Saru Taidana

Adatlap

Név: Saru Taidana
Nem: fiú
Kaszt: idomár
Kor: 18

Kinézet: Remekül festek. Tényleg! De komolyan! OK, ne higgy nekem, ha nem akarsz. A hajamat nem ápolom, túl jó géneket örököltem ahhoz az ősöktől, hogy valaha is megpróbáljam ráncba szedni. Egyszerűen megállíthatatlan a "burjánzása". Igyekszem bő ruhákban járni, azokat sokkal jobban kedvelem, de attól tartok, hogy itt nem lesz ez ügyben túl nagy sikerem, hiszen egyenruhákat és páncélokat fogunk majd hordani. Sebaj, még így is jobb, minthogy továbbra is női ruhák legyenek rajtam. (A magyarázatot lásd később.)

Jellem: Laza vagyok. A végtelenségig. Tényleg! De komolyan! Jó, ezt nem fogom veled többször eljátszani. A lényeg, hogy jófej vagyok, mindig találok érdekességeket a világban. Általában kezdeményező vagyok. Miket mondjak még? Nem szeretek magamról beszélni, legalábbis semmi... komolyat. De tényleg!

Képességek

Testcsere: fel tudjuk venni egymás alakját a petemmel. Így egyszerre akár két én, vagy két ő is lehet egy térben. Ilyenkor csak a látszat változik, ráadásul egy ütés után a trükknek vége. Egymás pontjait nem vesszük át, csak a kinézetünk variálódik.

