Hokushin vs Tatsuki Ranmaru

Az életben az a fontos, hogy ráleljünk mindennek a pozitív oldalára. Igaz, hogy eddig egy párbajt sem nyertem meg, és sokan tehetségesebbek nálam de volt egy fontos dolog. Méghozzá az, hogy én még mindig éltem. Ugyanis semmire nem mentem volna hatalmas erővel, vagy szélsebes gyorsasággal a másvilágon. Ahogy a mondás is tartja a szegény ember annak örüljön amije van. Én örültem is de azért el tudtam volna viselni, ha mondjuk gyorsabb lettem volna. Dilemmázásomat közben egy erős kéz és egy barátságos hang zavarta meg. Hátrafordultam és az a pápaszemes fiú állt mellettem akit nemrég láttam.
Azt mondta pontosan tudta, hogy ott fog megtalálni. Utána arról mesélt néha elszokott menni kocsmázni, hogy némi új információhoz juthasson. Ahogy ott beszélgetett egy új NPC-re lett figyelmes akit a rendszer külön az én tiszteletemre hozott létre ráadásul még egy becenevet is kaptam a Küzdőterek zsoldosa. Ezután ez az NPC azt állította neki, hogy én legyőzte amire egyáltalán nem emlékeztem.
-Érdekes egy név bár nem tudom honnan jött a zsoldoskifejezés. Azt meg ne hidd el, hogy kikapott tőlem mert soha életemben nem harcoltam NPC ellen és szeretek más tollával ékeskedni. Azonban fogalmam sem volt- róla, hogy egyáltalán bármi hírem lesz.-
Majd arról mesélt ő is párbajokkal porbálozott és, hogy nincs-e egy kis időm gyakorolgatni. Éppenséggel volt időm is és kedvem is róla legalább száz százalékig tudhattam ,hogy ha nyer nem fog kivégezni a végén. Bár ezzel megpróbáltam nem törődni mert csak zavart az életben maradásban. Íjásszal azelőtt úgysem volt szerencsém megküzdeni így remek alkalomnak ígérkezett egy kis tapasztalat szerzéshez. Mikor újdonsült becenevemen hívott már tudtam mindenképpen el kell fogadnom a kihívást. Lassan felé fordítottam a tekintetem és kedves hangon válaszoltam neki.
-Hát, hogy volnék képes visszautasítani egy ilyen nagylelkű ajánlatot? Benne vagyok csak mond meg hol kezdjük.-
Ezzel a hírével sikerült feldobnia a napomat és alig vártam, hogy elkezdjük a mulatságot. Amint a helyszínen vagyunk megvárom míg kihív. Ostoba módon nem rontok rá hanem figyelek mi lesz az első lépése.

