Mirika vs Tatsuki Ranmaru

Artemis a térdemen feküdt. Zavarban voltam tőle. Némaság ült közöttünk. Ő nem definiálta Esutel hajának érintését, én nem kértem bocsánatot tőle, amiért eszköz volt ismerkedésemhez a lánnyal. Mindez viszont olyan butaságnak tűnt, hiszen Artemis egy fegyver… nemigaz? Kezemet elgondolkozva összefontam a mellkasom előtt, előtte gyors mozdulattal még megigazítottam a szemüvegem. Pillanatokkal később azt vettem észre, hogy a gondolataim még mindig az íjászlány körül járnak. Felhorkantottam, rámarkoltam az én Fényemre, és kitrappoltam a várószobából. Két meccs között az embernek szinte alig van ideje. Nem járhattam körbe a teret, ahol a harcok egyébként zajlottak. Eddig legalábbis semmiképpen – szándékomban állt szakítani ezzel a hagyománnyal, de végül aztán csak az első kapuőrig jutottam. Felesleges szócséplésével tájékoztatott arról, hogy a küzdelmemre vivő fülkék aktívak, azokat használjam. Az ellenfelem… Leintettem, hogy tudom-tudom, ki lesz az. Vettem egy mély levegőt.
Még mindig szó szerint fel tudtam idézni egy régi mondatom, amit a fejéhez vágtam: kicsi vagy, és túl nagy a szád ahhoz, hogy tényleg érjen is valamit az életed. Annyi, de annyi közös csatában részt vettünk már! Teljesítettünk együtt küldetéseket! Szavaltam neki még verset is – gondoltam bele némi emelkedett vérnyomás okozta pirosodással az arcomon. A kezem pedig olyan helyeket járt meg nála, ahová kevés napfény esik. Fenn volt a barátlistámon, de ha engem kérdezel, csak azért, hogy szemmel tarthassam, merre tévelyeg még. Néha helyre kell hoznia valakinek a hibákat, amiket ő ejt. Például néha konkrétan feláldoznod miatta az életed, ahogy Kotarou tette nem is egyszer. Vagy ahogy nekem is kellett már a tévedése miatt sebzést elszenvednem tőle. A nosztalgia láng volt a fejemben, ami elharapózott az emlékek nyomán. Hamarosan tűzorkán égett a szemem előtt, minden pernyében viszont láttam valamilyen közös momentumunkat, pillanatot az ebben a világban közös eltöltött pillanatokból. Így tüzeltem fel magam a harcra. Hamarosan tudtam: készen állok. Artemis-szel egy csapat vagyunk, bármi is történjen, és először és utoljára végre megalázó vereséget mérünk az íjászok szégyenére. Aki amilyen kis pöttöm, olyan nagy a szája.

Tudtam, hogy a teleportfülke után egyből mozgásba kell majd lendülnöm, mivel valószínűleg már a harctéren lesz. Ugyan a számolás tartani fog, de az nem azt jelenti, hogy nem kezdődik el már előtte is a párbaj. A helyezkedés, hogy minél előnyösebb pozícióban legyünk a másikhoz képest, vagy a helyszín feltérképezése, hogy ez ne okozhassa a vesztünket. Ennek értelmében lendültem kapásból előre. A yaganom aktív maradt, emelt számú fókuszaimmal tekintettem szét… abban a pillanatban elszörnyedtem és teljesen össze is zavarodtam. Egy halk auccsal konstatáltam, hogy a lábam akadályba ütközött egy baldachinos ágy szegélyének képében. Túlfűtött fantáziám egyből vért vizionált rá, fókuszaim korrekciós munkája során viszont felfedeztem a rendszert a káoszban, avagy a vörös szívecskés díszítést a takarókon és a párnákon. Fókuszaim pillanatok alatt felmérték a helyszínt. Mélységesen meg voltam döbbenve és botránkozva. Nem csatatérre kerültem, hiba csúszhatott a teleportációs fülke működésébe. Mivel az ágy megakadályozott a továbbhaladásban, de a lendületem attól még nem torpant meg, rávetődtem a puha paplanra. Elmerültem a pihés ágyneműben. Tekintetem használhatatlanná vált, fókuszaim viszont veszélyt jeleztek. Felismerhetetlen élőlényt definiáltak közvetlenül mellettem, majd következő blikkre rá kellett jönnöm: egy lány az, akin éppenséggel alig akad néhány ruhaszál. Alapból távozni kívántam az ágyából, heves elnézések közepette, tájékoztatva a tévedésről, ami velem megeshetett, és rám nézve szintúgy vérmesen kellemetlen, mikor a nőnemű egyed megszólalt, és hangjából beazonosítottam, hogy ő Mirika. Egy rémült ordítással rúgtam ki magam az ágyból, elfogytak a takarók és a párnák a kezem alól, eltűnt a paplan is, vége lett az ágykeretnek, és én a következő pillanatba a földön landoltam. Heves szívdobogás, gyakori levegővétel, izzadó hónalj – soroltam magamban a tüneteket. Igen, biztos voltam benne, hogy izgulok. – Öltözz fel! – kiabáltam az ágy mellől, felhúzott térddel, átkaroltam magam, ütemesen ringatóztam, hogy megnyugodjak. A hangomon viszont még ez sem segített, izgatottságomba lányos magasságokba csúszott.