Előtörténet

- Te majom! Soha többé ne is reméld, hogy szóba fogok állni veled! – vágta a fejemhez Black. Én csak egyszerűen így ismertem: Black. Mindig is Black volt, ezen a nicknéven bárhol felismertem. Éppen azt ecseteltem neki, hogy kipróbálok egy női karaktert. Soha nem volt még ilyen a kezem alatt, pedig őszintén érdekel, és szerintem ez külön poén egy olyan világban, ami majdnem olyan, mint a rendes világ. Genyó akartam lenni, kihasználni, ahogy a sok online hímnemű rám kattan majd. – Nem értelek, tesó. Ez tiszta poén! – mondtam kissé sértődötten. Nem esett jól, hogy nem osztozik üdvrivalgásomban. Heuréka-szerűen csapott belém a felismerés, hogy nekem szükségem van egy női karakterre, és bár napok teltek el azóta, nem csappant meg a lelkesedésem.
Szerettem az mmorpg-ket. Nem játszottam velük rendszeresen, de azért élveztem, hogy van egy olyan online világ, amihez bármikor visszatérhetek, bármikor új lappal indulhatok, akármikor indíthatok új karaktert, mindig van esélyem új ismerősöket szerezni.
Szerettem a valódi életem, nem menekültem én semmi elől: egyszerűen csak jó érzés volt, hogy nekem van egy ilyen oldalam is, és az online világban ki tudom elégíteni a vágyaimat. Voltak fix ismerőseim a hálóról. Mint amilyen például Black is. Még akkor ismertem meg, amikor mind a ketten zöldfülű kattintgatók voltunk, aztán valahogy úgy alakult, hogy second life-unk egymás mellett kezdett épülni és szépülni. Nagyjából stimmelt az érdeklődési körünk – talán ez tartott egyébként össze minket -, és ezért rendszeresen ugyan azokra a játékokra kattantunk rá.
Így figyeltünk fel mindketten a SAO-ra. Szerelem volt első látásra. És mivel ez egy-karakteres játék volt – legalábbis az előzetes információk szerint a multizás lehetőségét kizárták, legfeljebb karakterhalál esetén -, ezért mindketten komoly figyelmet fordítottunk a karakterünkre. Black igen visszafogottan kezelte az én lelkesedésem, és ez annak a jele volt, hogy ő se akarja utólag megbánni, amit tesz. Ezúttal viszont határozottan bántott, hogyan reagált. – Remek mulatság lesz, hidd el! – győzködtem. „Felejtsd el, hogy közünk lesz egymáshoz – zárta rövidre a vitát. Nem értettem ezt az egész kirohanását. Te vagy a majom, te majom – suttogtam durcásan a gépnek, majd elkezdtem összeállítani a gépezet. Nerve Gearrel a fejemen mentem haza a boltból, és a hátamon lévő táskán belül volt még egy táska, és abban a játék. Nehogy kiraboljanak. Semmit nem bíztam a véletlenre!
A játékhoz mellékelt tájékoztatófüzetet lapozgattam. Igazán régimódinak éreztem ezt a tabletgépek korában. Kész erdőt tartottam a kezemben! A kasztokatnál tartottam. Igen merész egy olyan mmorpg-t összehozni, amiben nincs varázslás. A leginkább az idomár tetszett.
Ahogy a fenti sorokból is látszik, igen csapongóak voltak a gondolataim, hol ezzel foglalkoztam, hol azzal. És legfőképpen valamiért mégis Black járt az eszembe. Meg az, hogy még van néhány órám addig, amíg a húgom hazaér az iskolából. Különfoglalkozás – piha! Soha nem voltam túl jó tanuló, mindig csak azzal foglalkoztam szívesen, ami érdekelt. És ez alapvetően nem is lett volna baj, ha lett volna seggem, amire le tudom tenni magam, és bevágni azokat az anyagrészeket is, amik halálra untattak. Viszont ez a remek adottságot egyedül hugicám örökölte, a kis tündér. Így viszont végre volt valaki, akit anyumék magánfoglalkozásra tudtak járatni, és nem lopta otthon az egyetem után a napot, mint én most. Sebaj – gondoltam – legalább magamnak érdekessé teszem. És miután elvileg készen voltam a telepítéssel, a fejemre húztam a sisakot.
Gyönyörű női karaktert hoztam létre, személy szerint bolondultam volna magamért. A játék kezdetén a szörnyem tojását is megkaptam. Arany színben játszott, én meg nagyra nyitott szemekkel figyeltem. Ez igen! – füttyentettem magamban. Biztos valami legendás pet fog kikelni belőle. Talán egy foo dog! Vagy egy aranysárga démonlárva, amiből aztán főbossokat megszégyenítő rémség fog kifejlődni, szárnyas csoda, mire elnyeri végső formáját. Én csillogó szemekkel figyeltem a tojást, engem pedig csillogó szemekkel figyelt a többi játékos.
A Kezdetek Városát fedeztem fel éppen, amikor beteleportáltak minket a főtérre. Ami ott játszódott le, az maga volt a horror. Nem akartam hinni se a fülemnek, se a szememnek. Másrészről viszont: csúcsszuper, tutin kitalálták ezt a játékot!
Biztos vagyok benne, hogy ez az egész manipuláció. A valóságban semmi nem történik velük, és nem vagyunk semminek a rabjai. Talán minden itt töltött nap a valóságban csupán egyetlen másodperc. És mikor mondjuk három év múlva nyertesen lekapcsolódok a Nerve Gearről, éppen a húgom kulcsának zörgése fog fogadni a zárban. Anyumékkal pedig másnap találkozhatom is. Épp vidéken vannak a nagyinál. Nem igazán van félnivalóm. Főleg, hogy nem vagyok egyedül, hiszen csodálatos mítikus lényem tojása épp felhasadni készült a kezemben. Ez remek!
Nem volt viszont az, ahogy hirtelen visszakaptam eredeti arcom és testem. Nem mintha bajom lett volna vele, de nem voltam egy szívderítő látvány, amikor a lányos fodros alapruha megfeszült fiús méreteimen, majd egy error kíséretében levált rólam. Pár lány felsóhajtott – bár nem tudom eldönteni, hogy a szörnyülködéstől, vagy attól, amit láttak. Én inkább utóbbira szavazok. És biztos nem a szerénységem szól belőlem.