KezdőlapChakna meséi
1 / 1 oldal
Chakna meséi
by Chakna Hétf. Jan. 09 2017, 12:35
A way out of depression
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy megkeseredett lány... Így is kezdhetném, de ez azt sugallná, hogy nem történt meg a dolog. Pedig (legalábbis számomra) nagyon is valóságos az élmény. Egy hónappal azután történt, hogy Aincardba kerültem, és elvesztettem Takashit... Hiába is próbált volna akkoriban bárki hozzám szólni, képtelen voltam a kommunikációra, és a mosolyt, ami egyébként folytonos mosoly, ami hozzám tartozott soha nem lehetett látni az arconom azóta abizonyos nap óta... Aznap éppen ebédelni tartottam... Mechanikusan, mint minden nap. Szinte azt sem tudtam, hogy mit csinálok, csak követtem a Kezdetek Városában kialakult napi rutinomat: Felkelek, reggelizek, céltalanul bolyongok a főtér közelében, keresek valamit ebédelni, újra ellenőrzöm a 'Monument of Life' neveit (ahol minden nap újra, és újra szembesülök vele, hogy Takashi ki lett írva az élő játékosok listájából...) majd visszatérek a szállásomra, az apró, egy ágyat, és egy asztalt tartalmazó szobámba. Nem voltam hajlandó, és a mai napig sem tudok egy Aincardi helyet sem otthonomnak nevezni...Szóval éppen ebédelni készültem, a szokásos helyen, ahol mindig, a szokásos arcok között... Vagy nem éppen szokásosak? Aznap új arcok is keveredtek a megszokott "társaságba". Nem akartam hallgatózni... De a bezsélgetésük így is megütötte a fülemet.
- Megint elvesztettünk egy barátot - mondta valaki, majdhogynem kétségbeesetten...
- Ne is hagyd magad letörni, cimbora - igyekezett bíztani egyik társa, de az ő hangjában is érezhető volt ugyanaz a búskomorság, és bánat...
- Ha kicsit korábban értesülünk róla, hogy baj van... - panaszkodott ismét az első megszólaló - vagy ha akárcsak egyel is többen lettünk vola...
- Nem érdemes ezen rágni magunkat - felelt ismét a barátja, és ugye nem lepődtök meg rajta, ha azt mondom, már a hangjából is sütött, hogy ugyanúgy rágódik ezeken a kérdéseken ő is... - Nem tudhatjuk, hogy lett volna-e bármi esélyünk megmenteni...
Én ezzel eleget hallottam... Majdnem sírva fakadtam, hiszen ettől mégerősebben tört rám Takashi elvesztésének fájdalma. Gyorsan elvettem szerény ebédemet, és tovább álltam.
És az eltelt hónap alatt először NEM a 'Monument of Life'-hoz mentem... Mert túl sok lett volna... Nem bírtam volna ki... Helyette kerestem egy helyet, ahol rendbeszedhetem a gondolataimat. Szinte beleégett a tudatomba a félmondat: "ha akárcsak egyel is többen lettünk vola... " Valakinek szüksége lett volna a segítségemre... Igen, akkor így éreztem: Az ÉN segítségemre... Akkor megmenthettünk, megmenthettem volna egy életet... És esélyem sem volt, hogy ott legyek, mert képtelen vagyok túltenni magam a sokkon, és... ekkor először realizálódott bennem: a depresszión... A következő gondolatsor cikázott a fejemben:
Nana... Megvárod, hogy más is meghaljon úgy, hogy esélyed sincs segíteni, vagy összeszeded magad, és nekilátsz keresni a lehetőségeket? Hiszen megfogadtad: Ki fogsz jutni, és a lehető legtöbb embert viszed magaddal! Így tervezted ezt megvalósítani? Tessék szépen felállni a gödörből, és kimászni! Kezdésnek például felejtsd el Takashi áthúzott karakternevének bámulását!
Ez volt a kezdete annak, ami végül egy hónap alatt sem történt meg teljesen: Hogy túljussak a depresszión. Az utolsó komoly maradékát már nem tudtakm a saját erőmből legyőzni... Szerencsére azonban a sors (vagy Kayaba?) összehozott Charitonnal, aki mondhatni az első pozitív élmény volt nekem idebent, majd pedig Shuval, Timidussal és Yenával, akik rámutattak, hogy valójában milyen szép is lehet Aincard, ha az ember nem akar mindenbe rosszat belelátni... Az ő hatásukra csupán annyi maradt ebből a depressziós állapotból, hogy néha az melékekkel együtt rámtör a letargia. Ilyenkor igyekszem minnél előbb elszakítani a gondolataimat.
_________________
"Álmomban újra visszatér hozzám... Én újra, és újra próbálom elengedni... De az emléke velem marad ... mindig."
Chakna- Íjász
- Hozzászólások száma : 1320
Join date : 2016. Nov. 18.
Age : 22
Tartózkodási hely : Föld ^^
Karakterlap
Szint: 48
Indikátor: Zöld
Céh: Artes
Takashi 1.rész - A megismerkedés
by Chakna Csüt. Márc. 09 2017, 00:12
Az egész történetet azzal kell kezdenem, hogy vérbeli könyvmoly vagyok. Otthon kész könyvtáram volt, és ha az utcán sétálva megláttam egy könyvesboltot, mindig egy-két újabb könyvvel tértem haza.
Így történt ez aznap is. Elindultam felfedezni Kyoto minden zugát. Így keveredtem egy nagyobb mellékutcába, ahol még nem jártam. Sétáltam, nézelődtem, de nem tűnt izgalmasnak a környék. Már épp kezdtem is ráunni, amikor megláttam egy hangulatosnak kinéző könyvesboltot.
Gondolkodás nélkül léptem be az ajtón, és a boltban tartózkodó embereket észre sem vettem. Már az járt a fejemben, hogy milyen könyveket viszek ma haza. Nem is emlékszem mennyi időt töltöttem a boltban, de végül csak egyetlen könyvnek sikerült felkelteine az érdeklődésemet. Részben csalódottan, részben izgatottan léptem a pénztárhoz. Mikor az eladó kezébe adtam a könyvet, és felnéztem, egy angyallal találtam szemben magamat... A csillogó, bársonyos fekete haja, tiszta, inteligens tekintete, finoman ívelt szemöldöke, az ajkai látványa... egy pillanat alatt elvarázsoltak... Szinte meg sem hallottam, hogy megszólított.
- Jó választás. Remek izlése van - dicsért meg. A hangja lágy dallama tovább erősítette a bűbájt, ami hatása alá kerített....Ő visszaadta a könyvet, én pedig ezt a mozdulatot minden gátlás és aggáj nélkül kihasználtam, hogy hozzáérjek a kezéhez, mint egy véletlenül...Puha, selymes bőrt tapintottam...
Mindenképpen szerettem volna megismerni azt a lányt, úgyhogy miután gyorsan eltettem a könyvet a nálam lévő hátizsákba, udvarias meghajlás kíséretében reagáltam a szavaira
- Megtisztel, hogy ilyen jó véleménnyel van rólam. - mosolyogtam rá - Igazán örvendek a találkozásnak. Engedelmével, Takashi Moriya volnék - mutatkoztam be. Szerettem volna... Akartam egy névhez kötni a mennyei jelenést, ahogy azt is, hogy emlékezzen rám! Ehhez elengedhetetlen volt, hogy bemutatkozzam.
- Örvendek, Miura Nana vagyok - viszonozta a gesztust. Tolakodásnak éreztem volna, ha tovább feltartom, úgyhogy egy kézcsók kíséretében elbúcsúztam a tündértől. Furán hathatott, de a nyugati kultúrának ezt a szokását átvették, és használták felénk, így elfogadottá vált. Kilépve a boltból, már tudtam, hogy ahányszor csak lehet, eljövök majd a kis könyvesboltba.
_________________
"Álmomban újra visszatér hozzám... Én újra, és újra próbálom elengedni... De az emléke velem marad ... mindig."
Chakna- Íjász
- Hozzászólások száma : 1320
Join date : 2016. Nov. 18.
Age : 22
Tartózkodási hely : Föld ^^
Karakterlap
Szint: 48
Indikátor: Zöld
Céh: Artes
Takashi: A történet vége - Halál és Árulás
by Chakna Szomb. Ápr. 15 2017, 01:05
Tipikus novemberi időjárás volt azokban a napokban. Az ellenségeim mozgolódni kezdtek, de már megszoktam az elmúlt években, hogy állandóan bujkálnom kell valaki elől. Van aki elől azért, mert értékes felszerelés birtokába jutottam, van aki elől bosszú miatt, és van aki elől egyszerűen azért, mert az indikátorom rám sütötte a bélyeget: Gyilkos. Pedig nem élvezetből, és nem a haszon miatt öltem… Kihasználtak rá, hogy megöljenek valakit anélkül, hogy bármit tehettem volna ellene… Magatehetetlen voltam, és bár gyakorlatilag nem én öltem, az én indikátorom lett vörös, a lelkiismeretem pedig hetekig kínzott miatta. Éppen ezért igyekeztem a hozzám hasonló naív, jószívű melákoknak segíteni, hogy meg tudják védeni magukat.
Akkor is emiatt hagytam el az aktuális búvóhelyemet: A segítségemet kérték. Én pedig, mivel a közvetítőt megbízhatónak tartottam, szinte ugrottam. Még az sem indította be a vészjelzőket, hogy egy eldugott helyre hívtak a részleteket megbeszélni. Azt írták, sürgős a dolog, úgyhogy nem töltöttem az időt azzal, hogy felmérjem a terepet.
Elsőre nem is volt semmi gyanús, csak az említett közvetítő várt rám. Már messziről üdvözöltem, és odaérve a közvetlen közelébe hátamat a közeli házfalnak vetve, karbatett kézzel megálltam.
– Miről van szó? – kérdeztem érzelemmentes, de erőt sugárzó hangon.
– Gondoltam érdekelni fog, hogy valaki minden jel szerint utánad kutakodik – mondta rókaképű barátom a maga hamiskás, sunyi arcával.
– Egy nevet mondj, és a részleteket – utasítottam, inkább sürgető hangon, mint parancsoló hangsúllyal. Minden információ jól jön, ha valaki elől el kell tűnnöm. Egyenlőre nem firtattam, hogy az üzenetében segítséget kért
Nem kellett a részletekkel fárasztania.
– Chakna néven mutatkozik be az illető nő, az első szinten – közölte színtelen hangon. Villámcsapásként hasított belém a név, és azzal a lendülettel fordultam sarkon, és indultam el a teleport felé: Csak ezt ne! Nana utánam jött! Minnél előbb meg kellett találnom, és biztonságba helyeznem. Még mielőtt bármelyik ellenségem hozzám tudná kötni! Menet közben küldtem el a barátságfelkérést neki, hogy mielőbb felvehessem vele a kapcsolatot. Perceken belül elfogadta, én pedig sebtiben írtam is neki.
Nem vettem észre, hogy követnek… Mikor elküldtem az üzenetet, már körülvettek azok, akik engem okoltak egy barátjuk haláláért, köztük a rókaképű barátom. Védett területen kívül, mert a legrövidebb út azon keresztül vezetett a teleporthoz.
– Mit akartok? – kérdeztem hűvös hangon. Vörösek voltak, nekem viszont nem volt időm velük bíbelődni.
Választ már nem kaptam. Az egyik nekem rontott, én pedig kardommal hárítottam a támadását. Pillanatokon belül kiderült, hogy túlerőben voltak. Igyekeztem védekezni, de gyorsan apadt mind a kitartásom, mind a páncélom, majd az életpontom. A barátomra néztem, és ebben a pillanatban leesett, hogy elárultak… Ő követett, és jelezte a többieknek, hogy hol vagyok...
- Mocskos játékot játszol, te áruló– förmedtem rá jeges tekintettel a pillanatnyi „tűzszünet” alatt, aztán folytattam a védekezést, egyre kevésbé hatékonyan.
– De nagyon is kifizetődőt – vicsorgott. A korrupt rohadék… Lefizették, hogy kicsaljon… Közben a „piszkos munkát” végzők is ordibálni kezdtek.
– Ezúttal nem úszod meg
– Meghalsz te rohadék
és még több hasonló. Reménytelen helyzetbe kerültem. Egy valamit viszont még mindenképpen meg kellett tennem, hogy Nana ne kerüljön közvetlen veszélybe, ezért kétségbeesetten vagdalkozni kezdtem, és sikerült akkora teret kiharcolnom magamnak, hogy legyen elég időm kitörölni a postafiókomból az üzenetet, amit Chaknának küldtem. Ezután viszont jóformán alig álltam a lábamon, hiszen az előbbi vad tusakodás teljesen kimerítette a kitartásomat, és hp-m is alig maradt. Nagyot sóhajtva előkaptam a biztonság kedvéért állandóan mérgezett pengémet, és belevágtam a legközelebbi rohadékba. Legalább az egyiket magammal vittem. A többi kard szinte egyszerre vágott belém, szinte azonnal lenullázva az életcsíkomat. Mielőtt pixeleire bomlva eltűnt, árulójának elégedett, vérfagyasztó kacaja volt az utolsó, amit Takashi hallott…
Akkor is emiatt hagytam el az aktuális búvóhelyemet: A segítségemet kérték. Én pedig, mivel a közvetítőt megbízhatónak tartottam, szinte ugrottam. Még az sem indította be a vészjelzőket, hogy egy eldugott helyre hívtak a részleteket megbeszélni. Azt írták, sürgős a dolog, úgyhogy nem töltöttem az időt azzal, hogy felmérjem a terepet.
Elsőre nem is volt semmi gyanús, csak az említett közvetítő várt rám. Már messziről üdvözöltem, és odaérve a közvetlen közelébe hátamat a közeli házfalnak vetve, karbatett kézzel megálltam.
– Miről van szó? – kérdeztem érzelemmentes, de erőt sugárzó hangon.
– Gondoltam érdekelni fog, hogy valaki minden jel szerint utánad kutakodik – mondta rókaképű barátom a maga hamiskás, sunyi arcával.
– Egy nevet mondj, és a részleteket – utasítottam, inkább sürgető hangon, mint parancsoló hangsúllyal. Minden információ jól jön, ha valaki elől el kell tűnnöm. Egyenlőre nem firtattam, hogy az üzenetében segítséget kért
Nem kellett a részletekkel fárasztania.
– Chakna néven mutatkozik be az illető nő, az első szinten – közölte színtelen hangon. Villámcsapásként hasított belém a név, és azzal a lendülettel fordultam sarkon, és indultam el a teleport felé: Csak ezt ne! Nana utánam jött! Minnél előbb meg kellett találnom, és biztonságba helyeznem. Még mielőtt bármelyik ellenségem hozzám tudná kötni! Menet közben küldtem el a barátságfelkérést neki, hogy mielőbb felvehessem vele a kapcsolatot. Perceken belül elfogadta, én pedig sebtiben írtam is neki.
