Tatsuki Ranmaru vs Anatole Saito

Napok óta rágódom. Rágódom, mégpedig azon, hogy helyes döntés volt-e ennyire rámenni az erő tápolására. Merthogy annak növelésével kénytelen voltam lemondani a sebességem fejlesztéséről. Ha nem lenne gyorstalpalóm, olyan csiga lassú lennék mint egy trabant. Tényleg tankot neveltem magamból? Talán a buldózer helyesebb megnevezés lenne ilyen komplett páncélzattal és sebzéssel. Vitatkozhatnánk arról, hogy kompenzálok-e valamit ezzel, s ha igen, mégis mit, de ezen most nem óhajtok vívódni. Inkább a megoldást próbálom keresni a frusztrációmra.
Aldo éppen keresztülsprintel a nappalin majd végigsétál a dívány háttámlájának tetején. Pihe-puha tappancsait kecsesen teszi egymás elé, s egy pillanatra se inog meg. Ha nem lenne akrobatikám én még a vízszintes terepen is képes lennék pofára esni, nem hogy ilyen magabiztossággal egyensúlyozzak ezen a bútoron. Rettentően irigy vagy az ügyességére ennek a macskának. Csalafinta kis jószág, megvan a magához való esze, de az alkatára, izomzatára sem panaszkodhat. Nem hizlalom agyon, pedig szereti ám a bendőjét, de mozgunk is eleget együtt a szabadban. A harci petek is megirigyelhetnék a ruganyosságát és mozgékonyságát. Macska akarok lenni! T.T Főleg a selymes bundikáját irigylem, meg hogy nap mint nap el van kényeztetve. Persze megvagyok az egész testet befedő szőrmennyiség nélkül és a tíz centis bajusz nélkül is, bár egy macskafüles sapkát elfogadnék itthonra. Aldo elér hozzám és körbejárkálja a nyakam tövét a vállaimon. Csöppet sem zavartatja magát, pedig milliméterek választják el attól, hogy leessen. Dorombolva fúrja a hajam közé a fejét, aztán irányt változtat. Macskás mozdulatokkal én is visszafúrom a fejemet miközben duruzsolok neki, majd összeérintjük az orrunkat. Megvolt a napi szeánsz.
Cicám ügyessége és gyorsasága láttán bevillan a tökéletes megoldás a problémámra. Hogy máshogy győződhetnék meg a fejlesztésem eredményességében, ha nem tesztelem az erre leginkább alkalmas személlyel? Tartok tőle, hogy vonakodna kiállni ellenem, meg egyébként sem füllik a fogam a párbajozáshoz, de a fejlődés érdekében kénytelen vagyok összemérni a tudásomat Ranmaruval! Írok neki egy üzenetet gyorsan, hogy szeretnék vele találkozni a déli negyed menő küzdőterén, ahol a múltkorában Zhellel vívtam. Elküldöm a koordinátákat is neki. Nem írom le a részleteket, csak elhúzom előtte a mézesmadzagot, hogy a segítségére lenne szükségem. Bízom benne, hogy elfogadja a meghívást, én mindenesetre délután 3-ra odasietek, ahogy neki is megírtam, illetve a megadott időpont előtt negyed órával.

- Üdv Ranmaru! - köszöntöm kurtán az éppen megérkező íjászt. Bármennyire is csodálom őt, mint játékost, a samázás távol áll tőlem. Meg amúgy sem szeretem ezeket a név csatolmányokat használni, mi odahaza nem chanozunk meg sanozunk, mert anyám számára ez idegen dolog volt, így számomra sem olyan természetes, mint az iskolatársaimnak.
- Gondolom sejted, hogy miért hívtalak éppen ide... Nyilván nem piknikezni. - villantok rá egy szertelen vigyort, de komolyságom szinte azonnal visszatér. - Jelenleg te vagy a legmenőbb és a leghírhedtebb harcos egész Aincradban. Nekem pedig szükségem van rád, mint trénerre. Még sosem harcoltam íjász ellen, s nem tudom úgy irányítani a csapatomat a harctéren, ha nem ismerem minden előnyét és hátrányát a kasztnak. Felmérném a helyzetet a gyakorlatban, ha benne vagy egy kis exp-szerzésben. - Igaz, hogy nem kamuztam, de mégsem mondhattam el a teljes igazságot, miszerint lomha traktor vagyok hozzá képest és éppen ez ellen akarok kikísérletezni egy ellenszert, mondjuk úgy harci taktikát. Más kérdés, hogy nem kevés bizonyítási vágy lapul még mindig a lelkemben, ha Ranmaruról van szó, s ha esetleg sikerülne győznöm Mr. Kocka ellen, az mérhetetlen dicsőséggel járna az amúgy sem kicsi egómnak. Viszont valamivel ösztönöznöm kellett a kelletlen harcra a pápaszemest, s ehhez a kulcsszó az "exp-szerzés". A fejlődésmániás pasas reményeim szerint így már nem tud ellent mondani a felkérésemnek.
