[Event] Húsvéti Tojások (És robbanó nyulak)

- Jó reggelt Vietnám! Sorakozóóó! - Azt hiszem kezdem nagyon beleélni magamat a háborúsdiba, pedig itt nem ólomkatonákkal játszadozunk. Az erőszak sem igazán a kenyerem, de végeredményben úgyis mobokat megyünk levágni, nem olyan vészes a szituáció. Egyszer kiélvezhetem, hogy ekkora haderő van a kezem alatt, s most bizonyíthatok magamnak is, hogy rátermett vezető vagyok. - Csoportosuljatok öt osztagra, 4x5 fős sorokat szeretnék látni, magassági sorrendben. Rend a lelke mindennek, küllemre is katonás fegyelmet várok el! - Beleszippantok a levegőbe és az állatok összetéveszthetetlen szaga csapja meg az orromat. Kisállat kereskedésben dolgoztam egy ideig, ezer közül is felismerem a szőr és az alom bűzét. Nem szerettem sosem a nyulakat, macskámnak való eledelek. Egyetlen nyulat tűrök meg a környezetemben, Montgomeryt, Tiffany vérnyulát, de azt is csak azért, mert különleges jószág és mert nem bogyózik oda mindenhova. - Nyúl szagot érzek... - piszmogom fintorgó, felhúzott orrom alatt. Te sem szeretnéd a tapsifüleseket, ha a munkád részeként rendszeresen kellene a kakijukat takarítanod...
Ahogy az embereim elkezdik felvenni a kívánt alakulatok formáit, fény derül a turpisságra. Az egyik csapat 20 helyett 21 fős, a legkisebb tag kénytelen odahúzódni a 20. emberhez, hogy ne lógjon ki a sorból. Mi a manó! Egy páncélba bujtatott nyúúúl! - Kém van köztünk, uraim és hölgyeim! Egy kém! S ti nem vettétek észre! - szidom le a századomat epésen, hisz ez nem várt felületesség a részükről. Hogy volt képes mindeddig meglapulni közöttünk!? Ujjammal egyenesen a tapsifülesre mutatok, aki ha lehet, még jobban összehúzza magát. Embereim elkezdenek tiltakozni, hogy ő bizony ember, csak éppen apró termetű és biz'Isten este még együtt italoztak. Azt hiszem egyesek túl sokat ittak...
- Egy embernek mióta van két lekonyuló, szőrös füle? - pillantok vissza szúrós tekintettel az egyik védelmezőre, miközben lehúzom a sisakot a nyúlról, s így előtűnnek a bizonyítékok. Nagy felhördülés az osztag részéről, s elszégyellik magukat, amiért ilyen könnyen megtévesztette őket az ellenség. Lehajolok a leleplezett, reszkető nyúlhoz, akit ekkorra körbefognak a katonáim, majd vészjósló orgánummal megszólítom. - Most szabadon engedlek, de legközelebb raguként végzed. Vidd hírül a társaidnak a fészketekbe, hogy most még feladhatják a küzdelmet és megadhatják magukat, de ha nem így tesznek, akkor nem tudom tovább türtőztetni a diadalra és a húsotokra éhes katonáimat. Eredj! - Majd felegyenesedek és szabad utat engedek a menekülő nyúlnak. A kis incidens után újrarendezem az osztagokat, majd mielőtt útnak indulnánk, úgy érzem elkél még ide egy beszéd, rendezendő az iméntieket.
- Nyitott szemmel kell járnotok, mert az ellenség nem alszik! Ugyanezt a tüzes tekintetet akarom látni a fronton is, ugyanazt az elszántságot és haragot, ami a szívetekben gyúlt a nyulak ellen a kém miatt! Mutassátok meg, hogy nem vagytok olyan balgák, akikkel packázni lehet! Nem járathatják velünk tovább a bolondját! Torubana városért! - emelem a magasba a fegyverem, szavaim csak úgy harsognak. Már én is tökre lázba jöttem, de ahogy az embereim visszhangozva ordítják, hogy "Torubana városért", az valami leírhatatlan érzés. Sose gondoltam volna, hogy én, a nyüzüge egyetemista, valaha hadsereget fogok vezényelni egy csatában, de ebben a percben úgy éreztem, mintha mindig is erre születtem volna.
- Alakulatot tarts, irány északnyugat!