Amiért felvetettem neki, hogy válassza ki a küzdelmünk színhelyét valami változatóságról kezdett beszélni majd akár egy gyerek elkezdett taszigálni a kapu felé. Akár egy kis suhanc aki a szüleit taszigálja a játékbolt irányába. Én is meg szerettem volna küzdeni vele de azért nem volt ennyire sietős hisz rengeteg időnk volt még sajnos. Amint kiértünk a kapun közölte velem, hogy A Kezdetek Erdejébe tartunk majd megtorpant mint aki nem tudja merre menjen és elkezdett kattintatni. Elsőre nem tudtam mi a baja de aztán leesett, hogy a térképet böngészi megfelelő csata helyszínnek. Miközben keresgélt elkezdett nekem beszélni a kinti küzdőtérről.
-Én még nem voltam ott. Egyszerűen csak ott párbajoztam ahol az ellenfélre sikerült ráakadnom. Legyen ahogy te mondod mindig jó ha új dolgokat tapasztalhat az ember.-
Igaz teljesen fölösleges volt bármit is mondanom ugyanis úgy terelgetett mint egy szigorú édesanya a fürödni nem kívánó gyermekét. Miközben vezetgetett engem ráakadt egy helyre ahol elmondása szerint senki nem akadhat ránk. Ez elég furcsán hangzott. Ha nem ő mondta volna akkor meg lettem volna győződve, hogy az illető vagy meg akar ölni vagy testi vágyait akarja enyhíteni. De mivel Ranmaruval voltam ott és tudtommal ő is az ellenkező nem híve volt így nem izgattam magam különösebben eme furcsa kijelentése miatt. Mikor megtaláltuk az ideális csatahelyszínt elővette a kihívó panelt amit én azonnal leokéztam. Nem ez volt az első párbajom azonban az izgalom a visszaszámlálás által keltett izgalom még mindig nem csökkent. Most is olyan érzés volt mintha az idő lelassult volna. Mire letelt az idő elővettem a kardomat erősen megmarkoltam mindkét kezemmel majd enyhén felfelé döntve ellenfelem irányába mutattam vele. Mikor lejárt az idő vártam egy kis időt de nem történt semmi. Kis idő múlva megkérdezte ez valami új taktika. Bizonyára ő is meglepődött, hogy ellenfele nem támad.
Úgy döntöttem nem fogok belefutni a nyílvesszőibe ezért kivárom mit fog csinálni. A biztonság kedvéért felkészültem arra, hogy arrébb szökkenjek a nyílvesszők útjából. Ha esetleg túl gyorsak lenének a nyilai nekem megpróbálok egy hozzám közel aló fa mögé elrejtőzni és onnan rohangálni egy fától a másikig. Reménykedek nem egy mesterlövész még és, hogy a mozgó célpontot nehezebben találja el.

Haláli nyugalommal húzta fel az ily-ját az én kedves ellenfelem majd szép egyenes ívben elhagyta a vessző a nyilat. Szerencsémre felkészültem a menekülésre így nyílvessző pont a mellkasom hűlt helyén hatolt keresztül. Azzal nem is volt bajom csak a másik féltucattal amit utána lőtt ki. Az jutott volna eszembe, hogy egyik őse géppuska lehetett azonban ilyen ötletelésre nem maradt időm. Miközben a biztonságot sejtető fatörzs felé rohantam kalimpálva akár egy idióta csak reménykedni tudtam, hogy nem talál el. A fa bár csak pár lépésre volt mégis kilométereknek tűnt a távolság. Mindegy egyes nyílvessző egyre közelebb suhant el a hátam mögött. A szívem majd kiszakadt a helyéről de én csak rohantam tovább. Mikor már csak egy lépésre voltam a fától valami az oldalamnak ütközött ezért ijedtembe a fa mögé vetettem magam. Azonban kissé elvétettem az ugrást így sikerült túl ugranom a fa takarásán. Gyorsan négykézláb visszatolattam a biztonságos védelmezőm mögé. Ezt nagyon jól tettem mert a landolási helyemre egy szép kis nyílvessző repült. Még egyáltalán nem fáradtam ki csak az izgalom és az adrenalin együttes hatása miatt úgy fújtattam akár egy tűzokádó sárkány. Hátamat a fatörzsnek vettem míg lábaimat kinyújtva üldögéltem. Kissé kilestem a fa takarásából megnézzem hol van most Ranmaru. Viszont amint kidugtam a fejem rögtön vissza kellet húznom nehogy egy nyílvessző eltalálja a fejemet. Eme folyamatos nyílzáporból arra következtettem, hogy nem szeretné ha közelebb érnék hozzá. Pedig muszáj volt valahogy megközelítenem hisz én a távolból nem tehettem semmit. Az egyetlen esélyem az volt ha kihasználom a fák takarást és úgy közelítem meg. Az viszont nagy gond volt, hogy a közelében egy árva bokor sem volt nemhogy egy fa. Tanakodás közben valami beleakadt a kezembe és mikor lenéztem láttam, hogy még mindig az oldalamból lóg ki az a bizonyos nyílvessző. Megfogtam és egy rántással kitéptem a testemből. Annyit legalább megtudtam, hogy öt pontot sebez lövésenként és, hogy ügyesen céloz. Ez a csata nem is az erőről szólt sokkal inkább a türelemről és a tudásról pont mint egy kasjátszmában. Muszáj volt az ellenfelem előtt járni egy lépéssel. Eme ötlettől vezérelve levettem a kabátomat majd feltápászkodtam a földről. Az egyetlen logikus terv az, hogy eldobom a kabátomat és míg ő a gomblukkészítéssel lesz elfoglalva ahhoz a fához rohanok amelyiket csak tudom. Az a lényeg, hogy ne találjon el és minél közelebbi fedezéket szerezzek. Szerencsére van még egy két trükk a tarsolyomra így nem esek kétségbe.

