Jindai vs Tatsuki Ranmaru

– Az ilyesmire védett területen belül legfeljebb az aréna alkalmas, ott kiabálj! – A fiútól alig néhány centire haladtam csak el. Kicsit csalódás volt nekem, mert a hangja alapján többet vártam volna. Ránézésre közelharcos volt, legalábbis a kard a kezében erről mesélt nekem. Nézzük csak, milyen kasztok ragadhatnak kardot: vagy lovag, vagy kardforgató. Nem túl nagy választék, egy kicsit unalmas is már. Bár még mindig nem ütöttem meg a kettes szintet, de az ilyenekhez már volt szerencsém.
– Kihívhatsz embert a védett övezeteken kívül is, de vigyázz, mert akkor könnyen besárgul a zöld jelzés a fejed felett – emeltem fel a pillantásom a játékosi jelzésére. Élveztem, hogy a yagan miatt nyugodtan tettethettem az érdeklődés hiányát, még rá se kellett néznem ahhoz, hogy lássam, miközben… Ha azt vesszük, milyen lassan értem ide, és akkor már mennyi ideje kiabálhatott… Igen kitartónak kell lennie. Már nem a pontjai alapján, hanem mint user. Kezdett egyre érdekesebb lenni a szememben.
– Tudod, erre azért van szükség – álltam meg végül. – Hogy nyugodtan pihenhesd ki magad. Talán még nem hallottál róla, de aki a szabadban éjszakázik, az könnyen az áldozata lehet egy küzdőteres harcnak. Ellenfele az ujjával elfogadtatja a felkérést, majd álmában lekaszabolja. Még csak fel sem ébred, hiszen nem érez fájdalmat. – Feljebb tolom az orromon szemüvegemet. Szembefordulok vele.
– Az Arénát arra találod, ott több eséllyel fogsz kihívódra akadni. Persze ha gondolod, nyugodtan próbálkozhatsz tovább itt is. Hiszen például engem is megállítottál. – Miközben ezt mondom, az irányt mutatom meg neki, majd az íjammal kezdek babrálni, miközben még mindig őt nézem.
Továbbindulnék. Időközben elhagyott az ihlet, nincs sok kedvem küzdeni. Reggel van még, és inkább vállalok néhány küldetést, vagy ismerkedek kevésbé agresszív játékosokkal, minthogy vele küzdjek. Talán mégse olyan érdekes, mint ahogy annak tűnt.

A szemüvegemet igazítgatom, miközben nem kevesebb izzadságcsepp szaladgál az arcomon, mint amikor akkut hasmenésben szenvedek. – Rendben van, rendben! Csak hagyd már abba a nógatást! – kárálom, és közben igyekszem nem kitérni a béketűrésemből, ami igencsak nehéz, ha a reggeli megszokott kávé és kockulás adagom nélkül próbálnak felingerelni az utcán, hogy ugyan már, harcoljunk egyet. Ismerem én az ilyen sztorikat, mindig az a vége, hogy engem agyalnak!
Aztán később kapcsolok, hogy ezúttal a kockulás adagom nagyon is megvan, ebben a világban pedig nincs is szükségem a kávéra. Ráadásul vége azoknak az időknek, amikor az utcai bunyók első kiesője én voltam… – Hogy lehűtsem kicsit a forró fejedet, kiállok ellened egy párbajra – húzom meg az íjam a hátamon, az meg zörgeti a tegezem.
És megindulunk. Alapvetően nincs problémám a járással, se itt, sem pedig a való életben, de a srác minden lehetséges módon megszegte az intimszféráját, szinte szó szerint a nyakán lógott, pörgött, mint a halhatatlan búgócsiga, amivel csak egy lefejezés végezhet. Lefejezést nem esküdhettem magamban, de abban biztos voltam, hogy egy pár nyilat beleaggatok.
– Hogy hívnak egyébként? Lovag vagy, aki elhagyta pajzsát? – mértem végig a fegyverzetét. – Engem Tatsuki Ranmarunak hívnak. Csak hogy tudd, ki volt az első, aki legyőzött téged. Mert neked ez lesz az első küzdőtered, igaz? – Elfelejtettem használni a tekintetem, hogy közben esetleg ránézzek, így teremtve a hétköznapi emberek által annyira kedvelt szemkontaktust, kommunikációs hidat magunk között. A yagan miatt így is láttam őt. A tekintetem meg közben… fogalmam sincs, merre kóválygott. Pislogtam párat, és összeszedtem a szemem bal sarkából. Épp az utcaköveket bámulta az ellentétes oldalon. Basszus, ennyire nem szokhatok el a rendes nézéstől!

