[Event] Húsvéti Tojások (És robbanó nyulak)

Kedves játékosok!

A nyulak elszaporodtak és megőrültek. Nem vagyunk tisztában az előzményekkel, de annyit tudunk, hogy elfoglalták Torubana városát és robbanóanyag szerű tárgyakkal szerelték fel magukat. Még soha nem láttunk ehhez hasonlót, így megkérjük önöket, hogy csatlakozzanak hozzánk és segítsenek ennek az őrületnek a megtisztításában!

Szaiszotk.

Mi leni nyluak, mi leni mrgesek s bántni gonosz embreket! Jöni hozánk csaltkozni hadnkhoz s nyreni!

Mito, a segédem hozza a hírt délelőtt munkába jövet, hogy Torubana városban nagy balhé van. Állítólag a húsvéti nyulak - ezek szerint ilyesmire is gondoltak a programozók - ünnepekre szánt tojásait valami gazfickó igencsak megbecstelenítette. Tettének okáról nem tud infóval szolgálni a fiú, viszont a helyzet azért problémás, mert a nyulambulamok bedühödtek és az emberekre támadtak. Mito hajthatatlanul győzköd, hogy higgyem el mondandóját, s nem a bolondját járatja velem. Arra buzdít, hogy nyissam meg a levelező felületemet, mivel ő is kapott üzenetet a nyulakkal hadban álló tábornoktól, vagy ki a szösztől. És valóban! A levél írója állítja, hogy még robbanóanyagjuk is van a gaz nyulaknak. Egészen eddig sajnáltam, áldozatként teintettem a tapsifülesekre, de annak aztán nincs semmi sorja, hogy önkényesen káoszba és pusztulásba sodorják az emberlakta területeket. Nem sokkal ezután újabb üzenetem érkezik, ám ezúttal a nyulak próbálnak megkörnyékezni. Ám mielőtt hangyányi együttérzés ébredhetne bennem, a kritikán aluli helyesírás olyannyira elborzaszt, hogy képtelen vagyok a bundások oldalára állni. Persze, már az is nagy szám, hogy egy nyúl tud írni, de ez itt egy RPG, tehát a programozó helyesírása a csapnivaló, s ha már a fogalmazása is ilyen felületes, akkor a harcban sem lehetnek toppon. Mito kíváncsian les felém, hogy mit fogok reagálni, hogyan döntök. Természetesen a segédemnek az a dolga, hogy a boltbéli feladatait ellással, nem bohóckodhat nyakra-főre, nekem viszont kedvem támadt személyesen is utánajárni a dolgoknak a szomszédos városban.
Csakhamar elérem Torubana határait a megadott koordinátákat követve. Sátrak, sátrak everywhere. Azonban a sok jellegtelen közül nem nehéz kiszúrni egy díszesebbet, s egyenesen arrafelé veszem az irányt. Így első blikkre elég kihaltnak tűnik a tábor, nem túl bizalomgerjesztő. Elfogytak volna a katonák vagy a muníció, s ezért a segítségkérés?
- Anatole Saito, szolgálatodra jóuram! - Lépek a vezető elé, akinek nem túl bizalomgerjesztő a külseje, de ettől igyekszem elvonatkoztatni - Leveled megkaptam, s izibe jöttem Aincrad legbohémebb céhét, az Artes Liberalest képviselni. Nos, mondd csak, mekkora haderővel bírunk és mekkora sereget mozgósított az ellen? Tapasztaltad már, hogy az említett bombák mire képesek? Nem árt tudni hadba vonulás előtt, hogy mivel állunk szemben. Mondd el az információkat, amiknek eddig birtokába jutottál! - Ha már a külleme nem arról tanúskodik, hogy rendkívüli harcosról van szó - bár tudjuk, nem a ruha teszi az embert - legalább hírhozónak csak jó lesz talán.