Takashi vagyok, Mit keresel itt Nana? Miért léptél be! Tudod, hogy nem léphetsz ki!
Nem vettem észre, hogy követnek… Mikor elküldtem az üzenetet, már körülvettek azok, akik engem okoltak egy barátjuk haláláért, köztük a rókaképű barátom. Védett területen kívül, mert a legrövidebb út azon keresztül vezetett a teleporthoz.
– Mit akartok? – kérdeztem hűvös hangon. Vörösek voltak, nekem viszont nem volt időm velük bíbelődni.
Választ már nem kaptam. Az egyik nekem rontott, én pedig kardommal hárítottam a támadását. Pillanatokon belül kiderült, hogy túlerőben voltak. Igyekeztem védekezni, de gyorsan apadt mind a kitartásom, mind a páncélom, majd az életpontom. A barátomra néztem, és ebben a pillanatban leesett, hogy elárultak… Ő követett, és jelezte a többieknek, hogy hol vagyok...
- Mocskos játékot játszol, te áruló– förmedtem rá jeges tekintettel a pillanatnyi „tűzszünet” alatt, aztán folytattam a védekezést, egyre kevésbé hatékonyan.
– De nagyon is kifizetődőt – vicsorgott. A korrupt rohadék… Lefizették, hogy kicsaljon… Közben a „piszkos munkát” végzők is ordibálni kezdtek.
– Ezúttal nem úszod meg
– Meghalsz te rohadék
és még több hasonló. Reménytelen helyzetbe kerültem. Egy valamit viszont még mindenképpen meg kellett tennem, hogy Nana ne kerüljön közvetlen veszélybe, ezért kétségbeesetten vagdalkozni kezdtem, és sikerült akkora teret kiharcolnom magamnak, hogy legyen elég időm kitörölni a postafiókomból az üzenetet, amit Chaknának küldtem. Ezután viszont jóformán alig álltam a lábamon, hiszen az előbbi vad tusakodás teljesen kimerítette a kitartásomat, és hp-m is alig maradt. Nagyot sóhajtva előkaptam a biztonság kedvéért állandóan mérgezett pengémet, és belevágtam a legközelebbi rohadékba. Legalább az egyiket magammal vittem. A többi kard szinte egyszerre vágott belém, szinte azonnal lenullázva az életcsíkomat. Mielőtt pixeleire bomlva eltűnt, árulójának elégedett, vérfagyasztó kacaja volt az utolsó, amit Takashi hallott…
_________________
"Álmomban újra visszatér hozzám... Én újra, és újra próbálom elengedni... De az emléke velem marad ... mindig."
Chakna- Íjász
- Hozzászólások száma : 1320
Join date : 2016. Nov. 18.
Age : 22
Tartózkodási hely : Föld ^^
Karakterlap
Szint: 48
Indikátor: Zöld
Céh: Artes
Struggle
by Chakna Pént. Szept. 28 2018, 15:09
Nem tudom, mikor vált szokásommá.. Azt sem igazán, hogy miért. Talán az az oka, hogy sok barátom lett idebent, akikkel nem tudtam sem találkozni, sem üzenete váltani sokszor. Naponta, de legalább 2 naponta egyszer, csupán néhány percre látogattam meg a kezdetek városában az élő játékosok neveit listázó oszlopot.
Két éve… Innen indultam el, mert egy név többé nem szerepelt rajta. Azóta úgy döntöttem, hogy nem akarok többet olyan mélyre kerülni, hanem meg fogom védeni azokat akik fontosak nekem. Nagyon igyekeztem, de hamar rá kellett jönnöm, hogy nem sokat tudok tenni, amikor nincsenek mellettem. Megpróbáltam figyelni azokra, akiket úgy gondoltam, hogy szükségük van rá
De még így is sok olyan nap volt, amikor egyikük sem volt mellettem… És ahogy a monument of life előtt álltam, egyre kevesebbet találtam meg a listán a neveik közül… Eltűntek a céhtársaima listáról… Kiwi, Ray, Chariton… Eltűnt Liese neve is a listáról. Én pedig minden ilyen nappal egyre inkább ismét ugyanazt a tehetetlenséget éreztem, amit akkor, amikor Takashi neve eltűnt… Nyomta a lelkemet az, ami Opheliánál történt.. hogy valaki amiatt halt meg, hogy nem vettem észre egy fontos részletet… És egyszercsak… Makoto neve is eltűnt róla… Mikro kezdtem ezen a nevén gondolni rá? Fogalmam sincs… Egy idő után így volt természetes. Hónapok óta nem beszéltünk, nem is találkoztunk… De ebben nem volt semmi különös. Bíztam benne, hogy valaki hozzá hasonló meg tudja védeni magát, és minden alkalommal eszembe is jutott ez, amikor a szemem átfutott a nevén az oszlopon, vagy a barátaim között. Pontosan emiatt ért villámcsapásként, amikor eltűnt. Hiába nem akartam elhinni, hogy pont ő is eltűnhet…
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Nem láttam többé értelmét az egésznek…Hiszen alig haladtam valamit affelé, hogy hatékonyan meg tudjam védeni őket? Hogy kijuttassak innen mindenkit? Senkit nem tudtam megvédeni… Annyira sem tudtam erőssé válni, hogy megbízhassanak bennem és a segítségemet kérjék, amikor bajban voltak… Azt sem tudtam már. hogy miért küzdenék egyáltalán… Úgy tűnt, bármilyen erőfeszítésem tökéletesen hiábavaló, és csupán időpazarlás,
Nem gondolkodtam, csak mentem. A 20. szinten kötöttem ki… Minden arra a délutánra emlékeztetett, amikor valahogy… sikerült végre megbékélnem magammal Takashi halála után, leglább részben ismerve az igazságot. Akkor számíthattam Makotora…
Mire észbe kaptam, a szint szélén álltam.
És itt ülök még mindig. Hív az odalent tátongó mélység. Nem akarok többet veszíteni… Nem akarom többé érezni a tehetetlenséget, a fájdalmat… A megváltás lenne megszabadulni ettől az egésztől…
Mi tart mégis vissza? Mi a fenéért nem tudok csak még egyet előrébb lépni? Miért nem tudok egyszerűen leugrani?
Túlságogan könnyű lenne… Megengedhetem magamnak, hogy ilyen könnyen vége legyen? Nem tudom, mit mondanának… Talán kötelességem lenne folytatni a küzdelmet, és megtenni mindent, hogy végelegyen… ennek az egésznek. Nem, nem tehetem meg, hogy csak ilyen egyszerűen leugorjak… Nekem… még tennem kell valamit… még küzdenem kell… Része akarok lenni annak, hogy megszabaduljunk ettől a börtöntő. Nem, nem akarom elpusztítani, csak… Megszabadítani az embereket, akik akaratuk ellenére vannak itt. Ha meghalok, akkor az ezért lesz, és nem olyan egyszerűen, hogy leugrom egy szint széléről.
És elég volt az óvatosságból. Semmire nem megyek vele, hogy túlságosan óvatos vagyok. Pont emiatt nem jutok közelebb ahhoz, amit szeretnék. Mostantól vállalom a kockázatot!
Két éve… Innen indultam el, mert egy név többé nem szerepelt rajta. Azóta úgy döntöttem, hogy nem akarok többet olyan mélyre kerülni, hanem meg fogom védeni azokat akik fontosak nekem. Nagyon igyekeztem, de hamar rá kellett jönnöm, hogy nem sokat tudok tenni, amikor nincsenek mellettem. Megpróbáltam figyelni azokra, akiket úgy gondoltam, hogy szükségük van rá
De még így is sok olyan nap volt, amikor egyikük sem volt mellettem… És ahogy a monument of life előtt álltam, egyre kevesebbet találtam meg a listán a neveik közül… Eltűntek a céhtársaima listáról… Kiwi, Ray, Chariton… Eltűnt Liese neve is a listáról. Én pedig minden ilyen nappal egyre inkább ismét ugyanazt a tehetetlenséget éreztem, amit akkor, amikor Takashi neve eltűnt… Nyomta a lelkemet az, ami Opheliánál történt.. hogy valaki amiatt halt meg, hogy nem vettem észre egy fontos részletet… És egyszercsak… Makoto neve is eltűnt róla… Mikro kezdtem ezen a nevén gondolni rá? Fogalmam sincs… Egy idő után így volt természetes. Hónapok óta nem beszéltünk, nem is találkoztunk… De ebben nem volt semmi különös. Bíztam benne, hogy valaki hozzá hasonló meg tudja védeni magát, és minden alkalommal eszembe is jutott ez, amikor a szemem átfutott a nevén az oszlopon, vagy a barátaim között. Pontosan emiatt ért villámcsapásként, amikor eltűnt. Hiába nem akartam elhinni, hogy pont ő is eltűnhet…
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Nem láttam többé értelmét az egésznek…Hiszen alig haladtam valamit affelé, hogy hatékonyan meg tudjam védeni őket? Hogy kijuttassak innen mindenkit? Senkit nem tudtam megvédeni… Annyira sem tudtam erőssé válni, hogy megbízhassanak bennem és a segítségemet kérjék, amikor bajban voltak… Azt sem tudtam már. hogy miért küzdenék egyáltalán… Úgy tűnt, bármilyen erőfeszítésem tökéletesen hiábavaló, és csupán időpazarlás,
Nem gondolkodtam, csak mentem. A 20. szinten kötöttem ki… Minden arra a délutánra emlékeztetett, amikor valahogy… sikerült végre megbékélnem magammal Takashi halála után, leglább részben ismerve az igazságot. Akkor számíthattam Makotora…
Mire észbe kaptam, a szint szélén álltam.
És itt ülök még mindig. Hív az odalent tátongó mélység. Nem akarok többet veszíteni… Nem akarom többé érezni a tehetetlenséget, a fájdalmat… A megváltás lenne megszabadulni ettől az egésztől…
Mi tart mégis vissza? Mi a fenéért nem tudok csak még egyet előrébb lépni? Miért nem tudok egyszerűen leugrani?
Túlságogan könnyű lenne… Megengedhetem magamnak, hogy ilyen könnyen vége legyen? Nem tudom, mit mondanának… Talán kötelességem lenne folytatni a küzdelmet, és megtenni mindent, hogy végelegyen… ennek az egésznek. Nem, nem tehetem meg, hogy csak ilyen egyszerűen leugorjak… Nekem… még tennem kell valamit… még küzdenem kell… Része akarok lenni annak, hogy megszabaduljunk ettől a börtöntő. Nem, nem akarom elpusztítani, csak… Megszabadítani az embereket, akik akaratuk ellenére vannak itt. Ha meghalok, akkor az ezért lesz, és nem olyan egyszerűen, hogy leugrom egy szint széléről.
És elég volt az óvatosságból. Semmire nem megyek vele, hogy túlságosan óvatos vagyok. Pont emiatt nem jutok közelebb ahhoz, amit szeretnék. Mostantól vállalom a kockázatot!
_________________
"Álmomban újra visszatér hozzám... Én újra, és újra próbálom elengedni... De az emléke velem marad ... mindig."
Chakna- Íjász
- Hozzászólások száma : 1320
Join date : 2016. Nov. 18.
Age : 22
Tartózkodási hely : Föld ^^
Karakterlap
Szint: 48
Indikátor: Zöld
Céh: Artes
Cheerful night
by Chakna Csüt. Dec. 20 2018, 16:25
Előzmény
Számítanom kellett volna rá, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű… Határozottan kijelenti, hogy csak azzal a feltétellel hajlandó itt hagyni… És fel is villan előttem a párbajfelkérés. Miért kell mégjobban megnehezíteni?
-Te is tudod, hogy nincs értelme egy ilyen párbajnak. Jelenleg nincs az a körülmény, amik között le tudnálak győzni. - jelentem ki. A hangja nem cseng hűvösen, csak zaklatottan. Egyelőre nem utasítom el a felkérést… Jobban örülnék, ha magától vonná vissza, és menne el…
De természetesen ez sem megy olyan egyszerűen, mint szeretném… Nem hagyja annyiban…
[color:e5d3= brown]- Elég gyorsan elvesztetted a határozottságod Chakna... azt hittem ennél azért valamivel akaratosabb vagy... Nem muszáj legyőznöd, de a harchoz mindenképp ragaszkodok. De szemezhetünk egymással egy darabig még, ha gondolod. - folytatja, makacskodva… Miért? Miért nem érti, hogy hagyjon, hogy egyedül akarok lenni…
-Mit akarsz ezzel? Mivel lesz jobb attól, hogy Téged megütlek? - kérdezem kissé dühösen. Ha az ütlegelés megoldaná a gondjaimat, már rég nem lennének….
-Talán semmivel... de van olyan lehetőség is, hogy hagyjuk ezt a fenébe. Ha hajlandó vagy beszélni magadtól én csupa fül vagyok. De nem fogom tűkön ülve nézni, ahogy tönkreteszed magad! - jelenti ki kicsit lfedúltabban az eddiginél.
Önkéntelenül az ajkamba harapok, miközben ökölbe szorul a kezem. Elmondhatnám… megoszthatnám vele… De semmi nem garantálja, hogy ha elmondom, nem fog gondolkodás nélkül beleugrani… Végül felsóhajtok, és elengedem ökölbeszorult kezem.
-Én pedig nem fogom hagyni hogy még több embernek essen baja miattam!-jelentem ki elhalkuló hangon. Ahogy felnézek szembe találom magamat az ellágyult tekintetével.
- Ha azt hiszed, hogy én érted nem vállalnám a kockázatot? Ha így lenne, nem jöttem volna el... Meg nem mellesleg... - beszél tompán nevetve - Az eddigi cselekedeim alapján nem érzed azt, hogy én már így is elég bajban voltam már nélküled is? Szerintem már jóval nagyobb slamasztikában voltam már, amit te bármikor is okozhatnál nekem. - kérdez, mire felsóhajtok. Nem érti… nem érti a lényeget…
-Az másféle veszély… - jegyzem meg halkan. Nem tudja hogy kezdjek bele, vagy hogy belekezdjek-e egyáltalán. Úgy ismerem, mint aki képes lenne gondolkodás nélkül nekiindulni, hogy megoldja a problémát, miközben a saját életével nem foglalkozna…
A maga pimasz mosolyával válaszol…
- Tudhatnád, hogy a hülyékre nem hatnak az ész érvek, vagy a jedi trükkök - bohóckodik… Most is bohóckodik, miközben én komolyan aggódom érte, és félek…
- És a kérés sem - jegyzem meg lemondóan, és leülök az egyik székre, pár pillanatig elgondolkodva. Igen, az a baj, hogy ismerem, és tudom, hogy tényleg nem hatják meg az ész érvek…
-Ígérd meg, hogy nem fogsz butaságot csinálni - nézek a fiú szemébe, próbálva szuggerálni, hogy csak… tegye meg…
- A kérés szokott hatni... de nem mindig. - mosolyog rám és leül a velem szembe - Nem mellesleg... én mindig butaságokat csinálok, pont ezért vagyok ilyen szerethető... hehe. - kuncog… És ezen a ponton valahogy rájövök, hogy teljesen szándékosan csinálja… Hogy oldja a feszültségemet…Vagy csak képzelem…Kicsit kevésbé zaklatottan felelek a felismerés után
-Csak... ígérd meg…- kérem lágy hangon, hogy valahogy mégiscsak kicsikarjam belőe az ígéretet.