A taktikám nagyon egyszerű volt se nem zseniális se nem korszakalkotó. Egyszerűen abból állt, hogy hagyhattam magamat szitává lőni. Ezt akárki tudhatta aki rendelkezik egy kis józan paraszti ésszel. Csak egy ostoba rohant volna szembe egy nyílvesszővel vagy aki ki tudta volna védeni. Én nem tartottam magamat olyan képzetnek, hogy képes legyek egy ilyen fogásra. Nem maradt más választásom minthogy védekező üzemmódban maradjak. Küzdelem közben többször is szidalmazott ami kissé megbántott tekintve, hogy eddig milyen jóban voltunk. A kabátos trükk nagyon jó ötletnek bizonyult egy bizonyos pontig. Épphogy csak elindultam a kabátba máris legalább egy nyílvessző csapódott bele. Mindössze a mellettem lévő fáig tudtam eljutni mielőtt újabb nyílvessző zúgott el a hátam mögött majd egy másik ami pont súrolta a nyakamat. Ennyi éppen elég volt, hogy újabb életerő pontokat veszítsek. Fogalmam sem volt mi módon de pillanatok alatt átlátott a tervemen. Úgy látszott nem csak legenda, hogy a szemüvegesek eszesebbek másoknál. A fa mögött lapultam kezemben az oldalamból kivett nyílvesszővel és közben azon gondolkoztam mit kéne tennem. A közvetlen támadáshoz túlságosan is messze volt. Muszáj volt valahogyan ismét elterelnem a figyelmét. Azonban több ruhadarabomtól nem akartam megválni és más trükk nem jutott eszembe. Pedig az agyamat gyorsan kellet járatnom, ugyanis nem várhattam el, hogy a pápaszemes türelmesen kivárja míg én kitalálok valamit. A nagy gondolkozás közepette fölnéztem az égre a ragyogó nap meg egy pillanatra belesütött a szemembe amitől színes foltokat kezdtem látni. Hirtelen eszembe jutott, hogy ezt talán még a javamra is tudnám fordítani. A kardos kezemet kinyújtottam az oltalmazó fa mögül és megpróbáltam tükörként használni, hogy elvakítsam az ellenfelemet.
Ha az összejön azonnal kirontok a fa mögül és frontális támadást indítok ellene. Egy lépés erejéig még a sebességemet is felgyorsítom 4,5-re amint sikerül megvágnom visszabújok egy másik fa mögé. Ha esetleg ez a módszer sikeresnek bizonyul többször is megpróbálkozom vele. Kudarc esetén az elinduláskor célba vesz képességemet arra használom, hogy visszaugorjak a pajzsom mögé.

(Eddig két találatot kaptam be)

