Keleti rész

// Kana //

** Mikazuki **

Végre jött egyfajta hullám, amely arra késztetett, hogy kimozduljak a megszokott környezetből, és végre utána járjak néhány dolognak. Tudtam, hogy a keleti részen vannak a kereskedők, legalábbis a többség valami oknál fogva ide húzódott le, és nem lett volna rossz beszereznem pár dolgot, köztük akár egy kis morzsányi információt is. Igen,nyitnom kellett az új világ felé, hiszen egy ilyen szuperhősnek mint amilyen én voltam nem volt szabad csak és kizárólag csak magával törődnie. Egy ideig csak sétálgattam, mire végre megpillantottam hogy honnan is kezdődik a kereskedők birodalma. Itt azért kissé meghúztam magam, no nem azért, mert féltem volna, de nem ám, hiszen egy szuperhős sosem retten meg semmitől, még a saját árnyékától sem, nemhogy holmi kereskedőktől, vagy szörnyektől! Ugyan már!
Csak szimplán ennyi ember hirtelen jött közelsége az, ami egy kis pánikot okozott fura kis lelkivilágomban. Nem, nem féltem ám én senkitől, csak valahogy a tömeg, a kutató szem párak, amik rám merednek...
~De mitől is lettem hirtelen ennyire érdekes?~tűnődtem el, és próbáltam kifürkészni mi is rejtőzhet a kutató és figyelő arcok mögött. Egy ideig egész jól elszórakoztattam magam, hogy találgattam, ki milyen alak lehet, és éppen mire gondolhat, mikor hirtelen felfigyeltem valamire, és most először éreztem, ahogy vörös pír jelenik meg az arcomon.
-Mit képzelsszzzz!!!-visítottam fel,és amíg egyik kezem a fellibbentett szoknyámhoz nyúlt, másik kezemben hirtelen ott termett az előrántott hatalma kasza, amelynek éles hegye egy rémült fiú arcába meredt. Hát ilyet sem éltem még meg eddig!

