Keleti Kapu

Ott állok a küzdőtéren, mint egy rakás szerencsétlenség, fejem fölött a "winner" felirattal, kezemben Artemis, előttem pedig a nagy Ranmaru hentereg a porban. Elég.. hátöm... nem is tudom megfogalmazni milyen ez a szituáció. Kínos? Abszurd? Paradox? Ambivalens? Hány olyan szót dobáljak még, amihez értelmező kézi szótár kell? Össze vagyok zavarodva, s a köztünk beálló csendet végül Ran töri meg. Állítása szerint "A Fény"-ként is nevezik a kezemben lévő fegyverét, ami számomra nem sokat mond, lévén nem vagyok még annyira otthon az íjász fegyverekben. Jól cseng, menő meg minden, de jobban izgat a statja. Miközben Mr. Kocka feltápászkodik - segíthettem volna neki, de tök kimegy a fejemből az az evidens dolog is, hogy felsegíthetném - szóval olthatatlan vágyat érzek arra, hogy lehívjam az íj menüjét és végigbogarásszam az infókat róla. Valószínűleg soha többé nem vehetem a kezembe Artemist, legalább is ha Ranon múlik, biztos nem. Kihagyhatatlan alkalom, miért ne használnám ki?
Azonban a pápaszemes ellenkezést nem tűrő módon nyújtja a kezét felém, vagy hát inkább Artemis felé. Érdekel? Persze, hogy érdekel! Ne viccelj! Gyűjtöm a felszereléseket, fegyverkülönlegességeket, potikat, kristályokat, szerinted nem érdekel egy ilyen gyönyörű míves darab? Csorog a nyálam az után, hogy rápöttyinthessek a menüjére. Ran beszélni akar róla... Ran! Kommunikálni! Velem! Feltétel: ha visszaadom. Olyan vagyok, mint egy ócska számítógép, ami recsegve bootol és lassan dolgozza fel az információkat. Ha kívülről szemlélném magunkat, akkor kb az látszana, hogy az íjász felém nyújtja a kezét, én meg mereven nézem a fegyverét. Tekintetem a kezére sodródik, majd férfiasan belecsapok és jól megszorítom.
- Áll az alku Tatsuki Ranmaru, mesélj A Fényről, akármennyire is szektásan hangzik, viszont te fizetsz, mert én nyertem! - Arcomra fölényes vigyor ül ki, elégedett vagyok magammal, most már lecsengett, hogy legyőztem őt és hogy ennek örülni kell. Még egy utolsó pillantást vetek Artemisre, majd majd szusszantva egyet elengedem Ran kezét és visszaadom neki a drágaságát. Feltéve, ha hajlandó meghívni kajálni

Egyértelműen lejön, hogy Ran feszeng a társaságomban, pedig most csak kezet fogtam vele, nem is ölelgetem, nem is szívattam, alig oltogattam, szóval hálás lehetne, hogy nem dobtam be magam teljes vállszélességgel. Ranmaru-Ranmaru, egyszer leitatlak és akkor meglátjuk milyen a jó öreg Mr. Kocka igazi valója. Lehet egyébként ő a legnagyobb nőcsábász, csak gyengeségnek, visszahúzó erőnek tartja a csajozást, meg úgy általában a beszélgetést és a fizikai kontaktust az emberekkel. Emlékeim szerint még mosolyogni sem láttam, de talán egyszer. Igen, egyszer mintha mosolyt erőltetett volna a képére, de nem volt túl hatásos az sem. Mintha citromba harapna az ember és próbálna jó képet vágni hozzá. Mindenesetre elégedetten bólintok, mikor belenyugszik a meghívásosdiba, majd inventorymba száműzöm a felszerelésem és a fegyverem, végül zsebre vágott kézzel lépkedek Ran mellett, hagyom, hogy vezessen. Arcomon továbbra is mosoly ül, bár nem az a diadalittas vigyor. Valóban elég fényesek azok a nyílvesszők, konkrétan fényből vannak, nem vagyok hülye, láttam a saját szememmel, ne akarjon lóvá tenni Mr. Kocka a mismásolós szövegével. Mindenesetre valóban igen különleges fegyver, mégiscsak meg kellett volna néznem a tárgyinfóját. Na e majdcsak megered Ran nyelve is, bár jobbnak látom, ha nem rohanok neki dúvadként a heves gesztusaimmal és a szövegláda énemmel, mert akkor még a végén zárt ajtók előtt találom magam, meg egy rossz szájízű, kussolós ebéd közepette.
