Tatsuki Ranmaru

Adatlap

Név: Tatsuki Ranmaru
Nem: Férfi
Kaszt: íjász
Kor: kamasz

Kinézet: Utálom, hogy csak rám kell nézni, és máris elég sok mindent tudsz rólam. Ad1: nem fogunk beszélgetni, hacsak nem te kezdeményezel, vagy nem találok rajtad valamit, amit kritizálni tudok. Ad2: ha esetleg ezen már túlléptünk, és azt hinnéd, hogy beszélgetünk, tévedsz: én azon dolgozom, hogy minél több információt szerezzek rólad. Ad3: igen, nálam a világ egyesekből és nullákból áll. Rajtam minden vonalas, éles, kontrasztos, nem találsz szürkét. Ha igen, akkor koszos a ruhám. Ne szólj miatta, mert azt nem fogom túlélni.

Jellem: mondhatnánk, hogy néhány szóval leírható vagyok - úgy, mint hisztis, kocka, addict, antiszociális személyiségzavarban szenvedő, kommunikációs szempontból gátlásos. Valójában viszont ennél sokkal árnyaltabb a helyzet: ha tudom, hogy egymásra vagyunk ítélve, akkor oda fogok menni hozzád, és én fogok kérdezni. Ha nincs más lehetőség egy quest teljesítéséhez, akkor vérizzadás árán is igyekszem flörtölni a hétfejű sárkánnyal, pedig ilyet egyébként nem művelek. Szóval ne próbálj meg leírni engem néhány szóval.

Képességek: yagan ~ ezennel törlöm a szótáramból a periférikus látás fogalmát! Nem kell fókuszálnom. Amit a "szemem sarkából láttam csak", az is ugyan olyan éles volt, mintha ugyan olyan távolságra, csak pontosan előttem történt volna.


Előtörténet


„Az élet néha túl kevés lehetőséget ad ahhoz, hogy tényleg élni tudj – legalábbis úgy érezd magad!” – pötyögtem egy netes ismerősömnek. Ki másnak? Az iskolában nem szívesen álltam szóba másokkal, a metrón, buszon, villamoson nem mentem bele átmeneti ismerősökkel folytatott small talk-okba, az éjszakai bárok nem nekem villogtatták reklámtáblájukat, és nem igazán tudtam jobb délutáni elfoglaltságot elképzelni, mint a gép előtt ülni, és… nos… kockulni.

Nincs ebben semmi meglepő: én mindig is így működtem. Sohasem voltam egy szociális ragadozó. Tökéletesen megtaláltam a számításomat, amikor az első játékomat telepíthettem a gépemen. Hogy én mennyiszer rebegtem azóta hálát az égnek, hogy nem vitte fejlesztői zsákutcába a konzolok világát! Bennük aztán nem csak hihetetlen kalandokat, eszméletlen világokat, harcostársakat, regényalázó történeteket, agybomlasztó vizuális effekteket találtam, hanem saját magamat is. Egen, tökéletesen alkalmasnak találtam az ilyen offline világokat arra, hogy berendezzem virtuális kis kuckómat bennük. Aztán végre a Tatsuki-házba is beköltözött az internet, az avatarok mögé bújtatott világ, a névtelen fórumozók tömege… nincsenek szavak arra, én mennyire odaragadtam a monitor elé! És nem sokkal később egy túl sokra értékelt netes ismerősöm, akivel minden hülyesége ellenére napjainkig tartom a kapcsolatot, ajánlott egy szórakozási formát nekem: mmorpg!
Nem fogok beszélni a virtuális csöpögéseimről, de abban biztos lehetsz: benne voltam a sűrűjében! Ezt akkor is így mesélném, ha nem így volna, ugyanis az mmorpg-től borult az egész világom, és nem csak a kamaszkor miatt rendeződött újra az értékrendem. Például sokkal fontosabb lett egy olyan barát, akivel soha nem találkoztam, a nekem küldött képein pedig nemhogy az arcok nem egyeztek, de néha gyanúm szerint a nemek sem, mégis sokkal többet adtam a szavára, mint egy hús-vér valójában előttem álló ismerősömnek.
Ő pedig így válaszolt a korábbi mondatomra: „Megértelek, bro! Gyere Sword Art-ot játszani!” Közöltem vele, hogy ez reklámszövegnek is rossz, és tudja, hogy az ilyesmi nem vonzz. Ő azt hitte viccelek, én meg közöltem: a kardokkal általában közelharcot vívnak. Közöld, hogy vannak benne távolsági harcos kasztok, és rögvest indulok. Ő közölte, én pedig másnap beszereztem.
Ez általában ilyen könnyen ment. Nem mintha pénzes család lettünk volna, de ehhez nem is kellettek a szüleim: sok kapcsolatom volt Onlájniában, akikkel bandát szerveztünk, kölcsönkértem tőlük, és ők adtak, így a játék hamarosan nálam is beindult. Becsatlakozás, kasztválasztás. Betöltés. Riadalom.
Tényleg valahogy így sorjáztak az információk, ugyanis nagyjából az utolsó turnusban lehettünk benne, amelyiket még fogadta a szerver: majd közölték, hogy innentől kezdve nincs kifele. Vagy győzelem, vagy halál.
Én arra gondoltam, hogy a szüleim még vagy ezer évig nem fognak belépni a szobámba. Hogy végre igazi valómban vagyok részese egy virtuális világnak.

És elkezdtem veszettül vigyorogni!