** Mizuki **

Merev, egyenes és magabiztos kézzel tartottam a hatalmas kaszát a fiúnak, őszintén szólva talán ha pár milliméter lehetett a kasza hegyes vége és a fiú orra között. Ha most kicsit is bizonytalanul megremegne a kezem, annak bizony nem lenne jó vége, de a fegyver már a részem volt, így ilyen "baleset" aligha eshetne meg. Arcomon a hirtelen jött pirulásom kívűl más nem volt látható, ez is csak biológiai reakció volt, de tény ami tény, hogy sem a való életemben sem itt nem történt meg velem soha hasonló incidens, és hirtelen nem is tudtam miként kezeljem. A düh és a szégyen egyszerre volt jelen bennem mint érzelem. Egyenesen farkasszemet néztem a sráccal, fel sem tűnt, hogy időközben kíváncsian bámészkodó tömeg gyűlt körénk.
-Mit merészelsz?!Azt hiszed a szoknyám alatt tartom a pénzem? Még ha úgyis lenne...-fakadtam ki, miközben láttam a rémületet a srác szemében. Nem igazán tudtam mit kellene tennem, ugyanis én mint HŐS, ilyen szituációra nem igazán voltam felkészülve. Hiszen se nem rabolt ki, se nem állt szándékában bántani, csak....~Micsoda pofátlanság! Perverz disznó!~
Akkor néztem csak föl, mikor egy hangot hallottam meg közvetlen mellőlünk, és meglepetten, kíváncsian kerestem a hang gazdáját, és mikor megláttam a piciny lányt, már érdeklődve figyeltem, pláne mikor megláttam a fegyvert is a kezében, és azt a hihetetlen elszántságot a szemében.
~Ó-ó...mekkora tömeg...basszus...milyen ciki, egy hős, akinek tömegiszonya van?!De gáááz!!!~ na igen, most hogy tudatosodott bennem a dolog, úgy véltem jobb lenne, ha nem vonzanék ide még több érdeklődőt, így könnyed mozdulattal suhintottam el a kaszámat a srác mellett, hogy még ő is halhatta, sőt érezhette a szelét a füle mellett, de sebesülést nem okoztam vele neki.
Nem voltam biztos benne, hogy jó, hogy az a lány is ilyen szavakat használ, pont itt, ami lényegében a zsebesek, tolvajok kánaánja, és ki tudja még mifélék tengenek lengenek erre. Óvatosan körbe kémleltem, és azért hallható volt néhány morgolódás, akik már jelezték is nemtetszésüket.
-Hééé te törpe, mit képzelsz magadról?!Csak úgy sértegeted a magunkfajtákat? Keresztbe kettéharaplak! -hasonló szavak hangzottak fel, és már lépett is elő két nagyobb alak, az egyikük vékony volt, fél szeme valami koszos rongyfélével átkötve, a másik meg felért volna egy kétajtós szekrénnyel, neki meg egy szál haja sem volt. Kezdtem azt hinni, hogy itt bizony baj lesz. És általában a megérzéseimben még nem csalódtam!Igazam is lett, a két alak kezében ott termett a fegyver is pillanatok alatt, a magasnál egy kard, a nagyobbnál egy buzogányféle valami. Naná, hogy nem hagyhattam, viszont nem éppen így terveztem ezt a kis nézelődést.
-Kettő egy ellen? Nem szégyenlitek magatokat! Akkor már legyen kettő a kettő ellen!- léptem közelebb a lányhoz, persze nem mintha ő nem tudna elbánni két emberrel, mert én ilyet soha nem feltételezek senkiről, hiszen ebben a világban senkiről nem lehet tudni ránézésre, hogy mire is képes valójában, ezt már megtanultam! Viszont a hirtelen kialakult helyzet bennem is felpiszkálta a küzdeni vágyó énemet!
~Egy kis izgalom, naná!Gyerünk!~persze, hogy hirtelen kedvet kaptam én is, pláne megnézve, hogy az ellenfeleink kétszer ha nem négyszer is nagyobbak mint mi. A hősöknek az ilyen meg se kottyan!Remélhetőleg...

** Mizuki **

Tulajdonképpen ahogy elnéztem ez az aprócska kislány igencsak harcias volt, amit bevallom elsőre ki sem néztem volna belőle. Kicsit meglepett, mennyire felpaprikázva szitkozódott, de mégis csak ugyanolyan merev arccal, de sokkal többet pislogva bámultam rá.
~Ejha, jó sok spenótot ehettél, ha ilyen keményre tudod szívni magad!~gondoltam, hiszen végig nézve rajta még azt sem nézné ki belőle az ember, hogy azt a hatalmas kardot fel bírja emelni, de megtanultam, hogy ebben a világban nem szabad megítélni egyetlen karaktert sem a külsejéről, hiszen volt már részem nekem is meglepetésben. Viszont egyszerűen zavarba ejtő volt még számomra is, hogy alig tudtam levenni a szemem róla, ahogy beszélt, amennyi magabiztosság és bátorság volt benne...bátorság...vagy talán esztelenség, nem tudtam volna megmondani. Viszont érdekes módon a belőle áradó aura mintha rám is egy csapásra átragadt volna, olyan szintű harci kedvet hozott belém is, hogy azt aligha tudnám szavakba önteni. Még majdnem nekem kellett volna rosszul éreznem magam, hogy mi jogon merek én segíteni neki...node kérem szépen, ehy magamfajta magányos hős nem hagyhatja, hogy két ekkora mamlasz menjen egy ekkora kislánynak?!-bántaná az önérzetemet.
Kivont kaszával álltam a lányka mellett, mikor nagy meglepetésemre apró mosoly jelent meg az ajkamon.
-Azért ha nem bánod, egy kis mókába azért én is becsatlakozom.-ez nem kérés volt felé, hanem kijelentés. Vicces, hogy egyikünk se vette túlságosan komolyan ezt a hirtelen kialakult kis küzdelmet, de elnézve a két alakot, valahogy én sem tudtam, függetlenül attól, hogy nem szokásom lebecsülni soha egyetlen ellenfelet sem.
A két alak arca folyamatosan torzult a dühtől, amit Mizuki szavai váltottak ki belőlük, keményen markoltak rá fegyvereikre, de mégsem ők kezdeményezték magát a tényleges harcot. Csak pislogtam, ahogy a kis fehérhajú elrugaszkodott és már indult is neki az ellenfeleinknek.
~Na azt már nem, nem zsebelhetsz be mindent egymagad, én is kéreeeeeek!~gondoltam, és azzal a lendülettel megindultam én is kivont kaszával. A kis törpe láttam, hogy rögtön a nagyobb darab fickót vette célba, így én célirányosan tértem le balra a magas felé. A kaszám lendületből sújtott le, amit első ízben a magas a kardjával hárított, így el is távolodtam egy ugrással. Volt benne erő, de ahogy elnéztem nem igazán volt az a taktikus fajta, én meg előbb átgondoltam mit és hogy akarok, és nem rohantam azonnal az ellenfeleimnek.
A nagydarab is felkészült Mizuki támadására, ő viszont nem várt a védekezéssel, hanem szinte a kislánnyal egy időben indult meg ő is felé, hatalmas buzogányát lengetve.