- Egy egy ellen, teljes harci felszerelésben, utolsó életpontig tartó küzdelemben. Tudom, hogy jelenleg elégedetlen vagy még a felszereléseddel, viszont magasabb szintű vagy, mint én. Talán így kiegyenlített a küzdelem. Nos, elfogadod a kihívást? - Ha sikerült meggyőznöm, akkor érkezik a megadott feltételekkel a párbajra hívás, persze előtte hagyok neki időt, hogy felszerelkezzen. Én magam már eleve vértben vártam, övemre már felhelyeztem minden harchoz szükséges eszközt, egyedül az idétlen sisakom pihen a lábamnál, de külleme ellenére az is egy igencsak hasznos darab. Mondhatni státusszimbólum a kovácsok között. Óh, s majd elfeledtem, a fegyveremet nekem is le kell még hívnom az inventorymból.

Ran ma nagyon laza! Mármint önmagához képest. Először is azt állítja, hogy meglepetéssel készült, és olyan érzésem van vele kapcsolatban, mint amikor a kisgyerek valami huncut csínyt talál ki és dörzsöli a praclijait. No de mi lehet az a valami, amit én láthatok elsőként? Én láthatok elsőként? Én! Elsőként! Úúú, eldobom az agyam! Ran komolyan nekem mutatja meg a kis titkát, ELSŐKÉNT! Anatole, fegyelmezd magad, nem szabad látnia mennyire izgatott vagy! Hogy mennyire felcsigázott... közönyösség, igen ez az, ez kell. Mondjuk nem szabad a ló túloldalára sem esni, mert akkor még a végén Mr. Kocka elveszti az érdeklődését irányomba. Jesszusom, már úgy gondolkozom, mint a csajok, akik tetszeni akarnak egy partyban a pasiknak, de nem akarnak könnyen kapható cafkáknak tűnni. Szóval elnyomok egy sejtelmes mosolyt. Mert hát készültem ám én is. Egy ilyen nagy hírű ellenfél ellen vakítani kell. És már csak akkor is azt mondanám, hogy készültem meglepetéssel, ha nem úgy tettem volna. Már csak az ego kedvéért is. - Ezt örömmel hallom, én sem készületlenül érkeztem.
Én tudjam mit keresett? Áhám, valószínűleg azt az íjat. Új szerzemény, ahogy látom, legalább is nagyon büszke rá. Az éjjeli futós küldiben még nem ez volt nála, hanem a koboldos, amit nekem adott át. Igaz azóta nem láttam Rannál fegyvert, lehetséges, hogy a közös küldinkben jutott hozzá egy jobbhoz ő is, hozzám hasonlóan. Tehát ez volna az. Most akkor én meg villantsam az arcába a T2-es fémgyűrűmet válaszképpen? xD Ranmaru-Ranmaru, imádom, mikor kérkedsz!
Na meg... öhm... Hihi? Hm, nagyon szórakozottnak tűnik. Az csak nem egy mosoly ott az arcán? Vagy csak gonosz felnevetés? Te jó ég, Ran tud ilyet!? Úgy rendesen, nem erőlködve, vért izzadva? Valamire tényleg nagyon készült. Kezdek félni. Nem tőle, hanem... áh, hagyjuk! Viszont látszik rajta is, hogy izgul. Ennyit nőttem volna a szemében? Már tényleg nem néz le, hanem kihívást nyújtó ellenfél vagyok számára, aki ellen izgulni kell?
Még ha nincs is így, ezekkel a költői kérdésekkel nyugtatom magam - az egomnak nem árt Ran ellen - s én is felkészítem magam a küzdelemre. Amíg Ran ideért, megtettem a megfelelő lépéseket. Vért fel, minotaurusz sisakom a lábamnál pihent eddig, köpeny, gyorstalpaló, gyűrűkészlet pipa, kristályok, potik a helyükön az övemen függő míves bőrtartóban. Nem zavar, hogy a pápaszemes nem öltözik be úgy, mint én. Na jó, talán kicsit becsmérlően hat, hogy nem vesz fel semmit, de be lehet ezt tudni a magabiztosságának és az állandó arroganciájának is. Már kezdem megszokni, szóval kár miatta egy percre is besértődni.