- Megpróbálom....- bólint rá a kérésemre. Nekem ennyi elég… Valószínűleg úgysem számíthatnék többre jelenleg…
Felállok, és odasétálok mellé, hogy megmutassam az üzenetet.
- Hát... ha azt mondom, hogy ettől okosabb lettem... akkor kamuznék... - feleli. Bólintok. Tudom, ennyiből semmit nem tudott meg, apró mozdulattal jelzem, hogy folytatni akarom
-A volt vőlegényemről van szó, akit miattam öltek meg. Megkeresem a gyilkosait, hogy más ne kerülhessen ilyen helyzetbe- mondom a magam előtt összekulcsolt kezeimet bámulva. Nem izzik bennem bosszúvágy, csak tenni akarás -De ezzel felhívtam magamra a figyelmüket. Nem engedhetem, hogy más is belekeveredjen... hogy más is.. - Nem tudom befejezni… Elcsuklik a hangom.
Csak bámultam magam elé néhány pillanatig, amikor Eiki felállt mellém, és magához húzott. El kellett volna lépne… Nem kellett volna ilyen közel maradnom hozzá… Mégsem mozdultak a lábaim…
- Ne aggódj ilyen miatt... nem mellesleg... szerintem más sem tudna nyugton lenni tudván, hogy ennyi terhet cipelsz magadon. Ha ennyire félsz tőlük, majd az Unity és JL majd igazságot szolgál. Szerintem, ha Hina előkerül ő is melléd állna, ahogy Chan is biztos. És... nekem mindegy, ha addig is veled lehetek. - mosolygott rám, őszintén… Még mindig nem érti… Pedig megígérte… Megígérte…
-Ez az én ügyem, nem érted? Nem akarok mégtöbb embert belekeverni, nem akarok..- fakadok ki kissé kétségbeesve - Nem akarok még valakit elveszteni…- halkul el újra a hangom. Erre is van válasza…
- Rendben... akkor mit szólsz ehhez? Nem szólok senkinek, ahogy ígértem és leszámolok velük én magam, mert ÉN ezt akarom és nem azért, mert te elmondtad nekem. Szeretem a kihívásokat és ez elég érdekes dolognak tűnik. Ha akarsz elkísérsz, ha nem nem... De, ha vége... ígérd meg, hogy eljössz velem egy randira... amikor már nem veszélyzeti semmi a boldogságodat. - közben átölel, mintha attól minden rendbe jönne…
-Nem! Nem keveredhetsz bele! - jelentem ki határozott hangon, miközben eltolom magamtól, és felé fordulok - Nem teheted - fejezem be ijedtségtől remegő hangon… Nem keveredhet ő is miattam veszélybe… nem engedhetem… Nem hagyhatom…
Hosszú pillanatokig néz rám, majd sóhajt.
- Nehéz eset vagy...- mondja… Tudom, Eiki, tudom… - Mit vagy hajlandó megtenni azért, hogy távoltartsál a dologtól? - kérdezi. Nem próbálom megfejteni a szándékait, azonnal visszakérdezek, eltökélten
-Mi tartana távol tőle? - inkább meghalnék, minthogy a barátaim miattam
- Mit szólnál, ha ma éjszak elszórakoztatnánk egymást? - simít végig a kézfejemen - Talán téged is megnyugtat kissé - duruzsolja. Mély levegőt veszek, és hosszan nézek a fiúra. Végül a teljesen egyértelmű elutasítás helyett visszakérdezek.
- Gondolod, hogy tudnék szórakozni?
- Kitudja, lehet élveznéd. - lép ismét hozzám, és átkarolja a derekamat. - Nos? - nem… nem mondja komolyan. Ettől függetlenül én teljesen komolyan válaszolok, a fejemet elfordítva.
- Meglehet. Pár órára, ami után még inkább marna a lelkiismeret. Nem, Eiki - nézek a fiúra - Sem veled, sem magammal nem tudnám ezt megtenni. - mondjuk azt, hogy ez a teljes igazság. Na meg az, hogy nekem ez ennél sokkal bonyolultabb.
Eiki elmosolyodik, alátámasztva a feltevésemet, hogy nem gondolta komolyan. majd megdörgöli a fejemet. Minha egy tinilány lennék… Úgy viselkednék?
- Ne aggódj. Ha igent is mondtál volna, akkor se tettem volna meg. Kíváncsi voltam mennyire vagy kétségbeesett. Ha még a testedet is nekem adtad volna, akkor már nagyon nagy baj lett volna, itt bent. - magyarázza meg, hogy miért kínoz ilyenekkel, ha nem gondolja komolyan. Igaza van. Nagyon nagy bajnak kellene lennie, hogy így igent mondjak egy ilyen ajánlatra. Megnyugtató a tudat, hogy ezzel tisztában van… - Bár tény, hogy a fél karomat odaadnám, hogy együtt lehessek veled... ezt szerintem te is érzed egy ideje. De, ha kényszerből kellene ezt rád erőltetnem... akkor köszönöm szépen, akkor inkább kihagyom. Szeretlek Chakna ezt te is tudod... éppen ezért szeretném, ha velem jönnél az Unitybe, mint a vendégem, nem mint tag. Megkapod a mellettem lévő szobát, így felügyelhetlek anélkül, hogy belekeverednék a dolgaidba. Ha megígéred nekem, hogy áthívsz, ha bajban vagy, vagy csak társaságra van igényed...áthívsz... ha ezeket megígéred... akkor megesküszöm, hogy nem fogom keresni ezeket az alakokat. Mit szólsz? - folytatja, mér nem tudom hanyadszor győzködve az érzéseiről. Aprót bólintok. Tudom Eiki, sosem ezzel volt a gond… Felügyelni… tényleg ont úgy kezel, mint valami kislányt, aki nem tud magára vigyázni. Ettől függetlenül megkönnyebbülök, és gyors mozdulattal egy könnyet is kitörlök a szememből. Az első ellenkezés hamar eltűnik, hiszen rájövök, hogy ennél sokkal, de sokkal többet is megtennék azért, hogy távol tartsam az ügyektől, amibe belekevertem magam.
- Ha ez kell, hogy ne keverd bele magad... Ráér néhány nap múlva? - kérdezem, egy kézmozdulattal jelezve, hogy magyarázatot is fűznék hozzá. - Nem lenne tisztességes a céhtársaimmal szemben, ha szó nélkül költöznék egy másik céhhez - így is eleget aggódhattak miattam, és nem szeretném, hogy félreértsék az indokaimat. Viszont kelleni fog pár nap, hogy összeszedjem magam annyira, hogy eléjük álljak.
- Nekem megfelel.... de amúgy... ha bármikor fáznál éjszaka, vagy egyéb társaságra van szükséged, csak kopogj és megyek érted - felel Eiki rám kacsintva. Bolond… kötözni való bolond. Bátortalanul, tartva a kötelékektől átölelem.
- Köszönöm... Kérlek... vigyázz magadra... jó? - kérem szomorú, aggódó hangon. Ez a bolond tényleg képes mindenféle gondolkodás nélkül beleugrani bármibe, nem gondolkodva a következményeken.
- De csak, ha megígéred, hogy fogunk majd iszogatni még egyszer, majd mikor békésebb az idő. -ölel vissza jóval határozottabban nálam. Sóhajtok, ellépek, és fél kézzel, zavartan átkarolom magam.
- Lesz olyan valaha, ameddig be vagyunk ide zárva? - kérdezem szkeptikusan. Persze… nem igaz, hogy minden egyes játékban töltött nap nyugtalan volt… de egyértelműen túlsúlyban vannak azok a napok, és nem telik el elég idő közöttük, hogy teljesen megnyugodhassak.
- Ha képes vagy úgy hozzáállni, akkor talán. lép ő is odébb sóhajtva. - Viszont megígértem, szóval ideje távoznom. De ha szeretnéd szívesen itt maradok őrizni az álmod. - bohóckodik tovább. Én pedig ettől a kijelentéstől, hogy itt akar hagyni összezavarodok Lehet az alkohol is rásegít… De egyáltalán nem tudom, hogy akarom-e hogy elmenjen, vagy épp ellenkezőleg…
Mielőtt viszont túl sokat gondolkodhatnék, megszólalok.
- Nem... muszàj menned… - jegyzem meg megnyugodva, hogy legalább ezt az ígéretet ki tudtam szedni belőle, közben a menümben kikapcsolja hogy láthassák a pontos tartózkodási helyemet. Nem kell tudniuk, hogy a Unitynél fogok tölteni az estéket a közeljöbőben.
- Oh, szóval szeretnéd, hogy melletted aludjak, vagy csak a szellemes társaságomat élveznéd? - kérdezi piszkálódva.
- Vagy egyszerűen örülök hogy itt vagy, szem előtt, ahol biztos lehetek benne, hogy nem éppen hülyeséget csinálsz - felelek majdhogynem mosolyra görbülő szájjal hasonló stílusban, és visszatérő apró vidàmság-szikrával a tekintetemben. Erre a szívéhez kap meglehetősen teátrális mozdulattal és sértődöttséggel.
- Ezzel a szívemig hatoltál… - színészkedik. Belemegyek a játékba, és drámai meglepettséggel, vidáman csillogó tekintettel válaszolok.
- Azt hittem az majdnem két évvel ezelőtt megtörtént-
- Hát tudod az úgy megy, hogy én olyan vagyok mint az Incubus. Tudod a démonoknak több szívük van - Komolyságot erőltetve az arcomra elgondolkodok.
- Csábdémon lennél? - pislogok rá végül ártatlan képpel, mint akinek teljesen új az információ.
- Kiszeretnéd próbálni? - replikázik pimaszkodva.
- Én elhiszem neked, csak ironikussá teszi a helyzetet -nézek rá nevető szemekkel
- Hogy érted? - pislog rám kíváncsian
- Mert úgy tűnik te vagy aki elcsábult - mondom majdnem nevetve, huncuttá váló tekintettel. Nem tudom mi ütött belém. Talán reméltem valahol, hogy ezzel a csipkelődéssel távol tarthatom magamtól… vagy magamat tarthatom távol.
A szája elé kapja a kezét
- Jaj ne... lebuktam.... most már nem leszek képes használni a varázsom - játsza a meglepettet. Elnevetem magam. Hogy képes mindig így bolondozni?
- Na ezt már szeretem hallani. - húz fél kézzel közelebb magához és megdörgöli karomat. - Így máris sokkal jobban tetszel...- kuncog.
Számítanom kellett volna rá, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű… Határozottan kijelenti, hogy csak azzal a feltétellel hajlandó itt hagyni… És fel is villan előttem a párbajfelkérés. Miért kell mégjobban megnehezíteni?
-Te is tudod, hogy nincs értelme egy ilyen párbajnak. Jelenleg nincs az a körülmény, amik között le tudnálak győzni. - jelentem ki. A hangja nem cseng hűvösen, csak zaklatottan. Egyelőre nem utasítom el a felkérést… Jobban örülnék, ha magától vonná vissza, és menne el…
De természetesen ez sem megy olyan egyszerűen, mint szeretném… Nem hagyja annyiban…
[color:e5d3= brown]- Elég gyorsan elvesztetted a határozottságod Chakna... azt hittem ennél azért valamivel akaratosabb vagy... Nem muszáj legyőznöd, de a harchoz mindenképp ragaszkodok. De szemezhetünk egymással egy darabig még, ha gondolod. - folytatja, makacskodva… Miért? Miért nem érti, hogy hagyjon, hogy egyedül akarok lenni…
-Mit akarsz ezzel? Mivel lesz jobb attól, hogy Téged megütlek? - kérdezem kissé dühösen. Ha az ütlegelés megoldaná a gondjaimat, már rég nem lennének….
-Talán semmivel... de van olyan lehetőség is, hogy hagyjuk ezt a fenébe. Ha hajlandó vagy beszélni magadtól én csupa fül vagyok. De nem fogom tűkön ülve nézni, ahogy tönkreteszed magad! - jelenti ki kicsit lfedúltabban az eddiginél.
Önkéntelenül az ajkamba harapok, miközben ökölbe szorul a kezem. Elmondhatnám… megoszthatnám vele… De semmi nem garantálja, hogy ha elmondom, nem fog gondolkodás nélkül beleugrani… Végül felsóhajtok, és elengedem ökölbeszorult kezem.
-Én pedig nem fogom hagyni hogy még több embernek essen baja miattam!-jelentem ki elhalkuló hangon. Ahogy felnézek szembe találom magamat az ellágyult tekintetével.
- Ha azt hiszed, hogy én érted nem vállalnám a kockázatot? Ha így lenne, nem jöttem volna el... Meg nem mellesleg... - beszél tompán nevetve - Az eddigi cselekedeim alapján nem érzed azt, hogy én már így is elég bajban voltam már nélküled is? Szerintem már jóval nagyobb slamasztikában voltam már, amit te bármikor is okozhatnál nekem. - kérdez, mire felsóhajtok. Nem érti… nem érti a lényeget…
-Az másféle veszély… - jegyzem meg halkan. Nem tudja hogy kezdjek bele, vagy hogy belekezdjek-e egyáltalán. Úgy ismerem, mint aki képes lenne gondolkodás nélkül nekiindulni, hogy megoldja a problémát, miközben a saját életével nem foglalkozna…
A maga pimasz mosolyával válaszol…
- Tudhatnád, hogy a hülyékre nem hatnak az ész érvek, vagy a jedi trükkök - bohóckodik… Most is bohóckodik, miközben én komolyan aggódom érte, és félek…
- És a kérés sem - jegyzem meg lemondóan, és leülök az egyik székre, pár pillanatig elgondolkodva. Igen, az a baj, hogy ismerem, és tudom, hogy tényleg nem hatják meg az ész érvek…
-Ígérd meg, hogy nem fogsz butaságot csinálni - nézek a fiú szemébe, próbálva szuggerálni, hogy csak… tegye meg…
- A kérés szokott hatni... de nem mindig. - mosolyog rám és leül a velem szembe - Nem mellesleg... én mindig butaságokat csinálok, pont ezért vagyok ilyen szerethető... hehe. - kuncog… És ezen a ponton valahogy rájövök, hogy teljesen szándékosan csinálja… Hogy oldja a feszültségemet…Vagy csak képzelem…Kicsit kevésbé zaklatottan felelek a felismerés után
-Csak... ígérd meg…- kérem lágy hangon, hogy valahogy mégiscsak kicsikarjam belőe az ígéretet.