Sajnos nem jöhet össze minden úgy ahogy az ember szeretné. Kinyújtottam a kardomat és megpróbáltam belevilágítani mind a négy szemébe. Azonban nem halottam semmit, hogy esetleg elvakult volna. Egy-két pillanatnyi töprengés után rájöttem látni és nem hallani kell, hogy elvakult. Ráadásul ha csak célzás nélkül szóróm a fénysugarakat annak semmi értelme nincsen. Ezért úgy döntöttem megkockáztatok egy apró pillantást. Mikor éppen kidugtam volna a fejem egy furcsa zaj keltette föl az érdeklődésemet. Nem csak az hang volt érdekes hanem annak közelsége. Ezt nem volt más lépések zöreje ami tényleg nem sok jót ígért számomra. Amint feleszméltem már ott volt mellettem Ranmaru és ezúttal nem számíthattam a fa oltalmára. A hidegvéremnek vagy esetleg a félelmemnek köszönthetően aktiváltam a képességemet és így ki tudtam kerülni az első nyíl veszőt. Más megoldást nem látva elindultam fel vágtázó tempóban, hogy még azelőtt elkapjam mielőtt újra eltalálna. Azonban ami ezután történt a véletlen furcsa játékának is mondható. Amint egyre közelebb értem ő egy gyönyörű lövéssel eltalálta a szívemet abban a pillanatban pedig egy fűcsomóra léptem ami miatt elvesztettem az egyensúlyomat és így végigszántottam a földet. Közben a kardom kirepült a kezemből majd pörögve egy két karnyújtásnyira tőlem a földbe állt. Látványom elég lehangoló lehetett én a földön feküdtem mozdulatlanul szívemből meg egy nyílvessző ágaskodott ki. Nem tudtam mást kitalálni mint a halott ember türkjét. Megvárom míg elég közel kerül hozzám majd megragadom a gallérjánál fogva és jó párszor lefejelem. Hála a kasztom sajátosságának én fegyver nélkül is tudok harcolni. Mivel tudom, hogy erre ő nemképes abban reménykedem, hogy ő megfeledkezik arról, hogy én más vagyok mint ő.
Azonban ha nem veszi be a csalit és újabb becspodást érzékelek a testemben fölpattanok kirántom a kardom a földből és üvöltve nekirontok.
Ha esetleg a földbe lő pár vesszőt mellém, hogy az esetleges csalást megelőzze próbálok nem mozdulni de az izgalomtól egy vékony izzadságcsepp végigcsordogál az arcomon majd.

A földön feküdtem kezeim és lábaim széttárva akár egy békának a szemhéjam lecsukva. Pont úgy nézte ki akár egy halott azzal a nyílvesszővel a szívemben. Bár a fűszálak enyhén csiklandozták a fülemet én ellenálltam a pofavágásnak. Abban reménykedtem ,hogy megrémül a mozdulatlan testem látványától és fölém hajol akár a hős herceg hófehérkéhez. Ám én nem arra vártam, hogy megcsókoljon hanem, hogy kellő közelségben legyen hozzám én meg csupa kedvességből háromszor négyszer megfejelem. Bár elég alamuszi volta de kicsit hülye is. Kölyökoromban az egyik haverommal szkanderoztam mikor minden ok nélkül behúztam egyet a szemének. Szerencsémre olyan gyenge voltam, hogy meg se érezte ezért nem torolta meg. Fogalmam sem volt mi ütött belém akkor de azóta tudtam a kisördög bennem is ott lapul. Ott feküdtem, hogy a kis halacska ráharapjon a csalira azonban ez nem jött össze. Jóval óvatosabb volt annál, hogy ilyen ótvaros türknek bedőljön. Hangosan odaszólt nekem, hogy álljak fel és folytassuk tehát már ezer százalékos, hogy nem hitte el amit látott. Kinyitottam a szememet és akkor megláttam az életerő csíkomat. Mindössze két aprócska pont választott el a teljes megsemmisüléstől. Nagy szerencsém volt, hogy ismét egy barátságos ellenféllel hozott össze a sors. Majd megkérdezte, hogyan tudna engem legyőzni. Válasz helyett inkább elkezdtem hangosan nevetni. Ez a kacaj szívből jövő volt nemcsak az ostobaságom miatt nevettem hanem azért mert nagyon jól szórakoztam. Nevetés közben felültem, hogy szembe kerüljek Ranmaruval.
-Ez úgy szokott lenni, hogy a végső csapás előtt kapsz egy kérdést mit szeretnél győzni vagy megölni az ellenfeledet. Nálad bizonyára felajzott fegyverrel kell céloznod, hogy előjöjjön. Úgy látszik zsinórban ez a harmadik csata amit elvesztettem. De az én hibám amiért óvatlan voltam túlságosan lefoglalt, hogy kedves vagy.-

