Fuun Kotarou és Tatsuki Ranmaru

Kettes szintű voltam. Ez csak öt pont különbséget jelentett az egyes szintűekhez képest, de mivel a toplistán úgy láttam, hogy ezzel máris a második helyet foglalom el, azt kellett mondanom, hogy a többiek hozzám képest… sehol nincsenek. Soha nem értettem igazán az embereket, de most még inkább eltávolodtam tőlük: mivel ütik el az idejüket, ha nem a fejlődéssel? Én a legerősebb akartam lenni, és ők…? Küzdöttek a leggyengébb posztjáért?
Az Aréna felé vettem az utamat, hogy néhány motiváltabb játékost lássak. Úgy éreztem, hogy fásultság vett erőt rajtam, és nehezen tettem meg az utat odáig. Kettes szintű íjász voltam. Csak közel kellett kerülniük, és máris gondban voltam, pedig ez egy kt-ban igazán nem lehetett volna probléma… Valahogy mégis eddig jórészt én kerültem ki a csatából nyertesen. Én kerültem ki nyertesen a küldetésekből. Azt hiszem, hogy változatosságra és kihívásra vágytam.
Jó volt látni a küzdőket. Jó volt látni, hogy vannak, akik edződnek, harcolnak. A tekintetemmel Hokushint kerestem, hogy váltsak vele néhány szót, esetleg közös küldetésre invitáljam. Eszembe jutott a főboss is. Mindketten kettes szintűek voltunk, jogosultak tehát arra, hogy felsőbb szintre lépjünk. Ott még erősebbek a szörnyek, gyorsabban tudunk tovább haladni az XP-k gyűjtögetésében.
Előtte azonban…
Egy srácot figyeltem, aki nem állt be a küzdők sorába, de mintha a feszültség és izgalom jeleit véltem volna felfedezni az arcán. Sose voltam jó az ilyesmiben, de reménykedtem, hogy most elhibáztam a dolgot. Mellé léptem, vállára tettem a kezemet. – Fogadd el a kihívásom. Harcoljunk. – Semmi kedvem nem volt túlspilázni a helyzetet. Reménykedtem, hogy csak nem mond nemet. Megálltam, előhívtam a menümet, és bár a yagan miatt láttam, mit csinál, de a tekintetemet is felemeltem rá. Szemöldök kérdőn felhúz… azt hiszem, jól mímeltem az érdeklődést. – [i]Kezdhetjük? – kérdeztem.

// Négy nyílvessző biztosan elhasználva. //

– Nem mondták még, hogy túl sokat jár a szád? – kérdezem unottan, miközben a mozgását figyelem. Nem ez az első csatám, de éppen ezért szerettem volna gyorsan lepörgetni, hogy enyém lehessen a jutalom utána. Más esetben talán kivártam volna, hogy a szokásos ritmusban tudjak dolgozni, és először az ellenfelem kezdhessen, és csak egy szívdobbanással utána kezdjek lőni, hogy ő már megmozdult, de most kicsit elkapkodtam. Hiába, ez még a játék eleje, ennyit talán megengedhetek magamnak. Meg különben is, küzdőtéren vagyunk, és nem küldetésen. Itt ha vesztek, akkor se lesz kevesebb a nyert tapasztalati pontom.
Meglepve konstatálom, hogy a srác gyors, sőt talán egy leheletnyivel még nálam is gyorsabb. Elég kevesen értük el idáig a kettes szintet, és remélem, hogy ő nincs közöttük. Ha így lenne, akkor félnem kéne, hogy nem csak a gyorsasága sok, hanem esetleg az élete is. Vagy a kitartása.
De nem, egyszerűen nem tud izgatni ilyesmi. Mi van velem?
Egy korábban Rinnel szemben használt technikához folyamodok: kitartom a lövéseim. Nem záporoztatom rá a nyilakat, hanem igyekszem jó ritmusban lőni rá azt a keveset, amit ellövök. Remélem, hogy mire elém ér, legalább egy kiáll belőle. Egyelőre nem úgy néz ki a dolog, cserébe sorra kerülgeti őket, ami igen szép teljesítmény ahhoz képest, hogy alig van közöttünk gyorsaságkülönbség. Gyanút fogok: talán mégis kettes vagy magasabb szintű.
– Nem szoktam harc közben ilyen baromságokkal elütni az időt – mondom mogorván. –De most mondjuk unatkozom. Fogadnék, de semmi értelme annak, amit mondasz. Hogy találnálak el, ha egy doboz mögött kuksolsz? – Az íjamat feszítem, igyekszem becélozni őt. Amint mozgást látok, mozdulok, és már lövök is. Ugyan az a csel, mint Hokushinnál! És a yagan miatt most is nagyon hamar átlátok rajta. – Ilyet már láttam! – bődülök fel, de akkor már késő, az első nyílvessző rég beleállt a dobozba. Viszont ez nem akadályoz meg abban, hogy a következő nyilat is kitartsam, majd amikor úgy érzem, hogy eljött a megfelelő pillanat, lőjek.
Most már mindegy, úgy tűnik, hogy a fogadást elvesztettem.
– Nem vagyok hajlandó ellődözni a nyilaimat. Drágán veszem őket. Válassz másik feltételt a fogadásod érvényesítéséhez. – Belemegyek a játékába. Szánalmas, milyen mélyre süllyedtem!