Az államat vakargatva álltam a sereg előtt és gondolkodtam a hatalmas, felmerülő problémán.
- Tehát eltűnt a kardod?
- Igen, Uram. – a katonának mély volt a hangja. A majd két méteres magasságával és majd három méter széles vállával kételkedtem benne, hogy egyáltalán kell e neki kard, de ő nem akart elindulni anélkül és hát szó mi szó nagy pocséklás lett volna, egy ilyen embert kihagyni a seregből. Már – már azt mondtam volna neki, hogy tépjen ki egy fát a helyéről, mert hát képes lett volna rá, azonban jött oldalamról a segítség.
- Hol volt nálad legutóbb?
- Hát ööö… este még nálam volt asszem a tűznél asszem. – nos nem lehetett tökéletes katona. Erősnek erős volt, de nem több.
- És a sátradba már nem vitted magaddal?
- Jaaa, ízé! – mosolygott, bólogatott hevesen, majd lett váratlanul ijedt a tekintette és állt meg – Nem, oda nyem.
- Remek. – sóhajtottam.
- Miért mondja ezt a főnök? – tátva maradt szájjal nézett meglepetten engem.
- Irónia.
- Hehe akkor jó. – igazából fogalmam sem volt, hogy tudja e mi az az irónia, de nem esett nekem és ennek örültem.

Hisamével lapos kúszásban közelítettünk a mellettünk levő száz fős sereghez. Igazából a lányom így is úgy is látható volt, de nem volt mit tenni ez ellen most.
- Tehát, te tereled a figyelmet és én elveszem.
- Értem. – és tette kezét a homlokához, mint ahogy a katonák szokták ilyenkor.
A parancs érkezett tőlem és mindenki a repülő sárkányra figyelt, cselekednem kellett, futottam. Lábujjhegyen és némán, majd sikeresen emeltem le egy katona hátáról a fegyverét. Persze sikerrel és gondolkodás nélkül cselekedtem meg mindezt, így mögöttem majd kilencvenkilenc katona látta mindezt, de könnyítve a testemen Hisame könnyedén emelt a magasba és repített vissza a saját katonáink elé. Egy – két lándzsa szállt még utánunk, de nem értek el már minket.
Mintha a legértékesebb kinccsel tértünk volna vissza, úgy álltunk büszkén a katonáim előtt, majd jött a kellemetlen tényközlés.
- Főnök, meglett a kardom. – és a szerzett fegyvert dühösen hajítottam el magunktól.
- Remek! – irónia.
- Köszönöm Főnök, hogy örül ennek! – szólt az ostoba.

Kora reggel volt, nem az az álmosítóan korai, inkább az a friss, amikor még vizes a fű a hajnali harmattól, ahogy végigtrappolsz a mezőn, kezedben a fegyvereddel és a zászlóval. Ami nem mellesleg eléggé igénybe veszi a kitartásodat, olyan súlyos és olyannyira nem illik a kardhoz szokott tenyérbe, hogy már öt perc után azon gondolkozol, nem lenne-e jobb valamelyik beosztottadra bízni. De nem, hiszen te vagy a parancsnok… vagy mi.