Csak fél szemmel volt időm figyelni a csatározó lányt, még láttam, ahogy gyors mozgásokkal cikázik az alakok között, és úgy viszi be a találatait.
~Hű, tényleg nagyon gyors...sejtettem, hogy vannak benne még meglepetést okozó dolgok.~gondoltam, de túl sok időm nem igazán volt elmélkedni vagy bambulni, hiszen az én ellenfelem sem volt rest. Megemberelte magát, és támadni kezdett, amit én jobbára kivártam. Felém rohant kivont karddal, de a rám mért csapást könnyedén hárítottam a kaszámmal.
Megütötte a fülem a kiscsaj megjegyzése, amire morogtam valamit az orrom alatt, de az alig volt érthető.
~Igen, tudom, hogy nem a gyorsaságomról vagyok híres, de ez nem jelenti azt, hogy semmire nem vagyok képes!~a szívemre vettem a beszólását, ami a harci kedvet átváltoztatta valami mássá.Igen, érzékenyen érintett, ha engem, mint szuperhőst csak úgy lebecsmérelnek. Bár megszokhattam volna, hiszen a veló életemben sem tartottak soha sokra, még a saját nagyszüleim se, akik csak azért utáltak, mert az anyám megszegve az ősi hagyományokat megszökött egy külföldivel. És erről ugyan én mi a jó büdös francokat tehetek?! Mindenesetre ez már a való életben is megtanított sok mindenre, és itt a játékban lévő karakteremre is túl sok ragadt sajnos a saját furcsa érzésvilágomból. Éppen ezért jött elő bennem, a "csak azért is megmutatom mindenkinek" érzés, miután egy kis törpe jól leosztott.
Felbosszantott, és bevallom már ez a magas félszemű alak is nagyon zavarta a köreimet, így könnyedén toltam vissza a kasza élének feszülő pengéjét.
-Na jól van elég volt!Nincs kedvem tovább játszadozni veled, fejezzük be de gyorsan!-morogtam az orrom alatt, kissé talán még mindig duzzogva.
-Figyelsz törpe!Gyorsaság nélkül is lehet valaki jó!-persze nem akartam én magamat ajnározni, soha nem voltam ilyen beállítottságú, de azért ami a szívemet nyomta, azt kiböktem. Igazából mindegy is volt, hogy harc közben figyel e a lány vagy sem, elsősorban nem is másoknak, hanem magamnak akartam bizonyítani, hogy jobb vagyok annál, mint amit hisznek rólam...de gáz, még a végén befordulok itt...depis hős...ugyan ki látott már ilyet...na gyerünk...
Azzal megvártam, hogy ismét nekem támadjon a kardos fickó, mivel nem voltam valami gyors, így ez tűnt célszerűnek, ha kivárom, hogy az ellenfelem támadjon rám. Nem is kellett sokat várnom, a férfi meglódult, és újfent védtem a támadását a kaszával, nem csak támadó de védekező fegyvernek sem volt utolsó a kasza széles, hajlított pengerészével. Hatalmas csattanás, ahogy a fémek összeértek, és erőből toltam el a pengét, miközben már suhintottam is a kaszával egy íveset alulról felfelé, ezzel kilökve a kardot ellenfelem kezéből. Kihasználtam a meglepettségét és hirtelen zavarát, majd függőlegesbe a földre állítva a kaszát rugaszkodtam el a talajtól, és rúgtam erőből mellkason a férfit. A kasza támasztása tudott kellő támaszt biztosítani ehhez, mire a férfi hanyatt esett. Fordulatból ahogy a lábam ismét talajt ért, már emeltem is a kaszát, és lesújtottam....Néhány milliméterre állt bele a kasza hegyes vége a földbe a férfi feje mellett. Nem akartam megölni, én nem voltam gyilkos, egészen addig, amíg a kényszer rá nem vitt...de jelen esetben nem éreztem, hogy ezt kellene tennem.
-Elég!Elég!Megadom magam!-porcelánszerű arccal néztem le a földön fekvő alakra, majd hosszú, lassú másodpercek után emeltem ki könnyedén a kaszámat a feje mellől, és csaptam lazán a vállamra. Nekem ennyi elég volt,függetlenül attól, hogy ki mit gondol majd rólam. Lehet, hogy lassú voltam, de ismertem a kaszámat, jobban mint bárki más, és ha most még nem is magas szinten de jól tudtam kezelni, és kihasználtam az általa nyújtott lehetőségeimet. Sokat kell még fejlődnöm, ezzel is tisztában voltam, hiszen még csak az első szinten vagyok, de ha kell akkor elkezdem feszegetni a határaimat. Érdeklődve fordultam a lány felé, hogy ő közben mire jutott ellenfeleivel. Látva a kettőnk harcát azért a többség elkezdett visszahúzódni, nem akartak kockáztatni.