- Megpróbálom....- bólint rá a kérésemre. Nekem ennyi elég… Valószínűleg úgysem számíthatnék többre jelenleg…
Felállok, és odasétálok mellé, hogy megmutassam az üzenetet.
-Olyasmit kezdtem bolygatni, ami veszélyes, nem csak nekem, de mindenkinek aki körülöttem van…- jegyzem meg mellé. Reménykedem, hogy talán elég lesz amit mondani készülök…Még mindig semmi. De úgy néz ki ők is érdeklődni kezdtek utánad.
- Hát... ha azt mondom, hogy ettől okosabb lettem... akkor kamuznék... - feleli. Bólintok. Tudom, ennyiből semmit nem tudott meg, apró mozdulattal jelzem, hogy folytatni akarom
-A volt vőlegényemről van szó, akit miattam öltek meg. Megkeresem a gyilkosait, hogy más ne kerülhessen ilyen helyzetbe- mondom a magam előtt összekulcsolt kezeimet bámulva. Nem izzik bennem bosszúvágy, csak tenni akarás -De ezzel felhívtam magamra a figyelmüket. Nem engedhetem, hogy más is belekeveredjen... hogy más is.. - Nem tudom befejezni… Elcsuklik a hangom.
Csak bámultam magam elé néhány pillanatig, amikor Eiki felállt mellém, és magához húzott. El kellett volna lépne… Nem kellett volna ilyen közel maradnom hozzá… Mégsem mozdultak a lábaim…
- Ne aggódj ilyen miatt... nem mellesleg... szerintem más sem tudna nyugton lenni tudván, hogy ennyi terhet cipelsz magadon. Ha ennyire félsz tőlük, majd az Unity és JL majd igazságot szolgál. Szerintem, ha Hina előkerül ő is melléd állna, ahogy Chan is biztos. És... nekem mindegy, ha addig is veled lehetek. - mosolygott rám, őszintén… Még mindig nem érti… Pedig megígérte… Megígérte…
-Ez az én ügyem, nem érted? Nem akarok mégtöbb embert belekeverni, nem akarok..- fakadok ki kissé kétségbeesve - Nem akarok még valakit elveszteni…- halkul el újra a hangom. Erre is van válasza…
- Rendben... akkor mit szólsz ehhez? Nem szólok senkinek, ahogy ígértem és leszámolok velük én magam, mert ÉN ezt akarom és nem azért, mert te elmondtad nekem. Szeretem a kihívásokat és ez elég érdekes dolognak tűnik. Ha akarsz elkísérsz, ha nem nem... De, ha vége... ígérd meg, hogy eljössz velem egy randira... amikor már nem veszélyzeti semmi a boldogságodat. - közben átölel, mintha attól minden rendbe jönne…
-Nem! Nem keveredhetsz bele! - jelentem ki határozott hangon, miközben eltolom magamtól, és felé fordulok - Nem teheted - fejezem be ijedtségtől remegő hangon… Nem keveredhet ő is miattam veszélybe… nem engedhetem… Nem hagyhatom…
Hosszú pillanatokig néz rám, majd sóhajt.
- Nehéz eset vagy...- mondja… Tudom, Eiki, tudom… - Mit vagy hajlandó megtenni azért, hogy távoltartsál a dologtól? - kérdezi. Nem próbálom megfejteni a szándékait, azonnal visszakérdezek, eltökélten
-Mi tartana távol tőle? - inkább meghalnék, minthogy a barátaim miattam
- Mit szólnál, ha ma éjszak elszórakoztatnánk egymást? - simít végig a kézfejemen - Talán téged is megnyugtat kissé - duruzsolja. Mély levegőt veszek, és hosszan nézek a fiúra. Végül a teljesen egyértelmű elutasítás helyett visszakérdezek.
- Gondolod, hogy tudnék szórakozni?
- Kitudja, lehet élveznéd. - lép ismét hozzám, és átkarolja a derekamat. - Nos? - nem… nem mondja komolyan. Ettől függetlenül én teljesen komolyan válaszolok, a fejemet elfordítva.
- Meglehet. Pár órára, ami után még inkább marna a lelkiismeret. Nem, Eiki - nézek a fiúra - Sem veled, sem magammal nem tudnám ezt megtenni. - mondjuk azt, hogy ez a teljes igazság. Na meg az, hogy nekem ez ennél sokkal bonyolultabb.
Eiki elmosolyodik, alátámasztva a feltevésemet, hogy nem gondolta komolyan. majd megdörgöli a fejemet. Minha egy tinilány lennék… Úgy viselkednék?
- Ne aggódj. Ha igent is mondtál volna, akkor se tettem volna meg. Kíváncsi voltam mennyire vagy kétségbeesett. Ha még a testedet is nekem adtad volna, akkor már nagyon nagy baj lett volna, itt bent. - magyarázza meg, hogy miért kínoz ilyenekkel, ha nem gondolja komolyan. Igaza van. Nagyon nagy bajnak kellene lennie, hogy így igent mondjak egy ilyen ajánlatra. Megnyugtató a tudat, hogy ezzel tisztában van… - Bár tény, hogy a fél karomat odaadnám, hogy együtt lehessek veled... ezt szerintem te is érzed egy ideje. De, ha kényszerből kellene ezt rád erőltetnem... akkor köszönöm szépen, akkor inkább kihagyom. Szeretlek Chakna ezt te is tudod... éppen ezért szeretném, ha velem jönnél az Unitybe, mint a vendégem, nem mint tag. Megkapod a mellettem lévő szobát, így felügyelhetlek anélkül, hogy belekeverednék a dolgaidba. Ha megígéred nekem, hogy áthívsz, ha bajban vagy, vagy csak társaságra van igényed...áthívsz... ha ezeket megígéred... akkor megesküszöm, hogy nem fogom keresni ezeket az alakokat. Mit szólsz? - folytatja, mér nem tudom hanyadszor győzködve az érzéseiről. Aprót bólintok. Tudom Eiki, sosem ezzel volt a gond… Felügyelni… tényleg ont úgy kezel, mint valami kislányt, aki nem tud magára vigyázni. Ettől függetlenül megkönnyebbülök, és gyors mozdulattal egy könnyet is kitörlök a szememből. Az első ellenkezés hamar eltűnik, hiszen rájövök, hogy ennél sokkal, de sokkal többet is megtennék azért, hogy távol tartsam az ügyektől, amibe belekevertem magam.
- Ha ez kell, hogy ne keverd bele magad... Ráér néhány nap múlva? - kérdezem, egy kézmozdulattal jelezve, hogy magyarázatot is fűznék hozzá. - Nem lenne tisztességes a céhtársaimmal szemben, ha szó nélkül költöznék egy másik céhhez - így is eleget aggódhattak miattam, és nem szeretném, hogy félreértsék az indokaimat. Viszont kelleni fog pár nap, hogy összeszedjem magam annyira, hogy eléjük álljak.
- Nekem megfelel.... de amúgy... ha bármikor fáznál éjszaka, vagy egyéb társaságra van szükséged, csak kopogj és megyek érted - felel Eiki rám kacsintva. Bolond… kötözni való bolond. Bátortalanul, tartva a kötelékektől átölelem.
- Köszönöm... Kérlek... vigyázz magadra... jó? - kérem szomorú, aggódó hangon. Ez a bolond tényleg képes mindenféle gondolkodás nélkül beleugrani bármibe, nem gondolkodva a következményeken.
- De csak, ha megígéred, hogy fogunk majd iszogatni még egyszer, majd mikor békésebb az idő. -ölel vissza jóval határozottabban nálam. Sóhajtok, ellépek, és fél kézzel, zavartan átkarolom magam.
- Lesz olyan valaha, ameddig be vagyunk ide zárva? - kérdezem szkeptikusan. Persze… nem igaz, hogy minden egyes játékban töltött nap nyugtalan volt… de egyértelműen túlsúlyban vannak azok a napok, és nem telik el elég idő közöttük, hogy teljesen megnyugodhassak.
- Ha képes vagy úgy hozzáállni, akkor talán. lép ő is odébb sóhajtva. - Viszont megígértem, szóval ideje távoznom. De ha szeretnéd szívesen itt maradok őrizni az álmod. - bohóckodik tovább. Én pedig ettől a kijelentéstől, hogy itt akar hagyni összezavarodok Lehet az alkohol is rásegít… De egyáltalán nem tudom, hogy akarom-e hogy elmenjen, vagy épp ellenkezőleg…
Mielőtt viszont túl sokat gondolkodhatnék, megszólalok.
- Nem... muszàj menned… - jegyzem meg megnyugodva, hogy legalább ezt az ígéretet ki tudtam szedni belőle, közben a menümben kikapcsolja hogy láthassák a pontos tartózkodási helyemet. Nem kell tudniuk, hogy a Unitynél fogok tölteni az estéket a közeljöbőben.
- Oh, szóval szeretnéd, hogy melletted aludjak, vagy csak a szellemes társaságomat élveznéd? - kérdezi piszkálódva.
- Vagy egyszerűen örülök hogy itt vagy, szem előtt, ahol biztos lehetek benne, hogy nem éppen hülyeséget csinálsz - felelek majdhogynem mosolyra görbülő szájjal hasonló stílusban, és visszatérő apró vidàmság-szikrával a tekintetemben. Erre a szívéhez kap meglehetősen teátrális mozdulattal és sértődöttséggel.
- Ezzel a szívemig hatoltál… - színészkedik. Belemegyek a játékba, és drámai meglepettséggel, vidáman csillogó tekintettel válaszolok.
- Azt hittem az majdnem két évvel ezelőtt megtörtént-
- Hát tudod az úgy megy, hogy én olyan vagyok mint az Incubus. Tudod a démonoknak több szívük van - Komolyságot erőltetve az arcomra elgondolkodok.
- Csábdémon lennél? - pislogok rá végül ártatlan képpel, mint akinek teljesen új az információ.
- Kiszeretnéd próbálni? - replikázik pimaszkodva.
- Én elhiszem neked, csak ironikussá teszi a helyzetet -nézek rá nevető szemekkel
- Hogy érted? - pislog rám kíváncsian
- Mert úgy tűnik te vagy aki elcsábult - mondom majdnem nevetve, huncuttá váló tekintettel. Nem tudom mi ütött belém. Talán reméltem valahol, hogy ezzel a csipkelődéssel távol tarthatom magamtól… vagy magamat tarthatom távol.
A szája elé kapja a kezét
- Jaj ne... lebuktam.... most már nem leszek képes használni a varázsom - játsza a meglepettet. Elnevetem magam. Hogy képes mindig így bolondozni?
- Na ezt már szeretem hallani. - húz fél kézzel közelebb magához és megdörgöli karomat. - Így máris sokkal jobban tetszel...- kuncog.
_________________
"Álmomban újra visszatér hozzám... Én újra, és újra próbálom elengedni... De az emléke velem marad ... mindig."
Chakna- Íjász
- Hozzászólások száma : 1320
Join date : 2016. Nov. 18.
Age : 22
Tartózkodási hely : Föld ^^
Karakterlap
Szint: 48
Indikátor: Zöld
Céh: Artes
Meet with Kagura
by Chakna Szer. Jan. 16 2019, 16:24
Bármennyire utálom bevallani, még jobban e szerint eljárni, de néha kell egy kis szünet. Egy nap regenerálódni, és kipihenni magam. Ellenben az erre szánt napokat sem töltöm tétlenül: végig járom sokadjára is az alacsonyabb szinteket, hátha felfedezek valami újat. Ez hozott Tolbanába, és ez vezetett ide, az ódon hangulatot árasztó templomba. És tényleg találtam valamit, amit ugyan újnak nem mondanék... Felhúzott szemöldökkel veszem a kezembem az ismerős pallost. Kinél láttam már...?
-Boo! - szólal meg valaki hirtelen.
Felkapom a fejem.
- Mi a... - szalad ki a számon. De nem látok senkit... Oké... ez kezd ijesztő lenni… Egy szellemjárta templom? Ez még viccnek is rossz…
- Skidi-ski pop-pop. – szólal meg megint bármi is volt az. Ezzel pedig kibillent annyira, hogy válaszoljak.
- Hogy tessék? Nem vagyok biztos benne hogy értem mit akartál mondani... – Igen, határozottan creepy… De végülis… nem ugrott még nekem, szóval talán nem kell félne… Még. Azért nem árt nem feldühíteni…
- Halld hangom halandó, mert én vagyok a hatalmas. -
- Ahha...- nézek körül elgondolkodva, de szkeptikusan. Van itt pár szobor, de hogy ilyen lényekléteznének egy játékban… Azok mobok lennének leginkább nem? Azok pedig nem szoktak beszélgetni, csak elég ritkán - Küldetést adsz, vagy csak az a feladatod, hogy rámijessz? - nem hiszek a démonokban/szellemekben/angyalokba, főleg nem Aincardban.. Ha ide programoztak egy ilyen hangot, akkor valami célja van.
- Adhatok küldit is, ha szeretnél, és magaddal viszel. Mit szólnál ahhoz, hooogy. Khm. "Elveszett a kiskutyám a 15. Szinten. A Goblinok elrabolták. Hozdd nekem vissza, és megjutalmazlak. És ha már arra jársz ölj meg 25 goblint." - válaszol. Ahha.... Szóval nem normális küldetést adó... entitás. De ami azt illeti ha ijesztgetésre lenne programozva, azt valószínűleg ügyesebben csinálná…
- És ha csak úgy magammal viszlek, akkor lehetne, hogy nem adsz ilyen küldetést? – kérdezem reménykedve. Nem hiányzanak az ehhez hasonló felesleges küldetések, amik jórészt csak időbe kerülnek, másba nem.
- Bármit gazdám. Még kívánságot is teljesítek. Nem tudom hogy, de majd megkérdem a jó öreg Robin Williams-et – csacsog tovább. Gaz-dám... Oké… Határozottan nem kell félnem.
-Értem már, te vagy a Dzsin. Amúgy ki is vagy? - kérdezem visszanyerve kicsit az egyensúlyomat ebben a társalgásban. Valószínűleg nem kell annyira vigyáznom mit kérdezek, maximum nem válaszol.
- A dzsini lánya. Nem amelyik énekel, hanem a másik -
- Hm... És a Dzsin lányának neve is van? – érdeklődöm tovább. Az az érzésem támadt, hogy nem kell mindent komolyan vennem amit mond. Komolyan… Nekem erre nincs időm…
- Több is Stranger~chan, de te jöttél előbb, te is mutatkozz be hamarabb. Addig hívj K-nak. -
-Elnézést, azt hittem egy Dzsin magától tudja a nevemet... Chakna vagyok, pillanatnyilag. – szinte ingerem lenne elégedetten vigyorogni. Nem, nem Dzsin, és el is árulta magát.