Kaptak tíz perc szünetet, hogy mindenki elkölthesse a reggelijét, megetethesse a petjét és felkészülhessen a harcra. Nem tartottam attól, hogy ez rontaná az esélyeinket, végülis a telítettség érzése semelyik statot sem befolyásolta, nem hatott úgy a játékosok virtuális testére, mint az igazira hatott volna. Én is hasonlóképp tettem tehát, inventorymból előhívva egy szendvicset, majd a kürt megszólalását követően szemem végigjárattam a menetkész seregen.
- Rossz felé néztek – vontam le a konzekvenciát halálos nyugalommal, arcomról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni. A kürtöt tartó, csenevész fiú szemébe néztem, majd tekintetem az első sor katonái között vándorolt.
- Nem, ur.. azaz, hölgyem! – szólalt meg valaki a tömegből – Torubana felé megyünk!
Sóhajtva vakartam meg a fejem, összeráncolt homlokkal nézve a megfelelő és a vélt irányba. Talán igazuk van. Megráztam a fejem. Egy csapatnyi kezdő nem bizonytalaníthat el ennyire, ideje végleg megmutatni nekik, ki itt a vezető, ideje folytatni a színjátékot.
Felálltam egy kiemelkedésre, s megparancsoltam nekik, hogy hívják le a térképet, majd én is ezt cselekedtem. Azon pontosan látszott a város, és a sereg jelenlegi helyzete, persze az útirányt még ez sem tudta megmondani, én pedig a beépített iránytűre nem gondolva hívtam elő az előző nagyszájút.
- Jelöljétek be mindannyian barátnak – hangom ellentmondást nem tűrően viharzott végig a csapaton, így szegény fickónak vagy öt percébe beletelt, mire el tudta fogadni a sok felkérést.
- Most pedig, futás előre abban az irányban, amerre gondoltátok – mosolyodtam el, és karommal mutattam az utat. Az kénytelen kelletlen megindult, és ahogy haladt, a térképeken helyzete egyre inkább távolodott a várostól. Pont ahogy gondoltam.
- Egyéb ellenvetés? – kérdeztem, majd miután síri csend fogadott, bólintottam, és megfordítottam a századot. Közben a futástól kimerült tag is visszaért, bocsánatot kért (amit nagy kegyesen megadtam neki), és beállt a sorba.

- Nos, ezek csak nyulak. Ne feledjétek, robbannak, úgyhogy ha észreveszitek, hogy fogyóban van az életcsíkjuk, azonnal tartsanak távolságot a közelharcosok, és engedjék át a helyet a mögöttük helyezkedő íjászoknak. Íjászok, a pirosban lévő nyulakat szedjétek, ha éppen nincs ilyen, azt, akit elértek. Aki egyhitelni tudja őket, az természetesen a teljes életeseket támadja, igyekezzetek kitapasztalni már a harc elején, hogy mire vagytok képesek. Menni fog az, csak bízzatok magatokban! – nagy levegő, közben ironikus mosoly, hogy pont én mondom ezt nekik – A városban rekedt játékosokért! – kiáltottam, a szabdalót a magasba emelve, a berekedés határán.
- A városban rekedt játékosokért! – ismételte a sereg ordítozva, s vagy száz fegyver emelkedett a levegőbe. Felemelő érzés volt.
- Kayaba hatalma ellen!
- Kayaba hatalma ellen!
- Irány délkelet!
- Úgy legyen!
És elindultunk.