- Gondolom nagyon fontos számodra, ha már nevet is adtál neki... Melyik quest dobta? - érdeklődök normál hangnemben, kicsit finomkodóan, hogy azért fenntartsam a kialakulni látszó beszélgetést. Lássa, hogy érdeklődöm, de azért ne tűnjek tolakodónak sem. Pedig ha tudná, hogy mennyire kíváncsi vagyok

- Rendben-rendben, így hívják - próbáltam nyugtatni Rant, még a kezeimet is felteszem, mutatva, hogy megadom magam és bocs a tudatlanságom miatt. Vele kapcsolatban mindig úgy érzem, hogy úgy kell bánni vele, mint a hímes tojással. Egy rossz szó és felszökik a vérnyomása, elvékonyodó hangon kezd hevesen beszélni, vagy a szemüvegével babrál. Hmm, vajon nekem is vannak ilyen jellegzetességeim, ha nem tudom fenntartani a nyugalmamat? Aztán ismét zsebre vágom a kezem és csöndben lépkedek mellette. Egyre jobban kezd belemerülni a mesélésbe, de konkrétumot egyet se említ, csak mondja-mondja ezeket a szektás, s már-már kicsit szexista humbugokat, miközben a hasam már korog az éhségtől és mindenféle étkeket vizionálok. Csípős szószban csücsülő grill csirkék, ramen hajú húsgombócok, chili paprikával kardozó oldalasok, szezámos csirkefalatkákkal kosárlabdázó pekingi kacsák. Már csorog a nyálam, erre elhagyjuk a ramenes kajáldát. Nyeh, itt fogok összeesni az éhségtől és még arra is koncentrálnom kellene, hogy a Ran magáévá tette a Fényt! Lehet ő fotoszintetizálásra váltott, azért nem ültünk be végre enni. Nem váltott ki belőlem röhögést a mondandója, egyszerűen vártam a végét és hogy együnk már végre. Ha belapátolhatnék pár tányérka étket, akkor kellő agykapacitásom lenne furfangosan utána járni ennek a fegyver dolognak, de így? Hogy lehet udvariasan utalni arra, hogy zabálni akarok? Hát egy újabb gyomorkorgással, kezemet pedig odakapom a hasamhoz, majd leszidom pocakot, amiért nem figyel eléggé Ranmarura és az ő Fénnyel való közösü... egyesülésére.

Újra és újra elborzadok, vagy inkább végigborzongok, amikor belegondolok abba, hogy egy virtuális világban vagyok, amiben semmi sem természetes, az éhség mégis ijesztően valóságos biológiai effekteket produkál a szervezetemben. A virtuális szervezetemben... Nem kell WC-re mennem, nem ejthetek teherbe senkit, ugyebár nincs fájdalomérzet és komoly szőrmennyiség sem, de az éhség ugyanolyan kínzó itt is, mint odakint. Lenyűgöző, egyben elborzasztó. Kayaba, te őrült zseni, csak egyszer töltenél el egy hetet a játékban... Vajon Ran hogy éli meg ezeket az aincradi hétköznapi dolgokat? Nekem például izgulós események előtt mindig égett a gyomrom, ettől speciel megkímél a SAO. Pedig tuti nagyon kész lennék egy-egy boss harc előtt, de például az ébredés utáni fáradt olaj leeresztésének rutinja már teljesen kihalt belőlem az utóbbi jó fél év alatt. Ellenben minden áldott reggelt mosakodással kezdek, pedig tudom, hogy nem lett csipás az avatarom. Egyszerűen felüdít, megkönnyebbülök, s érzem, hogy kötődök még az emberi világhoz.
Miközben hálás pillantással lépkedek Ran mellett, miután kijelenti, hogy indulhatunk enni, azon morfondírozok, hogy miként kérdezhetnék rá ezekre a szokásaira. Igen, kíváncsi vagyok, hogy milyen az emberi oldala. Hogy miként éli meg a játékban való életet, a mindennapokat, milyen rendszer szerint tölti az idejét el, milyen valós világbeli berögzülései vannak. Ilyesmiről mindenki beszélget idebent, legalábbis mi Vioval biztosan, szóval úgy gondolom ez másoknál is természetes. Engem izgatnak ezek a kérdések, de tartok tőle, hogy Rant feszélyeznék ezek az egyszerű témák. Valahogy óvatosan kellene megfogni a dolog végét és szépen, finoman felgöngyölíteni, mint mondottam, hímes tojás effektus. Aztán mikor végre támad egy ötletem, s erőt vennék magamon, hogy feltegyem a kérdést, Ran felkiált, miközben Artemis kirepül a kezéből, egyenesen a járókelők lábai közé.
