Keleti rész

Éppen azzal sikerült a köztünk álló sokféle falból egyet áttörnie, hogy megmutatta egy részét annak, ami a lelkében zajlik. Nem tagadom, hogy a megnyílással részben én is azon dolgozom, hogy elnyerjem a bizalmát, legalábbis annyira, hogy viszonozza az őszinteségemet.

A megállapítása mástól kifejezetten bántotta volna az önbecsülésemet. Tőle inkább csak feleslegesnek tűnik. Leckének lecke volt, de nem azt tanította meg, hogy nincsenek szuperhősök. Sokkal inkább azt, hogy aki nem elég felkészült, az tehetetlen. Ezt pedig csak igazolja rövid ismeretségem Tachival... Kifejezetten sajnálom azokat a lányokat, akik felkészületlenül futnak össze vele...
- Leginkább a tehetetlenségemmel szembesültem - fogalmazom meg az én álláspontomat. Nem valami gyerekes hősködési kényszer hajtott Takashi után, hanem az elviselhetetlen tehetetlenség. Mint kiderült, idebent sem tehettem többet... De legalább az az érzésem meglehet, hogy a lehetőségeimnek megfelelően megtettem mindent, hogy segítsek rajta.

Elérte a céljait... bár értem az ezt követő célzást, nem tudom teljesen kibogozni az értelmét a mondatnak. Gondolhat konkrét emberekre, akiket kiejtett... Nehezen tudom elképzelni, hogy személyes bosszú vagy ellenszenv miatt jött  volna a játékba... Hihetőbbnek tűnne, hogy az idióta, buta játékosokat akarta unalmában megleckéztetni, és megalázni, de már megunta az öldöklést... Valahol, az élmény mélyén megszólal egy vészcsengő, de eddig is tudtam, vagy legalábbis sejtettem, hogy nem csak macsós értelemben veszélyes, úgyhogy hamar el is hallgattatom. Aggódni ráérek majd, amikor arra látok utalást, hogy közvetlenül számomra jelent fenyegetést.

– Nem értem ez hogy lehet cél. Úgy igen, ha valaki hatalomra vágyik, vagy elégtételre... De hogy ez legyen a cél...– nem tudom meghazudtolni magam. Megint igyekszem finoman mélyebbre ásni a miértben. Na meg teljesen megérteni és átlátni a helyzetet.

A szórakozáson van a hangsúly. Ejnye... eddig is éreztem, hogy sok lánynak udvarolt már, de mégis csak érdekes adalék a képhez, hogy ideje nagyrészét ezzel tölti... A front pedig rendkívül fontos információ. Eszerint nemcsak tapasztalt, de az egyik legtapasztaltabb játékos Aincardban. Ebbe belegondolva végigfut a hideg a hátamon a gondolatra, hogy az ellenségem legyen. Hála Istennek, eddig úgy néz ki, nem sok esély van rá, hogy így alakuljon a kapcsolatunk. Szövetségesnek pedig eddig is szívesen fogadnám, mert éles szemű, gyors gondolkodású, furfangos és józan férfinak tűnik. Ebbe a sorba most odakerül a bátor jelző is. Előbb utóbb meg kell majd kérdeznem tőle most, hogy ezt tudom, hogy tudja-e mi történt Takashival... De még nem most. Még nem vagyok biztos benne, hogy el tudnám viselni az igazságot, bármi is legyen az.

Megérkezve a szerény, kedves fogadóhoz érve megint olyan megjegyzést tesz, ami sérthetné a büszkeségem. De nem értek negatív felhangot, vagy gúnyt részéről, ezért ezt lenyelem.

– Igazából már megengedhetném. – javítom ki – De a tulaj eléggé megkedvelt az elmúlt hónapokban, úgyhogy nagyon kellemes szobát kaptam. Viszont nemsokára úgy néz ki alkalmasabb szállásra kell költöznöm. – sokadszor használom a szállás szót. Nem otthont keresek idebent, és ezt a szobát sem titulálom véletlenül sem otthonnak. Átmenetnek tartom az egész SAOt...

