[Stella QF] Hinari vs Saru Taidana

A másik frontharcos lemondott a küzdelemről. Igen, nyilván így gondoltam rá, hogy a másik frontharcos, hiszen én is az voltam, én az egyik, ő a másik. És hogy izgultam-e, hogy egy harmadikkal kell megküzdenem? Nyilván tudtam, hogy itt van ezen a tornán Hinari, és nagyon is tisztában voltam vele, hogy ha én nyerek – höh, ki más?! – Kota ellen, akkor vele fogok megküzdeni. Ehhez nem kellett látnoki képességeimnek lennie. Attól még, hogy nyomi a csaj, nem sokon múlt anno, hogy helyben végzek vele, attól még lehet ügyes, nem? Az ötödik bossgyakáson még nem volt ott, de aztán a hatodikra már velünk jött. Ez azért… elég sok mindent elmondott róla, nem? Jót tett neki a verésem, beindult a csajnál egy katalizátor, most tuti, hogy nem lenne itt, legyakva az előző ellenfelét, ha nem kapja meg tőlem azokat a jó kis öklösöket. Uh, megöklöztem egy csajt… pornófilmekbe illő mondat, hehe.
Nem csak Susaya vigyorgott veszettül, ahogy beléptünk a küzdőtérre, hanem én is. Ebből a szempontból akár ikrek is lehettünk volna. Susaya állandóan villogtatta a fogsorát, nem volt ebben semmi furcsa, vagy különleges. Nekem viszont az izgalom húzta görcsbe a pofázmányomat. A gyomrom egy darab dió volt, mégis nyomattam a laza csávó szerepét. Hogy miért? Hát arról halvány lila gőzöm sem volt. Még a saját magam számára is rejtély volt, hogy mi a fene dolgozik bennem, amitől ennyire rámozdultam… hát, nyilván a párbajra. Nem a csajra, nem. A küzdelemre. Nem a csajra. A harcunkra. Nem a… Hagyjuk már!
– Verjük le a csajt! Egy gyors párbajt akarok látni, ok? – pördültem sarkon, miközben a küzdőtér közepe felé sétáltunk, hogy szembekerüljek Susayával, és háttal legyek Hinarinak. – Ne nyújtsuk el. Az nem lenne jó – sutyorogtam tovább. Susaya értő szemmel nézett rám, legalábbis én biztos voltam benne, hogy még mindig a vesémig lát a kis vacak lecsúszott homlokvédője mögül, és bólogatott is. Legalább utóbbiból így biztos lehettem benne, hogy próbálkozni fog. Már éppen vissza akartam fordulni, amikor mutató ujját feltartva magára vonta a figyelmem. Láttam, hogy levegőt vesz, tudtam, hogy akkor itt és most valami bölcselet fog következni. Bepánikoltam. Hogy miért? Már megint fogalmam sincs. Csak abban voltam biztos, hogy én ezt most egyáltalán nem akarom hallani. Semmi olyasmivel nem akarok szembesülni, amit ő tud rólam, de én magamról nem.
Befogtam Susaya száját. Először csak a fejem ráztam, aztán sóhajtva le is daráltam, hogy bocs haver, de ezt most nem, egyszerűen nem, nem akarom hallani! – Egy másodpercig így maradtunk, egymást mustráltuk, majd ő hevesen bólogatni kezdett, én meg elengedtem a száját. – Köszi, Mesterke – költözött vissza az arcomra a vigyor, és ezt kihasználva fordultam is oda Hinarihoz. Ekkor már régen a párbajtér közepénél járhattunk, szóval nem csodáltam volna, ha ott áll addigra előttem. – Szia… K-Ke-Kedves… – próbálgattam a szót. Emlékeztem rá, hogy nem fogadta jól a hatodik bosson sem ezt. – Kedves Ellenfelem! – vágtam ki magam gyors elhatározással. Még majdnem hajbókoltam is mellé, annyira emelkedett volt a hangulat. Vágod!
– Meglepetésem van számodra – mondtam gyorsan, hogy tereljem a témát. – Lenyomlak majd vele, mint a szeget! – hajoltam még oda gyorsan Hinarihoz, mielőtt rákészültem volna a harcra. Ezúttal lehet, hogy félreérthető volt az arcomon a vigyor. – Várod már? – kérdeztem. Másodpercenként pittyegett felettünk az óra. Huh, mi ütött belém?! – húztam vissza gyorsan a helyemre, Susaya mellé.
– Dupla Fúzió! – kiáltottam máris, ahogy a számláló is a végére ért. Nem mintha tudtam volna ilyet. Nem mintha fuzionálni akartam volna máris. Ha sikerül végrehajtanom a cselt, akkor Dupla Testcserével mind a kettőnket Aranygorillává változtatva rohamozzuk meg a szemünkben aprócskává zsugorodó Hinarit. Nem mintha én is támadni szeretnék. Az csak a színjátékhoz kell. Itt az egyedüli, aki oda fog sózni, az Susaya.