Az "El kell kapni!" című újabb felkiáltását úgy veszem, hogy rám is vonatkozik, szinte nem is gondolkodom, egyszerűen ösztönösen lépek és nyúlok a fegyver után. Szemeimmel az íjra fókuszálok, kizárva a járókelőket a látóteremből, s úgy nyúlok Artemis után, mint a gyöngyhalász a hínárban megbúvó kagyló után. Győzelem, elértem, mielőtt egy hölgy lábával belegabalyodhatott volna. Elnézést kérek tőle, majd kezemben a fegyverrel, arcomon diadalittas mosollyal már fordulok is vissza Ranhoz, hogy visszaadjam neki jogos jussát. Mr. Kocka azonban nem volt sehol és beletelt pár pillanatba, mire észrevettem, hogy a földön van, kezével felém nyúlva, mint a sivatagban rekedt túlélő oázist látva. Elesett volna? Biztosan megbotlott az egyik macskakövön. Semmiség, felsegítem. Vagy inkább kihasználjam az alkalmat? Azt hittem sosem érinthetem többé ujjal Artemist, s most pár perc elteltével ismét! Ezt égi jelnek veszem, muszáj olthatatlan kíváncsiságomat kielégíteni. Viszont ha mohó leszek, annak rossz vége lehet. Kezet nyújtok Rannak, hogy felsegíthessem - ezúttal nem mulasztom el - miközben egy egyszerű, de szenvtelen kérdést teszek fel neki: - Megnézhetem az íjad statjait? - mosolygok rá bárgyún a kezemet tartva, Artemist pedig magam mellett.

Hogyne... Fülemben csupán ez az egyetlen egy szó csengett. Hogyne. Mintha kérdezte volna azt is, hogy akarok-e még valami mást is. Igen-igen, különben nem kínálná fel nekem a ramenes étkezde egyik székét. Mi vagyok én, primadonna, hogy kihúzza nekem a széket? Még a hátsóm alá is teszi, ha szépen rebesgetem a szempillám? Hogyne! Színpadiasan helyet is foglalok, hagyom, hogy legyeskedjen körülöttem. Az a szó viszont befészkeli magát az agyamba. Végem van. Nem tudok tovább ellenállni az olthatatlan vágynak. A fegyvere a markomban, sőt Ran meg sem próbálta kitépni a kezemből, nem beszél elcsukló magas hangon, nem vág hisztérikus fejet, nem nevez csalónak. Valami fura, de ezt már egyre inkább kizárja az agyam. Egyedül az íjra koncentrál, s arra a lehívható gombra. Csak most döbbenek rá, hogy percek óta nem néztem Ranmarura.
- Valami csípőset - bököm ki röviden - csirkéset - toldom meg újból igen kurtán, fel-fel pillantva rá. Egy kicsit megragadta a figyelmemet az, hogy két adagot kér a legolcsóbb kajából, majdnem ki is zökkentett, mondván akkor fizetem én magamnak az ételt, ha skótként viselkedik, de aztán jött a magyarázat, s én újra visszaesek már-már kényszeres kíváncsiságom markaiba. Szorítja a mellkasom, lazítok kissé a nyakkendőmön. Ökölbe szorítom a szabad kezem, s csak ekkor veszem észre, hogy úgy ültem le, mintha kissé eltartanám magamtól a felkapott fegyvert. Miért nem adtam már vissza a gazdájának? Nem szabad Anatole, nem szabad! De, hogyne szabadna! S azzal lendül a kezem, mint a drogosnak a fecskendő után. Nem létezett már Ranmaru, a ramenes, az éhségérzet, csak én voltam és ő. Én és Artemis.
A jól megszokott menülehívó mozdulatot végzem el, a pillanat törtrésze alatt átcikázik a félelem az elmémben, hogy elvétem azt a milliószor végrehajtott ujjlendítést, vagy egész egyszerűen Ran rám veti magát és felpofoz, vagy tudom is én mit tesz velem. Sietve futtatom végig a szemem az íráson, abban reménykedve, hogy minél több infóhoz jutok, mielőtt lefüleli a pápaszemes a gaztettemet.