 Közben beinvitálom az épületbe, kedvesen üdvözlök mindenkit, különös tekintettel az idős tulajdonos asszonyra (Természetesen NJK), aki a „recepción” fogadta kedves mosollyal a belépőket. A kis birodalmam az egyetlen emeleten van, a folyosó végén. Az ajtó teljesen egyszerű faajtó, belépve a mosdó egy ajtó mögött jobbra, és az egyetlen szoba előre. Egyszerűen berendezett, tipikus kicsi apartman. A szoba egyik fele egy amerikai stílusú minikonyha, csak a legszükségesebbekkel felszerelve, láthatóan kihasználatlanul, mivel főzés jártasság híján nem tudom hasznát venni. A másik felében egy egyszerű, de ízléses, egyszemélyes ágy, hozzá illő szekrény és egy egyszerű asztal, ami egyszerre tölti be az étkezőasztal, és az íróasztal szerepét. (Sorry, képet nem találtam illusztrációnak, úgyhogy a fantáziádra bízom a további részleteket) Aki berendezte valószínűleg számított rá, hogy vendéget fog fogadni a lakó, mert az asztal körül 3 szék is van. Ami talán még feltűnő lehet, hogy semmilyen holmi nem jelzi az ágyneműn kívül, hogy lakik a szobában valaki: Minden a helyén van vagy a konyhaszekrényben, vagy pedig a ruhásszekrényben: sem az asztalon, sem a konyhapulton, sem az ágyon nincs hagyva semmi.
– Foglalj helyet – mosolygom Tachira mikor beléptünk a szobába, az asztal felé intve. Felvettem a jó házigazda szerepét, de nem estem ki eddigi magatartásomból sem. Nem telik bele egy perc, és az asztalra kerül egy tál sajtos pálcika, és egy másik tál csokis keksz.

– Inni hozhatok valamit? – teszem fel az utolsó udvarias kérdést. Nem teljesen muszájból, inkább megszokásból. Ha nem kér, én is leülök. Ha kér, akkor sorolom az egy két féle italt (forrásvíz, tea, kóla, és egy üveg félédes vörösbor) ami van éppen a konyhában, és aztán ülök le nem vele szembe, és nem is mellé, hanem úgy, hogy egy képzeletbeli háromszög két oldalán legyünk. És figyelem, hogy mit néz meg, mire hogy reagál.

  Nem mond semmi többet, csak somolyog. Hát persze, hiszen tapasztaltabb nálam, és valószínűleg tudja miről beszélek, ahogy azt is, ami ezután a következő lépés... Jó pont nálam, hogy ennek nem ad hangot.

– Nem, valószínűleg nem – bólintok lemondóan a reakciójára. Nincs két egyforma ember, és részben emiatt nincs két olyan ember sem, aki pontosan ugyanazt éli át. De ez azt is jelenti, hogy éppen úgy, ahogy én teljesen sosem fogom őt érteni, ő sem fog teljesen kiismerni engem sem. Azért ugye nem bűn megpróbálni?

Belépve a fogadóba megállapíthatom, hogy Tachi kissé hűvösen viselkedik az NJK-kal. Én nem tudom ezt megtenni… Mert az a „program”, ahogy néhányan nevezni szoktak mindent, ami nem játékos, ahogy kinéz, lehetne a nagymamám is… Vajon a játékok terén való tapasztalatlanságom teszi?

 A szobába belépve láttam, hogy Tachi meglepődött. Hát, mondtam, hogy megkedvelt az tulajdonos. Mióta csak ide költöztem (először nem ebbe a szobába, természetesen) hálából, amiért szállást adott, amikor csak szüksége volt segítségre, segítettem neki, amiben csak tudtam. Valószínűleg ezért kaptam meg ezt a szobát. Tachira mindenesetre csak rámosolygok, mielőtt sebtiben a süteményeket, és a pohár vizet elé teszem az asztalra, és én is helyet foglalok, a magam részéről szintén egy pohár vízzel. Mióta elindultunk ide, az addigi szemtelenség valahogy nem volt benne a szavaiban. Ez kicsit nyugodtabbá, és felszabadultabbá tesz. És ráadásul nem megy el arra energiám, hogy a szemtelenségét lereagáljam valahogy.

 Huncut somolygás a reakcióm a megjegyzésére.

– Oh. milyen kár, hogy már megszáradt a ruhám, így nincs szükség rá, hogy átöltözzek – felelem. A hangszínem valóban sajnálkozást sugall, de az arcomon ott a somolygás, és a tekintetemben a játékos csillogás. Vettem a jelzést, de egyébként sem terveztem körülugrálni őt. De mégiscsak a vendégem, úgyhogy a legalapvetőbb ezzel kapcsolatos udvarias apróságokat kénytelen lesz elviselni, ameddig itt vagyunk Ha nem akarnám kerülni ebben a helyzetben az ilyen dolgokat, akkor az eddigiekhez igazodva felajánlanám, hogy győzzön meg, hogy megéri hagynom hogy válasszon, mit vegyek fel. Így csak mosolygok rá, és azon gondolkodom, hogy vajon az én szemem káprázik, vagy tényleg egy árnyalattal szomorúbb lett az arckifejezése, ahogy végignézett a szobán?