Kicsit sem zavart a monoton csipogó hang, mintha ott se lenne tettem a dolgaim, mintha nem is hallanám. Azért néha fel tudta hívni magára a figyelmem ilyen-olyan csellel, például amikor villogás is társult hozzá, nem kicsit megijesztve az amúgy egyszínű háttér előtt, ahol épp keresztülhaladtam. Többször is gondoltam rá, hogy meg kéne nyitni, addig se nyivákol itt nekem, ám valami belső késztetés miatt végül sosem tettem meg. Talán a múltkori levélnek volt hozzá köze, amit a majmos sráctól kaptam, és ami nem várt gondolati hullámokat váltott ki belőlem. Ez a téma azonban más időpontra tartozik, talán rákérdezek nála, ha összefutunk, dehogy válaszolni… ugyan már, még a végén többet fogok róla feltételezni, mint amire képes.

De mi van akkor, ha a céhvezérünk az, és valami fontosat szeretne? Esetleg egy halaszthatatlan céhgyűlés, vagy valami hasonló? Meg kééééne nyitni… nos, legalább az idegesítő hang megszűnne, igen. Meg a felkiáltójel és a kis ablak, ami takarja látóterem egy kicsiny darabkáját, állandóan jelezve, hogy valamit elfelejtettem.
Végül beadtam a derekam, és vadonatúj ágyam szélén üldögélve egy sóhajtás kíséretében rányomtam a kék gombra, majd összeráncolt homlokkal olvastam végig az üzenetet. Húsvét van, persze, de akkor sem volt sok értelme a szövegnek… a második levélének meg még kevesebb. Hiába, úgy tűnik valamiféle idióta háború készül itt, és egy rosszalló fejcsóválás közepette már zártam is volna be a levelet, amikor tekintetem megakadt annak egy szaván. Jobban mondva egy helyszínen: Torubana város. Még emlékeztem az ottani cukrászdára, Szophiera és RenAi-ra, a szórólapokra és a céhfelvételre. És ezt a városkát akarják először eltüntetni? Mérges lettem. Akár vicc ez az egész, akár nem, a végére kell járnom! Maximum sétálok egy jót, ha már kíváncsiságom amúgyis felülkerekedett logikus énem fölött. Miután elfogadtam a küldetést, felcsatoltam az övem, és elindultam a megadott koordinátára. Akármi is fogadjon ott, én készen állok!

Valójában egy tucatnyi sátor fogadott, egypár kószáló emberrel a vásznak között. A reggeli párától benedvesedett pajzsok tompán verték vissza a nap fényét, szürkévé válva, ahogy elhaladtam mellettük. Befelé igyekeztem, óvatosan léptem át a cölöpök és kifeszített zsinórok között, körbe-körbekémlelve, hátha utamba akad egy-két ismerős ebben a labirintusban. Követtem a játékosokat, a jelenlévők növekvő száma biztos utat jelentett a kacskaringós úton. Mire megérkeztem a díszes sátorhoz, Anatole éppen a vezérnek látszó urat faggatta, s nem tudtam nem elnevetni magam az úrfi lelkesedésén. Körbenéztem, vajon itt tényleg mindenki halálosan komolyan gondolja ezt az egészet? Hát akkor, ideje átváltani komoly üzemmódba!
Köhintettem egyet, majd hirtelen előhúztam kardomat, és a színes sátor oldalába rajzoltam a jelet, három kecses vágással:


Ezek után újra körbenéztem a félénk és a kevésbé félénk egybegyűlteken, egy mosoly Fuuko felé, majd egyenesen a vezér szemébe néztem (közben próbálva ignorálni a vásznon lévő szakadást, ami bizton annak elpixeleződését fogja előidézni néhány percen belül):
- Szeretném felajánlani a nagy Hinari segítségét a bajbajutottaknak! – kiáltottam fennhangon, s már csak egy éjfekete paripa hiányzott, hogy tökéletes legyen a belépő. Lovat pedig csak tudok szerezni egy haditáborban.