Sikerült.
Eddig jól jöttek össze a dolgok, s én azon is meglepődtem, hogy már másodszorra tudtam kiereszteni kardomból a sárkányt minden hátrányos következmény nélkül. Mégcsak hátra sem estem, ahogy eddig jópárszor, sőt, ha mondhatjuk úgy, még irányítani is képes voltam a formát, már amennyire. Persze azt, hogy pontosan hova is harapott, azt nem láttam, túl gyorsan történtek az események. Az idomár srácnak mázlija volt, hogy éppen a közelben volt, de hogy mit is csinált, azt nem néztem, csupán a csattanást hallottam, és az enyhe, fehéres füstfelhő hangját, amint a sárkány semmivé foszlott.

Felsóhajtottam, ám ekkor a srác újabb meglepetéssel rukkolt elő: eltüntette a petjét. Nem. Magába olvasztotta, vagy mi. Hirtelen nem is értettem a dolgot, csak az öklöt láttam, ami rohamtempóban száguldott felém. Nem volt időm logikázni vagy taktikázni, mégcsak ellenlépésre se gondoltam, egyedül az érzékszerveim élesítettem, amik türelmetlenül várták a parancsot.
- Ugorj balra!
És én ugrottam. Szinte reflexes mozdulat volt, s csak később jöttem rá, hogy agyamnak, sőt, egész testemnek és mozgásomnak sikerült alkalmazkodnia a Katanához. Ilyen még sohasem fordult elő velünk, vagy későn reagáltam le, vagy nem pontosan úgy, vagy csak simán nem is figyeltem oda rá, hanem a saját ösztöneimet hívtam segítségül. Ijesztő volt ez a mértékű függés, s az igaz, hogy egészen eddig erről álmodoztam, ám most mégis túl sok volt. Csak egy bizonyos szintig lehet engedni, tovább nem. Jó, megmentett. A gorillafiú elhibázta. De csak egyszer történjen meg, hogy nem lesz a kard a kezemben, és annyi. Mint például az esemény másik versenyszámában, ahol nem használhatom a Katanát.

Előttem állt, elszabaduló, aranysárga hajjal, tekintetéből sugárzott a győzni akarás. Ha rám nézett, álltam a pillantását, a torna hármasdöntője után egy ilyen szörnyszerű fúzió már semmi. Erősebben markoltam a fegyvert, s elkiáltottam magam:
- Summoning Fire Dragon!
Ő az idomár volt. Asszem. Talán. Vagy mindketten. Akárhogy is volt, egy próbát azért megért a dolog, s mivel eleve a majom volt az, aki eltűnt, joggal feltételezhettem, hogy az idomárt támadom éppen. Ha összejött a képesség, ha nem, rögtön a használata után megindultam, s megpróbáltam megvágni. Reméltem, hogy sebzek is vele, lévén egy nagyobb test nagyobb célpontot is jelent, legalábbis a logikám ezt diktálta.

Vissza a kezdetekhez. Ezzel tudtam volna most leginkább jellemezni a bennem dúló érzelmeket, miként szememet félig eltakarva néztem, ahogyan az élénkvörös sárkány alakot öltött, majd szinte ezzel egyidőben kikerült az irányításom alól. Igaz, még kavargott-csavarodott kicsit a légtérben, de elég volt neki egy gyenge fuvallat, hogy semmivé váljon. Pont úgy, ahogyan ott, a kazamatában tette.

Fáradt voltam. Egyre fáradtabb, és a tény, hogy ezúttal még eltalálni sem sikerült az átváltozott srácot, rányomta a bélyegét pillanatnyi hangulatomra. Kis szünet kellett, legalább annyira a testem kimerültsége miatt, mint ahhoz, hogy tisztázni tudjam magamban a dolgokat. Elvesztem a részletekben, kellett hát egy pár másodperc, mire rendbe tudtam szedni kusza gondolataimat, s újra rendesen tudtam koncentrálni.
- Ha már ilyen szépen kérsz – válaszoltam neki, csöppnyi gúnnyal a hangomban, ám egyelőre várnom kellett a megvalósítással. Kardom beleszúrtam a földbe, és rátámaszkodtam, fél szemmel azért még mindig őrá meredve, hogyha esetleg támadni készül, ne érjen teljesen váratlanul. De várjunk csak, akkor mire való a kard? Behunytam szemeim, és relaxáltam. Nem voltam teljesen biztos benne, de ki kellett próbálnom. Bíznom kellett a fegyveremben, hogy szól, ha baj van. Nem szólt. Nem is volt baj.