Meglepetten pislogtam micsoda arca volt a kis törpének, pont elkaptam a jelenetet, ahogy ellenfele megfutamodik, és ő meg közben hangosan kiabál utána.
~Besz*rás a kiscsaj...~gondoltam, igazából még mindig csak az lepett meg, hogy hogy férhet ennyi energia egy ekkora aprólékba. Egyik szemöldököm leheletnyit megindult fölfelé, ahogy találkozott a tekintetük, pont akkor, mikor kinyögte, hogy "unalmas".
~Nem elég, hogy nagyképű, nagyszájú, de még az is tuti, hogy valami nála sem százas.~nem tudtam őt hova tenni, jó esetben más már eleve aligha mert volna megszólalni, nemhogy egy majd hatszor nagyobb ellenfélnek neki menni. Jó persze, tudom, tudom, ebben a játékban pont, hogy a harc, a küzdelem a lényeg, meg mindenki hősnek képzeli magát, de akkor is, itt én KELL, hogy legyek a SZUPERHŐS, vagyis jobban mondva már az vagyok...vagy legalább is...valami olyasféle...azt hiszem...
Szemmel láthatóan nem volt megelégedve, és itt kicsit elgondolkodtam, hogy vajon, nekem is hozzáállást kellene változtatnom, hogy képes legyek előrébb haladni? Hiszen lényegében ez lenne a cél, legyűrni az összes szintet, és lehetőleg mindeközben megtartani minden testrészem és életben maradni. Talán valamit rosszul csinálok, TALÁN mégsem jó az, ha hős vagyok...ugyan már! Az nem lehet!
Elbambultam, és mire feleszméltem már csak a tökmag hátát láttam, ahogy elindul, távolodva a tömegtől. Ezután olyat tettem, ami még hozzám képest is igencsak eltért a megszokottól: utána kiabáltam! (én?!)
-Hééé, tökmag, váááárj meeeg!-intettem neki, és furcsa módon még a lábam is magától lendült meg, hogy utolérjem őt. Persze nem akartam ám én sértegetni, mert tényleg ne, csak mivel a nevét nem tudtam, ez meg annyira illet rá, így ez szaladt a számra. Pár nagyobb futólépéssel be is értem, és már ott lépkedtem mellette, bár nem tudtam, hogy merre is tart, vagy hogy zavarja e hogy ott vagyok mellette, de valamiért felkeltette az érdeklődésemet, és ha már legyőztem egy ekkora dolgot magamban, akkor már nehogy már egy kis törpe zavarjon el?! Egy ideig csendben lépkedtem mellette, már ha közben úgy nem döntött, hogy betérünk valahova, és csak néha néha (na jó, majdnem fél percenként) néztem rá. Nem, nem mintha nem láttam volna már más karaktert, csak az ismerkedés nem volt éppen az erősségem, pedig már nem voltam 10 éves...mekkora ciki ez nekem...szép kis hős vagyok...