- Én tudom is, mert megnéztem a neved oldalt, de azért az illem az illem. Hívj K-channak. -
- Örvendek K-chan..- azt hiszem legalábbis… Annak mindenképpen, hogy nem valami vérmes alak…
- Üdv nálam. Volt egy lakótársam, de ő elment. A Bosst máshol szólította a kötelesség. Érezd otthon magad. -
- Lakótársad... itt? - kérdezem meglepve. Nem tudom, hogy programozott dologra gondol, vagy játékosra... utóbbi esetben érdekes figura lehet, aki ide költözik. Mintha lenne is egy ilyen ismerősöm.. Azt hiszem…
- Itt bizony. Itt laktunk. Nézz körbe nyugodtan, talán még van itt érdekesség. -
Jó a felvetés, nem árt körülnézni. A pallos viszont ebben hátráltatna, úgyhogy szépen nekidöntöm a falnak, és elindulok, hogy feltérképezzem a templomot.
Három lépés után gyanús lesz hogy elhallgatott. Gyanakodva visszalépek a palloshoz, aztán meg is fogom. maximum majd arrébb teszem, de fura a dolog… Végül is akkor szólalt meg amikor a kezembe vettem…
- El akartál hagyni?! O.o Nem tetszik a csillingelő hangom? – sopánkodott amint hozzáértem megint a palloshoz az előbbi hang. Bingó…
- Nem állt szándékomban, Nem említetted, hogy a pallos kell hozzá ,hogy beszélgethessünk. – próbálom megnyugtatni. Eszem ágában sincs még azt is a nyakamba venni, hogy szerencsétlen elszontyolodott…
- Értem én, nem kellek, oké. Akkor nem mondom el hogy juthatsz überkirály retinavédő kéziműszerhez. Hmpf – folytatja a sopánkodást… Oké… Úgy tűnik sikerült. De mi a fenéről beszél?
- A... mihez? – kérdezem és kicsit rossz érzésem támad. - Mond hogy az nem olyasmi, amivel szellemeket fogok látni -bár... lehet nem lenne az olyan rossz dolog...
- Tudod mit, megsértettél, de játszok veled. Amit keresel, egy szobával odébb van. – kezdeményez valami eszementnek hangzó játékot. Játszani... Hm... Lehet nekem is azt kellene, hogy könnyeben dűlöre jussunk...
- Mélységes alázattal esedezem bocsánatodért, hatalmas K-chan - hajlok meg színpadias mozdulattal. Egy szobával arrébb. Oké, akkor kezdjük ott a feltérképezést. Mostmár a pallossal a kezemben indulok a következő szoba felé.
- A bocsánatkérésed elfogadom, mert kegyes istennő vagyok. Jobb oldali szoba Chak-chak. -
- Hálásan köszönöm kegyességed! – hálkodok. Igazából... akár büszke is lehetnék magamra, amiért fapofával végig tudtam mondani ezeket. Na mindegy. Óvatosan benyitok az első ajtón jobbra, de mielőtt beljebb mennék, végigmustrálom a berendezést. Kellemes szoba, azt meg kell hagyni.
- Dobj d20-al, a csapdakeresésre, vagy menj be, ne a küszöbön állj. Ott van szemben. -
- És ha megkérdezném, lenne-e okom csapdától tartani, válaszolnál? – érdeklődöm, de azért oda is lépek a szemben álló fiókoshoz, és benézek a fiókokba
- Persze. – válaszol. Ezek szerint nem kell emiatt aggódnom, ugye?
Amikor kinyitom a fiókot felugrik egy menü, benne itemnevek: Fun times G string., kittykat thong, geek panties, thong of Kirito, Überkirály retinavédő kéziműszer, purple love, The Penetrator, egy üveg whiskey, Bayonetta catsuit, Seiun bugyija, Seishin törülközője, Lotte melltartója, a kezes… Brrr… És még ez is illik arra a bizonyos ismerősömre…
- Ezt keressük ugye? – bökök az "Überkirály retinavédő kéziműszer"-re... Mi a franc ez a név?... Beteg… A többi itemrpl nem Akarok tudomást venni. Nem nem… Csak rosszul láttam, félreértem, más is van ugyan ezzel a névvel…
- B-i-n-g-o. És ne szóld le a nevét, mert megharagszok. -
- Most szólj ha még kell valami. – jelzem, és közben közelebbről is
- Miért? Nem költözöl ide? Amúgy azt hittem a barátnőd ruhája érdekel majd. Ejj de nem vagy olyan mint a boss - csacsog a lány.
- Nem, teljesen egész bizto... A barátnőm? – kerekedik az a szemem. Honnan a francból tudja? - Ki ez a boss, akit emlegetsz? – próbálom a témát elterelni meg egyszerre információt is szerezni.
- Nem ő, te lökött. Ott a listában! -
- Láttam, épp azért kérdezem- Lassan kapcsoltam ugyan, de kapcsoltam mikor a ruhát említette. Félreérthető voltam…
- Nem lényeges. Pattintsd fel a napszemcsit és fordulj hátra. - kéri. Legyen legyen, ha ettől nyugodt és boldog lesz…
- De, nekem lényeges – fordulok hátra már a napszemüveggel a fejemen, fura élményre számítva… A mai napnak már úgy is olymindegy…
- A Boss, az a Boss. – sötétít fel a lány, aki szépen mosolyogva integet, majd vállat von, és fejcsóvál. Wow… Azért látom, mert felvettem ezt a szemüveget? - Nem mondhatom meg. Megígértem, hogy nem mondom meg, és az ígéret szép szó. – Sóhajtok... Sajnos ez teljesen jogos, úgyhogy nem tudok vitatkozni vele.
- Akkor legalább nyugtass meg, hogy vigyázott Seishinre és Liesere… - kérem, bár van egy erős sejtésem, hogy kiről van szó. Gyanús az a Lotte becenév… Közben lopva végigmérem a megjelenő lányt... Bevallom... Ennél váratlanabbra számítottam…
- Ő mindenkire vigyázott. – Nyugtat meg, miközben terekergeti a haját és vigyorog. Legalább volt még valaki, aki figyelt rájuk - A Boss mindenkire vigyázott. Csak elhagyták. - teszi hozzá.. Ismerem az érzést,, túl jól is… - Na de! – Tapsol egyet, engem is kirántva a kezdődő gondolatörvényből. - Készen állsz a küldetésre Chak~chan? -
-Az attól függ, mi az a küldetés. De előtte lenne egy... pár kérdésem – nézek rá a mosolygó lányra. Vidám… Szinte pofátlanul vidám…
- Na várj, akkor keresek neked tárcsamenüt. – válaszol a körmeit bámulva. Nem sokat törődöm vele, beleegyezésnek értelmezem a választ, és folytatom.
- Mit kell még tudni rólad? A pallos miatt hallak, és a napszemüveg pedig láthatóvá tesz. Van még valami? – kérdezek egyszerre többet is, de ugyan arra vonatkozólag.
- Jó kérdés! Hányas a tappancsod? - guggol le elém méregetni a lábamat.
- Idebent van annak jelentősége? – kérdezem értetlenül nézve a ténykedést. Itt a cipő pont akkora, amekkorára szükségem van, nem?
- Nagyon is sok. Nem akarom, hogy kinyújtsd nekem! – néz fel - Van a házban egy pár csizmi. Ők a szuper király harci eszközeim. Meg fogod ismerni. – ad újabb instrukciót. A kérdésemre tulajdonképpen nem válaszolt kielégítően, de legalább tudom, hogy van még amit nem tudok.
- Értem... És mit csinál ez a pár csízma? – igyekszem újabb kérdéssel minél többet megtudni, mielőtt beleugrok valamibe... Nem rajongok a meglepetésekért…
- Vedd fel és megtudod. Vagy ha van identifikáló tekercsed, akkor olvasd fel neki. – javasolja. Oké.. Szóval találjam ki magam…
- Ha szeretnéd, hogy segítsek, igazán segíthetnél ennyit te is... De legyen. Akkor a csizma. Ennyi? - válaszolok kicsit irritáltan. Ráérek még faggatni végülis…
- Én segítek, elmondom, hogy kint a nagyteremben találod. De mi a móka és a kacagás, meg főleg hogy lesz meg az 1000 szavas élmény, ha nem játszunk egy kicsit, nem igaz? – replikázik, amire csak nagy pislogással tudok válaszolni. Miről beszél ez? De…Rendben... Értem... Játszani akar... Legyen... Talán nem halok bele egy kis kutakodásba, és kísérletezésbe.... Talán. Utána megyek, és közben megnézem magamnak a helyet. Jó hosszú időbe telne itt megtalálni valamit, ha nem tudnám hol keressem...
A lány végül egy falra akasztott sarkantyús csízmára mutat lehajtott fejjel. Szuper király harci eszközök… Azt hiszem nem ártana itt megszoknom az agyament item neveket…
- Szép darab - jegyzem meg elismerően. Tetszetős pár csizma az biztos. Már csak az kell, hogy biztonságos is legyen... - Ugye azt mondod vegyem fel? – folytatom lemondó sóhajjal.
- Vedd Chak fel! – erősít meg, mire megcsóválom a fejemet. Nem tudom mire számítsak, de az eddigiekből kiindulva nem fog a fejemre omlani a plafon, úgyhogy azért bizakodva huppanok le, leveszem a szandálomat, és belebújok a csizmába. A procedúrát széles vigyorral és csillogó szemmel nézi, és amint mindkettő rajtam van, lovaglóülésben elhelyezkedik az ölemben. És.. Van súlya…
- Ne hagyj el Chakcsi. A Boss nem hagyott el soha, te se tedd. – Utasíít, mintha valami… szolga? Társ? Barát? Nem tudom megállapítani a hangneméből. Egy pár másodpercig elfelejtek levegőt venni... Uram atyám…
- Mi vagy te? – kérdezem táranyílt, meglepett szemekkel, félelem, vagy rosszallás nélkül. Komolyan. Mi a fene?
- Örülök, hogy megkérdezted, mert elég lassan jutottunk ide. – Kel fel mosolyogva, és nyújtja a kezét. - Kagura vagyok Chak~chan. De te hívhatsz Kagu-tannak, Kagu-nyannak, Kagucinak, Kagura kami-samának vagy Chak K-channak. Én fogok neked segíteni, hogy kitörj a Mátrixból. Én leszek Morpheus, te pedig Neo. Csak én fehér vagyok és szőke, nem fekete és kopasz, de majd túllépsz rajta. – mondja nagyjából egyszuszra.. Lassabban, kérlek…
- Örvendek, Kagura... – felelem automatikusan. Az agyam kicsit elakadt annál a résznél, hogy nem tudja felfogni, hogy jön össze a szőke lány azzal, amit ez a három tárgy csinált
- Én is örvendek! Chak-chak-chak-chak-chak unc-unc-unc wubwubwub Merre megyünk? Biztos nem költözöl ide? Szép hely ez. – unszol megint a költözésre.
-Szép, csak kicsit messze van. Márpedig én szeretnék végre kijutni innen, úgyhogy közel lakom a tűzvonalhoz amennyire lehet. – válaszolok határozottan. Az első szint mindentől messze van.
- Frontérzékeny vagy? – mosolyog szinte fülig érő szájjal.
- Erőteljesen -
- Ismered Supergirlt? - kérdezte
- Attól függ, az kicsoda? -
- Tudod, szőke, kékben van, kardot forgat és valami nagy fejes. Boss mindig emlegette. De mindegy. Ígértem neked egy küldit Chak-chak
- Hinari...- bólintok - Igen, ismerem… -
- Majd lesz neki egy üzenetem. No de küldi, mert JK vagy, azok meg nem maradhatnak küldi nélkül. Szóval akkor itt a küldetésed. Nagyon régóta szeretnék egy cápát. Szerezzünk nekem egy cápát! – jelenti ki lelkesen.
- És ennek a küldetésnek van időkorlátja? - nem hagynék ott csapot-papot napokra, vagy hetekre, ameddig kerül egy cápa...
- Nincs, ha szerzel. Chak legyen cápa. Hiányzik a halucim. – szipog drámaian.
- Megegyeztünk – nyújtom felé a kezem - Mindenképpen szerzek neked egy cápát. Vagy egy konkrét cápát kellene keresni?
- Nagyszerű! – ráz kezet - De ha most azt mondom, hogy van egy 5 tonnás cápám, akit szeretek, és az én háziállatom, akkor vajon mi történik? Egyáltalán emlékszik még valaki az én cápámra ezen az oldalon? Senki nem játszik már, aki még akkor nyomta, mikor cápáztam. Na mindegy -
- Akkor az történik, hogy azt fogom keresni, bár biztos, hogy hosszabb ideig tart...- vonok vállat. Nem nagy dolog, ha nem sürgős.
- Addig hozzád csapódok. Csak sűrűn és sokat dörzsöld a pallost, és semmi baj nem lesz. -
- Nem ígérem, hogy állandóan a kezemben lesz... Íjász vagyok, akadályozna, de amilyen gyakran lehet előveszem... -
- Az nem baj, sokat sebez, lődd ki. Vagy várj, megkérdem! STREAAAA! A Hentest ki lehet lőni íjból? És most megvárjuk a választ. -
- Nem tűnik jó ötletnek, de egyszer kipróbálhatjuk -
- Majd egyszer, mikor épp nagyon ideges leszel.Viszont, markolj fel mindent, ami neked kell, és menjünk szerintem. Mozgásra vágyok. – int a fejével a szoba felé amerről jöttünk, meg az arra lévő folyosó felé.
- Megköti hogy merre járhatsz, hogy a holmik amiket mutattál hol vannak? – Csak hogy biztos legyen… Nem akarnám hogy emiatt korlátozva legyen…
- Nem vagyok én beton, hogy megkössön bármi.- jelenti ki. Megnyugodva bólintok. Rendben. Gyorsan átkutatom a szobát, Engedélyt kaptam rá, így néhány hasznosnak tűnő apróságot összeszedek.
- Mehetünk. – jelentem ki, és elindulok a jelzett irányba.
- Mindened megvan? – kérdez, gondolom hogy biztosra menjen.
- Aminek talán hasznát vehetem, azt összeszedtem... Mondjuk... Lehet kialakítok itt egy bázist, ahol pihenhetek... - töprengek el. Nem árt, ha az embernek több hely is rendelkezésére áll, ahova mehet.
- Jól teszed Chak-chak. Hozod a törcsit? – kérdezi hirtelen, a semmiből.