Meglepően komolyan kérdez rá újra az átöltözésre, őszinte aggodalmat sugárzó hangon. Erre reagálok nyíltan, nem a szavak mögött sejthető mögöttes értelemre
- Igen, valóban jól esne egy zuhany, meg egy meleg ruha. – Ismerem el mosolyogva - Viszont egyrészt udvariatlan dolog lenne, ha magadra hagynálak - teszem hozzá, ezzel jelezve az elképzelésemet az említett tevékenységek lehetséges mikéntjéről – Másrészt a társaságod van olyan izgalmas, hogy lemondjak erről a kényelemről. – húzom kicsit szélesebbre a mosolyomat. Hogy milyen következtetésre jut a válaszból, az már az ő dolga.
 Miközben a vizet kortyolgatja, megint engem figyel. Nyílt tekintettel állok ennek elébe. A tekintetem most egy tó nyugodt, sima tükre. Amennyire korábban ingatagnak tűnt a talaj a lábam alatt,  annyira szilárdnak érzem most. Most pontosan tudom, mit akarok, pontosabban hogy mit nem akarok. Ehhez pedig megadta a lelki stabilitást  az ismerős terep. Más dolog, hogy ezzel párhuzamosan felé kevésbé nyitottá vált a testbeszédem. Mert vékony a talajon a szilárd ösvény, és nagy figyelmet igényel hogy rajta maradjak.
Igen érdekes kérdést vet fel, ami őszintén szólva nem egy-két, de nem is tíz mondatos választ igényelne, hanem annál jóval hosszabb fejtegetést. És ott az a hamiskás fél mosolya is... meg fogok lepődni, ha nem készül valamire.
 – Rendkívül összetett az indítékom, hogy meghívtalak. Valamerre mindenképpen induljunk kellett, ezzel a felvetéssel pedig meg tudtalak lepni. – mosolygok, de pusztán témymegállapítás amit mondok – Aztán kiváncsi vagyok hogyan használod fel a lehetőséget, amit ezzel adtam neked, meg arra is, hogy tudok-e a nagyszabású terveiden változtatni valamit. És a kísértésben könnyebben megismerhető az ember. – sorolom tovább – Na meg, mint megjegyezted, ostoba és naív vagyok – változik játékossá a mosolyom – Ennyire bizalmat szavaztam neked. És reménykedem, hogy nem fogsz visszaélni vele – fejezem be a rövid összefoglalását az indokaimnak. Ha mélyebbre is akar ásni a témában, nyitott vagyok a kérdéseire.
 Kicsit még el is merengek a témán, és fel sem tűnik, hogy reflexből egy a copfjából kiszabadult rövidebb tincs után nyúlok, és ha engedi, beigazítom a füle mögé. Ekkor ocsudok fel, és kicsit elpirulva, zavarban húzom vissza a kezemet. 

- Valóban tisztában vagyok vele – mosolyodom el kissé pimaszul – Egy ilyen apróság kedvéért nem kényszerítenélek, hogy egy tükör segítségére szorulj. Inkább elnapolom ezt a teendőt. – teszem hozzá. Az ő kifejezéseit használva félreérthetetlenül lezárom a témát, mielőtt túlságosan beleélné magát.

Megissza az utolsó korty vizet is és egy köszönetmondással jelzi, hogy egyenlőre nem kér más hasonlót.

Hagyta, hogy megigazítsam a rakoncátlan tincset, így az bekerült a füle mögé. Én pedig csak akkor vettem észre, amit csinálok, amikor megfogja a kezemet. Enyhén elvörösödök, mert reflexből valami olyasmit csináltam, amit nem tudhattam, hogy mennyire szívesen visel el. A kézcsók pedig még egy árnyalatot vörösítve az arcomon, láthatóvá is teszi a dolgot. Viszont ahogy jött, a pír a szavaival egyidőben el is tűnik.

– Könnyen? – kérdezek vissza. Hát persze, neki nyilván könnyűnek tűnik... – Aki zsonglőrködik az érzelmekkel, annak valóban annak tűnhet – teszem hozzá, enyhe fricskaként, és jelzésként. Még mindig nem engedi el a kezemet, ami az apró érintéseitől is bizseregni kezd. Csiklandós vagyok, és a tenyér legalább annyira gyengepont ilyen téren, mint a talp…  De továbbra is nyugalmat sugárzok.  A mosolyom töretlen, és az arcom sem rezdül meg, csupán az ujjaim rezzennek meg kicsit, de ez ellen tudatosan semmit nem tudok tenni, hiszen reflex szerű rezdülésekről van szó.

