Tatsuki Ranmaru

Rágyújtottam, és különös élvezettel szívtam bele a cigibe. Persze letüdőztem. Persze krákognom kellett. Persze, hogy soha nem volt a számban cigi úgy igazából.
A slukk ettől függetlenül jól esett, már éreztem is, ahogy az ujjam vége bizseregni kezd, a nikotin a fejembe száll. Újabbat szívtam, fogaim között sziszegett a friss levegő, ahogy mélyen letüdőztem. Aincrad harmadik szintjének egyik fogadójában ültem. Este volt. Ilyenkor még a szobákban is szinte harapni lehetett a levegőt. A csend rátelepedett az egész városra. Miután Kotarou áttörte az akadályt jelentő főbossnak először a páncélját, majd az életpontjait is, megnyílt a kapu erre a területre. Elszakadtam az Ököltől, és feljöttem ide. Nem tudtak követni. Nem volt még egy hármas szintű a csapatomban. A csapatomban, amit Kizashi hagyott rám.
Az az utolsó lókötő! A rohadék!
Az első szintboss egyik áldozata...
Újabbat szívtam a cigiből.
Már nem köhögtem.

Utólag visszagondolva hihetetlen, hogy kezdetben nem húzódtam vissza a Kezdetek Városának bármelyik kis lyukába. A védett övezet adta tökéletes páncél mögé. Persze a választ én is tudtam: fel sem fogtam a helyzet komolyságát. Annyi játékkal játszottam már korábban, hogy azt hittem, itt kiskirály leszek. Az elsők között leszek, és soha nem halhatok még. Nos, tényleg az elsők között voltam, de így már most elég halált is láttam. Kizashi. Tris. Ishiro. A játék első napjaiban ismerkedtem össze Matsuo Kazumával is, és azóta se hallottam felőle. Az egész Öklöt újra kellett szervezni. És mi lett belőle? Akit majdnem én öltem meg, annak angyalszárnyai nőttek, és akik mögé álltak, erősebbek nálunk. Nálunk! Sehol nem vagyunk…
Ameddig csak tudtam, benn tartottam a füstöt. Egy percig is eltartott, mire utána abbahagytam a köhögést.

Egy szál gatyában ültem az ágyamon. Otthon is így szoktam. Csak éppen a gép előtt. Kattintgatva. Ugyan így szemüvegben. Nagyon furcsának tűnt az érzés, de be kellett vallanom magamnak: hiányzott az az életmód! Hogy egy játék tényleg csak egy játék legyen. Hogy bármikor kiléphessek.
Legördítettem a menümet, és egy kijutásos bug reményében a log out-ra nyomtam. Ott sem volt a kiírás, csak az üres helyét bökdöstem. Természetesem semmi hatása nem volt. Fásultan vettem tudomásul. Feltápászkodtam, és az ablakhoz léptem. Kezemben a cigi. Nem pernyét szólt a földre, ahogy égett, színes pixeldarabok hullottak. Igazán üdítő látvány volt. Átvettem másik kézbe, megszagoltam az ujjamat: büdös volt. Utáltam, ha büdös a kezem.
Nagyon ritkán gyújtottam rá a való életben. Kávé után mondjuk. Félévente egyszer. Kávézni se szoktam. Ezúttal viszont jól esett volna valamilyen ébresztő – vagy éppen nyugtató. Teljesen mindegy, csak bármi, ami stimulál, és nem hagy ebben az alapállapotban. Utoljára még jól megszívtam a cigit. A parázs égette a bőrömet. Egy HP veszteség. Kialszom. Kipöccintettem a fogadó ablakán a csikket. Kicsi villanás jelezte a földet érését. Már nem is volt ott semmi.
Újra megszagoltam a kezem: már nem volt büdös. A SAO-ban nem kell fürödni. A testnek egyébként nincs szaga. A testen az arcot kivéve nincs szőr. A test nemi szervei nem funkcionálnak.

Olyan apróságok ezek, mint a kőhajítás. Mizuki tanított meg anno arra, hogyan is kell bármit eldobni. Vagy lőni. Íjjal.
Lehívtam a menümet, az invertoryból exportáltam a Kezdő Íjamat. Az egyetlen dolgot, ami még mindig ugyan az rajtam, mint régen.
Ezen elgondolkodtam. Néhány ismerősöm sem változott. Rin. Mizuki. Kotarou. Kana. Mégse lehet még közülük sem mindenki már ezen a szinten.