Mosolyogva helyeztem át a testsúlyom, s egyenesedtem fel. Frissebbnek éreztem magam, de nem is ez volt újonnan vett határozottságom fő mozgatórugója: megint tanultam valamit, valamit a Katanáról és énrólam, valamit, ami segíthet megérteni őt és a határait.
- Köszönöm – még mindig mosolyogtam, egyszerre reagálva a dicséretre és a saját gondolataimra – Klassz ez a képességed – tettem még hozzá, magam sem tudom, hogy miért. Még a szóhasználatomon is meglepődtem, nemhogy a tartalmán, ami eredeti terveim szerint valahogy úgy hangzott volna, hogy „Kár, hogy Susaya tűnt el, és nem te.” Megvontam a vállam, és jókedvűen vártam, hogy folytatódjon a harc – vagy éppen a kialakulóban lévő beszélgetés.

Elvigyorodtam. Ez az a bizonyos nagyon magabiztos mosolyom volt, amire Susaya cápatelefogasként szeretett hivatkozni… jó, OK, ez nem így van, én akartam mindig, hogy cápatelefogasként hivatkozzon rá. Hiszen az sokkal, de sokkal királyabban hangzik, nem?! Ettől függetlenül soha nem állt kötélnek.
A veszekedés tökéletes helye és időpontja nem ez volt, hiszen máris éreztem a masszív tiltakozást a pixeljeim legmélyéről. Elég… skizó érzés volt. Jah, istenkirályságos is, hogyne, hiszen nem mindenkinek tiltakozhatnak a pixeljei, csak a legjobbaknak. De attól még kicsit visszás is volt. Az arcomra ki is ült a bizonytalanság. Csak a csaj laza dumája tudta visszarántani rá a vigyort. A cápatelefogast, vágod.
– Hát most légy résen… vagy kinyírlak! – hajtottam kicsit lejjebb az arcunk Susayával… úgy értem, hogy az arcom. A saját arcom! Szóval lejjebb hajtottam. Szemöldök mögül mást fixírozni, miközben a képeden magabiztos mosoly ül, a séród arany és loboncos, és egy méretes, majdnem méteres, szóval elég hosszú és gyönyörű aranyszőrös farok táncol az izgalomtól a hátad mögött, hát az nagyon badass ám szerintem!
Nekilendültem. Persze ezt már egyáltalán nem lehetett olyan kis könnyedén venni, mint az eddigieket, mert bár ha jól láttam, akkor Hinari életpontjai is a végét járták, cserébe szépen számolt visszafelé az én mutatóm is, hogy a vége felé járok. És ha lejár, és addigra nem tudjuk legyakni a csajt, akkor bizony gáz lesz. Nagy gáz!
Szóval támadtam. Kis cikk-cakkal, mert tudtam, hogy gyorsabb vagyok nála, hát hadd dolgoztassam meg a szemét is, aztán egy kis csellel, hiszen valahogy ki kell játszania az embernek azt a baromi hosszú kardját, ha ő sokkal jobban bírja a pusztakezes harcmodort, és akkor szépen meg lehet igazítani a másik szempillarácsozatát…