Jókedélyűen felcsavarok egy adag tésztát a pálcikáimra, miközben Rant hallgatom. Most, hogy statokról és az íjász rendszerről beszél, sokkal többet értek a mondandójából, mint a Fényes megvilágosodásából. Pedig régen mennyit szenvedtem azzal, hogy átlássam a saját menümet, vagy a szörnyharcok menetét, a kristályokról és potikról, pláne az ércek és receptek kavalkádjáról már nem is beszélve. Tisztában vagyok más kasztok előnyeivel és hátrányaival, ha nem is feltétlenül utánaolvasás, de legalább a céhtársaimtól hallomásból. Tudok az íjász nerfről is, mint ahogyan gondolom Ran is hallott a többi kaszt változtatásairól. Minden játékban vannak patchek, itt miért ne lennének? Az ilyesmi híre ráadásul futótűzként terjed a vendéglőkbe és a piacokon. A kovácsoknak pedig mindig alkalmazkodnunk kell az efféle újításokhoz, mivel befolyásolhatja a piacot is. Csigamintás gyűrűk iránt speciel igencsak megnőtt az érdeklődés, de úgy tűnik Ranmarut nem hozzák tűzbe. Igaz én csak annyi felkérést kaptam tőle, hogy a lehető legjobb vértet kovácsoljam neki, meg gondolom nem fogja megvetni a sisakjaimat sem, ha már cipellőt is rendelt. Mindenesetre volt haszna annak, hogy ennyire részletesen belemegyünk az íjászok statjaiba, ugyanis eddig még sose gondoltam bele az egyébként nyilvánvaló apróságokba, amikre most rávilágított Mr. Kocka. Azt hiszem többet kellene beszélgetnünk, rendbe tenne sokmindent a fejemben.
- Mindezek ellenére Te vagy a legsikeresebb íjász és az is maradsz az idők végezetéig. Ha kivisszük a játékot, akkor is emlegetni fognak a világhálón, ebben biztos vagyok! - Remélem nem veszi hízelgésnek, amit az imént mondtam, pusztán kikívánkozott belőlem. Lehet kicsit udvariaskodtam is, halovány bűntudat lappang bennem azért, mert fél órája megvertem a küzdőtéren. Milyen bolond gondolat ez... bűntudat, mert éppen szerencsém volt és legyőztem? Legközelebb meg ő verne meg engem, ez örök döntetlen harc lenne kettőnk között. Habár számomra már az is nagy eredmény, hogy méltó és egyenlő ellenfele lehetek annak, aki fél éve még lenézett és gyengének tartott. Hmm, lehet mégiscsak hízelegtem egy kicsit.
- Keresd mindig a dolgok jó oldalát! Lehet, hogy a sebzésed sosem lesz a régi, de cserébe mindig halálpontos. Nekünk, közelharcosoknak örök dilemma, hogy éppen hány pontot költsünk a fegyverkezelésre. Mennyi lehet a biztos találat és mekkora a rizikófaktor, márpedig egy bossharcon nagyon nem mindegy, hogy egy pillanatra is megremeg-e a kezem. Szóval valahol irigyellek is benneteket, íjászokat. - Azt pedig a vak is látja, hogy valóban nagy becsben tartja a fegyverét, s biztos vagyok benne, hogy az ideje nagy részét az íjjal foglalatoskodva tölti. Egy harcművésznek lehet ezernyi fajta fegyvere, szóval én eddig nem tapasztaltam meg, milyen lehet egyetlen típushoz ragaszkodni. Bevallom, sose gondoltam még arra, hogy nevet is adhatnék a harci eszközömnek, mondjuk eddig "tömegcikkeket" használtam, legalább is ami elsőként az enyém is volt, abból is került recept a rendszerbe, így mindenki azt akart magának. Ez örök hajsza lesz, s a pénzem és érceim javát mindig is az fogja elvinni, hogy a legjobb holmikat elsőként ölthessem magamra.