Egyelőre csöndes volt itt. Kevés JK. Elhatároztam, hogy körbe fogok nézni. Hátha találok néhány érdekes küldetést vagy feladatot, amivel némi extra felszerelésre vagy pénzre tehetek szert. Jól jönne néhány arany az Ökölnek. És az új tagoknak. Páncélnak vagy Rennek. Igen, ezt fogom tenni. Kizashi rám hagyta a céhet. Még mindig a legjobbak között vagyunk! Tenni fogok értük, hogy ez így is maradjon. Csak együtt lehetünk erősek!
A kezem ökölbe szorult.

Artemis

Mindig is a legjobbak között voltam, és mindig is igyekeztem ezt fenn is tartani. Ennek egyik eszköze volt a fejlődés. A másik viszont az eszközök, amik között válogatva is próbáltam a legjobbra tenni. A pénzemet ritkán költöttem el felszerelési tárgyakra. Próbáltam magasabb szintemmel és az eszemmel olyan előnyhöz jutni, amelyet a felszerelések nem adhatnak meg. A való életben kirekesztett voltam, nehezen találtam kontaktot az emberekkel, nem volt egyszerű a kommunikációs csatornák kiépítése és fenntartása, avagy a beszélgetések. Itt viszont sokan voltak hozzám hasonlók, és hamarosan rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem jelent számomra problémát, ha ismerősöket, netalántán barátokat szeretnék szerezni. A való életben nem élvezhettem a társadalmi kapcsolatok nyújtotta hálót, mivel nehezen barátkoztam, senki nem érzett felelősséget azért, hogy szociálisan is a víz felett tartson. Az, hogy a SAO-ban erre én is képes vagyok, új távlatokat nyitott előttem, és hamarosan egy céh tagja lettem, majd vezetője. A pénzem sokkal gyakrabban ment el az új tagok fejlesztésébe, mint ahogy gondoltam volna. Magamon felül tanúsítottam önzetlenséget irántuk, és ennek meg is lett az ára: a céh haldoklott a kezem alatt. Éreztem ezt, nagyot taszított rajtam a vállamra ülő felelősség. Lefelé a lejtőn.

Mindig is szó volt magunk között a legendás fegyverekről. A legendás fegyverről. Vagy egyes szám, vagy többes szám. Nem voltunk tisztában vele, hogy hányat keressünk. Keressük-e egyáltalán. Viszont minél kevesebbet tudtunk róla, annál jobban érdekelt. Engem legalábbis mindenképpen. Küldetéseket vagy a PvP küzdelmek közepette nem került szóba, de az estéket is el kell ütni valahogy, és amíg az embernek nincs éjjellátása, bizony a védett övezetes városok fáklyafényben úszó fogadói tűnnek a legoptimálisabb döntésnek. Sok információ cserél ott gazdát. A felét sem szabad elhinni annak, amit hallasz.
Viszont ha érdekel valamit, akkor itt biztos felcsigázzák az érdeklődésedet. A legendás szóra mindig haraptam, és ennek meg is lett az eredménye. Csurrant-cseppent néhány információ darabka. Nem hittem nekik, de elindították a képzeletemet, és ennek mindig örültem.

A Fény. Először úgy tudtam, így hívják. Nem osztotta még ki a rendszer. Majd random dobja valakinek. Ebben azért sem hittem, mert nem akartam hinni, hogy ennyire a véletlenre bízta KA, hogy ki szerezhesse meg.
Másodpercenként a fegyverkezelésednek megfelelő számú nyilat lő ki. Ez a gondolat bevette magát a fejembe, és nem tudtam kiverni onnan. Ha a fókuszaim számát is addig gyarapítom, míg a fegyverkezelésem statjait elérem, akkor ez a képessége szinte legyőzhetetlenné tesz engem. A yaganommal és a legendás íjjal együtt leszünk egyetlen tökéletes fegyver.
Az egész fegyver fényből áll, nyilait újratermeli. Régen vágytam ennyire olyan tárgy után, amiről csak kétes értékű információim voltak.
Fényben fejlődik, sötétben degradál. Már átkoztam, hogy éjjellátásra költöttem. Ha az én tulajdonomba kerül, csak nappal hívom elő az invertorymból. És szóba sem jöhet, hogy addig más íjat használjak.