Akkor sem rezdül meg az arcom, sem a tekintetem, amikor a szemembe néz. Rezzenéstelen marad az arcom akkor is, amikor kimondja, hogy gyönyörű vagyok. A tekintetemben viszont megcsillan a hiúság, mint ahogy a tó vize fodrozódik egy-egy kavics, vagy egyszerűen a szél nyomán. Elkezdem elemezni a helyzetet. A hangja, ahogy az előbb rám nézett nem árulkodott arról, hogy valamiféle hátsó szándékkal mondta volna ki a szavakat. De annyira sem ostoba, sem naiv nem vagyok, hogy ez teljesen gyanútlanná tegyen. Ahogy átnyúl az asztal fölött, és végigsimítja az arcomat, az olyan érzés, amit nagyon régen nem éreztem. Lehet túl régen. Az eszem viszont még mindig a helyén van, és hamar emlékeztet, hogy ki az, aki ezt az érzést kiváltotta. A tekintetemben a fodrozódás elcsitul, és ismét a tó sima tükre látható a szememben. Nem válaszolok neki szavakkal. Azzal a mosollyal viszonzom a bókját, amit egy trubadúr dalnok kaphatott az előkelő hölgytől, akit dalban dicsőített. Jelzi, hogy a bók nincs ellenemre, ugyanakkor egyfajta elhatárolódást is kifejez.

Ha engedi, visszahúzom a kezem, és megiszom az utolsó egy-két korty vizet a poharamból. Leteszem ugyan a poharat az asztalra, de nem engedem el, hanem mindkét kezemmel fogom, és kicsit babrálok vele. Fizikai akadályt állítottam kettőnk közé ezzel az ürüggyel, bár nem mintha titkolni akarnám a szerepét a dolognak.

Ha bolondot akarnék csinálni belőle, már megtettem volna. De nincs szándékomban.

- Ugyan, te is tudod, hogy amit csinálsz - reagálok a mosolyára. Magamban hozzá téve, hogy és amit én is csinálok, valamennyire - az több puszta manipulálásnál - és én is elmosolyodom.

Annál többről van szó, mint hogy "tűröm" amit csinál, hiszen majdnem bele is esek a csapdájába. Hiába magyaráznám neki, valószínűleg nem értené, hogy mint nő, miért lesznek az ilyen bókok, és az udvarlás mindenképpen hatással rám, gyakorlatilag bárkitől. Nem kell ehhez vágynom rá, hogy valaki számára én legyek a világszép hercegkisasszony. Mert valahol minden nőnek szüksége van ezekre, hogy értékesnek érezze magát. Ami viszont a legkevésbé sem tudatos, és még kevésbé megmagyarázható az oka.

Mindenesetre, Tachi már kiismert annyira, hogy számítson rá: nem fogja ennyivel elérni a célját. Én pedig eléggé kiismertem őt, hogy ne lepjen meg, hogy nem vonul vissza. Előbb csak a tekintetemmel, aztán a fejemet is utána fordítva követem, ahogy mögém sétál. Mostmár jóval kevésbé távolságtartó mosollyal, és egy idő után a poharat is elengedve. Egyszerű okból: feleslegessé vált az akadály ami elválasztotta tőlem az asztal másik részét. Mire mögém ér, én a fejemet a szék támlája fölött hátrahajtva nézem egy pillanatig. Aztán "normális" helyzetbe egyenesedem. Ha nem teszi a vállamra a kezét, oldalra fordulnék a széken, így viszont csak kiváncsian várom mivel próbálkozik. Szinte láttam a mosolyát, ahogy a hangját hallgattam. A kérdésére úgy döntöttem kipróbálom, el tudom-e kicsit bizonytalanítani.

- Hallottál már a vihar előtti csendről? - kérdezem viszonylag sikeresen az arcomra erőltetve a komoly kifejezést, és a hangomat is eléggé uralva. Aki jól ismert már, az persze néhány apró jelből kiszúrta volna, hogy nem komolyan beszélek, de Tachi ehhez még valószínűleg nem figyelte eleget az arcomat, és a hangom árnyalatait sem hallotta még elégszer. Szokatlanul csöndes lennék? Magamhoz képest, vagy az emberek többségéhez képest? Eddig is tapasztalhatta, hogy nem olyan vagyok, akinek be nem áll a szája. Akkor szoktam kicsit bővebben fogalmazni, amikor szeretnék megértetni valamit.

Amikor elkezdi simogatni a vállamat és a felkaromat gondolatban nagy levegőt véve sikerül leküzdenem az első, védekező reakciót. Az eszem súgja, hogy engedjem, amíg nem téved túl messzire. Szóval engedem. Közben, ha hagyja lassan mégiscsak oldalra fordulok a széken, hogy lássam, mert nekem nagyon kellemetlen úgy beszélgetni valakivel, hogy az mögöttem van, és nem látom. Épp ezért telefonálni sem szeretek…

Nem sikerült elbizonytalanítatom, úgyhogy a meglehetősen nyugodt válasza után már nem erőltetem magamra a komoly kifejezést.
- Egyenlőre nem, de érdekelt mennyire ismered a klisés mondásokat - közlöm széles mosollyal. Az érintése, ahogy simogatja a vállamat ruhán keresztül is kellemes melegséggel tölt el. Már kezdett elhalványodni az emléke annak, ha így érnek hozzám. De ez, ugyebár, mégsem pont olyan, legalábbis nem azt a fajta gyengédséget érzem benne, amit én szerelemnek nevezek, inkább a vágyat…

