[Küldetés] Álmatlan nappalok

Az ötödik szint. Nyster városa. Gyönyörű volt, festeni kellett volna szépségét.
Hogy miért voltunk itt? Unalom, kíváncsiság, unalom. Amolyan szabadnap szerűséget vettünk ki kicsiny sárkányommal, ki épp egy virágágyásba vetődött volna egy menekülő pillangó után. Hirtelen megijedtem, rendet figyelmeztető táblák voltak szerte mindenhol, így féltem, hogy problémát jelentene egy feltúrt virágágyás. Ötlet híján a képességemhez fordultam segítségül és az elrugaszkodása pillanatában tettem könnyebbé Hisame testét, hogy ugrása a vártnál nagyobb legyen, elkerülve ezzel a rendetlenséget, majd rohantam elé, hogy megelőzzem a további próbálkozását.
- Légy jó. Ne csinálj semmi bajt. – kandikált ki a lábaim között – Nem! Ne is gondolj rá. Hagyd békén most a pillangót. – nézett fel rám, azonban a tekintettem az ellenmondást nem tűrő, apai szigort tükrözte, így vált szomorúvá az arca és haragudott meg rám öt percre. Legalábbis azt hittem, de miként elfutott, más lett a véleményem.

Apa bántott. Nem ütött, sosem ütött, de bántott. Nem engedett játszani, mikor végre egy barátot találtam. Szomorúvá váltam és nem akartam vele lenni most.
- Hisame! Gyere vissza! – nem akartam – Kérlek! – azonban egy szava is elég volt, hogy elbizonytalanodjak, viszont lábak hadserege sodort magával engem és nem tudtam mit tenni. Ostoba felnőttek. Kicsi voltam, nem vettek észre.
Egy férfi fájdalmas hangja vonzotta a tekintettem. Segítséget kért, mégis ütötték. Hangja bántotta a fülem és nem értettem, hogy miért nem segítenek rajta, még fájdalmat is okoztak neki. Bármennyire kapartam a füleim, mert kiakartam szedni a kérdést a fejemből, nem tudtam és csak hallottam az ismétlődő hangom. Miért?

- Megvagy! – emeltem fel Hisamét, miután utat törtem magamnak. Sokan nem is vették észre őt, miben közre játszott az is, hogy nem is keresték – Itt meg mi történik? – mindenki egy felé nézett és egy ember egy földön fetrengőt ütött a fegyverével.
Választ nem kaptam, azonban egy olyan dolog történt, mi ez idáig egyszer sem! Hisame hangot adott magának. Nem szólt, csak üvöltött, hangosan, mintha neki fájt volna a férfi szenvedése. Egy gyermeteg sárkány üvöltése volt, nem más. Kiverekedte magát az ölemből és üvöltött. Megilletődtem, nem láttam még ilyennek.