Unatkoztam. Igen, még két szörnnyel az oldalamon sem volt mit tennem. Petert nem találtam, üzenettel nem akartam zaklatni, hát jóformán csak ücsörögtem egy padon, azon kattogtatva agyamat, hogy mikor menjek új küldetésre. Persze jó unalom űző lenne, de annyira nem vagyok elvetemült, hogy csak azért menjek küldetésezni, mert uncsizok. Ahhoz azért még egy kicsit meg kell őrülnöm. Őseim biztos nagyon odavoltak a harcokért is. Nekem ahhoz sem fűlött most, meg amúgy sem. Starkot ezért tartom, nem? De!
Hanem egyszer csak arra lettem figyelmes, mintha a játék háttérzenéje mintha megváltozott volna. Az ütem, a jelleg, a stílus, minden. Furcsállva pillantottam körbe, de az emberek arcán nem vettem észre meglepődöttséget. Vállamat megvonva inkább újra hátradőltem. A zene pedig egyre csak hangosabban kezdett el szólni, mígnem szinte teljesen beleivódott a látásomba is, s szememet a ritmusra kapkodtam ide-oda.
Érkezett egy üzenetem, ami kinyitva arról tájékoztatott, hogy valakinek szüksége van nyulak ellen katonákra. Pff! Milyen emberek az ilyenek? Nyulak ellen akarnak harcolni, miközben be vagyunk zárva ebbe a világba. Inkább azokat a bossokat, vagy miket aprítanák nyúlcsemege vadászat helyett.
Amint bezártam, s töröltem is ezt az üzenetet, nyomban egy másik is jött. Lemondóan nyitottam meg, hátha megint ugyan az a feladó, de nem! Ezúttal rengeteg helyesírási hibával, de a nyulak írtak. Segítséget kértek a gonosz emberek ellen. Jól van hát.
Már nem bírtam egy helyben maradna, a zene mozgásra késztette a lábamat, mennem kellett valahova. Hát akkor miért ne a nyulakhoz?
Utamat Torubana felé vettem egy intéssel jelezve Starknak, hogy kövessen engem. Aztán megtorpantam. Wywernkígyót kiszedtem a nyakamból és letettem a földre.
- Na. - nyögtem ki, mire a hüllő biztos megértette, hogy mit akarok tőle, mert megnőtt, jó nagyra. Miután tíz méteres alakjában tekergett, hatalmas fejében ülő két szemével pedig rám pillantott. Nyomban le is tette nagy kobakját, én meg felbaktattam rá. Nem tudom, hogy a kígyó milyen hangulatban volt, de Starknak is megengedte, hogy felkéredzkedjen a hátára, majd nyomban neki is indult a csúszásnak.
Eltelt egy jó idő, de megérkeztünk Torubanába, ahol Wywern visszanyerte régi alakját, mikor észrevette a fura nyulakat. Stark hátán felborzolódtak a tüskék, de inkább a parancsomra várt. Én persze nem kommendáltam támadást, hát inkább szóba elegyedtem a tapsifülesekkel.
Jobban mondva inkább ők magyaráztak, leginkább a jelszóról.
- Nyluak nyrenek. - böktem ki a számomra teljesen nyelvtörő szavakat, majd miután átengedtek, megálltam az állítólagos vezető sátra előtt több játékos társaságában...