Engedi, hogy oldalraforduljak, és feltesz egy kérdést.
- Az átlagnál jobban tapasztaltad ma a rossz szokásom, hogy szeretem megfigyelni az embereket. - válaszolok, miközben az új pozícióba helyezkedem. - Különösen beszélgetés közben. Ez pedig kissé nehézkes ha mögöttem vagy. - mosolygok. És most csak a szememmel követem, ahogy mellém, pontosabban elém húzza a széket. Semmilyen úton meg sem próbálom megakadályozni. Nem túl látványosan, nyugodt kifejezéssel és tartással figyelem a kialakult helyzetet. Valamiért biztosra veszem, hogy ha felállnék, hogy még egy pohár vizet hozzak magamnak, esetleg mindkettőnknek, valami ürüggyel ő is velem egyszerre állna fel, hogy egymáshoz simuljunk. Lehet majd ki is próbálom, hogy igazam van-e…

Amikor megfogja a kezemet, picit szélesebbre húzodik a mosolyom egy pillanatra.
A mosolygós mondata után egészen közel hajolok hozzá, hogy a fülébe súgjak 
- Ha jól sejtem nem ugyanaz jut elsőre eszünkbe sem a kellemesről, sem az izgalmasról. - reagálok a kijelentésére , majd mosolygós tekintettel, de egyébként komoly arckifejezéssel visszatérek a korábbi pozíciómba. - Melyikünk fogalmai szerint lenne az a sokminden kellemes és izgalmas? - kérdezem, hogy kimondassam vele a választ, amit egyénbént sejtek. Azt szokták mondani, jobb a fogalmakat előre tisztázni, nem? :-P

Miután ezt megbeszéltük ideje, hogy abbahagyjam a csendes megfigyelését a reakcióinak, és próbálkozásainak.
- Furcsa vagy. - közlöm röviden, a szemébe nézve - Valószínűleg tudod, de legalább sejted, hogyan tudnál komolyan magadba bolondítani. Én úgy sejtem még csak nem is kéne minden színészi-, és bűvésztehetségedet felhasználnod, hogy belebújj abba a szerepbe. Te mégis többé-kevésbé őszinte vagy, annak ellenére, hogy ezzel megnehezíted a dolgodat… - nem hangzik el kérdés a részemről, csak megfogalmazom, amit látok. Szó se róla, az őszinteséget majdnem minden másnál többre értékelem a részéről, de úgy vettem észre Tachi olyan személyiség, aki a célja elérése érdekében mindenféle gátlás nélkül bújna bele valaki másnak a bőrébe. És ugye, elég konkrétan elmondta, mi a célja…

Másodszorra már nincs rám akkora hatással sem az, hogy a kezemet masszírozza, mint eddig. De azt nem tagadom, hogy jól esik. Talán túlságosan is, de ebben még semmi veszélyes nincs… Ugye?
A reakciója alapján meglehetősen biztos benne, hogy tudja mi jutott eszembe. És persze, részben igaza is van, mert tett érte, hogy ne csak az ártatlan szórakozás jusson eszembe, viszont én pedig biztos vagyok benne, hogy neki sem csak az jutott eszébe. De nem kötöm az ebet a karóhoz.
- Hm… - mosolyodom el sejtelmesen - kíváncsivá tettél, de ha azt mondod, amire gondoltam, jössz nekem egy csokival - öltöm ki a nyelvem játékosan.
A megállapításomra az egyik kezemet elengedi, amit így lazán a combomra teszek. Az első válasza már-már szokás szerint részben komolytalan. Én pedig, szokás szerint hasonló komolysággal válaszolok.
- Még ki kell derítenem a motivációdat? - kérdezem meglepett hangon, ennek megfelelő arckifejezéssel, de érezhetően megjátszva a csodálkozást. Tudom, hogy valószínűleg összetettebb a dolog annál, mint ahogy elmondta, de teljesen biztos vagyok benne, hogy nem hazudott, mikor ecsetelte a vágyait velem kapcsolatban.
A második válasza… hogy is mondjam… Nem jó szó, hogy elégedettséggel tölt el, de ez van a legközelebb a valósághoz. Örülök neki, hogy (ha…) nem akar becsapni, mert ez arra utal, hogy nem csak játszadozik, és az információ meg is nyugtat. Eléggé, hogy a szemtelen vigyorát teljesen gördülékenyen vegyem, az eddiginél szélesebb, pimasz mosollyal. 
- Ezt vegyem kihívásnak? - kérdezem. Nem tagadom, az őszinteségével már nagyobb hatást tett rám, mint Takashin kívül eddig bármelyik férfi. Nem, nem hiszem hogy igaz, amit sugallni akar. Merthogy a szemtelensége és a szava alapján majdhogynem feltételezhetném, hogy ez neki egy kihívás, hogy bebizonyítsa: önmagát adva is le tud venni a lábáról egy nőt. Csak nem belegázolt valaki az önbecsülésébe?
A pimasz mosolyom az utolsó mondatára még pimaszabb lesz. Igen, kipróbálom kihasználja-e a lehetőséget. Felállok, ha engedi (márpedig miért is akadályozná meg?) Majd szépen, lassan leveszem magamról a pulcsit. A lakásban elég meleg van, hogy ne fázzak nélküle. És kiváncsi vagyok, vajon kinézi-e belőlem, hogy ismerve a szándékait megteszem ezt. A pár pillanat alatt, amibe beletelik megszabadulni a ruhadarabtól, lopva végig figyelem az arcát.
A pulóver alatt egy egyszerű, fekete ujjatlan van rajtam, így láthatja a fedetlen vállaimat. Egy ruhadarabot ezzel levarázsolt rólam, úgyhogy most lehetne azt mondani, hogy 1-0 oda, de azért mégsem egészen. Hatalmasat téved, ha azt hiszi, a többi is ilyen egyszerűen el fog tűnni.
Szépen visszaülök, majdnem pontosan úgy, mint az előbb. És válaszolok a kérdésére.
 - Igen, mondták már. - mosolygok, mintha mi sem történt volna.
A nap közben elindul lefelé az égen, én pedig kezdem érezni, hogy ha időben nem is, de mégis hosszú ez a nap. Tachival lenni sok figyelmet és energiát követel... De én ezt kifejezetten élvezem, mert ettől is érdekes a társasága.