// Hat nyílvessző biztosan elhasználva. //

Végre egy nyílvessző, ami betalál! – Belül boldog vagyok, de nem annyira, hogy ez kifele is látszódjon. Már rég esedékes volt, hogy az első találatom elérje. Eddigi tapasztalataim alapján egész vérmes sebzésem van, reméltem, hogy ezt most ő is konstatálta, és ugyan így látja. Ha magasabb szintű, és több is van az életerején, akkor nem jelenthetett neki problémát. De minek is filozofálok ennyit ilyesmiken?
– Blődségnek hangzik, de rendben van, legyen gyereknap! – kiabálok vissza neki. Majd minden további nélkül: – Én már kezdem is! – Ahogy csak gyorsaságpontjaim engedték, olyan sebességgel nyúltam hátra, majd illesztettem be a nyilat. Épphogy feszítettem rajta. Nem mertem jobban, mert nem akartam ellőni, és nem próbálgattam még, hogy milyen, ha csak kicsit feszítek. Már emeltem is vissza a tegezébe. Ekkor Kota már mozdult, és… Egy ládával a kezében rohamozott? Nem igazán tudtam mit kezdeni ezzel az információval. Egy ládával nem lehet sebzést okozni! Az nem harci objektum!
Vagy mégis?!
Nem akartam kivárni az eredményt, ezért hátrálni kezdtem, de megint jól látszódott, hogy még gyorsabb is nálam, és mire a második nyilat is beillesztettem, már dobta is a ládát. Nekem csattant, éreztem a lökést, de fájdalmat nem. Ezen még jól szórakoztam, hiszen sebzést nem okozhatott, nem is okozott, ellenben rá kellett jönnöm, hogy elterelésnek tényleg tökéletes. Nem tudom, hogy rombolható elem-e a láda, de nem akartam kipróbálni, így nem pazaroltam rá nyilat.
A kő volt a következő, ami nekem csapódott. Ezen már felhúztam magam, hiszen a kő arra jó, hogy moboknak adjunk támadásra motivációt. Moboknak, és nem nekem! – Ezt megkeserülöd! – sziszegtem a fogaim között, de már nem tudtam ellőni a nyilamat, ellenfelem lőtávolságon belülre ért.
Nem estem kétségbe, nem ez volt az első eset: amíg ő kaszabol, addig én hátrálok, és remélem, hogy ki fogok tudni kerülni a hatóköréből. Az íj lövésre készen a kezembe, amint elég távolság lesz közöttünk, hogy a rendszer lőni engedjen, nem fogok teketóriázni. Addig azonban első körben nem védekezek máshogy, mint a gyorsaságommal. Kár, hogy az látszólag még kevesebb is hangyányival az övénél. És igyekszem hátrálni.
Rendben, lehet, hogy első körben talán ez tényleg sok így egy kicsit.

