrészt, mert igaza van. Másrészt, mert nem először hallom, és hála'Istennek már túljutottam a gyásznak azon a szakaszán, hol szükség van rá, hogy ezeket újra elmondják az ember
- Nem vagyok annyira elkeseredve – mondom egyszerűen - már nem – teszem hozzá kicsit elrévedve. Ami pedig az eszembe jut, az a hála. Hála annak a néhány embernek, aki segített visszatalálni magamhoz. Még nem teljesen vagyok túl a krízisen, de mostmár nem hiszem, hogy bárki segíthetne megharcolni azzal, ami még előttem van a küzdelemben. Mostmár rajtam múlik, hogy végére is érjek a dolognak.
Nem az első ember Árnyék azok közül, akikkel találkoztam, aki gyűlöli Aincardot és Kayabát, és valószínűleg nem az utolsó.
- Elképzelni sem tudom, mennyire aggódnak a szüleim... - csatlakozom az elmélkedésbe. Kicsit megnyugtat, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit aggaszt, hogy mi történik azokkal, akik kint vannak. - Nem ismerem az öcsédet, de én, mielőtt Takashi, a vőlegényem után jöttem, ezerszer kívántam, hogy inkább én ragadtam volna idebent... És szerintem sokan gondolják így odakint, akiknek a szerettei közül valaki a játékban ragadt.
Végül ő is megfogalmazza a jótanácsot, amit magamnak már kismilliószor elmondtam: Takashi is ezt akarná, úgyhogy éljem az életem.
- Már dolgozom rajta, hogy úgy éljek, ahogy mindketten szerettük volna. Csak kicsit még át kell gondolnom a dolgokat, mert nélküle mégsem tudok pont úgy élni, ahogy terveztem. - mondom mosolyogva. - Ahogy elnézem, ugyan ez a tanács neked is elkel - húzom picit szélesebbre a mosolyom, minden kiváncsiskodás, és kutakodás nélkül. - Nem tudom, mi minden történt veled, nem is kérem hogy elmeséld. De te se hagyd el magad. Ha lassan, hát lassan, de indulj tovább. - viszonzom a jótanácsot, barátságos tekintettel.

Lehet, hogy most sikerült rossz pontra tapintanom, és a múlt az ő arcát is szomorúbbá teszi, amit én úgyanúgy nem firtatok, mint ahogy ő sem vájkál az én emlékeimben. Ezen a seben amúgy is már csak az idő segíthet. Mind nála, mind nálam, mind bárki másnál, aki ezzel a problémával küzd.
Gyakran elgondolkoztam ezen... Aincradban nem érzünk fizikai fájdalmat már nagyon hosszú ideje, ezért sokkal érzékenyebben érintenek minket a lelki traumák. Pont úgy mikor egy vak embernek sokkal jobbak lesz a többi érzéke, hogy kompenzálni tudja a látása elvesztését. Nem tudom, hogy Kayaba valaha is belegondolt ebbe a lehetőségbe. Nem hiszem... Hisz ő csak egy olyan világot akart létrehozni, ahol az emberek az ő szabályai szerint játszanak. Ki gondolta volna, hogy ilyen sokáig tart bármit is elérni? Persze sok apró tényező hozta így össze a dolgokat.

Chakna tanácsa és mosolya rántott vissza a gondolataim poros útvesztőjéből. Lehet, hogy kihagytam pár mondatát, de nem hozom zavarba magam, és arra válaszolok, ami elért a tudatomig.
-Teljesen igazad van. Lassan vissza kéne térnem, de gondolom te is pontosan tudod ez milyen nehéz.
A szavait nem csak átvitt éttelemben, hanem szó szerint is megfogadom. Felállok, majd búcsúzásként egy kicsit meghajlok.
-Én most elindulok. Köszönöm a jótanácsot, és a társaságot, ahogy nézem vigyázni tudsz magadra. Gondolom még találkozunk valahol, valamikor. Legrosszabb esetben a bossteremben.
Éreztem a szavaiból, hogy ez a lány nem fog olyan könnyen lemondani. Persze mondta is, így biztosra veszem, hogy ő a küzdő fajta. Ha meg tévedtem... Abba most nem akarok belegondolni.