Nem egészen az történik, amikor felálltam, ahogy számítottam, de ennek valahogy még örülök is. Ott zakatol az agyamban a hang, hogy ez lehet egy trükkje, hogy a bizalmamba férkőzzön, de ez a hang egyre halkabb.
Elsőre, valószínűleg kedvenc Miko-s öltözékemnek köszönhetően, de anélkül is az a kép szokott kialakulni rólam az emberekben, hogy egy szüzies, ártatlan lelkű, eleganciát sugárzó nő vagyok. És ezt én szeretem meg is erősíteni a későbbi ismerettség során is, mert emiatt általában megkímélnek a kellemetlen nyomulástól, és élcelődéstől. Persze, ez a kép nem hamis, hanem az érem egyik oldala. A másikat csak annak mutatom meg, akiben megbízom annyira, hogy ne féljek kicsit merészebb lenni. Tachitól nem félek. No és ezen kívül pedig alkalmat adott nekem arra, hogy a határok feszegetésével a depresszióból megmaradt utolsó köteleket is elvagdossam, hogy ismét teljesen önmagam tudjak lenni.
 - Úgy véled ezzel a tűzzel meg tudnám égetni magam? - mosolygok rá megállapítására, mindenféle kihívást mellőző hangon.
Nem reagálok szavakkal, mikor közli, hogy márpedig mögöttem fog állni. Hadd tegye, egy ideig nem zavar, utána meg majd változtatok a helyzeten.
Arra, amit csinál, már akkor számítottam, amikor levettem a pulóveremet. Figyelem, ahogy lejjebb sodorja a felsőm pántját, de egyenlőre nem igazítom vissza. 
- Hasonlóra gondoltam - mosolyodom el, ahogy a fülembe súg. No fene, nem kapok csokit
Azzal, hogy beszél kicsit eltereli a figyelmemet a masszírozása nyomán keletkező kellemes bizsergésről a vállamban.
Ránézek a kezére, amikor az megpihen a vállamon, ezzel kicsit még rá is segítve, hogy a hajamat félresöpörje. És amikor a nyakamon megcsókol, rá kell jönnöm, hogy jobban rám fér, hogy helyre tegyem magamban az ilyen dolgokat, mint gondoltam volna… Egy pillanatra megdermedek, és minden szinte elsötétült körülöttem… Bele telik egy kis időbe, mire sikerül valahogy kinyitnom a zárat, amivel a tudatom megpróbálta a külvilágot kizárni. Nem tudom mennyibe, azt viszont pontosan meg tudom mondani, hogy a negyedik csók után teszem a kezemet a vállamon lévő kezére, finoman leemelem róla, és felé fordulok.