Első csepp. Az első csepp eső, egy szép nagy vihar előjele volt, mely az első szintet fogja eláztatni picit. A jó ég tudja, mit keresek megint itt, talán épp csak bóklászom, vagy épp keresem azokat a nyomorult bérgyilkosokat, de lehet, hogy más céllal jöttem ide. Egy biztos, most is magától vitt a lábam arra, amerre akart. A Sweet Dreamsbe bemenni kedvem nem volt egy csepp sem. Gondolkozni azon, hogy merre menjen nem akartam egy cseppet sem. Valamint ritka alkalmak egyike, hogy egy cseppet sem vágytam most a szórakozásra. Lassan lépdeltem, mint ahogy a rosszul elzárt csapról lecseppen egy-egy vízcsepp. A főtéren a teleport is olyan volt, mint amikor egy csepp eléri a felszínt, a kék hullám végigfut, majd elhal.
Második csepp. Az ötödik szinten kötöttem ki, s egy cseppet hideg volt. Ismét elindultam egy cseppet ismeretlen cél irányába, egy cseppet nagyobb lendülettel. A hűvös egy cseppet kitisztította a fejem, s bár továbbra is egy cseppet sem volt fogalmam az úti célomról, egy cseppet nyugodtabban folytattam a reggel elkezdett, már cseppet sem rövidre nyúló utamat.
Harmadik csepp. Csöppet közel éreztem magam a teljes nyugodtság állapotához. Körül lengett a lelki béke, bár csak egy csöppet, de látszott is az arckifejezésemen. Már megfordult a fejemben az is, hogy csöppet sem tudná megzavarni ezt a fajta nyugodtságom az az idióta...Zhel. Csöppet talán rossz helyre tévedtem, mivel az illető aki csöppet belekerült a gondolatfolyamom kellős közepébe, nem volt más, mint aki egy csöppet belekerült a szemem sarkába, s felismertem. Úgy értem csöppet elfoglalta a fél monitort az agyamban, ahogy fél méterre elhaladtam mellette. Ez még úgy csöppet rendben is lett volna, azonban csöppet rossz helyre tévedtem. S az imént említett egyén egy csöppet bele is avatkozott abba a kellemetlen dologba, aminek egy csöppet a közelébe kerültem.
Negyedik csepp. Nah, ez volt az utolsó csepp a pohárban. Úgy éreztem, hogy rá kell kontráznom a tettére. Persze kiálltam volna azért a fickóért én is, ha kicsit előbb kerül el a tudatalattimba, azonban nem az én szokásom lekicsinyíteni másokat, így hát nem konkrétan a belépőjét kontráztam meg, hanem a mellékhatását. Megálltam a felzaklatott fickó mögött, aki így a mellkasomnak ütközött, miközben megpróbált Zheltől távolabb lépni. Nagy mákom, hogy kevesek vannak 180cm körül, így hát felfelé irányult a tekintete az ingerült fószernak, hogy mégis ki akar vele kötözködni, most, hogy a másik kiesett a forgalomból. Balszerencséjére egyik rémből a másikba botlott. Kicsit megemeltem az orromat, hogy fokozzam a most következő szöveg hatását.
-Vagy netán kipróbálnád az előbbit a kard másik végéről is?
Reményeim szerint közösen megtettük az elegendő hatást, hogy a csávó rövid úton távozzon. Zhelre nézek majd gonosz vigyorra húzom a számat, ám talán meglepetésére nem beszólni készülök.
-Egy kis tömegoszlatás duplázva, mint legutóbb?
Meg is eresztettem egy ördögien festő vigyort, mely élvezetet tükrözött. Bár talán annak a fél tucat bámészkodónak tettek jutottak az eszükbe, az enyémbe csak az, hogy legutóbb is megtette kettősünk kisugárzása a hatást. Majd, ha végeztünk/tem a felesleg elzavarásával én is üdvözlöm a többieket.
-Halihó emberek. Szépen összetévedt a csapat. Nos kinek van kedve még meghallgatni ezt a...
Ekkor jut eszembe, hogy szerencsétlen még mindig a földön fekszik, s az előbbiek után vajmi kevés esély van rá, hogy feltápászkodjon még két rémisztő alak láttára. A legegyszerűbb az lenne, ha fognám és talpra állítanám, de talán csak elkergetném belőle a maradék lélekjelentétet is, s a végén egy ájulttal kellene foglalkozni. Ezen egyszerű indokból, mármint, hogy nem vagyok hajlandó egy ájultat magához téríteni, mert ugyanis az fáradságos, csak a kezemet nyújtom neki, hogy segítsem a feltápászkodásban. Aztán a dalolj már elhangzott, szóval csak várom a többiekkel, hogy megtudjunk valamit a helyzetről. Déja vu. Ez futott át az agyamon, tömeg kergetés pórul járt emberke felkarolása, esetleges segítség. Totálisan emlékeztet arra a hegedűsre, s van egy olyan érzésem, hogy nem ez volt az utolsó. Nah, még a végén kedvet kapok az jó együttműködésre Zhellel.

Van aki tétlenül figyel, van aki az ismerős arcokat köszönti és van aki megelégeli a csetepatét. A két férfi konfliktusát két másik, határozott és karizmatikus kisugárzású férfi állítja meg végül. Zhel és Kota közbelépése elegendő ahhoz, hogy az agresszív fickó visszakozzon és morogva, Ranmarut kis híján fellökve tör ki a bámészkodók gyűrűjéből.
A segítséget kérő sötét hajú, huszonéves alak jól láthatóan sokkos állapotban van, a két kardforgató közbelépésének módja, valamint Hisame üvöltése pedig nem segít neki megnyugodni. Kota így hiába nyújtja a kezét jó szándékúan, a férfi hevesen rázni kezdi a fejét és a földön csúszva-mászva hátrálni kezd, mielőtt végül megáll és Zhelre mered.
- Eltűnt! O-ott volt, aludt és aztán... eltűnt! Nem találom, hol van?! Midori! Nem vicces a bújócska! - kezdi motyogva, de a vége már ugyanaz a kétségbe esett kiabálás volt, aminek köszönhetően felfigyelhettetek rá. Arcán ekkorra már könnyen folynak le, és nyúzott arcát a kezébe temetve rázza tovább a fejét. Ebben az állapotban nem fogtok valószínűleg sokat megtudni tőle. Mit tesztek?