- Nyulak? – nyílt ki a szeme és fény gyúlt benne.
- Ühüm, nyulak. Olyanok, mint a macskák.
- Tudom milyenek a nyulak. Rájuk kell vadászni?
- Elméletileg. – és szavamra egy fél órás könyörgés jött Hisame részéről, hogy menjünk vadászni. Sokszor megszólták már szegényt, mikor a macskáknak ugrott, ám de most kérték ezt tőle. Jó, a célpontok nem macskák voltak, de ez a tény őt egyáltalán nem zavarta, sőt mintha nagyobb kihívásnak tekintette volna.
- Apa, hívj mától Nyúlvadász Hisamének.
- Nyúlvadász? – nevettem fel.
- Aham. Nyúlvadász. – tekintettét az égnek emelte és mintha képzelte volna el, miként tépi szét a kicsiny testeket – Pörköltet csinálunk mindből!
- Feldaraboljuk őket. – nevetésem nem hagyott alább, jó volt látni, hogy ennyire felélénkült ő.
- Megnyúzzuk, széttépjük, derékba törjük… - és folytatódott a lista olyan dolgokkal melyektől máig elmegy az étvágyam, ha csak rájuk is gondolok. Fogalmam sem volt, hogy honnan tanulta ezeket, merthogy tőlem nem, az biztos!
Kaptunk még egy üzenetet, mely az ellentől érkezett, a nyulaktól, ám csak nevetve olvastuk a tartalmát.
Torubana városa mellé érkezve kicsit megilletődve figyeltem a felállított sátrakat. Őszintén, csupán csak viccnek gondoltam az egészet, ám nagyon nem annak tűnt. Harcra készültek az emberek, mert Torubana városát valóban elfoglalták. Kellemetlen.
Kicsit zavartan lépdeltem a sátrak között, majd az egy színes felé indultam. Szólni nem akartam és kérdezni sem, csupán csak hadba indulni, mikor parancsot adnak rá. Vagyis inkább már csak Hisame miatt voltam itt. Pofáján a mosolya ördögivé változott, még én is féltem tőle egy pillanatra. Nem kívántam a bolyhos farkúak helyében lenni.

Hülye egy reggel volt annyi szent. Már azzal elrontották a napomat, hogy hajnali 9kor felkeltett valami, ami isten tudja mi volt. Nagy mázlija, hogy olyan kómás voltam három óra alvás után, hogy nem tudtam bemérni a forrást. A kezdést csak fokozta, hogy egy idióta kiborította a kávémat, magamra öntöttem a forró teát, s még a reggelimet is sikerült félrenyelni, mikor hirtelen üzenetet kaptam. Ezzel együtt derült fény az ébresztő tettesre, ami egy másik üzenet volt. Az újabb adag kávé, ami ezúttal már a gyomromba érkezett eléggé magamhoz térített, hogy képes legyek kibogarászni mind a két levelet. Valami remek, egyszerűen pompás. Ezért keltettek fel engem hajnalok hajnalán?! Bár hülye nem bír magával, és húsvétkor nyulakat akar vadászni? Ennél unalmasabb és idiótább ötletet még nem hallottam. Ennyire azért nem kellene mélyre süllyedni, hogy egy ilyenbe mennyek bele. A levél közhelyes és röhejes, a lelkesítés meg egyenesen lehangoló. Azonban a következő levél olvasásakor akkorát lestem, hogy a számon jött ki az éppen kortyolt tea. Jóízűt nevettem, s már nyomtam is rá az elfogadomra. Nah, így kell bulit csapni! Ez valami fenomenálisan zseniális. A nyulak írnak toborzólevelet az embereknek az emberek ellen. Lehet egyet majd befogadok kis kedvencnek, ha szépen kéri és felmutat valami eredményt. Gyorsan betermelem a maradékot a reggelimből, majd teljes felszerelésben kristályokkal és potikkal körberakott övvel indultam meg. Nem túl lassan, de nem is gyorsan haladtam a kijelölt falu felé. Kicsit belemerültem így álmosan a gondolataimba, s amolyan éber álomba kerültem, s voltam is, mikor megérkeztem a faluhoz. Ugyan a két hiperaktív őr megállított, de még mindig nagyon el voltam merülve a csatajelenetbe, amit előre elképzeltem. Az okostónira tértem magamhoz, és ordítottam el magamat.
-HALÁL A NYULAKRAAA!
Aztán minden nyúl rám szegezte a tekintetét, mintha csak célkeresztek keresztüzében lettem volna. Magamban átkoztam azt a barmot, aki kitalálta a balszerencsét. Egész eddig a nyüzsgés volt az, ami megadta a háború alaphangulatát is a gondolataimba, bezzeg, amikor félálomból felkiáltok bazira csöndnek kell lennie.
-Öhm, izé, úgy értem. Khm, A nyluak nyrenek.
Forgattam a szemeimet, miközben átengedtek. Nyújtóztam egyet, aztán fölmértem a helyzetet. Volt pár ismeretlen arc, de akadt ismerős is. Nos, mit van mit nincs tenni messziről intek Szophie-channak. Ennél többet egyelőre nem, mert még mindig fúj rám a kis hörcsög, pedig mondtam, hogy az nem volt szándékos. Hmm, legalábbis teljesen nem, mivel egyáltalán nem számítottam arra a hatásra. Aztán közelebb léptem a boss sátrához és alaposan megzörgettem, ha már kopogni nagyon nem lehetett.
-Hé! Hapsi-Tapsi, az okés, hogy te bent jól elrépázol meg minden, de te kértél minket, hogy segítsünk, s néhányan már egy jó ideje itt várnak, talán illene őket megfelelően fogadnod, meg valami beavatás-féleség sem ártana, hogy pontosan mit is akarsz.
Aztán hirtelen ötlettől vezérelve lenyitottam a menüsort, s elkezdtem pörgetni. Komolyan annyi szeméttel van tele, hogy hihetetlen. Néha csoda, hogy egyáltalán megtalálok benne valamit. Most is legalább két perc ráment, hogy másfélszer átpörgessem, s végre megtaláljam amit kerestem. Ínséges idők voltak a játék elején, mikor mobozáshoz a nasim alma, meg répa volt. Most meg pont poénra jön, hogy előkapok egyet a semmiből, s elkezdem rágcsálni. Persze a sóvárgó szemeknek nem adok egy falatot sem, ez az enyém.
-Jut eszembe, valamelyik csajnak kell nyuszi jelmez? Nálam akad egy, de nem rám szabták.
Ha kell, akkor átadom neki, de csak felvételkor láthatja meg, hogy milyen is.