- Nekem nincs rá szükségem, de ha neked fontos, akkor elhozhatom. – kérdezek vissza meglepetten.
- Nekem nem fontos – válaszol. Nem értem.. Akkor miért kérdezte?
- Akkor jó lesz az itteni használatra, ha erre vetődünk -
- Az is igaz, hogy ha nincs törcsi, nincs mit bedobni – folytatja az eszmefuttatást.
- Kapsz egyet tőlem, amit bedobhatsz - vágom rá fejcsóválva.
- Kell a francnak. – tiltakozik.
- Ha nem hát nem – vonok vállat, és kilépek a teremből. Ennyi elég volt mára a fura dolgokból…
-Boo! - szólal meg valaki hirtelen.
Felkapom a fejem.
- Mi a... - szalad ki a számon. De nem látok senkit... Oké... ez kezd ijesztő lenni… Egy szellemjárta templom? Ez még viccnek is rossz…
- Skidi-ski pop-pop. – szólal meg megint bármi is volt az. Ezzel pedig kibillent annyira, hogy válaszoljak.
- Hogy tessék? Nem vagyok biztos benne hogy értem mit akartál mondani... – Igen, határozottan creepy… De végülis… nem ugrott még nekem, szóval talán nem kell félne… Még. Azért nem árt nem feldühíteni…
- Halld hangom halandó, mert én vagyok a hatalmas. -
- Ahha...- nézek körül elgondolkodva, de szkeptikusan. Van itt pár szobor, de hogy ilyen lényekléteznének egy játékban… Azok mobok lennének leginkább nem? Azok pedig nem szoktak beszélgetni, csak elég ritkán - Küldetést adsz, vagy csak az a feladatod, hogy rámijessz? - nem hiszek a démonokban/szellemekben/angyalokba, főleg nem Aincardban.. Ha ide programoztak egy ilyen hangot, akkor valami célja van.
- Adhatok küldit is, ha szeretnél, és magaddal viszel. Mit szólnál ahhoz, hooogy. Khm. "Elveszett a kiskutyám a 15. Szinten. A Goblinok elrabolták. Hozdd nekem vissza, és megjutalmazlak. És ha már arra jársz ölj meg 25 goblint." - válaszol. Ahha.... Szóval nem normális küldetést adó... entitás. De ami azt illeti ha ijesztgetésre lenne programozva, azt valószínűleg ügyesebben csinálná…
- És ha csak úgy magammal viszlek, akkor lehetne, hogy nem adsz ilyen küldetést? – kérdezem reménykedve. Nem hiányzanak az ehhez hasonló felesleges küldetések, amik jórészt csak időbe kerülnek, másba nem.
- Bármit gazdám. Még kívánságot is teljesítek. Nem tudom hogy, de majd megkérdem a jó öreg Robin Williams-et – csacsog tovább. Gaz-dám... Oké… Határozottan nem kell félnem.
-Értem már, te vagy a Dzsin. Amúgy ki is vagy? - kérdezem visszanyerve kicsit az egyensúlyomat ebben a társalgásban. Valószínűleg nem kell annyira vigyáznom mit kérdezek, maximum nem válaszol.
- A dzsini lánya. Nem amelyik énekel, hanem a másik -
- Hm... És a Dzsin lányának neve is van? – érdeklődöm tovább. Az az érzésem támadt, hogy nem kell mindent komolyan vennem amit mond. Komolyan… Nekem erre nincs időm…
- Több is Stranger~chan, de te jöttél előbb, te is mutatkozz be hamarabb. Addig hívj K-nak. -
-Elnézést, azt hittem egy Dzsin magától tudja a nevemet... Chakna vagyok, pillanatnyilag. – szinte ingerem lenne elégedetten vigyorogni. Nem, nem Dzsin, és el is árulta magát.
- Én tudom is, mert megnéztem a neved oldalt, de azért az illem az illem. Hívj K-channak. -
- Örvendek K-chan..- azt hiszem legalábbis… Annak mindenképpen, hogy nem valami vérmes alak…
- Üdv nálam. Volt egy lakótársam, de ő elment. A Bosst máshol szólította a kötelesség. Érezd otthon magad. -
- Lakótársad... itt? - kérdezem meglepve. Nem tudom, hogy programozott dologra gondol, vagy játékosra... utóbbi esetben érdekes figura lehet, aki ide költözik. Mintha lenne is egy ilyen ismerősöm.. Azt hiszem…
- Itt bizony. Itt laktunk. Nézz körbe nyugodtan, talán még van itt érdekesség. -
Jó a felvetés, nem árt körülnézni. A pallos viszont ebben hátráltatna, úgyhogy szépen nekidöntöm a falnak, és elindulok, hogy feltérképezzem a templomot.
Három lépés után gyanús lesz hogy elhallgatott. Gyanakodva visszalépek a palloshoz, aztán meg is fogom. maximum majd arrébb teszem, de fura a dolog… Végül is akkor szólalt meg amikor a kezembe vettem…
- El akartál hagyni?! O.o Nem tetszik a csillingelő hangom? – sopánkodott amint hozzáértem megint a palloshoz az előbbi hang. Bingó…
- Nem állt szándékomban, Nem említetted, hogy a pallos kell hozzá ,hogy beszélgethessünk. – próbálom megnyugtatni. Eszem ágában sincs még azt is a nyakamba venni, hogy szerencsétlen elszontyolodott…
- Értem én, nem kellek, oké. Akkor nem mondom el hogy juthatsz überkirály retinavédő kéziműszerhez. Hmpf – folytatja a sopánkodást… Oké… Úgy tűnik sikerült. De mi a fenéről beszél?
- A... mihez? – kérdezem és kicsit rossz érzésem támad. - Mond hogy az nem olyasmi, amivel szellemeket fogok látni -bár... lehet nem lenne az olyan rossz dolog...
- Tudod mit, megsértettél, de játszok veled. Amit keresel, egy szobával odébb van. – kezdeményez valami eszementnek hangzó játékot. Játszani... Hm... Lehet nekem is azt kellene, hogy könnyeben dűlöre jussunk...
- Mélységes alázattal esedezem bocsánatodért, hatalmas K-chan - hajlok meg színpadias mozdulattal. Egy szobával arrébb. Oké, akkor kezdjük ott a feltérképezést. Mostmár a pallossal a kezemben indulok a következő szoba felé.
- A bocsánatkérésed elfogadom, mert kegyes istennő vagyok. Jobb oldali szoba Chak-chak. -
- Hálásan köszönöm kegyességed! – hálkodok. Igazából... akár büszke is lehetnék magamra, amiért fapofával végig tudtam mondani ezeket. Na mindegy. Óvatosan benyitok az első ajtón jobbra, de mielőtt beljebb mennék, végigmustrálom a berendezést. Kellemes szoba, azt meg kell hagyni.
- Dobj d20-al, a csapdakeresésre, vagy menj be, ne a küszöbön állj. Ott van szemben. -
- És ha megkérdezném, lenne-e okom csapdától tartani, válaszolnál? – érdeklődöm, de azért oda is lépek a szemben álló fiókoshoz, és benézek a fiókokba
- Persze. – válaszol. Ezek szerint nem kell emiatt aggódnom, ugye?
Amikor kinyitom a fiókot felugrik egy menü, benne itemnevek: Fun times G string., kittykat thong, geek panties, thong of Kirito, Überkirály retinavédő kéziműszer, purple love, The Penetrator, egy üveg whiskey, Bayonetta catsuit, Seiun bugyija, Seishin törülközője, Lotte melltartója, a kezes… Brrr… És még ez is illik arra a bizonyos ismerősömre…
- Ezt keressük ugye? – bökök az "Überkirály retinavédő kéziműszer"-re... Mi a franc ez a név?... Beteg… A többi itemrpl nem Akarok tudomást venni. Nem nem… Csak rosszul láttam, félreértem, más is van ugyan ezzel a névvel…
- B-i-n-g-o. És ne szóld le a nevét, mert megharagszok. -
- Most szólj ha még kell valami. – jelzem, és közben közelebbről is
- Miért? Nem költözöl ide? Amúgy azt hittem a barátnőd ruhája érdekel majd. Ejj de nem vagy olyan mint a boss - csacsog a lány.
- Nem, teljesen egész bizto... A barátnőm? – kerekedik az a szemem. Honnan a francból tudja? - Ki ez a boss, akit emlegetsz? – próbálom a témát elterelni meg egyszerre információt is szerezni.
- Nem ő, te lökött. Ott a listában! -
- Láttam, épp azért kérdezem- Lassan kapcsoltam ugyan, de kapcsoltam mikor a ruhát említette. Félreérthető voltam…
- Nem lényeges. Pattintsd fel a napszemcsit és fordulj hátra. - kéri. Legyen legyen, ha ettől nyugodt és boldog lesz…
- De, nekem lényeges – fordulok hátra már a napszemüveggel a fejemen, fura élményre számítva… A mai napnak már úgy is olymindegy…
- A Boss, az a Boss. – sötétít fel a lány, aki szépen mosolyogva integet, majd vállat von, és fejcsóvál. Wow… Azért látom, mert felvettem ezt a szemüveget? - Nem mondhatom meg. Megígértem, hogy nem mondom meg, és az ígéret szép szó. – Sóhajtok... Sajnos ez teljesen jogos, úgyhogy nem tudok vitatkozni vele.
- Akkor legalább nyugtass meg, hogy vigyázott Seishinre és Liesere… - kérem, bár van egy erős sejtésem, hogy kiről van szó. Gyanús az a Lotte becenév… Közben lopva végigmérem a megjelenő lányt... Bevallom... Ennél váratlanabbra számítottam…
- Ő mindenkire vigyázott. – Nyugtat meg, miközben terekergeti a haját és vigyorog. Legalább volt még valaki, aki figyelt rájuk - A Boss mindenkire vigyázott. Csak elhagyták. - teszi hozzá.. Ismerem az érzést,, túl jól is… - Na de! – Tapsol egyet, engem is kirántva a kezdődő gondolatörvényből. - Készen állsz a küldetésre Chak~chan? -
-Az attól függ, mi az a küldetés. De előtte lenne egy... pár kérdésem – nézek rá a mosolygó lányra. Vidám… Szinte pofátlanul vidám…
- Na várj, akkor keresek neked tárcsamenüt. – válaszol a körmeit bámulva. Nem sokat törődöm vele, beleegyezésnek értelmezem a választ, és folytatom.
- Mit kell még tudni rólad? A pallos miatt hallak, és a napszemüveg pedig láthatóvá tesz. Van még valami? – kérdezek egyszerre többet is, de ugyan arra vonatkozólag.
- Jó kérdés! Hányas a tappancsod? - guggol le elém méregetni a lábamat.
- Idebent van annak jelentősége? – kérdezem értetlenül nézve a ténykedést. Itt a cipő pont akkora, amekkorára szükségem van, nem?
- Nagyon is sok. Nem akarom, hogy kinyújtsd nekem! – néz fel - Van a házban egy pár csizmi. Ők a szuper király harci eszközeim. Meg fogod ismerni. – ad újabb instrukciót. A kérdésemre tulajdonképpen nem válaszolt kielégítően, de legalább tudom, hogy van még amit nem tudok.
- Értem... És mit csinál ez a pár csízma? – igyekszem újabb kérdéssel minél többet megtudni, mielőtt beleugrok valamibe... Nem rajongok a meglepetésekért…
- Vedd fel és megtudod. Vagy ha van identifikáló tekercsed, akkor olvasd fel neki. – javasolja. Oké.. Szóval találjam ki magam…
- Ha szeretnéd, hogy segítsek, igazán segíthetnél ennyit te is... De legyen. Akkor a csizma. Ennyi? - válaszolok kicsit irritáltan. Ráérek még faggatni végülis…
- Én segítek, elmondom, hogy kint a nagyteremben találod. De mi a móka és a kacagás, meg főleg hogy lesz meg az 1000 szavas élmény, ha nem játszunk egy kicsit, nem igaz? – replikázik, amire csak nagy pislogással tudok válaszolni. Miről beszél ez? De…Rendben... Értem... Játszani akar... Legyen... Talán nem halok bele egy kis kutakodásba, és kísérletezésbe.... Talán. Utána megyek, és közben megnézem magamnak a helyet. Jó hosszú időbe telne itt megtalálni valamit, ha nem tudnám hol keressem...
A lány végül egy falra akasztott sarkantyús csízmára mutat lehajtott fejjel. Szuper király harci eszközök… Azt hiszem nem ártana itt megszoknom az agyament item neveket…
- Szép darab - jegyzem meg elismerően. Tetszetős pár csizma az biztos. Már csak az kell, hogy biztonságos is legyen... - Ugye azt mondod vegyem fel? – folytatom lemondó sóhajjal.
- Vedd Chak fel! – erősít meg, mire megcsóválom a fejemet. Nem tudom mire számítsak, de az eddigiekből kiindulva nem fog a fejemre omlani a plafon, úgyhogy azért bizakodva huppanok le, leveszem a szandálomat, és belebújok a csizmába. A procedúrát széles vigyorral és csillogó szemmel nézi, és amint mindkettő rajtam van, lovaglóülésben elhelyezkedik az ölemben. És.. Van súlya…
- Ne hagyj el Chakcsi. A Boss nem hagyott el soha, te se tedd. – Utasíít, mintha valami… szolga? Társ? Barát? Nem tudom megállapítani a hangneméből. Egy pár másodpercig elfelejtek levegőt venni... Uram atyám…
- Mi vagy te? – kérdezem táranyílt, meglepett szemekkel, félelem, vagy rosszallás nélkül. Komolyan. Mi a fene?
- Örülök, hogy megkérdezted, mert elég lassan jutottunk ide. – Kel fel mosolyogva, és nyújtja a kezét. - Kagura vagyok Chak~chan. De te hívhatsz Kagu-tannak, Kagu-nyannak, Kagucinak, Kagura kami-samának vagy Chak K-channak. Én fogok neked segíteni, hogy kitörj a Mátrixból. Én leszek Morpheus, te pedig Neo. Csak én fehér vagyok és szőke, nem fekete és kopasz, de majd túllépsz rajta. – mondja nagyjából egyszuszra.. Lassabban, kérlek…
- Örvendek, Kagura... – felelem automatikusan. Az agyam kicsit elakadt annál a résznél, hogy nem tudja felfogni, hogy jön össze a szőke lány azzal, amit ez a három tárgy csinált
- Én is örvendek! Chak-chak-chak-chak-chak unc-unc-unc wubwubwub Merre megyünk? Biztos nem költözöl ide? Szép hely ez. – unszol megint a költözésre.
-Szép, csak kicsit messze van. Márpedig én szeretnék végre kijutni innen, úgyhogy közel lakom a tűzvonalhoz amennyire lehet. – válaszolok határozottan. Az első szint mindentől messze van.