Határidő: 3 nap/fő
Sorrend: Ranmaru, Peter, Zhel, Ayani, Kota
Tájékoztató jellegű, lehet soron kívül is írni, de ha megakad a küldetés, a sorban következőt fogom felszólítani az írásra.

Szépen rendben megoldva minden. Már egy laza felfelé lendülő fejjel viszonoznám az ő lefelé menőjét, mikor is rájövök egy szörnyű dologra. A bólintás viszonozva, azonban odakapok az arcomhoz, majd végigtapogatom a kobakomat, és..és A NAPSZEMÜVEGEM SEHOL!!44!!gyök16!! Körbepillantok kétségbeesett szemekkel. Veszek egy nagy levegőt, komoly tekintetettel nézek az emberek szemébe majd.
-Oké embere, kövessetek, irány pánikolni!- Hatás szünet. -ÁÁÁÁÁÁ
Lefutok három-négy kis kört a tömeg közepén, majd random megindulok. Rohangászok fel-alá, nézem a földet, aztán az emberek képébe nézek 5 centiről, hátha van valakin. Ezután a boltok kirakatára tapadok rá, s még a süteményes bolt kirakatát is alaposan átnézem. A napszemüveg a leglényegesebb leglazább cucc a felszerelésben, hogy is felejthettem el, mielőtt akcióba lendültem. Miért kell mindig szívatni a szerencsétlen embert?! Hát nem kapok én eleget az élettől amúgy is? Nem, mintha ezt nem tőle kapnám, szóval kapcsold már takarékra magad, akárki is szórakozik velem.
Mikor körberohantam az egész helyet, s a maradék ember is elmenekült esik le a zongora a tizedikről. Az inventorymban akad minden, így annak is kell lennie. Visszafele a többiekhez lassan tipegek, s bőszen pörgetem a mindenféle kacattal teli tárolómat. No persze, hogy az elején kellett lennie, ha már a végén kezdtem a keresést. Gyorsan fel is vágom magamra, majd megállva előttük.
-Most már minden rendben
Kapkodom körbe a fejemet, mert alig fél füllel hallottam a beszélgetést. Midori, eltűnés, térjészhez. Jha, nem, ez utóbbi csak észhez térítés volt. Mondjuk most jól is jött a szemüveg, mert Ayanin csak pislogni tudtam, pedig aztán én sem vagyok egy unalmas egyén. Mindenesetre mindent elkövetett annak érdekében, hogy végre haladjunk egy kicsit. Mindenesetre végre nem kísért a semmi, most már nem! Kifogok rajta, bármibe is kerül, most már nem vagyok semmi. Meenőőőő vagyok mert a napszemüveg menővé.... Várjunk csak? Én napszemüveg nélkül is menő vagyok, óh a for godness sake! *facepalm*