- Nálad mi más lehetne a kulcsszó, mint a fejlődés? - mosolyodok el önfeledten, eszembe se jut, hogy ezzel esetleg nemtetszést váltok ki Ranból. - Abban pedig biztos vagyok, hogy neked elég türelmed és kitartásod lesz fejlesztgetni az íjat. Konkurenciád meg már amúgy sincs, mióta Mirika átváltott a sunnyogó kasztra. - Számat kicsit elhúzom, továbbra sem barátkoztam meg a gondolattal, hogy a pöttöm árnyharcos lett. Ran utolsó mondata azonban igencsak meglepett. Őszintén megmondom, nem gondoltam volna, hogy ilyen szociális alkat. - Valóban? Akkor a következő bossharc után összeülhetnénk többen is és felfedezhetnénk együtt, a barátainkkal, az új szint ramenesét. Én amúgy is szeretem ezeket a nagy társasági összejöveteleket, de sokan olyan maguknak valók...

Nem tudok továbbra is vitába szállni vele a fegyverkezelés kapcsán, mivel igencsak van igazság abban, amit mond. Ennek ellenére továbbra is fenntartom azt, amit eddig mondtam, de úgy érzem kár tovább forszírozni a témát, mert érzékeny pontjára tapintottunk vele, én pedig könnyedebb hangulatú beszélgetésre vágytam. Kis híján felszökik a szemöldököm, ahogy Ran lassan darabokra "morzsolja" az evőpálcikáit, s még akkor is próbálok uralkodni magamon, mikor ő felnevet, miközben megtörlöm a maszatos arcomat. Igencsak frusztráló számomra átélni az íjász hullámzó hangulatát. Játékát? Mimikai vonásainak hadba állítását? Én magam sem tudom eldönteni, hogy mi játszódhat most le Ranmaruban, pedig itt ül velem szembe fél méterre. Kész tanulmány. Hangja dörgedelmesen visszhangzik a fejemben és a mellkasomban, a szavak kezdenek összeállni értelemmé. Felfogtam a szavait, világos volt, hogy mit akar közölni, a mögöttes tartam viszont továbbra is rejtély maradt előttem. És belül dühít, hogy nem tudom kiismerni ezt a pasast, akire minden negatív jellemvonása és tette ellenére is az utolsó pillanatokban is felnézek. Megmagyarázhatatlan. Még akkor is, mikor mintegy az orrom alá dörgöli, hogy az a bossharc, amit végre én szervezhettem, amit kiváló taktikával végigküzdöttünk, annak győzelmét az általa rám szervezett csapattal orozta el. Neheztelek rá? Kicsit. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Elégtétel volt-e az, hogy most legyőztem? Talán. Nem, mégsem. Nem hiszem. Nem tudom. Most mégis mit kezdjek ezzel a győzelemmel. Szemmel láthatólag nem vívtam ki a szemében nagyobb elismerést, mint eddig, bár így is szép ívet vett a kapcsolatunk, de azt hiszem kimaxoltam annak fejlődési lehetőségeit. Végül is együtt ebédeltünk szótlan, magánakvaló Mr. Kockával és beszélgettünk, vagy mi a szösz. Igazán telhetetlen dolog lenne azt remélni pillanatnyilag, hogy valóban önfeledt csevej alakuljon ki. Vele talán sosem fog, pedig szerintem jót tenne neki, ha néha lazítana és nem csak a mátrix egyeseiben és nulláiban látná a világot. Szívem szerint mondanám neki, hogy egy boss kivégzése az én repertoáromból is hiányzik, s legalább annyira vágyom rá, mint ő, de úgy hiszem ez nem vigasztalná. Bölcsebbnek érzem, hogy ha hallgatok és inkább csak bólintok szavait hallván. Gyámolító, vagy talán inkább bátorító mosolyt intézek felé, tudom, hogy a jégszívét nem fogja feltölteni melegséggel, meg amúgy is kissé félreérthető, hogy mit somolygok itt a nem létező bajszom alatt, de hátha vesz valamit a gesztusból. Bár, áhh, nem is tudom miért agyalok ilyesmin. Felhörpintem inkább a maradék ramenemet, majd elégedetten tolom félre a tányéromat.
- Meghívás és örülök, hogy elfogadod. És köszönöm az ebédet. - Eléggé zavar, hogy nem tartja a szemkontaktust, de folytatom. - Senkinek sem fog ártani egy kis kikapcsolódás és a jó társaság. Még neked sem, Mr. Antiszoc. - Vigyorodok el, hogy élét vegyem a megnevezésnek. - Ran, most komolyan. Olyan nehéz lenne néha elengedni magad és önfeledten szórakozni? Tényleg érdekel, hogy mi a hobbid idebent. A horgászatot próbáltad már? Mondjuk nem éppen egy grandiózus program, de kezdetnek megteszi. Engem legalábbis nagyon kikapcsol.