- Frontérzékeny vagy? – mosolyog szinte fülig érő szájjal.
- Erőteljesen -
- Ismered Supergirlt? - kérdezte
- Attól függ, az kicsoda? -
- Tudod, szőke, kékben van, kardot forgat és valami nagy fejes. Boss mindig emlegette. De mindegy. Ígértem neked egy küldit Chak-chak
- Hinari...- bólintok - Igen, ismerem… -
- Majd lesz neki egy üzenetem. No de küldi, mert JK vagy, azok meg nem maradhatnak küldi nélkül. Szóval akkor itt a küldetésed. Nagyon régóta szeretnék egy cápát. Szerezzünk nekem egy cápát! – jelenti ki lelkesen.
- És ennek a küldetésnek van időkorlátja? - nem hagynék ott csapot-papot napokra, vagy hetekre, ameddig kerül egy cápa...
- Nincs, ha szerzel. Chak legyen cápa. Hiányzik a halucim. – szipog drámaian.
- Megegyeztünk – nyújtom felé a kezem - Mindenképpen szerzek neked egy cápát. Vagy egy konkrét cápát kellene keresni?
- Nagyszerű! – ráz kezet - De ha most azt mondom, hogy van egy 5 tonnás cápám, akit szeretek, és az én háziállatom, akkor vajon mi történik? Egyáltalán emlékszik még valaki az én cápámra ezen az oldalon? Senki nem játszik már, aki még akkor nyomta, mikor cápáztam. Na mindegy -
- Akkor az történik, hogy azt fogom keresni, bár biztos, hogy hosszabb ideig tart...- vonok vállat. Nem nagy dolog, ha nem sürgős.
- Addig hozzád csapódok. Csak sűrűn és sokat dörzsöld a pallost, és semmi baj nem lesz. -
- Nem ígérem, hogy állandóan a kezemben lesz... Íjász vagyok, akadályozna, de amilyen gyakran lehet előveszem... -
- Az nem baj, sokat sebez, lődd ki. Vagy várj, megkérdem! STREAAAA! A Hentest ki lehet lőni íjból? És most megvárjuk a választ. -
- Nem tűnik jó ötletnek, de egyszer kipróbálhatjuk -
- Majd egyszer, mikor épp nagyon ideges leszel.Viszont, markolj fel mindent, ami neked kell, és menjünk szerintem. Mozgásra vágyok. – int a fejével a szoba felé amerről jöttünk, meg az arra lévő folyosó felé.
- Megköti hogy merre járhatsz, hogy a holmik amiket mutattál hol vannak? – Csak hogy biztos legyen… Nem akarnám hogy emiatt korlátozva legyen…
- Nem vagyok én beton, hogy megkössön bármi.- jelenti ki. Megnyugodva bólintok. Rendben. Gyorsan átkutatom a szobát, Engedélyt kaptam rá, így néhány hasznosnak tűnő apróságot összeszedek.
- Mehetünk. – jelentem ki, és elindulok a jelzett irányba.
- Mindened megvan? – kérdez, gondolom hogy biztosra menjen.
- Aminek talán hasznát vehetem, azt összeszedtem... Mondjuk... Lehet kialakítok itt egy bázist, ahol pihenhetek... - töprengek el. Nem árt, ha az embernek több hely is rendelkezésére áll, ahova mehet.
- Jól teszed Chak-chak. Hozod a törcsit? – kérdezi hirtelen, a semmiből.
- Nekem nincs rá szükségem, de ha neked fontos, akkor elhozhatom. – kérdezek vissza meglepetten.
- Nekem nem fontos – válaszol. Nem értem.. Akkor miért kérdezte?
- Akkor jó lesz az itteni használatra, ha erre vetődünk -
- Az is igaz, hogy ha nincs törcsi, nincs mit bedobni – folytatja az eszmefuttatást.
- Kapsz egyet tőlem, amit bedobhatsz - vágom rá fejcsóválva.
- Kell a francnak. – tiltakozik.
- Ha nem hát nem – vonok vállat, és kilépek a teremből. Ennyi elég volt mára a fura dolgokból…
_________________
"Álmomban újra visszatér hozzám... Én újra, és újra próbálom elengedni... De az emléke velem marad ... mindig."
Chakna- Íjász
- Hozzászólások száma : 1320
Join date : 2016. Nov. 18.
Age : 22
Tartózkodási hely : Föld ^^
Karakterlap
Szint: 48
Indikátor: Zöld
Céh: Artes
Grimm mesék
by Chakna Kedd Jún. 30 2020, 11:34
Sok időbe telt, míg végül sikerült összehozni a találkozót Joellel. Reménykedve érkeztem oda. Talán túlságosan is nagy reményekkel. Arra számítottam, hogy ez a találkozás majd segít elvarrni az utolsó szálakat is, amik még nem engedték, hogy túllépjek a belépésem után történteken.
Egy félreeső, de kellemes teázóban találkoztunk. Állítólag Takashi szerette ezt a helyet, és belépve az ajtón, nem kételkedtem, hogy ez igaz.
Úgy terveztem, korábban érkezek a férfinál, hogy felmérjem a terepet, és biztos lehessek benne, nem csapdába sétálok. A terep felmérése viszont végül oda futott ki, hogy az egyik asztaltól épp elég feltűnően mosolygott rám egy rég látott alak…
Elsőre dühös lettem, de hamar be kellett látnom, hogy sajnos valószínűleg ez volt a lehető legészszerűbb megoldás Joel részéről. Én rájövök a dologra, mások viszont valószínűleg rég elfelejtették azt az arcot.
- Szép napunk van. - ültem le a férfival szemközti székre.Egy félreeső, de kellemes teázóban találkoztunk. Állítólag Takashi szerette ezt a helyet, és belépve az ajtón, nem kételkedtem, hogy ez igaz.
Úgy terveztem, korábban érkezek a férfinál, hogy felmérjem a terepet, és biztos lehessek benne, nem csapdába sétálok. A terep felmérése viszont végül oda futott ki, hogy az egyik asztaltól épp elég feltűnően mosolygott rám egy rég látott alak…
Elsőre dühös lettem, de hamar be kellett látnom, hogy sajnos valószínűleg ez volt a lehető legészszerűbb megoldás Joel részéről. Én rájövök a dologra, mások viszont valószínűleg rég elfelejtették azt az arcot.
- Valóban, gyönyörű - mosolygott vissza, és egy pillanatra egészen biztosra vettem, hogy szándékosan szórakozik velem.
- Hagyjuk az ízléstelen vicceket, rendben? - forgattam a szemem ingerülten, mire elvigyorodott, és vállat vont.
- Igen, említette, hogy nem vagy túl rugalmas a tréfálkozásban - közölte, ezzel megadva nekem a lehetőséget, hogy lecsapjak a témára.
- Mesélj róla, kérlek - dőltem kissé hátra, az ingerültségem pedig elszállt.
- Nem szereted húzni az időt, mi? - nevetett fel a férfi, de nem játszott tovább az idegeimmel.
***
- Azt hiszem a legjobb, ha az elején kezdem. Mint tudod, bétatesztelőként érkezett a játékba. Én már csak a végefelé kaptam lehetőséget, és néhány nappal a start előtt ismertem meg. Nagyjából mindent ő magyarázott el, és végül Kayaba bejelentése után megkért, hogy segítsek neki minél több szerencsétlent megmenteni a felfordulásban. Sokan voltak, akik akkor léptek be, és még fogalmuk sem volt, hogy működnek a dolgok Aincardban. Többek között a fogadott lányom, akit az istenek kegye folytán sokakkal ellentétben sikerült megmentenünk. Tudod, hamar rá kellett jönnünk, hogy nem a játék, és a világ a legnagyobb ellenségünk, hanem azok a játékosok, akik úgy akarják biztosítani a túlélésüket, hogy másokat kirabolnak, sok esetben nem törődve senki életével.
Közöttünk is volt olyan, aki ilyen irányba kezdett sodródni, de a vezetőnk sosem engedte, hogy tényleg elinduljunk ezen a lejtőn.
Csodálatosan hangzik ugye? Közben sokat beszélgettünk, és szinte nem telt el úgy nap, hogy ne említett volna téged. Néha a saját hülyeségét átkozva, hogy magadra hagyott, és aggodalmat meg fájdalmat okozott. Máskor meg reménykedve, hogy vársz rá, és te leszel az első akit meglát, ha egyszer kinyitja a szemét odakint. Tulajdonképpen végig ezért harcolt, hogy minél előbb kijuthasson hozzád.
Az idill viszont körülbelül másfél évig tarthatott csak. Hiába mondtuk annak a mamlasznak, hogy a közben viszonylag nagyra nőtt csoport vezetőjeként rettentő óvatosnak kellene lennie, mert könnyen célpont válhat belőle már csak a maximális szintje miatt is… Ő csak közölte, hogy nem tudna a szemedbe nézni, ha nem tenne meg mindent, hogy akit csak lehet, kijuttasson magával együtt. Végül beletenyerelt egy csapdába. Néhányaknak szúrta a szemét, hogy a könnyű célpontokat mindig a védelmébe veszik a Remény Hírnökei, és legtöbbször nem tudják többé egyedül megtámadni ezeket a gyengébb játékosokat, akik a csoportban viszont napról napra jobban képessé váltak megállni a saját lábukon is. Nos… úgy gondolták, hogy vörös indikátorral nem fogja tudni tovább folytatni, és hamar felfigyelnek rá azok, akik vörösökre vadásznak…
Közöttünk is volt olyan, aki ilyen irányba kezdett sodródni, de a vezetőnk sosem engedte, hogy tényleg elinduljunk ezen a lejtőn.
Csodálatosan hangzik ugye? Közben sokat beszélgettünk, és szinte nem telt el úgy nap, hogy ne említett volna téged. Néha a saját hülyeségét átkozva, hogy magadra hagyott, és aggodalmat meg fájdalmat okozott. Máskor meg reménykedve, hogy vársz rá, és te leszel az első akit meglát, ha egyszer kinyitja a szemét odakint. Tulajdonképpen végig ezért harcolt, hogy minél előbb kijuthasson hozzád.
Az idill viszont körülbelül másfél évig tarthatott csak. Hiába mondtuk annak a mamlasznak, hogy a közben viszonylag nagyra nőtt csoport vezetőjeként rettentő óvatosnak kellene lennie, mert könnyen célpont válhat belőle már csak a maximális szintje miatt is… Ő csak közölte, hogy nem tudna a szemedbe nézni, ha nem tenne meg mindent, hogy akit csak lehet, kijuttasson magával együtt. Végül beletenyerelt egy csapdába. Néhányaknak szúrta a szemét, hogy a könnyű célpontokat mindig a védelmébe veszik a Remény Hírnökei, és legtöbbször nem tudják többé egyedül megtámadni ezeket a gyengébb játékosokat, akik a csoportban viszont napról napra jobban képessé váltak megállni a saját lábukon is. Nos… úgy gondolták, hogy vörös indikátorral nem fogja tudni tovább folytatni, és hamar felfigyelnek rá azok, akik vörösökre vadásznak…
Ezt ő is tudta, éppen ezért többet nem tért vissza a céhházba. Átadta a vezetést nekem, és az árnyékból segített tovább, megfogadva végre a tanácsomat, hogy legyen nagyon óvatos.
Ez egy évig elviselhető rendszernek bizonyult, és mégtöbb játékost sikerült felvérteznünk, hogy képesek legyenek megvédeni magukat, ha arra került a sor. Ekkor érkeztél meg te, és kezdtél kérdezősködni felőle, sajnos mit sem sejtve a helyzetről. Az a bolond pedig megfeledkezett az óvatosságról. Ha igaz amit rólad mesélt, azt hiszed, hogy a te hibád, pedig az a nyomorult mindenképpen megtalálta volna a módját, hogy némi felszerelésért kiadja az ellenségeinek, akik kaptak az alkalmon, hogy büntetlenül bosszút állhatnak a vörös vezéren.
Én pedig ezután attól tartva, hogy nem elégszenek meg ennyivel, felosztlattam a hivatalos céhet, és amolyan alvilági csoportként működtettem tovább az általa felépített rendszert. -
***
Csendben hallgattam végig a történetet. Többször elmosolyodva. Igen, ez Takashira vallott… Ebben nagyon hasonlított hozzám, és talán éppen ezért volt nagy szükségünk egymásra, hiszen magunkra egyszerűen sosem vigyáztunk. Megtettük egymás helyett is.
- Mond… Boldog volt? - kérdeztem elbámulva az ablak felé.
- Többnyire. Azt az elvet követte, hogy ha kesereg...-
- Akkor nem jut soha előre - fejeztem be az ezerszer hallott mondatot elkomorult tekintettel. Miért felejtettem ezt el
- Szerintem azt akarná, hogy te is így élj. - jegyezte meg a férfi. Az ő arcával…az ő hangján. Ez gonosz volt… De talán szükségem volt rá, hogy így halljam kimondva.
- Aggódtunk ám érted a srácokkal. Nem akartunk belekeverni a magunk ügyeibe, egész biztos a sírból is visszatért volna, ha bajba keverünk… De sokáig úgy tűnt, meg kellene védenünk. Főleg ezzel a névvel, amit az árulás óta ismerhettek olyanok, akik elég elvetemültek egy halott ellen is bosszút esküdni. - jegyezte meg az eddiginél sokkal komolyabban Joel.
- Hosszú időbe telt, de megtaláltam a helyem, ahol talán kicsit máshogy, de én is folytathatom, amit elkezdett. Vigyázok akire csak lehet. - válaszoltam, igyekezve sugallni, hogy már feleslege az aggodalom.
- Köztük magadra is? - kérdezett vissza, pont azt az arckifejezést mutatva, amit Takashi mindig, amikor a saját érdekeimről megfeledkeztem. Túl sokat mesélt neki rólam…
- Ez legyen az én dolgom. Sokmindenki van, akit meg szeretnék védeni, úgyhogy ne aggódj, nem engedhetem meg magamnak az óvatlanságot. - válaszoltam hűvösen. Kezdett sok lenni, hogy ez az arc legyen előttem.
- Azért csak szólj nyugodtan, ha kell néhány segítő kéz - mosolyodott el, látszólag elfogadva a kimondatlan kérésemet
- És fordítva is, amíg életek védelméről van szó - bólintottam. Ezzel megállapodtunk, és a tea elkortyolgatása mellett váltott további néhány mondat után a volt céh helyzetéről, és az Artes körülményeiről, meglepően felszabadultan hagytam el a teázót. Takashinak jó élete volt, és úgy fest, hűséges barátai. Boldoggá tett, hogy nem szerencsétlenül halt meg. És valóban, ezzel sikerült elvarrnom a szálakat, és valamiféle békét találnom. Tovább vihetem a munkáját, és nem vagyok ebben egyedül.