A valóság egy váratlan pillanatban kopogtatott a világom ajtaján. Meglepve konstatáltam, ki a vendég - maga volt a Sors -, majd beengedtem. Átadtam magam nekik. A pénzemet is. Ez egy kicsit fájdalmas pillanat volt, de jogosnak éreztem korábbi önzetlenségem okán, hogy ezúttal magamra költsek. Solo játékos vagyok, muszáj megbarátkoznom a gondolattal. Pillanatokkal később, amikor már a kezemben volt a Fény, amely leírása szerint az Artemis névre hallgatott, mindent kárpótolt. Egyáltalán nem fényből állt az egész. Gyönyörűen megmunkált, különleges fából készült, rugalmas alakja viszont maga termelte a fénylő nyilakat. A tegezem ki is vettem a felszereléses menümből.
Elégedett voltam. Nem volt egy gyönyörűség, de nem is arra volt szükségem, hanem egy harcban is használható, különleges és ritka fegyverre. Mind a kettőt megkaptam Artemis személyében.

A napokban feltűnt, hogy nem vagyok jól. A betegségem nagyon gyors lefolyású volt. Nem kaptam időt arra, hogy tájékoztassam a környezetemet, de őszintén szólva egyetlen kérdés akadályozott csak meg igazán: mégis kinek szólnék? Mirikának, akit nem csak a váltása előtt, de utána sem tartottam túl sokra? Ez nem az eredményeitől függött. Ez egyszerűen így volt. Egy olyan lány, mint ő, nem való a SAO-ba. Csak nevetgéljen a geek srácokon… persze ha újra kéne tenni a gépét, akkor egyből téged kér, hogy aztán a végén közölje, merre is az ajtó, mert neki most muszáj chatelnie végre a pasijával.
Anatole-nak, aki passzív képességem ellenére állandóan ott lihegett a nyakamban a top 10-es listán? Biztos voltam benne, hogy küldetéseket küzdelmekre halmoz. Szabadidejének minimálisra csökkentésével igyekszik elfeledtetni magával, hogy a SAO-ban ragadt. Beletemetkezik a vállalásaiba, két moton gyakás között agyának szabad kapacitását pedig az Artes következő újításainak megtervezésére fordítja. Lehet, hogy eljönne. Érdekelné Artemis sorsa.
Páncélt? Nem voltam biztos benne, hogy ő nem az én vírusom korábbi áldozata. Amennyire élvezte a bizalmamat az ifjú lovag, úgy tűnt el az utóbbi időben. Nem láttam mást helyette, csak Hinarit legfeljebb.
Szóljak Peternek? Biztos voltam benne, hogy nagyon sok energiáját felemészti új céhének a koordinálása, a tagok toborzása. Legújabb információim szerint céhházat foglaltak, a fejlesztését pedig máris elkezdték. Nyilván nem lenne arra ideje, hogy meglátogasson. Meg egyébként sem nyernék vele vagy Hisamével túl sokat.
Eszembe jutott Kota is. Azonban nem tudtam kitörölni az emléket, ahogy a hatodik bosson viselkedett. Teljesen összezavarodtam, állapotom sokat romlott azon a napon, amikor rá gondoltam. Így inkább megpróbáltam kizárni a fejemből.
Egy-két nap. Ennyi idő telt csak el azóta, hogy az első tünetek jelentkeztek. Koordinációs problémák. Íjászként a nyilaim gyakran célt értek, sőt, azonban most minden hullani kezdett körülöttem: a poharak az asztalról. A felszereléseim a kezemből. A pixelek belőlem. Bizony, az ingadozások kellemetlenek voltak, és ha eddig kétségeim lettek volna, most végképp megbizonyosodhattam: a probléma magja odakint van. A való világban. Hasonló volt ahhoz az időszakhoz, amikor kiderült, ki lakik egyedül vagy kinek nincs senkije. Tömegesen lettek rosszul a JK-k. A statpontjaik nem változtak, de úgy mesélték, mintha kezdték volna elveszíteni a kapcsolatokat nem csak a SAO-val, hanem mindenfajta realitással. Én is így voltam. A gyengeségemnek semmilyen okát meg nem tudtam volna mondani. Egyszerűen rám vetette magát, és letepert. Néhány nap, és többször előfordult, hogy egyszerűen ott találtam magam valahol. Nem tudtam, miért indultam, nem tudtam, mikor kerültem oda… és a következő pillanatban már máshol voltam. Mint amikor beragad egy billentyűzeted és szaggat a játékod. Igyekeztem zárt ajtók mögött maradni, nehogy ilyen állapotban a védett övezeten kívülre kerüljek. A Fegyvermester így néhány napra becsukódott.
Az életpontjaim így is dinamikusan változtak. A rendszer szerint néha sérüléseket szenvedtem, majd tájékoztatott, hogy hiba történt, és jóváírják nekem a pontokat. Nem tudtam megmondani, hogy cidrizek és lázam van, a hideg ráz, vagy már a rendszer is felfigyelt az állandó errorokra, és hibajavító programok szkennelnek.
Amíg nagyrészt eszemnél voltam, egyetlen magyarázatot tudtam találni: a valódi testem betegeskedik. Nem tudom, hogy mennyire ellenőrzik az állapotomat, de biztos voltam abban, hogy egyetlen szervemhez akkor sem férhetnek hozzá, ha észrevették az állapotom romlását. Ez pedig az agyam. A NerveGeart nem vehetik le rólam, így rendes vizsgálatokat sem készíthetnek, a gyógyszerek beállítása problémás, aminek eredménye, hogy…