Amíg kényelmesen heverésztem elmagyarázta nekem, hogy azért gúnyolódott nehogy visszafogjam magamat. Sajnos ez nem jött össze neki valamiért nem voltam képes mindent beleadni az ütközetbe. Legalább egy újabb leckével gazdagabb lettem. Mindig agy bele apait anyait egy küzdelembe mindegy barát vagy ellenség a másik fél. Volt szíves visszaadni nekem a kardomat én meg mankónak használva feltápászkodtam a földről. Amint felkeltem lassan lenéztem a mellemre amiből még mindig az a bizonyos nyílvessző kandikált kifelé. Lassan megfogtam a szabad bal kezemmel és egy erőteljes rántással kitéptem magamból. Arra biztattam a tudatomat, hogy ez úgyse fog fájni ezért tudtam ilyen hirtelen kirántani azt az izét. Mikor kint volt elhajítottam majd újra Ranmarura néztem. Ő abban a pillanatban egy hatalmas behúzott a képembe amitől beindultak az ösztöneim és mielőtt hátrasiklott volna sikeresen megvágtam a mellkasát a kardommal. Fájdalmat igaz nem éreztem de azért rosszul eset, hogy így orvul támadt rám. Egyetlen egy életerő pontot vont le a rendszer de maradt még egy. Ez a Ranmaru nagyon harcmániás lehetett de nem az ő hibája volt. Mivel nem láttuk egymás pontjait nem tudhattuk ki, hogy áll. Az egyetlen lehetőségemet vetettem be vagyis utánarohantam. Gyors akartam lenni mielőtt újra becélozna. Tisztában voltam ha megteszi akkor ő lesz a győztes én pedig újabb vereséggel gazdagodok. Annyira nem is zavart a gondolat, hogy veszítek, hisz már jó pár alkalommal megtörtént velem. Ezek a párbajok arra jók, hogy tanuljunk és a hibák ne ismétlődhessenek meg. Azonban ha valaki oly ostoba, hogy mindig ugyanazokba a hibáiba esik előbb utóbb beadja a kulcsot. Bár a távolságot elnézve esélyem sem volt idejében elérni.

Ez nem is harc volt hanem inkább fogócska. Ő megpróbált minél nagyobb távolságot tartani én pedig ennek ellenkezőjét szerettem volna. Nem értettem miért nem célzott rám közelről de egyelőre nem is foglalkoztam vele. Csak az izgatott, hogy nem lő egy ideig tán a túlzott közelségem zavarja és ezt igyekeztem kihasználni. Bár ő gyorsabb volt mint én így is a sarkában lihegtem akár egy véreb. Az ő specialitása a távolból való gyilkolás volt az enyém pedig, hogy szemtől szembe nézem meg mit forgat az ellenfelem a fejében. Némi szaladgálás után rájöttem azért nem céloz be mert bizonyos távolságból nem képes rá. Valami hasonlóról olvastam abban a kis könyvben amit a boltból hoztam ingyen. Úgy látszik mégsem értéktelen az amit ingyen osztogatnak. Azonban a sok találat kissé kifárasztotta a testemet így ha közel is jutottam hozzá csak a puszta levegőbe hasítottam pengémmel. Nem voltam képes normálisan koncentrálni a vágáshoz. Rohangálás közben véletlenül szélesebbre vettem a kanyart így lemaradtam Ranmaru mögött pár lépéssel. Ennyi neki bőven elég volt ahhoz, hogy végre célba vegyen. Fölösleges volt őt követnem mert a szemem előtt feltűnt a vesztes felírat. Ezeket szerint ha én vesztettem akkor kizárásos alapon ő lett a győztes. Eltettem a kardomat majd mikor odabattyogtam hozzá baráti jobbomat nyújtottam neki.
-Gratulálok megérdemled, hogy nyertél. Nekem ez a harmadik vereségem zsinórba. Szerintem már valami vigasz díjat kellene átadniuk olyan sokat voltam a vesztes oldalon. És mielőtt elfelejtem itt van 15 darab nyílvessző talán ez kárpótol a veszteségeidért. Azért vettem ha netán együtt kalandozunk és szorult helyzetbe kerülünk mindig legyen tartalék.-
Ezzel átadtam neki 15 darab nyílvesszőt és egy baráti kézfogást.