- Majd meglátjuk Tatsuki! - azzal fejemre helyezem a bikaszarvas sisakot és lehívom az inventorymból az új kicsikémet, a dupla pengés Mirhrodinomat. Mondtam, hogy készültem ám! Rannak pedig megy a párbajra hívás, már csak annyi dolga, hogy elfogadja és megjelölje, hogy milyen fajta párbajt kíván vívni. Nekem nincs ellenemre a teljes életes küzdelem sem, a Voice béklyói már jó ideje nem kötik meg a kezemet e tekintetben.

Csöppet sem éreztem magam kellemetlenül azért, mert én full szerkóban feszítettem, míg Ran mellőzte vértezetet és egyebeket. Talán egy gyűrű maradt, meg ugyebár az íja. Még tegez sincs rajta, ez mondjuk fura. Azonban nem hiszem, hogy egy percig is bűntudatot kellene éreznem amiatt, mert élek azzal a lehetőséggel, hogy a nehezen összegürcölt holmijaimat magamra öltöm. Ran hibája, hogy megvált a cuccaitól, emiatt én miért bűnhődjek. Ráadásul magasabb szintű, mint én, szóval kvittek vagyunk, sőt. Távolsági harcos ellen fogalmam sincs, hogy mi lehet az ellenszer. A terep alkalmatlan arra, hogy bármi mögé elbújjak és különben sem tudnék odalopakodni Ranhoz, mikor neki észlelése van - "észlelés-éjjel látás kombó" ugyebár - nekem meg nemhogy második, de még első szintű lopakodásom sincs. Viszont azt is tudom, hogy Rannak nincs súlyemelése és akrobatikája, szóval ezt még a javamra fordíthatom.
Elkezdődik a visszaszámlálás, én pedig bal kezembe veszem a fegyverem és próbaképpen leírok vele egy-két nyolcast. A súlya ugyanakkora, mint a lándzsámnak volt, a hossza is közel akkora, illetve inkább rövidebb, a súlyozása is kiváló, szóval nem jelenthet gondot a forgatása. Az más kérdés, hogy még nem tudom hogyan fogok technikázni vele. Majd a helyzet adja, kár előre megtervezett mozdulatokkal élni. Lássuk csak, mit tudok még Mr. Kockáról. Jah igen, gyors és a legügyesebb, tehát kb. lehetetlenség eltalálni. Csak mire a közelébe kerülhetnék, belém repít egy pár nyilat. Kockáztatnom kell, legfeljebb leveszi a páncélomat. Annyira nem vagyok csiga lassú a gyorstalpalómmal, hogy ne tudnék addig közel érni hozzá, amíg a páncélom kitart. Teljes életes küzdelmet választott, szóval van lehetőségem kísérletezni kellő mennyiségű életpont birtokában. A sebzésemben pedig maximálisan bízok.
Letelik a 60 másodperc és a gongszóval együtt a szívem is hatalmasat dobban. Összeszorított fogakkal, egyetlen hang nélkül megiramodok Ran felé és akrobatikámat használva, cikk-cakk mozgással közeledek. Nem flancolom túl az első támadást, de azért beleadok mindent. Rohamozás közben azonban Ran meglep! Az íját elég, ha csak megfeszíti, s a vessző felhelyezése nélkül célozhat. Elképesztő! Olyannyira ámuldozom a spéci fegyver láttán, hogy az első lövést már be is kapom! Bakker! Anatole, koncentrálj! Tovább kell vinni a tervet, nincs mese, nem szabad megtorpanni, még akkor se, ha búcsút mondhatok a páncélértékemnek. Kitépem a combomból a nyilat, ami pixeljeire hullik és már csak méterek választanak el attól, hogy a vesztembe rohanjak vagy el tudjam érni Rant, hogy lesújthassak rá fegyveremmel. Az alsó penge életlenebb felét bal alkaromhoz tartom, így olyan, mintha a másik, elülső pengével szúrásra készülnék, egyenesen Ranmaru törzsébe. Ám tervem az, hogy egy ívet írjak le karommal és végül az alkaromnál lévő pengével hasítsam végig vízszintesen, vagy enyhén átlósan ellenfelemet derék tájban. Persze mindezt csak akkor, ha nem tér ki előlem villámgyorsan, amire megvan az esély, sőt arra is, hogy mire odaérek, már egy újabb nyílvessző áll ki a testemből.