A csata reggelének friss illata tekergőzik be orromba, s járja át engem. Azonban nem csak a leendő ütközetet érzem benne... Valami furcsa vadállati dolgot, nagy tömegben, melynek domináns jellege pillanatok alatt annyira elnyomja a kellemest, hogy nem bírom megállni: kinyitom a szememet.
- Ugh! - nyögöm, s hátrálok meg fekve, ahogy szemem elé egy csomó nyúl képe kerül, melyek halomban fekszenek egymáson is. Miközben hátrább kúszok, valami puhába ütközöm. Fejemet hátra tekerve pillantok meg ott is egy halom répazabálót, ahogy édesdeden hortyognak. Az előbb említett halom pedig hirtelen erősen meginog, s egy lavinányi nyúl ömlik rám teljesen betakarva. Szó se róla igen kellemesen el lehetne aludni alattuk egy téli éjszakán, de most erre semmi szükségem, így katonákat megszégyenítő módszerességgel kúszok ki a nyulak alól, s igyekszem az ajtó felé menetelni.
Próbálgatom a tapsifüleseket szólongatni, pofozgatni, de egyszerűen nem akarnak felkelni semmire. Egy nagyszerű terv azonban megfogalmazódik buksimban, s annak véghezvitelére csak Starkra van szükségem...
Még néhány métert megtéve végre kiszabadulok a sátorból. Feltápászkodás közben veszem észre Starkot, aki a sátor mellett összegömbölyödve fekszik, rajta Wywernkígyó sziszeg. Na mi van? Nem hittem volna, hogy így kijönnek egymással, fura így együtt látni őket.
- Stark! - szólítom meg a chupacabrát, ki nyomban haptákba vágja magát hangom hallatára. - Ben sok nyúl. Te be és harapni őket meg üvölteni hogy felkelni, meg kijönni. - makogásom ellenére az állat egyszerűen megérti a feladatot, s bevonul a sátorba, melyből szöszmötölés hangja hallatszik, majd egy egetrázó üvöltés. Ahogy ez megesik, az egész nyúlsereg kitódul ijedten, s a sátor előtt sorakozóba állnak anélkül, hogy parancsba kellene adnom. Stark is megjelenik diadalittasan, peckesen járva.
- Ügyes. - vetem oda az állatnak a részére szóló talán a legelső dicsérő szavamat, majd a nyulakra téved tekintetem.
- Dél. - mondom egyszerűen, s mutatok az irányra, akárhol is legyen.

Ejha, valami nem stimmel. Most, hogy elkezdtem alaposabban körbetekinteni a terepet, mintha az irány nem lett volna éppen az, amit fejben betájoltam. Ennyire régen voltak már azok a földrajz órák, vagy a térképolvasási képességeim koptak volna meg? Megálljt mégsem parancsolhatok a csapatnak, egyébként is elég lankadt hangulatban vannak. Még mindig puffognának amiatt a kémnyúl miatt? Valahogy előnyömre kell fordítanom a helyzetet, ha már irányt vétettem. Megrendülne a belém vetett bizalmuk, ha elveszteném a magabiztosságomat. A másik dolog, ami aggaszt, hogy nem látom be a teljes harcteret, csak hozzávetőlegesen sejtem, hogy merre vannak az ember seregek. Az ellenséges csapatok holléte viszont kész rejtély előttem, csak a mögöttem veszteglő hátvád csapatokat látom, meg mintha a messzi távolban előttem is lenne még egy. Tulajdonképpen annyira nem is baj, hogy nem kerültünk rögtön ütközetbe, legalább felmérhetjük a terepet és rendezhetem a sorainkat is. Kicsit szedett-vetett a társaság, ami egyre jobban frusztrál. Nem ártana egy újabb ösztönző beszédet mondanom nekik, mielőtt még elszabadulna az agónia.
- Emberek, mi ez a csüggedtség? Nem volt elég finom a reggeli? Hiányzik az asszonykátok vagy a legényetek? Szívesen áztatnátok megfáradt testeket valamelyik onsenben? Ez mind rátok vár, a dicsőségről, a megbecsülésről és a város irántatok tanúsított hálájáról már nem is beszélve! Nem hagyhatjátok, hogy nyulak fészkeljenek otthonaitokba! Irány egyenesen előre! - S célom valóban az, hogy a bekötőutat elérhessem minél előbb. Úgy tűnik sikerült pár jó pár emberemet fellelkesítenem, de akad még pár kétkedő, aki szerint öngyilkos küldetés robbanó nyulak közé vonulnunk. Meg kell nyugtatnom a kedélyeket, csillapítani a kétkedők indulatait, nehogy a morál tovább rombolódjon, mikor már jó úton haladunk a siker felé.
- Nem baj ha féltek, nem baj ha néha megremeg a kezetek, hisz átlagemberek vagytok, nem sorkatonák. Egyetemisták, pékek, eladók, fodrászok, üzletemberek, titkárok, informatikusok, kinek éppen mi a foglalkozása odakint. Szerintetek én nem félek egy kicsit sem, amikor belépek az aktuális boss termébe? De a cél érdekében félre kell tenni a riadtságunkat és akkor is összetartóan kell harcolnunk a közös ügy érdekében, ha nehéznek érezzük a fegyvert a kezünkben. Ne hagyjuk, hogy Kayaba ócska játékszerei megnehezítsék az életünket! Ha robbanni készülő nyulakat láttok, teleport vissza a sátrakhoz, ahogy megbeszéltük! Ha betartjátok az utasításokat, nem lesz gond!