Rég nem tetszett az egész. Az, hogy Ayaninak sehol az emberfóbiája, ráadás ezzel a Zhel csávóval elég laza ismeretsége van, ha mindenféle jelző nélkül, s ilyen hangon beszél. Csak azért nem indultam meg és osztottam le pár istenest, mert úgy tűnt céhtársam tudja kezelni a helyzetet, s ez a fapofa sem tűnt ártó szándékkal rendelkezőnek, inkább, mintha segíteni próbálta volna, még, ha elég egy egyedi módon is. A kérdés továbbá az maradt, hogy miért tűnt el Midori, és hogyan. Elég sok volt az ismeretlen tényező. Alvás közben kihívták, megölték. Ez futott át az agyamon először, de ezen felül is lehetett még számos indok a jelenlegi helyzetre. Begurult és meglépett, vagy nem is az igazi lánya volt, és a csaj megunta, tehernek vélte a kapcsolatot, vagy egyszerűen elrabolták, és kitörölték a barátlistáját, míg aludt, hogy ne tudja senki követni. Neki is álltam pötyögni.
Címzett: Mirika
"Légy szíves nézz utána egy névnek: "Midori". Remélem ráérsz, és nem fognak a személyeddel kötözködni, hogy odaengedjenek a táblához, ahol mindenki neve szerepel. Köszi, puszi."
Csak reméltem, hogy rövid időn belül le tudja csekkolni nekem a nevet, hogy egyáltalán létezik-e, s nem csak egy megőrült fickóról van szó, akinek agyára ment a bezártság. Azonban nem várhattam el, hogy csak úgy röppen, s már írja is, hogy mi a helyzet, így valahogy témában kellett maradni.
-Hé, ha nem nyugszik meg, nem fogunk segíteni. Üljünk be egy teára, ha kell, de higgadtan összeszedjük amit lehet, aztán tudunk csak valamit csinálni. Amíg van valami amit nem tudunk, de kellene, addig csak lassabb lesz a megtalálása. Szóval, ha lehet szeretném tudni, hogy volt-e valaki akivel rosszban voltak, hogyan viszonyultak egymáshoz, mármint mesebeli apa-lánya minden szép és jó, vagy mifene. Készültek-e valamire mostanság, vagy vittek-e végbe a közelmúltban valami nagyobb dolgot, egy miniboss, vagy nagyobb nyeremény, bármi, ami lényeges lehet.
Próbáltam nyugodt maradni, és a lehető legsegítőkészebb lenni. Szépen lassan tagolva beszéltem, hogy biztos megértsen mindent. Valamint eszembe jutott még valami. Ugyan nem voltam a legjobban vele, de nem tűnt túl rossz embernek az egykori társam, aki amolyan fejvadásznak tűnt. Talán tőle is megtudhatok valamit, talán nem. Próba cseresznye alapon küldtem neki is egy levelet, hátha kapok választ.
Címzett: Cathrine
"Hali! Gondoltam megkérdezlek, hogy tudsz-e valamit egy Midori nevezetű lányról. Nem igazán forgatok semmit a fejemben, csak valaki aki kedveli elő akarja keríteni, ha tudsz valamit mondani, annak örülnék. Ha ti voltatok sem fogok érte harapni, azt egyelőre csak Mirikáért teszem."
Ezután nem volt több ötletem, talán sikerül valamit megtudni, talán nem, én megtettem mindent, amit most lehetett, sőt, ezzel az utóbbi levéllel többet is.

- Remek! – mosolyogtam, majd intettem neki, hogy menjünk a többiekhez, kik már úgy tűntek, hogy intézkedtek a férfit illetően.
Nem akartam szólni, fölöslegesnek éreztem, hogy a férfit egy negyedik hanggal és még több szóval terheljem. Persze, biztos jól esett volna neki egy pár nyugtató szó, de nem az a típus voltam, ki tudott vigasztalni másokat ilyen helyzetben függetlenül attól, hogy még nem kerültem ilyen helyzetbe egyszer sem. Inkább csak hallgattam, nem erőltettem semmit sem. Hogy Ranmaru nem ment sehová, az jól esett. Biztonságot nyújtott a személye, ha persze nem is volt az a hős alkat, de neve már volt, nem is rossz.
Hisame értetlenkedett. Nem ismerte a férfit, de látszott rajta, hogy sajnálta. Közelebb lépett hozzá és távolodott, közelebb és ismét távolabb. Nem tudta eldönteni és kétségbe esetten nézett rám, majd mosolyogtam, jelezve, hogy nincs mitől tartania. Nem bújt hozzá, nem akarta, hogy ölelje őt az ismeretlen, de azért a karjai alá bújt és együtt érzően tekintett rá.
- Nem sok dolgunk lesz. – súgtam Ranmarunak, miként láttam, hogy a többiek már intézkednek.
Hogy ez jót jelentett, vagy épp rosszat, azt részéről nem tudtam eldöntetni, ám én örültem ennek. Úgy segíteni, hogy közben nem csinálni semmit sem? Jobb nem is lehetett volna. Nem voltam lusta, félreértés ne essék, de mégis, míg nem kell, addig ne fáradjunk. Persze a bűntudat ilyenkor mindig előtérbe kerül, hogy na, mégis, tegyünk valamit, de még korai volt, szinte semmit sem tudtunk. Vártam és néztem, hol a levelező társakra, hol az óvatos Hisamére, hol a szemüveges Ranmarura. Vártam, hogy történjen valami érdekes. A Kotarou által említett teázás sem tűnt rossz ötletnek a több információ érdekében, meg hát addigra hátha választ is kap Ayani levele, bár abban nem igazán bíztam, túl egyszerű lett volna.