Mi a csudából van ez a nyílvessző? Mintha maga lenne egy fénynyaláb! Anélkül szertefoszlik, hogy ki kellene tépnem magamból, viszont sebez. Ez a pillanatnyi hezitálás azonban elég arra, hogy elvétsem a támadásom, jobban mondva Ran el tudjon mozogni a vágásom elől. Affene, tudtam hogy gyors, de mostanra még gyorsabb és kecsesebb is lett. Talán már lenne akrobatikája is? Csúnya vége lesz ennek az egésznek, ha nem találok ki valamit sürgősen. Nem szeretem a fogócskát, főleg, ha az ellenfél jóval fürgébb nálam. Kiábrándító szélmalomharc, a pontok úgyis döntenek és csak frusztrálna a folyamatos kudarc, hogy nem csíphetem el. Ide más kell!
Az újabb rohamozás közben ismét alkalmazom ezt a cikk-cakk mozgást, ami roppant mód fárasztó és alig haladok vele, de legalább nem hagyok tiszta célzási felületet, pluszban Ran dolgát azzal is próbálom megnehezíteni, hogy a fegyveremet magam előtt tartva, folyamatosan nyolcasokat írok le azzal. Szabad jobb kezemmel pedig az övemen lévő kristályok után nyúlok. Első tervem szerint a füst kristályt vetettem volna be, hogy kiegyenlítsem az erőviszonyokat azáltal, hogy Ranmarunak vaktában kellett volna lövöldöznie. Aztán eszembe jut megint az az átkozott éjjel látás-észlelés kombó, aminek első tagja révén képes lenne még a füstön is átlátni. Affene. Az egész koncepció mehet a kukába.
Akkor B terv, s ujjaim tovább vándorolnak a kettes számú kristályhoz, majd tüstént aktiválom is az egyik Magasugrás kristályt. Ennek hatására kétszer olyan magasra tudok ugrani, de kipróbáljuk a gyakorlatban, hogy ezzel a lépéseim/ugrásaim távolságát is tudom-e növelni. Úgy próbálok szökkenni a felturbózó skill hatására, mint egy gazella, s ily módon igyekszem beérni Rant, hogy lecsaphassak rá. Valószínűleg legalább egy újabb nyilat bekapom a szöszmötölés miatt, azok a nyolcasok nem nyújtanak áthatolhatatlan pajzsot. Ideje lenne talán életet is visszatölteni...

Ahogy az várható volt, Ran két újabb nyílvesszője fúródik a testembe, súlyos életpontoktól megfosztva. Még mindig van bőven, de nem hiszem, hogy 2-3 nyílnál többet bekaphatok. Nincs most időm fejszámolásokra, legfeljebb az életsávom arányos beosztásából tudok tájékozódni, hiszen minden idegszálammal arra kell koncentrálnom, hogy a magasugrás kristály adta ruganyos lépteim után a talajra érkezés zökkenőmentes legyen és izmaim megfeszülésével újabb lendületet tudjak venni. Olyan ez, mint a hármasugrás az atlétikában, csak légiesebbnek érzem magam.
Áhá, hát megleptem! Egyértelműen fel lehet fedezni Ranmarun a meglepettség és a tanácstalanság jeleit. Ez igazán hízelgő, képzeletben vállon veregetem magam az ötletért, bár találatot még mindig nem vittem be. Ő lecövekel, én nem habozok támadni, még akkor sem, ha belerohanok egy csapdájába. Még ha veszítek is, legalább egyszer tudjam megsebezni a legnagyobb íjászt, s akkor megőrzöm a becsületem.
Az utolsó hosszú léptű szökkenésemmel már támadok is a lecövekelt férfira. Fegyverem markolatát ezúttal mindkét kezemmel fogom, majd először alulról fölfelé húzok egy vágást az alsó/hátsó pengével, majd a másik bengét ugyanabban a nyomvonalban húzom vissza. Mivel a fegyverem élei ellentétes irányba állnak, így nem kell olyasmivel vacakolnom, hogy fordítsak a fegyveren, vagy újabb lendületet kelljen venni, így időt spórolok meg. Leginkább a gyerekbölcsők félköríves talapzata által leírt mozgáshoz tudnám hasonlítani azt, amit teszek. Oda, s vissza. A két támadás közül ha egyik sem talál be, akkor megeszem a kalapom. Mondjuk kinézem Ranból, hogy az első csapás elől Mátrixosan elhajol, de akkor a visszacsapással már könnyebb támadási felületet adna. Ehh, ő ennél fifikásabb, én meg túl színpadiasan gondolkozom.