//Továbbra is hat nyílvessző. //

Legfőképpen az lep meg az ellenfélben, hogy nem szimplán csapkod, mint a többiek, hanem… basszus, ez próbál küzdeni. – Mi van, csak nem vettél néhány vívóedzést a SAO előtt? – kérdezem fellengzősen. Csak azért teszek így, mert attól függetlenül, hogy a kardhasználati tudománya elég magasan áll, mivel a gyorsaságpontjaink közel megegyezhetnek, mégis tudom cselezni a támadásait. Persze közel sem annyira, mint szeretném, és csak becsúszik egy támadás tőle. Majd még egy. A yagannal csekkolom az életerőmet, hogy végre teljesebb képet kapjak róla, azonban amit látok, az ahelyett, hogy még sebesebb mozgásra ösztökélne, a szervezetemben virtuális adrenalint pörgetne, bekapcsolná az életösztönömet… vagy akár kicsit is izgalomba hozna, helyette lelomboz. Ott helyben felhagyok az ellenállással: semmi értelme. Egy helyben állok, kihúzom magam, ő meg csapkod, dolgozik, szálfa termetem fölé magasodik.
– Az a helyzet, kisfiú, hogy még órákig állhatnánk itt így. És még akkor is maradna életerőm – mondom ezt, és teszek mást, mint lenézek rá. A valóság persze nem ennyire szélsőséges, hiszen az első bevitt találat még csak egy életerőt vont le tőlem, kettőt megtartott a páncél, azóta viszont hármasával szedi le őket. A két bevitt csapása után huszonegy életem maradt, és mivel ő folyamatosan támadott egymondatos monológom alatt, ez tizenötre csökkent.
Itt döntöttem úgy, hogy akkor mutatok neki valami újat, és a kezemben lévő íjjal amennyire csak tudtam, megpróbáltam orrba gyúrni. – Mondjuk ehhez mit szólsz, he?! – Pusztakezes harcmodorra váltottam, és úgy viszonoztam a támadásait. Nem volt védekezés, nem volt kitérés, csak amennyire még épp belefért, vagy a yagan miatt láttam, hogy pont kivitelezhető. Ökölharc volt. Legalábbis részemről.
– Így sokkal jobban tetszik most ez a mulatság! – kárálom, és közben kivégezhetetlennek érzem magam, pedig vészesen fogynak az életerőpontjaim. És mit ne mondjak… a kitartásom is.

// Ha sikerül az is, amit ebben a reagban írtam, akkor hét nyílvessző. //

Nagy volt a szám, pedig a valóságban sokkal rosszabb helyzetben voltam: egyrészt azért váltottam ökölharcra, hogy úgy mutassam, mintha én lennék a legény a gáton, és nem volna mitől félnem, hátha ezzel is megrémisztem, és még ő fog hátrálni tőlem. Másrészt – és ez volt a sokkal nyomósabb indok – nem láttam esélyét annak, hogy valaha is el fogjak tudni hátrálni tőle. Még gyorsabb is volt nálam, így aztán végképp reményem sem maradt, hogy kikerüljek a hatóköréből, és az íjamat használva támadhassak.
Láthatta, hogy milyen gyors vagyok, erőteljes sebzésemet is megtapasztalhatta, most megpróbáltam eladni neki, hogy töménytelen élet áll rendelkezésemre… Igazán elvártam volna tőle, hogy legalább egy kicsit féljen. De nem, helyette a kilenc év kendóra hivatkozott, és az én szívembe költözött félelem-szerű érzés, hiszen ezt alátámasztva még az ökleimmel sem igen tudtam megsebezni. A fenébe!
Idétlen kalimpálásnak tűnt az, amit művelek, főleg mellette, aki kimért mozgással, látható szaktudással szabdalt… Talán én magam vetettem volna véget neki, ha nem úgy esett volna, hogy a kitartásomból bizony többre nem nagyon futotta.
A tüzeléseim nem vettek le sokat, hiszen megválogattam a lövéseimet, kerestem a jó találatokat, nem mímeltem sorozatvetőt, viszont rengeteget kellett mozognom, amint közelért, hajladozni az vágásai elől, az elején hátrálni is igyekeztem, nem is beszélve, mint kétségbeesett ökölharcot mutattam be a végén.
Lihegve rogytam a térdemre. A kezem remegett, én viszont kicsit megkönnyebbültem, hiszen ellenfelem sem tett másként. Úgy tűnik, hogy ugyan addig bírtuk. Bár ő még most is dumált. Ez hihetetlen, komolyan!
– A szuflából sosem fogysz ki, mi? – lihegtem, majd összeszedtem minden erőmet, és felegyenesedve előhívtam a menümet. – Tudod mit? Ha ennyire kevés az életed, van egy ajándékom. Jól bírtad eddig, megérdemled. Nekem meg úgysincs szükségem rá. – Exportáltam a tárolómból egy potiont – az egyetlen potionomat –, és miközben egyel hátrébb léptem felé hajítottam. Reméltem, hogy elkapja, hiszen akkor mindkét keze foglalt lesz, és…
Az íjamat kezembe helyeztem, és így, hogy megfelelő távolság ékelődött közénk, céloztam és lőttem is. – Nézd csak, ez is egy trükk tőlem – mondtam, mert ha a találat sikeres lenne, a kimerevedő táblán a megnyer és nem a megöl lehetőséget választom. Így viszont nem marad más, mint a fejem felett megjelenő nyertes kiírás. Már ha bejönnek a számításaim.