Idióta sereg volt ez, annyi szent. Még ennyi útmutatás és fölösleges beszéd ellenére is képesek voltak elindulni a vakvilágba, én pedig, bízva abban, hogy tudják, hogy mit is csinálnak, követtem őket. Mármint, igazából előttük mentem, az elején, aztán le-lemaradoztam, ahogy a térképet tanulmányoztam, hiszen – hiába tudtam én egyszerre sok mindenre figyelni – néha meg-megálltam, amikor egy-egy érdekes részletet fedeztem fel. Már azt se tudnám megmondani, hogy hogyan voltam képes mindeközben a zászlót is magamnál tartani, de tény ami tény, a távoli kürtszó felharsanásakor még a kezemben volt. Ijedten kaptam fel a fejem, ám nem mi riadóztattunk, bizonyosan elkezdődött tehát a csata, csak épp máshol. Kicsit meg is nyugodtam, ám a térképet böngészve hamar összeráncolódott a homlokom: délen voltunk. Amikor én konkrétan emlékszem rá, hogy délkeletet mondtam. Persze eszem ágában sem volt ezt a többiekkel is tudatni, aki rájött, az se mert szólni, én pedig olyan halál nyugalomban álltam közöttük, mintha minden a lehető legnagyobb rendben volna.

Ekkor jutott eszembe, hogy szinte semennyi bejövő információval nem rendelkezem. Gyorsan előhívtam a mailrendszeremet, és írtam egy gyors körlevelet Rannak, Anatnak, Thundernek, Peternek, Mirikának és Fuukonak (tehát akiket ismertem, akit kihagytam attól ezer bocsi), érdeklődve a körülöttük zajló eseményekről és egyben megkérve őket, hogy azonnal tudassák velem, ha történt valami fontos. Amikor ezzel végeztem, elégedetten szemléltem a csapatot, és úgy gondoltam, itt az ideje egy kis lelkesítő beszédnek, hiszen akármelyik percben megjelenhet az ellenség.
- Nos, hatos csapat! – csaptam össze a tenyerem – Figyelem! Amint hallottátok, elkezdődött a csata. Még elég kevés információval rendelkezem, de annyit mindenképpen szeretnék elmondani, hogy legyetek készenlétben! Mindig és minden körülmény között! Ha megvan a kellő odafigyelés és a koncentráció, sokkal eredményesebbek lehetünk! Nyerni fogunk, hadd halljam!
- Nyerni fogunk!
- A nyulak nem állhatnak az utunkba!
- Nem állhatnak!
- Visszafoglaljuk Torubanát!
- Vissza bizony!
- Rendben csapat! Csak így tovább! Készüljetek, irány egyenesen kelet felé! – ordítottam, majd egy utolsó éljenzés után újra csatarendbe álltunk, és elindultunk.