Nem akartam szembesülni azzal, ami kikezdhetetlen logikám mentén gondolkozva rám várt. Nem volt túl sok esélyem.

Otthon ébredtem. A karomról emeltem fel a fejemet, nyálcsík kötötte össze az álammal. A borosta nyoma ott maradt a bőrömön. Viszketett. Finom tapintása volt az ágyneműnek, illata friss volt. Zúgásra lettem figyelmes, oldalra fordultam, de el kellett takarnom a szememet, olyan fényár borult az arcomra. Kapálózni kezdtem az ágyamban. El-elsüllyedve a puha takaró és párnák között, ahogy kerestem a roló kapcsolóját. A kezem ráakadt, a szoba elsötétedett. Tudtam, hogy valami hibádzik, de nem jöttem rá, hogy mi az.
Még mindig hunyorogva álltam neki felkutatni az előbbi zaj forrását. Egy laptop képernyője világított mellettem. Csak homályosan láttam, a körvonalát és a monitort tudtam biztosan kivenni. Nem értettem, hogy mi történik körülöttem.
A telepítés befejeződött. Üzenet villogott a jobb alsó sarokban. Ismerősöm írt, hogy őt milyen néven találom meg majd ("Csőváz Black! Üzenem annak a mosatlan fejednek, hogy igenis Te vagy a majom! Ettől függetlenül összefuthatnánk majd benn, megtalálsz majd mint T..."). Veszettül sajgott a fejem! El akartam olvasni a fiú teljes üzenetét, de hirtelen nem tudtam, hogyan is kell. Még régen ő hívta fel a figyelmem a game-re: "...Bro! Gyere Sword Art-t játszani!"
Nem volt egerem a géphez. Felfordult a gyomrom. A kezem emeltem. Megmasszíroztam a halántékom. Homályosan láttam. Nem voltam jól. Oldalra fordultam, hogy az éjjeliszekrényemen kitapogassam a szemüvegem. Ahogy megvolt, az orromra tettem, majd rutinos mozdulattal feljebb csúsztattam. Kicsit talán enyhült a fejemet hasogató kés ereje, de még mindig szörnyen éreztem magam. Fogalmam sincs, miért nyúltam a monitorhoz. Annyira illogikus volt, hogy meg kell böknöm a levelet, és akkor felnyitja, hiszen ez nem érintőképernyős, mégis… Ráböktem a monitor jobb alsó sarkára, ahol az üzenet volt. Nem nyílt meg. Már megint az elviselhetetlenségig fokozódott a fejfájásom! Egyre erőteljesebben böködtem, nem értettem, mi a baj. Aztán egyszer csak a monitor berepedt. A rianás egy pillanatra megállt a gép sarkánál, majd tovább futott: az egész világ körülöttem összetöredezett, majd a következő pillanatban szétpattant.

Riadtan ébredtem. És elviselhetetlen fejfájással. Verejtékezve. Nincs is a SAO-ban izzadás – jutott eszembe, és a következő pillanatban már nem is volt rajtam egy csepp sem. Nem mertem emlékeztetni magam, hogy ez csak hazugság. Mostanában ezt a játékot játszottam: mi igaz, és mi nem az? Az agyam szörnyen elbutult, bármit elfogadott, és bármit jóváhagyott. Megküzdöttem így már Anatole-lal a pénzes képességért, hadd uraljak két passzív fejlődésskillt is, és kaptam papírgalacsinon üzenetet Mirikától, rajta azzal a szöveggel, hogy mennyire szerelmes belém, hova digi-dugizná kezemet a ruhája alá.