– Höh! – futottam át először az egyik, majd a második üzenetet. – Bakker, Mesterke, ezt skubizd meg! – vigyorogtam, és felé fordítottam a kapott PM-eket. Nagyon figyelmesen nézte, de mivel nem láttam a szemét, ezért képtelen voltam eldönteni, hogy melyik sornál, vagy hol tart egyáltalán. Felmerült bennem a kérdés: olvasni tud-e. Úgyhogy inkább a biztonság kedvéért felolvastam neki. Nem tűnt olyasvalakinek, akit feldob a dolog, pedig én marhára élveztem, állandóan elröhögtem magam. Lehet, hogy ezért nem élvezte ő.
– Lehet, hogy találunk neked ott valami csajt – pislantottam vigyorogva Susayára. Bár, jobban belegondolva, amilyen vékony, magas hangja volt, egyáltalán nem volt biztos abban, hogy ő nem nőstény. Hiszen petként egyébként ugye nemtelen. Legalábbis… azt hiszem.

Nem olyan volt a kapcsolatunk, hogy ahova az egyik ment, oda a másiknak is muszáj volt, ezért szabadon fogtam saját magam, és nekivágtam a nyulak táborát felkeresni. Ne viccelj már, nagyon poén volt ez az egész! Nyilván nem tudtam komolyan venni, hogy Aincrad világa veszélyben van a nyulaktól. Ezt testközelből akartam látni!

Az út nem tartogatott túl sok meglepetést, annál jobban élveztem a megérkezést. Hevesen vigyorogva sétafikáltam a sátrak között, bekukkantva ide, bekukkantva oda. A jelszóval én aztán nem szenvedtem, érted, tök gáz. Lehívtam a menümet, amíg ezek pattogtak, majd kifordítok az üzenetikont. – Itt a jelszó – bökök rá.
Jött a sátor elé vánszorgás. Gáz menet volt, de én azért elnézelődtem. Érted, ilyen helyen úgyse járok még egyszer. Tuti, hogy mindenki a másik oldalra áll majd az agyament összeesküvés elméleteivel. Girnyók! Nekem bezzeg tök király lesz majd itt – álltam be én is a fősátor elé.