// Kana //

Szem, kinyílt. Orr, szívott, a levegő lassan beáramlott a szervezetembe. Száj, csukódott, 0.92 másodperc alatt elzárta a külső, hideg nyálat a belsőtől. Kezem nyúlt, oldalra, egy baklövésnek köszönhetően sikerült a szemüvegemet lelökni az éjjeli szekrényről. Szervezet, beindult, virtuális szimulációra kész, az ötvenkettes kód lefuttatva, a kód teljesítménye a tegnapihoz képest 0.00012%-ot növekedett. Felkeltem az ágyról, megkerestem a szemüvegemet, fel is vettem. 23.78 másodperc, a mai nap alulteljesítettem. Felvettem minden szükséges felszerelésemet, közöttük a hentes fejszémet is, hiszen ki tudja, hogy mikor próbálkoznak meg kirabolni a korrupt játékosok. Bár elég valószínűtlen, hogy még mindig a kezdetek városában dekkolnának. Utamon a kezdetek városának keleti része felé tartottam, úgymond a kereskedőt részlege felé, hogy megpillanthassam minden a saját módján működik-e. Amint beléptem, csomó kereskedőt láttam, ugyanúgy a szokásosak álltak ott és árulták az áruikat, semmi különös nem történt. A nap is sütött a fejemre, ami most nagyon nem kellett, sőt, hadd fokozzam, kifejezetten nem kellett. Ha lett volna nálam konzol, gyorsan estét csikartam volna, a mező széli vaddisznónak van most kedve megvakulni. Nem káromkodtam, nem volt a szokásom, és máig nem az, ha pedig mégis megtenném, akkor csak kicsúszott a számon. Neki dőltem egy portékának, de természetesen nem háttal, hanem arccal előre. Élveztem, hogy egy kevés ideig valamiféle árnyékban lehetek. Természetesen, hogy ne tűnek illemtelennek körül is néztem az áruk között, majd vettem is valami haszontalanat, amit levélben, csatolmányként küldtem a 2165-ös számú játékosnak, aki gondolom még életben volt. Hamarosan megpillantottam egy másik játékost, aki ugyanígy a város keleti részében tartózkodott. Úgy látszott, mintha nem valami konkrét cél miatt jött ide, bár lehet, hogy a szemembe virító napsugár megrontotta döntő és megfigyelőkészségemet. Oda sétáltam a leányzóhoz, kissé meghajoltam, majd miközben megszólaltam, előre nyújtottam a karomat, hogy arra helyezhesse kezét és egy tisztelettudó úriemberhez méltóan adhassak rá egy csókot. Természetesen semmi flörtölés nem volt mögötte, csak így illett.
- Üdvözletem, mélyen tisztelt leányzó! - a megpillantás után 6.25 másodperccel megszólítottam egy idegent, új rekord - Yoshiaga vagyok - tartottam egy rövid szünetet - professzor. Kinek a személyét tisztelhetem önben? Netán segíthetek valamiben?