- Igen, ilyesmi határozottan volt a gondolataim között - válaszolok ragyogó mosollyal. Csak a legapróbb, szinte észrevehetetlen nyoma látszik az arcomon az iménti lefagyásnak. - Jössz egy csokival - öltöm ki megint játékosan a nyelvemet, ami időt ad, hogy a fejemben is eltűnjenek a zavar nyomai. Na én most mondom azt, hogy 1- 0 oda… Nem hittem volna, hogy ilyen hatása lesz annak, amit csinál, annak ellenére, hogy nem ért váratlanul…

Nem értette meg, mire utalok… Nem azt állítom, hogy nem nyúlnék bele véletlenük a tűzbe, hanem egyre kevésbé tűnik úgy számomra, hogy ez a tűz megégetne, még ha bele is nyúlnék… De nem mondok semmit, csak elnézően mosolygok.
A pillanatnyi képzavar után a beszélgetésünk folyik tovább. Mondhatnám, hogy mintha mi sem történt volna, de leginkább magamnak hazudnék vele. Az egyik kötél elszakadt, és egy ideig, mintha kifejezetten  érezhető lenne, hogy szabadabban mozgok.
A dupla vagy semmi ajánlatára (ma már másodszor ajánl fel ilyesmit…) felszabadultabban, mint a nap során eddig bármikor kuncogok. Ő sem gondolta komolyan, hogy ebbe belemegyek. Válaszolni viszont nincs időm, mert megfogja a kezem, és felhúz. No, nem mintha ellenkeznék. Erősebb, úgyhogy felesleges. Ami azt illeti, ez az egész felesleges részéről… De éppen ez az egyik oka, hogy kezdem nagyon megkedvelni. Mert nem él vissza a nyilvánvaló fölényével.
Amikor közelebb von magához majdnem kibillenek az egyensúlyomból, így olyan pozícióban kötök ki mellette, hogy a két kezem a két vállán van, a karjaim pedig kettönk között, egyszerre töltve be távolságtartó szerepet, és egyszerre támaszkodva, hogy meg tudjam tartani az egyensúlyomat. - Mármint… - kérdezem látványosan elgondolkodva, miközben én is a szemébe nézek, majd azt a pillanatot kihasználva amikor elszakad a tekintete az enyémtől, és siklik lefelé az arcomon, elmosolyodom. Úgy félútig követem lefelé a tekintetét, aztán megtörve a hangulatot fél lépést hátralépek, hogy a karjaimat kiszabadítsam, majd vissza, hogy átöleljem. Az ölelés nem tart tovább néhány másodpercnél, utána viszont leengedett karokkal állok, a fejemet a vállának döntve néhány pillanatig. Azért, hogy érezzem, ahogy lélegzik, ha lehet, halljam ahogy a szíve dobog… Mert ez lehet a következő kötél. Persze, mindebbe nem merülök bele annyira, hogy ne tudjak bármire reagálni. 
- Erre utaltál? - kérdezem felpillantva, majd elszakadva az előbbi helyzetből

Nem figyeltem az arcát… Most nem. Másra figyeltem éppen. A légzése kicsit felgyorsult, a pulzusa is feljebb kúszott… Valami megváltozott az ölelésem hatására. Csak állok ott, nekidőlve néhány hosszú pillanatig.
Aztán elszakítom magam tőle, és ránézek, miközben felteszem a kérdést. Egyből látom, hogy hiába, az ölelésem hatására teljesen összezavarodott benne valami, ami miatt szinte nem is hall. Megint magához húz, én pedig ha akarnék sem tudnék ellenkezni… A levegő megtelt valami olyasmivel, amit életemben csak egyetlen ember társaságában éreztem… És legnagyobb meglepetésemre, egyáltalán nem volt ijesztő az érzés… A csókja most más volt, mint amit a hóban feküdve adott… Erre a fajta csókra pedig az agyam minden tiltakozása ellenére (vagy már ez ellen nem ellenkezett?)a testem szinte automatikusan reagál: Viszonzom a csókot, bátortalanul. Amint elszakadtunk egymástól fülig vörösödve lépek hátra, egy pillanatra megzavarodva. Nézem az arcát, ami most sokkal kedvesebbnek tűnik, mint eddig. Az térít kicsit magamhoz, hogy a nevemet súgja. Elmosolyodom, és a szemébe nézek. Ebben a mosolyban, és a tekintetemben csak öröm volt. Mielőtt meggondolhatnám magam, kijavítom.
- Nana - szólalok meg - A nevem Miura Nana. - Jelentéktelen apróság, amit megosztottam vele, hiszen idebent sokkal többet jelent tudni a nevet, amivel regisztráltam… Mégis sokat jelent számomra.
Elszakadt egy újabb szál… De, amiről csak most lettem hajlandó tudomást venni, helyette kezdett létrejönni, és erősödni egy másik.
Az agyam mostmár nem veszélyre figyelmeztet. Legalábbis nem úgy, mint eddig. Most azt suttogja, hogy várjak még, ennek a helyzetnek nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani.
Valamit mondanom kellene… De valahogy nem akarom megtörni a hangulatot…