Nyulak!

Ez a reggel is olyan, mint a többi csendes, békés, azonban ez az állapot nem tart sokáig, mert egy üzenetet kapok, azzal a felirattal, hogy segítségre van szükség, mert néhány hiperaktív nyúl úgy döntött, hogy szervezkedni kezd, majd lerohanják az embereket. Nagyon nem tudom, mire véljem ezt az üzenetet, így tovább majszolgatom a brióst, amit nem rég sütöttek nekem, és egy bögre, forró kakaóval szolgáltak fel. Nemsokára egy újabb üzenet érkezik, de ez már egy másik feladótól jön, aki, pontosabban akik, nem mások, mint a nyulak. Ahogy az kapott levelet olvasom, érzem, hogy megfájdul a fejem a rengeteg elírástól, meg az egyéb helyesírási hibáktól. Végül ezt is bezárom, és inkább az reggelim befejezésére fordítom a figyelmet. Mikor végzek vele, a szennyes étkészletet a konyhába viszem, majd elhagyom a konyhát és egyenest a nappaliba veszem az irányt, és a kanapéra leheveredek, hogy megpihentessem a reggelit, s közben megnyitom mindkettő levelet, amiket kaptam, és elgondolkozok azon, hogy mit is kéne tennem. Segítsek a nyulaknak, vagy inkább álljak az emberek oldalára és győzzem le a fenyegetőző nyulakat. Szerintem ez nem kérdés, hogy melyiket válasszam, hiszen az emberek fontosabbak, mint néhány program által írt nyúl. Most, hogy eldöntöttem, hogy mit is fogok tenni, összeszedem magam és elindulok arra a helyszínre ahol a védők vannak, vagyis az emberek. Mikor megérkezek szép számban látok bátor jelentkezőket a táborban. Egy, a többitől eltérő sátorban találom meg a vezetőt, aki az elképzeléseimmel ellentétben teljesen elüt, mert először azt hittem, hogy egy harcedzett katonával fogok találkozni, de helyette egy vékony sráccal hoz össze a sors. Odalépek hozzá, azzal a szándékkal, hogy üdvözöljem és az egyéb procedúrai részt letudjam.
- Örvendek a találkozásnak, Allen Dante vagyok, és jöttem segíteni a nyulak elleni küzdelemben. –a bemutatkozás után, meg is hajolok. - És ha megengedné, akkor egy bátorító beszédet mondanék az itt összegyűlt emberekhez. –folytatom tovább, azonban mindenképpen előadom, amit szeretnék. Kiállok a többiek elé, megköszörülöm a torkomat, és kezdem is. – Üdvözlök minden egybegyűltet. Látom, szép számban vagyunk. Mi bátor harcosok, akik azért gyűltünk össze ezen a napon, hogy visszaverjük a nyulaknak az invázióját. Tegyük büszkévé az emberi fajt, az által, hogy nem hozunk szégyent, és nem veszítünk ellenük. –majd kezeimet az ingemnek a gombjai közé helyezem és így masírozok fel, s alá az emberek között. – Lehet, hogy nem lesz egyszerű feladat, de ha együtt dolgozunk, akkor áldozatok nélkül véghezvihetjük ezt a hadjáratot. –majd közben megállok, mert kicsit elgondolkozok, azon, amit most mondtam, de hogy ez ne tűnjön, fel senkinek úgy teszek, mintha az emberek idegállapotát mérném fel. – Zárásképpen, sok szerencsét kívánok mindenkinek. –majd visszaadom a szót a vezetőnknek, aki összehívta ezt a díszes társaságot, és remélem hatottak szavaim.