Eszem ágában nem volt követni Ayanit, nem hittem benne, hogy sikerrel jár, bárhova is készült.
Ran szavaira felé fordultam.
- Talán húsz éves az eltűnt lány. Asszem. – vakartam a fejem tetejét, mert nem tudtam, hogy hihető információt kaptunk e – És valami Flying Penguins céhnek a tagja. Talán.
Bevallom, nem voltam túl bizalmas. Eleinte azt hittem, hogy egy kislány, egy valódi, emberi kislány tűnt el, ki a derekunkig is alig ért volna, de nem. Egy húsz éves érett lányt kellett keresnünk, kit rendesen siratott az Apja. Sóhajtva nyugtáztam a helyzetet és fordult meg a fejemben, hogy fölöslegesen lettünk mellette. Nem, mert nem segítenénk, de egy felnőtt lány eltűnése nem nagy dolog, persze csak ha szántszándékkal tette a dolgát. Felnőtt lány volt, nő, kételkedtem benne, hogy elrabolták volna, esetleg elkóborolt volna. Hirtelen elmélkedve e helyzet pozitív végkimenetelében annyira hittem benne, mint abban, hogy a pingvinek tudnak repülni: Semennyire. Viszont tartanom kellett magam, ha már Ranmarut én marasztaltam.
Hisame a lábaim mögül figyelte a történéseket, majd miként Ranmaru szólt, úgy a kis sárkány is rám támaszkodva tolt, hogy legyek a segítségére.
- Persze. – csimpaszkodtam a férfi derekába, majd emeltem, emeltük fel őt függőleges helyzetbe. Mintha a teste is gyenge lett volna, nem csak a lelke a szerencsétlen Apának. Nehéz volt, szenvedés volt vele míg a padhoz nem értünk. Kitartásom volt, de nehezen bírtam emelni nehéz dolgokat. Nem rendelkeztem a súlyemelés oly becses tudásával. Talán majd ezután.
A szemüveges Ranmaru felé fordultam.
- Lehet erről a Flying Penguins céhről kéne információkat szereznünk. – súgtam neki - Kétlem, hogy itt egyszerű eltűnés állna a háttérben, szerintem okkal ment a lány, nem véletlenül. – csak megérzés volt, semmi több.
Repülő Pingvinek? Még mindig csóváltam a fejem e névre gondolván, mintha valakik a Szelíd Cápák lettek volna. Abszurd.

Ranmaru, Peter és Kota:
Zhelt jól láthatóan nem győzték meg a férfi szavai, és miután Ayani elviharzik, nem érzi kötelességének, hogy válaszoljon Ranmarunak. Jégkék szemeit még egyszer az íjászra emeli, hűvös és érzelemmentes pillantást vet feléje, majd faképnél hagy titeket.
Az aggódó apát tehát feltámogatjátok és egy padhoz viszitek, hátha ott sikerül belé egy kis lelket verni. Búsulásának Peter javaslata vet véget, legalábbis felemeli a fejét és az idomárra, majd a sárkányára néz.
- Meg tudom mutatni, hol van a céhházuk - jelenti ki, és felkászálódik. Mondjuk azt, hogy Kota még nem kapott választ Mirikától, így ha gondoljátok, a férfivel tarthattok, aki egy kétemeletes épülethez vezet titeket körülbelül negyed órányi sétával. Ha azt várjátok, hogy tovább mutassa az utat, csalódnotok kell, nemet int a fejével. Ő nem hajlandó belépni a céhlogóval díszített kapun, ami egyébként egy szárnyas pingvint ábrázol. Bizarr látvány.

Ayani:
Elszakadtál a csapattól és Nilia nyomára indultál. Nem töröl a barátlistádról, így a minimapod tisztán jelzi a helyzetét. Nincs a városban, a városfalon túli mezőséget jelzi a térképed tartózkodási helyéül. Az üzenetedre azonban csak akkor érkezik válasz, amikor odaérsz. Nem látod őt sehol, pedig nem igazán lenne hová elbújnia, csak néhány magányos fa tarkítja a területet. 20 év körüli lányból egyet sem látsz, csak néhány mob sertepertél errefelé, akik rád se hederítenek, hiszen nem vagy elég közel hozzájuk.

Látlak, kotnyeles lány. Melletted állok, te látsz? =)

Érkezik az üzenet. Melletted azonban csak Tűzrózsa kaparássza a földet. Niliának nyoma sincs, pedig a térkép pontosan ott jelzi ki őt, ahol állsz. Kancád közben körözni kezd, galoppozik körülötted, majd a megfelelő sebességet elérve aktiválja a képességét, a Lángoló Unikornist. Igen, a te parancsod nélkül.

Zhel kiszállt a küldetésből, Kota pedig kimarad a körből.
Új határidő: 4 nap/fő