Ha kicsit tovább megmarad a hangulat, akkor megtörtént volna az, amit egész nap igyekeztem elkerülni… Azaz hogy sikerüljön kikapcsolnia az agyamat.
De megtörte a csendet, és a szavaival pedig kitisztította a levegőt. Minthacsak egy ablakot nyitott volna ki. Nem reagált semmit arra, hogy megosztottam vele a nevemet, én pedig nem is vártam tőle reakciót.
"Ez a baj a nőkkel", mi? Felszabadultan elnevetem magam.
- Ez a baj a férfiakkal - visszhangzom a szavait - Egy pillanatra nem figyelek oda, és máris elvesztik az eszüket - Ezzel visszatértünk a korábbi kerékvágásba.. Legalábbis látszólag.
Van a vigyorában valami "vészjósló", ami miatt felszalad a szemöldököm, és mint egy veszélyt érző vadmacska figyeltem. Na jó, azért annál kevésbé idegesen. Mire rájövök, hogy mire készül, már felkapott, és az ágyon kötöttem ki. Egy pillanatra átfut az agyamon egy sötét gondolat… Mert ha nem is rossznak mondható módon, de most mégis visszaélt a fizikai fölényével.
Mikor csikizni kezd, akkor viszont ez a gondolat el is illan. Megtalálta az egyik gyengémet… Nem mintha védtelen lennék, hiszen nem először próbálnak így "gonoszkodni" velem. Nevetve igyekszem kigördülni a kezei alól, miközben azért lefogni is megpróbálom a kezeit.
Ha nem szándékozik erővel az ágyon fekve tartani, akkor egy idő után sikerül is felküzdenem magam ülő helyzetbe, a kezét fogva.
- És neked mi legyen a büntetésed? - kérdezem játékosan mosolyogva.
Ha engedi, akkor végül engedve az agyam folyton villogó figyelmeztetésének, fel állok az ágyról, kinyitom a parányi ablakot, és töltök magamnak egy pohár vizet. Valahogy végülis teljesen le kell nyugatnom magam. Megkérezem, hogy ő kér-e inni, és a válasznak megfelelően vagy a pohár vízzel, vagy anélkül térek vissza, és húzok az ágyhoz egy széket. Lehet, hogy valami megváltozott… Más viszont nem, és ha rajtam múlik, akkor nem is fog.

Úgy néz ki mindkettőnket váratlanul ért az iménti helyzet, és egyetértünk róla, hogy oldani kell a hangulatot. Ez megtörtént. Látványosan elgondolkodom, miközben visszasétálok hozzá. A poharat nem hoztam magammal, ami jelzi, hogy most szó sincs semmi féle páncélról. Egyszerűen azért húzok oda egy széket, hogy nyilvánvaló legyen: Továbbra sem akarok bármeddig elmenni a mai napon.
Mikor közli, hogy ne vicceljek, és megpaskolja maga mellett az ágyat, már nyitom a számat, hogy valami frappáns válasszal elutasítsam az ajánlatát. Aztán szépen vissza is csukom, mikor a semmiből kimond egy szót. Makoto. Nem kell hozzá észlénynek lenni, hogy tudjam, ez a neve. Hálásan elmosolyodom. Legalább annyira megtiszteltetésnek veszem, hogy elárulta, mint amennyire részemről igenis sokat jelentett ez a gesztus. És az a zavart mozdulat, ahogy megvakarta a szája szélét… Ha jól sejtem neki sem épp jelentéktelen a dolog. Mondani semmit nem mondok. De az az iménti frappáns elutasítás eltűnt a gondolataimból, mint a kámfor. Igaz, épphogy csak leültem a székre, de felállok, és mégiscsak leülök mellé az ágyra. Persze, azért ez így szimplán kicsit kínos lenne, úgyhogy közben egy laza, és nem túl erős mozdulattal hanyatt lököm az ágyon. Mire visszaül, mosolyogva ülök ott mellette, kissé felé fordulva.
- Ez volt a büntetésed - öltöm ki játékosan a nyelvemet. Aztán néhány percig csöndben maradok, és kénytelen vagyok belátni, hogy élvezem, hogy így ülünk. És valahol az is kezd eljutni a tudatomig, hogy valószínűleg sokkal inkább tudnám most manipulálni, mint eddig, ha lenne ilyen szándékom, no meg a megfelelő fegyvertár az ilyesmihez. Mindkettő hiányzott: Nem akarom manipulálni, úgyhogy még az a szegényes fegyvertárat sem használom, ami nőként rendelkezésemre áll. Vagy lehet, hogy éppen emiatt zavarodott úgy meg az előbb? Mert azokra a nőkre van felkészülve akik próbálják manipulálni?
- És most? - kérdezem ártatlan tekintettel, de azért a hangomból érezhető, hogy ugyanúgy számolok a manipulációival, mint eddig. Ugyanakkor persze van benne kiváncsiság is.