Nem tudtam nem élvezni azt, ami itt zajlott. Ahogy összeölelkezett a két test. Veszettül élveztem, ahogy néhány lépéssel körbeszeljük egymást. Igen, a jobb horgom gyönyörűen betalált az arcocskájába. Nem tudtam elfojtani boldog élvezkedésemet. A SAO-ban ez kész simogatás volt. Aki kinn szerette a fájdalmat, annak ez itt benn most kész vágyfokozó petting. Vágod! Csak az érzés kellemetlen, de nem kifejezetten fáj, nem egészen ugyan az, nem egészen ugyan arra jó… ilyen gondolatok közepette ölelkeztünk… öldököltünk Hinarival. Egymást.
– A farkamat max a kezeddel tapizd! – hörrentem fel, ahogy bár a trükkjét átláttam, és időben ki tudtam térni előle, de azért mellbe vágott, hogy éles pengével esett neki az én csodás majmosságomnak! A megszólalás is tök random volt, de a gyilkos tekintetek nem. Bevállaltam, hogy még egyszer belém csapjon a sárkánya, mert biztos voltam benne, hogy ezúttal is blokkolja a rendszer.
A hajam hatalmas volt a képességem miatt, viszont még így sem nőtt kackiás bajuszom, így csak képletesen értve morogtam el alatta nem egy kicsit cifrább káromkodást, ahogy a sebzés betalált. Nos, le kell szögezni: én közel sem élveztem a fájdalmat, szóval az sem okozott túl sok örömöt, ahogy a sárkány belém kóstolt.
– Kevés! – ordítottam Hinarira, miközben buldózereket megszégyenítő sebességgel ugrottam előre, hogy ledózeroljam. Úgy döntöttem, hogy itt a vége, és fusson el véle. Le fogom nyomni a kiscsajt. És ezt bizony a felvett hatalmas sebesség, a vérgőzösség, a teljes energiakészlet nyers erőre csoportosítása, ahogy ignorálva az újabb sárkányhatást, ignorálva a sebzést megpróbáltam karon ragadni, satuként tartva fogva súlyemelés jártasságommal, és egyetlen ökölcsapással, aztán sorban a többivel is földbe döngölhessem ezt a lányt! Régen, nagyon-nagyon régen, már az első alkalommal el kellett volna varrnom ezt a szálat! Most majd pótolok...

Azt hiszem ennél nagyobb hülyeséget már nem is csinálhattam volna. Elszámoltam magam, talán a harc hevessége, vagy éppen az idő múlása miatti koncentráció csökkenése volt az, ami kizökkentett. Akárhogy is volt, mégha be is talált a sárkány, ezúttal a kölyök adataiból lakmározva, nem tett annyi kárt, mint reméltem.
- Gyenge vagy – húztam el a szám, hiszen immáron rengeteg alkalmam volt kitapasztalni, hogy igazán sok pont csak az igazán erős ellenfelektől vonódik le. Kissé dühös is voltam, főleg magamra, de inkább magára a helyzetre, amibe megint belecsöppentem, előbbit persze egyelőre túl fájó volt bevallani, így minden energiámmal az utóbbiba kapaszkodtam. Addigra már az ő képessége is megszűnni látszott, s én egy kicsit örültem is neki, hogy nem a benga majomember áll velem szemben, hanem ugyanaz a fiú, aki akkor, ott leszólított. Az emléktől akaratlanul is megmarkoltam a Katanát, s az ajkamba haraptam, egyelőre szótlanul ácsorogva az éljenző közönség előtt.

Fogalmam sem volt, mit kéne ilyenkor tennem, érzéseimből mégis mennyit kellene a tudtukra, a tudtára adnom. Ő meg csak vigyorgott, s én azt kívántam, bárcsak megint olyan lenne, mint a kastély bejáratánál, a majma nélkül. Az volt a normális hozzáállás, az arckifejezése, amit akkor produkált, amikor feléje lendítettem a szabdalót. El is mosolyodtam egy pillanatra, ám a kard szavai nem hagyták ezt annyiban:
- Tudod jól, hogy az csupán egy kivételes eset volt. Hiába szeretnéd, a hozzáállását nem fogod tudni megváltoztatni – hangja halk volt, elhaló szavak egy esemény zajában, ám én hallottam őket. Minden kiejtett szótagot. És ami a legrosszabb, igaza volt. Meg akarom ölni. Legyőzni, és addig ütni, amíg lelohad az a bárgyú vigyor a képéről, amíg megszűnik az az egoista viselkedése, amíg könyörögni nem fog az életéért. Igen.
- Nem megölni akarod, hanem bizonyítani neki.
- Nem – elég volt, elegem volt, a párbajból, a kölyökből és a Katanából is. Mélyen a srác szemébe néztem, majd sarkon fordultam, és otthagytam. Nem vágtam a fejéhez semmit, nem szúrtam oda neki, nem kívántam neki szerencsét. S miközben a kijárat felé lépdeltem, dühöm fokozatosan apadt, mígnem elérte azt a szintet, hogy megálltam. Visszanéztem a fiúra, a közönségre, majd újra a fiúra: elmosolyodtam, határozottan, melyet a riválisokra villant az ember egy jó meccs után, és hangtalanul formáltam a szavakat: „Legközelebb leverlek!” majd hátat fordítottam neki, ezúttal véglegesen, és kiléptem az arénából.

Igazad van, azt hiszem. Fejem az ég felé emeltem, és egy felszabadult sóhajtás után visszacsúsztattam a kardot a tokjába. Elfáradtam. Pihennem kellett.