Az Arénában kihívást intéztem hozzá, majd amíg a visszaszámolás lejárt közöttünk én a küzdőtér általam birtokolt felének legtávolabbi végébe mentem. Megfeszítettem az íjam, bekészítettem a nyílvesszőt. És amint a harc megkezdődött közöttünk, rögvest ki is lőttem az első nyilaimat rá.

//Egy nyíl biztosan elhasználva.//

- Oh - foglaltam össze röviden és tömören sok-sok mindennel kapcsolatban a végső konklúziómat. Nincs még annyi tapasztalatom küzdőterekben, mint szeretném, de eddig nagyon sokszínű reakciókat láttam, pedig többször úgy éreztem már, hogy megvan, mi az általános, mire kell számítani tőlük, de aztán mindig sikerül az ellenfeleknek valami újat mutatni. Ez így helyes - bólintok magamban. Ezúttal megint valami újdonságot látok, méghozzá azt, ahogy a nyilam minden gond nélkül eltalálja a kardforgatót, de az nem mozdul. Nem indul. Monológba kezd!
Akkora döbbenet ér, hogy az még az arcomra is kiül. Leeresztem az íjamat.
- Nincs fájdalom, azt elfelejtheted. Fejbevághatlak védett területen belül is, az sem fog jól esni, de fájdalom, az nincs - kezdtem unott magyarázkodásba. Már megint egy kezdő... nincs sok kedvem ehhez - gondoltam magamban, de aztán hamar tágra nyitottam a szememet: Jindai rákapcsolt. Gyorsnak képzeltem magam, de hozzá képest nem voltam az. Legalábbis nagyon kellett koncentrálnom, hogy tudjam követni, merre jár, pedig a yagan miatt általában nem kellett ilyesmire plusz energiákat költenem.
Elhatároztam: márpedig nem fogom hagyni, hogy ez a zöldfülű még egyszer meglepetést okozzon nekem.
- Ne lepődj meg, ha a következő találatom még több életerőt vesz le tőled – magyaráztam, miközben nyilaim máris üldözőbe vették a fiút. Legjobb tudásom szerint igyekeztem levadászni őt. – A páncélzatod csak addig működik, amíg le nem ütik. Utána minden az életerődből megy már le. Megmutatom! – Próbáltam kitartani a célzást, és jó ritmusban lőni, hogy pont eltrafáljam a cikázásai közepette is.
Ha eddig közeledett, akkor ez volt az utolsó nyílvessző, amit még a rendszer engedett ellőni. – Ha közel érsz egy távolsági harcoshoz, a rendszer letiltja rá a távolsági fegyver használatát – mondanám, és egyhelyben maradtam. Érdekelt, hogy képes-e lesújtani a zöldfülű a kardjával. Ehhez támadási pozícióba kellett állítania a fegyverét. Ez ahogy láttam, az elején még nehézkes nekik, később viszont már minden különösebb nélkül használják. A kard fényléssel jelzi, hogy sebzésokozásra kész. Csak az első csapást várnám meg. Ha ez esetleg meglenne, akkor egyből hátrálásba kezdek, és a gyorsaságomat használnám a támadásai kikerülésére. Kár, hogy abból ő jobban állt.