Valahányszor ilyen módon tájékoztatott tudatalattim az őt foglalkoztató témákról, mosollyal az arcomon aludtam el (és persze szörnyű fejfájással), és gyakran álmodtam arról, hogy otthon ébredek.

Elfelejtettem, hogy mit is akartam. Persze a való világban is előfordul ilyesmi az emberrel, de azért valljuk be: nem másodpercenként. Nem úgy, mintha laggolna körülötte a világ. Pontosabban a játék. Azt hiszem, kezdtem összekeveredni, hogy mikor-hol is vagyok. Többször villant már fel előttem a felirat: you are dead! Aztán beugrott a bejelentkezési üzenet, és én pixelszivárványt hányva jelentem meg újra a Fegyvermesterben. Zárt ajtók mögött. Azt hiszed, hogy ez tényleg megtörtént? Nem, biztosíthatlak róla, hogy állításom szerint csak az agyam tréfált meg engem, és ha valaki, hát én tényleg ritkán tévedek. A betegségemmel a rendszerbe vetett hitem nem rendült meg, hiszen ebben a pillanatban a saját testem hagyott cserben. A saját, valódi testem, amelyik ott feküdt talán valamilyen kórházszobában, gépekre kötve, vagy anyumék szobája mellett, komoly orvosi felügyelet alatt, de mégis otthon. Ennek a két opciónak tudtam a legnagyobb valószínűségi rátát megszavazni magamban, így soha nem képzeltem el magam másként. Legfeljebb haldokolva. Mi más indukálna ilyen elváltozásokat?

A pixeldarabok folyamatosan hullottak rólam, mintha állandó, apró sérüléseket szenvednék el. Egy délutánra érzéketlenné vált a karom, majd arra ébredtem, hogy csonkolásból származó jelet villogtat előttem a gép. Poti után nyúltam volna, de már a másik kezem sem igen akart engedelmeskedni. A fejemet forróság öntötte el időnként, és ilyenkor volt, hogy másodpercekre elfelejtettem lélegezni. Úgy saccoltam, hogy otthon már kómában feküdhetnék. Leszámoltam volna visszafelé a napokat, hogy szegényes biológiai tudomásomat latba vetve mutatókat tudjak felállítani lehetséges betegségekkel, amik megtámadhatták a testem, de nem tudtam eléggé összeszedni a gondolataimat. Egyáltalán: néha azt is elfelejtettem, hogy minek is álltam neki. Persze lassan állandó célokból is csak egyetlen egy maradt nekem: életben maradni. Élni. Létezni. Egyre nehezebben ment!

Gondoltam volna a többiekre, másokra. Hinarira, Peterre, Rinre, Ayanira, Ritára… de már zavarosak voltak a nevek mögött lévő személyek. Néha pedig arra ébredtem, hogy egy nevet ismételgetek, de nem is tudtam, ki az. Páncél, páncél – egyszer erre ébredtem. Milyen páncél? – merült fel bennem a kérdés. Máskor úgy ismételgettem azt, hogy fényt, a fényt!, mintha vízért könyörögnék. Egy kortynyi fényt, kérlek! Nem tudtam, milyen fényt akarhattam magamnak, de azt tudtam, hogy nagyon fontos lenne számomra. A hiánya szívbe markolt. Láttam magam körül asztalokat, székeket, rengeteg féle fegyvert, rajtam páncélokat, közvetlenül mellettem egy íjat, de nem is tudtam, hol vagyok. Sok nevet emlegettem, néha szerintem érthetetlen szavakat is, vagy aminek nincs értelme. Igazság szerint nagyon fájt létezni. Iszonyúan lüktetett a fejem, elöntött a forróság, béna volt minden tagom, bal fülemmel hallottam csak a vérem ütemes lüktetését a dobhártyámon. Aztán mint minden még nem egészen felnőtt ember, bután és nehéz artikulációval, én is már csak két nevet mondogattam. Hívtam őket, mert velük akartam lenni. Mert ők jelentették a földet nekem és a magot, ami ott szárba szökkent. Már csak az ő nevüket mondogattam, hogy öleljenek meg, és akkor talán végre minden jobbra fordul.

Anya! Apa!