Gyanúsan rohadtul semmi nem volt arrafelé, amerre mi vonultunk. Susayát ezúttal alaposan eldugtam, hogy ne zavarjon több vizet… hehe, viccelek, frászt, ott volt végig mellettem, közvetlenül. Hülyéskedj, francokat hagyom megint, hogy eltüntették ezek a rusnya nyulak. Olyan kis szánalmas balfékek voltak, hogy fájt rájuk nézni. Úgyhogy helyettük inkább gondolatban Lottival meg Hinarival hemperegtem… mármint frászt Hinarival, kell a fenének egy ilyen csaj. Csak Lottival hemperegtem. Aztán erről majd a Főnök meg ne tudjon semmit! Gyanúsan méregettem néha Susayát, amikor úgy éreztem, hogy túlságosan belemerültem a nagy gondolkozásokba, és arra ébredtem, hogy mintha ő is gyanúsan figyelne engem. Szóval figyeltem azt, aki figyelt engem. Figyelésception! \o/
– Nah, ide skubizzatok, nyulam-bulamok! – hívtam fel magamra a figyelmüket. – Iszonyatosan nagy csata van már odakinn. Nektek bazi nagy fületek van, ha felültek, már tuti halljátok! – biztosítottam őket. Én frankón nem hallottam semmit, hiába kagylóztam arra, de reménykedtem, hogy nem csak blamálok, hanem a nyuszik tényleg hallanak valamit.
– Az van, hogy a tervünk a következő… – Hát, ha engem kérdezel, akkor szerintem közbe kellett volna ékelnem valami lelkesítő maszlagot, de marhára nem volt kedvem hozzá. Tökre sütött a nap. Meg érted, mások már rég pixelek körülöttünk, erre mi itt dumálgatunk egymással. Szóval úgy döntöttem, hogy a lelkesítő beszédet ezúttal skippelem, és akkor térjünk is egyről a lényegre:
– Mi még nem harcoltunk, mert mi egy nagyon-nagyon különleges osztag vagyunk. Ettől függetlenül nekünk is muszáj lesz harcot kezdeményeznünk. Szóval most akkor irány északnyugat! Gyakjuk le, de kegyetlen az embereket! Utolsó kis sunyi SAO-megszállók, nem érdemelnek életet! – És a nyulakkal ordítva irányt is változtattunk.

A küzdelmek elkezdődtek, ám szerencsétlen vezérként én oly ostoba mód nem adtam még parancsot. Kifogásnak mondhattam volna az elveszett kard ügyét, de vezetőként nem kenhettem rá másra a figyelmetlenségem. Merre? Egyszerű ám fogós kérdés. Nem voltam stratéga. Régebben sokat játszottam ilyen játékokkal, ám ott nem volt tétje ezeknek a döntéseknek, csupán csak kattintanom kellett a képernyőre és az embereim arra mozogtak, amerre kellett nekik.
- Mh. – az államat vakargattam a megfelelő parancson gondolkozva, majd a legbölcsebb módot választottam a talány megoldására - Ec-pec kimehetsz, holnapután bejöhetsz. – mutatóujjammal a levegőben bökdöstem a láthatatlan nyolc égtájat - Cérnára cinegére, Ugorj cica az egérre. Fuss!
- Főnök! Mikor megyünk? – a hátam mögül egy egyszerű kérdés hangzott fel, melyre kötelező lett volna válaszolnom. Sajnos nem tudtam, hogy hogy volt tovább a mondóka, így hol megállt végül az ujjam, azt választottam.
- Észak! Legalábbis az egyik. – nem tudtam, hogy folyt e már ott közdelem, vagy sem, ám az utánpótlás mindig is jól jött egy esetleges hátránynál, de egy szabad nyúl csapat útját is úgy tűnt, hogy szívesen álltuk volna.
Hisame megfújta a kürtöt, mit bár eleinte érdeklődve figyeltem, végül inkább nem kérdeztem meg, hogy honnan szerzett. Valahogy féltem a válaszától. Egy sereg, melyből hiányzott egy kard és egy másik, miben nem volt kürt. Igen, felvetődött bennem a kérdés, hogy valóban e nem a nyulak pártján állunk e, azonban miként a nyúl hús elkészítésének legkülönbözőbb módjairól szólt az indulunk, úgy megnyugodni látszódtam. Igen, a nyulak ellen vonultunk és nem az ő oldalukon. Nagyot sóhajtottam, majd indultunk meg éjszakra. A terv egyszerű volt, ha ott nem kellett segítség, akkor maradt észak – nyugat, vagy észak – kelet.