Csodálatos érzések töltötték el szerény személyemet, mikor a Nap első sugarai ragyogó fénybe vonták hajlékomat és lágy melegével megébresztett a reggel. Tulajdonképpen nem volt semmi okom arra, hogy szívem repessen az örömtől, hiszen átlagos napra keltem fel, már amennyire átlagosnak lehet nevezni bármit is itt, Aincradban. Mégis majd kicsattantam a boldogságtól, és legszívesebben kiálltam volna az ablakba, hogy világgá kiáltsam a bennem tomboló érzést. Csupán annyi akadályozott meg mindebben, hogy nem szerettem volna felébreszteni céhtársaimat, akik talán még az igazak álmát alusszák. Különös érzés volt egy palotában lakni azokkal az emberekkel, akik ugyanazt a felfogást képviselik, mint jómagam, ugyanakkor azt is tudtam, hogy ennél jobb helyem jelenleg nem is lehetne.
Sajátnak mondható, otthonosan berendezett lakrészemben immár volt alkalmam olyan eleddig elhanyagolt tevékenységgel is foglalkozni, mint a kalligráfia vagy a virágkötészet. Örömömet leltem bennük, be kell valljam nagyon hiányoztak már. Különösen az utóbbi, annyira elragadott a hév, hogy nem csak különféle kompozíciókat állítottam össze, de különféle viseleti tárgyakat sem voltam rest készíteni. Koszorúkkal, nyakláncokkal, karkötőkkel felszerelkezve lépdeltem le a lépcsőn azzal a céllal, hogy minden céhtársamat megajándékozom, csakhogy... nem találkoztam senkivel Csalódottan ültem le, de figyelmemet kisvártatva egy, illetve két levél ragadta meg, melyek pár perc eltéréssel egymásután érkeztek. Ugyan semmi értelmük nem volt, de a nyuszik üzenete annyira aranyos és édes volt, hogy úgy döntöttem, útra kelek és segítek nekik a gonosz emberek ellen igazságot szolgáltatni. Végső soron aki az Igazság Ligájának jelképét viseli, annak kötelessége mindez! ^.^
Hosszas és kimerítő gyaloglás árán érkeztem meg Torubana városába, ahol a városkapuban légszomjjal küszködő alakomat két pattogó kis nyuszi fogadta. Energikus jelenlétük rögvest feldobott engem is, így kihúzva magam pillantottam rájuk.
- Nem szeretnék ártani nektek, azért vagyok itt, hogy segítsek ^.^ A jelszó nyluak nyrenek ^.^ Bebocsátást kérek szépen alássan ^.^ - hajoltam meg előttük, mire ők hál' Kami-samának átengedtek, így módomban volt segítő kezemet nyújtani nekik. Jó hangulatom töretlen maradt, sőt még fokozódott is, mikor megpillantottam a sátraknál várakozó személyeket. Hát egy céhtársamat is idesodorta a sors, ráadásul Kotarou-samával is találkozhattam újra.
- Szép napot minna ^.^ - üdvözöltem mindenkit egy mély meghajlással, és eszembe ötlött hirtelen, hogy mi lenne, ha nekik adnám a reggel készített virágkölteményeket?
- Ha nem sértem meg önöket, szeretnék egy ajándékkal kedveskedni ^.^ - szólaltam meg, majd hozzáláttam kiosztani a szépséges virágokból készült illatos ékszereket. Milyen szerencse, hogy ilyen sokat készítettem, így mindenkinek jutott ^.^
- Nyuszijelmez? Ez remekül hangzik, Kotarou-sama, lehetne kölcsönöznöm egyet, ha esetleg jut nekem? ^.^ - kérdeztem félénken, lesütött szemekkel. Arra gondoltam, hogy talán egy kicsit melegem lesz egy olyan édes, egész alakos jelmezben, de annyira illett a hangulathoz, hogy nem lett volna szívem kihagyni ^.^