De hogyan tovább? Mi van, ha mégis el tud időben hajolni? Na meg ha betalálok? Egyértelmű. Nem szabad hagynom, hogy elmeneküljön. Meg kell akadályoznom, hogy újra futkorásznom kelljen utána! Annyira nem tudok hozzá közel kerülni a fegyvereink miatt, hogy valami judos mozdulatsorral ki tudjam gáncsolni. De akkor mégis mit tegyek? Mire a köpenyem lecsatolnám, hogy azzal machináljak, már árkon-bokron túl járna. Hmm, akkor nem marad más esélyem, el kell vennem tőle a fegyverét! Elég erős vagyok és a súlyemelés is rásegít, hogy egy csenevész íjásznak a kezéből kitépjem a fegyverét, de elég szemfüles is vagyok, hogy végre tudjam hajtani ezt a manővert? Elválik... lássuk hogy alakul a támadás, amit fejben megterveztem!

Megfordult a fejemben az az ötlet is, hogy egyszerűen elengedem az íjat, s akkor majd az ellenerő megszűnésének hatására megtántorodik, esetleg el is esik. De mostanra már biztos vagyok benne, hogy Rannak van akrobatikája, mivel én is birtokolom ezen jártasságot, így könnyebben kiszúrom a különbséget a megléte és a hiánya között. Ez nem gyakorlás és kecsesség kérdése, itt a skillek döntenek és pont. Végül a logikázás helyett az ösztönök győzedelmeskednek és két ütlegelés és sípcsonton rúgás közepette egy pillanatra bepöccenek, s már lendül is a lábam, hogy gyomorszájon rúghassam Rant. Persze tudatosság is volt mozdulatomban, halovány remény ébredt bennem a küzdelem lezárására. Fogytán volt az életpontom és ha újra lövéstávolságba kerül, akkor már végem lesz. Nincs tovább. Újabb magasugrás kristályt pedig nem fogok elpocsékolni, ki tudja mikor lesz szükségem rá egy küldetésben vagy mikor szereznek az írók a legyártásához megfelelő alapanyagot. Nem érzem csalásnak, hogy bevetek Ran ellen bizonyos pluszokat és megtévesztő cseleket, ő is megtehetné ellenem. Képzeletben csak vállat tudok vonni, az üzleti élet másra nevelt, épp ezért sosem tartottam magam a tisztességesség és a hősiesség mintapéldányának. Azt a szerepet meghagyom Lewisnak. Az udvariasság már megint más lapra tartozott, az mindenek felett!
Annak ellenére, hogy mennyire reménykedtem abban, hogy a rúgásom betalál, mikor ténylegesen sikeres a támadásom, Ran életpontjai nullára zuhannak, ő maga pedig fenékre, s a fejem felett megjelenik a "Winner" felirat, hirtelenjében nem tudok mit kezdeni a kialakult helyzettel. Állok ott, mint egy rakás szerencsétlenség a kezemben ragadt íjjal és csak döbbenten lesek Ranmarura. Bármennyire is akartam ezt a győzelmet, nem voltam rá felkészülve, hogy ténylegesen sikerül. Most mégis mit csináljak? Ha kezet nyújtanék Rannak, hogy felsegítsem, valószínűleg büszkeségből elutasítaná. Artemist minél előbb vissza kell adnom neki és bocsánatot kell kérnem, amiért ujjal mertem érinteni. Most, hogy a kezemben van a fegyvere, bizsergető érzés fog el. Az előző íja is az én tulajdonomban van, illetve csak volt, amíg céhtársamra nem bíztam, hogy használja tisztelettel és megbecsüléssel. De ez az Artemis valami lenyűgöző, páratlanul szép fegyver. Különleges aura lengi körül, s bár nem vagyok íjász, haloványan át tudom már érezni, hogy Ran miért ragaszkodik annyira hozzá, hogy még névvel is felruházza. Továbbra is idétlenül állok a nagy harcos előtt és kivárom, míg megszólal vagy feláll. Hang most úgysem jönne ki a torkomon.