- Mond… Boldog volt? - kérdeztem elbámulva az ablak felé.
- Többnyire. Azt az elvet követte, hogy ha kesereg...-
- Akkor nem jut soha előre - fejeztem be az ezerszer hallott mondatot elkomorult tekintettel. Miért felejtettem ezt el
- Szerintem azt akarná, hogy te is így élj. - jegyezte meg a férfi. Az ő arcával…az ő hangján. Ez gonosz volt… De talán szükségem volt rá, hogy így halljam kimondva.
- Aggódtunk ám érted a srácokkal. Nem akartunk belekeverni a magunk ügyeibe, egész biztos a sírból is visszatért volna, ha bajba keverünk… De sokáig úgy tűnt, meg kellene védenünk. Főleg ezzel a névvel, amit az árulás óta ismerhettek olyanok, akik elég elvetemültek egy halott ellen is bosszút esküdni. - jegyezte meg az eddiginél sokkal komolyabban Joel.
- Hosszú időbe telt, de megtaláltam a helyem, ahol talán kicsit máshogy, de én is folytathatom, amit elkezdett. Vigyázok akire csak lehet. - válaszoltam, igyekezve sugallni, hogy már feleslege az aggodalom.
- Köztük magadra is? - kérdezett vissza, pont azt az arckifejezést mutatva, amit Takashi mindig, amikor a saját érdekeimről megfeledkeztem. Túl sokat mesélt neki rólam…
- Ez legyen az én dolgom. Sokmindenki van, akit meg szeretnék védeni, úgyhogy ne aggódj, nem engedhetem meg magamnak az óvatlanságot. - válaszoltam hűvösen. Kezdett sok lenni, hogy ez az arc legyen előttem.
- Azért csak szólj nyugodtan, ha kell néhány segítő kéz - mosolyodott el, látszólag elfogadva a kimondatlan kérésemet
- És fordítva is, amíg életek védelméről van szó - bólintottam. Ezzel megállapodtunk, és a tea elkortyolgatása mellett váltott további néhány mondat után a volt céh helyzetéről, és az Artes körülményeiről, meglepően felszabadultan hagytam el a teázót. Takashinak jó élete volt, és úgy fest, hűséges barátai. Boldoggá tett, hogy nem szerencsétlenül halt meg. És valóban, ezzel sikerült elvarrnom a szálakat, és valamiféle békét találnom. Tovább vihetem a munkáját, és nem vagyok ebben egyedül.
_________________
"Álmomban újra visszatér hozzám... Én újra, és újra próbálom elengedni... De az emléke velem marad ... mindig."
Chakna- Íjász
- Hozzászólások száma : 1320
Join date : 2016. Nov. 18.
Age : 22
Tartózkodási hely : Föld ^^
Karakterlap
Szint: 48
Indikátor: Zöld
Céh: Artes
Egy ágy
by Chakna Csüt. Ápr. 14 2022, 20:14
Afton módszere működik. Nem kezdek az ágy problémáján pörögni még akkor sem, amikor elindulunk a szobába. Eddigre Afton már bőven meggyőződhetett róla, hogy bár érezhető volt rajtam az alkohol hatása, de azért részeg nem lettem attól a három pohár koktéltól annyira, hogy ne tudjak magamról, és ne sétálhassunk gond nélkül.
Belépve viszont már egyikünknek sem lehetett a figyelmét elterelni a történetekkel és a játékos poénkodással.
A hangulatot oldani... azt viszont a mellékelt ábra szerint igen, mert felnevetve a poénján a fezsültség is elszállt a tagjaimból, így mosolyogva ültem le én is az ágyra.
- Ennél remélhetőleg kreatívabbak a programozók odafent - jegyeztem meg a testcsere felvetésére. Nem tartottam tőle, hogy harmadszor is ezt játszanák velünk.
Ellazulni viszont annyira nem tudtam, hogy képes legyek alvásra gondolni, így pár perc után kisétáltam az erkélyre, bízva benne, hogy a friss levegő, és az esti fények játéka segít. Na meg beszélgetni is kényelmesebb ott.
-Kreatívak? Eddig nem úgy vettem észre.
Von vállat mosolyogva, tekintetét kicsit körbe hordozva a szobán. Chakna mondhat akármit, továbbra is keresi a megoldást, mivel oldhatná meg a kialakult helyzetet. A maga részéről nem töprengene erről ennyit, hisz esze ágában sincs rámozdulni vagy bármi olyat művelni, amit Chakna nem akar, főleg annak fényében, hogy valójában tudja jól, a nő nem gondol semmi komolyabbra, igaz, amióta elfogadta a meghívást ebbe az üdülőbe, még Afton is elkezdett kételkedni. Chak viszont azóta sem vetette fel a témát, a szavai sem utalnak semmire, a mozdulatai is a megszokottak... így a pillanatnyi remény ismét halódni látszik.
Hagy fél percet neki odakint az erkélyen, mielőtt követné - magában morfondírozva, hogy lám, ennyit az önuralomról. Tőle másfél lépésre könyököl az erkélyre, kissé előre dőlve, a tájat figyelve.
-Meg kell hagyni, egyébként, hogy pofás kis komplexum. A valóságban is szívesen kipróbálnék egyszer egy ilyet.
Én is vállat vonok. Reménykedni azért szabad.
Az erkélyre kilépve jutott a nap során először eszembe, hogy ez a helyzet tulajdonképpen… Nagyon is ideális randi lenne, ha nem is első randihoz. Belevörösödtem a gondolatba. Nem, nem akartam az idáig történtek után ilyen kapcsolatba kerülni senkivel. Az alkohol még tartó hatásának is hála viszont eljutottam odáig, hogy tudatos legyen: mégsem bánom, hogy Afton itt van, eddigre szó szerint is mellettem.
- Szép hely, és úgy tűnik mindenre gondoltak ami eszébe juthat a vendégeknek - értettem egyet. - Majd a nyugdíjadat elverheted ilyen helyen - reagáltam a valósággal kapcsolatos megjegyzésére nevetve. Addigra csak kijutunk.
Afton megpróbálja visszafogni a kitörő nevetést, de nem igazán sikerül neki. Kacajára egész biztosan fel is figyelnek páran, de nem törődik vele, lehajtja a fejét és igyekszik elnyomni, kicsit megköszörülve a torkát. Mikor ismét felnéz, kitörli a kicsordult nevető könnyeket a szeme sarkából.
-Hogy ez mennyire igaz. Csak miből kapok nyugdíjat? Igazából, hivatalosan sosem volt alkalmam dolgozni. Büdös lusta disznó vagyok, oink oink.
Emeli meg mutatóujjával az orrát egy pillanatra, mintha igazi malac lenne, majd visszaereszti a kezét. Egy rövid időre Chaknára pillant, majd ismét előre. Kérdések kavarognak benne, kételyek, lehetséges válaszok, tenni akarás, vagy épp tehetetlenség. Hagyja, hogy kissé elüpedjen a csönd, mielőtt halkan megszólalna.
-Egyébként, hogy-hogy eljöttél... velem?
Ujjait vizslatja közben, egymásba fonva őket.
- De önhibádon kívül - mondom, még nevetve Afton “malackodásán”.
A szemem sarkából Aftont figyelem. Most örültem volna, ha hallhatom a gondolatait.
A kérdése végül eszembe juttatja mi fordult meg a fejemben az üzenetét olvasva.
- Gondoltam a verhetetlen páros közösen kellene idejöjjön - válaszoltam kicsit zavarban - Ha már én jutottam eszedbe… -
Chakna felé pillant, szinte csak a válla fölött ránézve, ám mosolyogva. Igaz, valószínűleg bármilyen helyzetben is nézne rá, elmosolyodna, mert egyszerűen képtelen másképp reagálni a jelenlétére. Ismét előre fordul; megint nem egyértelmű a válasz. Vajon számított egyáltalán másra?
Valahol mélyen igen. Viszont a realitást ismerő énje tudta, hogy nem úgy lesz.
-Ez igaz, mondjuk. Hehe.
Kuncog kicsit, fejét kissé felemelve az ég felé. Verhetetlen páros... csak épp vajon…
-Hát akkor, majd igyekszem. Nem akarom, hogy megbánd, amiért nem esetleg mást választottál.
Fej ismét lehajtva, az alattuk levő udvar felé.
-Bár hazudnék, ha azt mondanám, nem örülök, hogy eljöttél. Sőt... -botlik meg a nyelve egy pillanatra, de egy kis köhintéssel megpróbálja leplezni.
Kicsit meglepve pillantok felé. Már miért bánnám meg? Afton az egyetlen férfi, akivel el tudtam volna képzelni az ilyen szállodában töltött bármilyen időt.
- Ha nem veled, akkor egyedül jöttem volna. - jegyzem meg elnézve a fényeket.
- Én is örülök - szalad ki a számon halkan, ami talán máskor soha nem kerülne kimondásra. - Csak ne lenne az az érzésem, hogy nekem olyat nem szabad…- nézek fel a csillagokra.
Kicsit felkapja a fejét, de még nem néz Chakna felé. Mintha ízlelgetné nyelvéve, amit a másik kimondott, mielőtt felé fordulna, kissé meglepett tekintettel, de valahol mélyen másképp reagált a lelke a mondatra. Ismét lényének két fele emelkedett fel egyszerre a székből. Végül kicsit jobban felé fordult, ujjai elengedték egymást, ahogy fejét félredöntve kényelmesbe helyezkedett.
-Hogy-hogy úgy érzed? Miért ne örülhetnél bárminek is?
Von kicsit vállat, félig mosolyogva, miközben már most tudja, hogy ez bizony nem csak neki lenne ezek szerint nehéz beszélgetés.
Meglepve pillantok Afton felé. De mostmár nem tudtam visszacsinálni… magamnak is kénytelen voltam válaszolni.
Lehajtottam a fejem a korlátra fektetett karomra.
- Hogy el ne tűnjön - mondom ki végül, hosszabb csend után
Halkan elismétli magában a mondatot, majd ujjai a hajába túrnak, ahogy a táj felé néz, elgondolkodva.
-Ha viszont... Ha viszont félsz boldognak lenni azért, mert egyszer elmúlik, akkor pedig sosem leszel az. És akkor az a kevés is elveszik, ami megadatna.
Ismét a nő felé fordul.
-Tudom, hogy mondani könnyű. Viszont nincs értelme csak azért kihagyni valamit, mert félsz, hogy véget ér. Sajnos előbb-utóbb mindennek ez a sorsa, valami könnyebb, valami meg olyan nehéz, hogy sosem lehet túllépni rajta, de... az élet valahol pont attól szép, hogy mindig változik benne valami.
Van egy pont, mikor ő maga is inkább a padlót bámulja, a kis területet Chakna lába előtt. Hullámvölgyek és tetőpontok, események és reakciók, mindig követik egymást. Képzeletbeli szemei előtt épp elengedi anyja vékonyra fogyott, gyenge csuklóját, mikor ismét Chaknára néz, mintha most ocsúdna egy álomból és kezeit gyorsan maga elé emeli, mintha zavarában tagadni akarna valamit.
-Oh, és, most nem a pszichológus beszélt belőlem, becsszó!
Nem igazán tudom mit válaszolhatnék. Elméletben igaza van. Előbb utóbb mindennek vége van, de emiatt kár eleve nem is engedni az életünkbe.
Gyakorlatban viszont… ő is tudja, hogy milyen fájdalom és üresség marad a veszteség után amit én nem bírnék megint elviselni.
Fáradtan mosolygok rá, mielőtt a lentebb zajló eseményekre fordítom vissza a tekintetem.
- Mást mondana? - érdeklődöm, a témát is kicsit könnyedebbé akarva tenni.
-Egy pillanat, megkérdezem.
Emeli fel mindkét mutatóujját, majd a sarkánál fogva megperdül a tengelye körül. Mikor ismét Chaknával szembe kerül, megköszörüli a torkát, kihúzza magát, megigazítja az inge gallérját és csípőre teszi a másik kezét.
-Igazság szerint, én hason-ló-képp gondolom. Az ember mindig is félni fog dolgoktól, de ha úgy dönt, nem akar többet félni valamitől, akkor csupán a képletet kell megkeresni, amivel legyőzhető a probléma. Ám ez már egy másik történet.
Nyitja ki a szemeit széles, büszke mosollyal, majd ismét visszaereszkedik a jól megszokott testtartásába és hangjához.
-Najó, nem bolondozom ennyit, gondolom, mennyire idegesítő lehet. Csak egy vörös orr hiányozna rólam. Meg az a vicces paróka. De mindenképp bugyirózsaszínben. Viccet félretéve, egyébként... még mindig áll az ajánlatom, hogy ha bármikor bármiről beszélgetni szeretnél, akkor... két oldalam is nyitva áll elötted.
Tárja szét a kezeit a nő felé, mintha ölelésre invitálná, de nem közelít.
Nevetve figyelem az “előadást".
- Nem idegesítő - mosolygok rá - Kifejezetten jótékony hatása van - gondolkodom el látványosan.
Komoly - komor lesz az arcom, amikor két oldaláról beszél. Értem, hogy ne érteném. Automatikusan közelebb is lépek egyel a kitárt karokhoz, mielőtt a józan eszem maradéka megállít.
Mosolyogva nézek rá.
- Köszönöm. - nézek a szemébe. - Sokat jelent nekem - fűzöm hozzá, bár gondolatban… kicsit másként hangzott ez a mondat.
-Annak örülök.
Kuncog halkan, de nem ereszti le a kezeit, mikor meglátja az apró lépést. Érzékeli, persze; érzékeli ő a nő minden egyes kis mozdulatát, még ha a szeme sarkából is. Bár fél attól, hogy Chakna kiolvassa a gondolatait a tekintetéből, még sem fordítja el a fejét tőle. Inkább elneveti halkan magát, majd ő lép mellé és fél kézzel átkarolja a vállát. Látta, hogy Chakna szeretné az ölelést, ő pedig meg akarja adni neki.
-Semmiség.
Immár másodszorra majdnem csúszott volna ki a torkán egy becézés, de ismét megállja. Pár másodpercig marad még így vele, pont addig, amíg nem válik frusztrálttá a helyzet, majd elengedi, de most nem lép el mellőle. A korlátnak támaszkodik, mélyen szív a friss levegőből.
-Mindenki megérdemli, hogy boldog legyen, Chak. Ez, és a Puffin ad nekünk mindent lebíró akaratot. -mosolyog.
Az első pillanatban éppen az futott át rajtam, amiért az egy lépés után megálltam. Nem kellene. Nem akarom. Aztán következett a második pillanat, amikor a kezemet a vállamon pihenő kezére tettem. Nem azért, hogy eltoljam, hanem ellenkezőleg, bár erővel nem tartottam vissza.
A filmes idézetre elnevetem magam.
- Úgy emlékszem a Puffin csalás volt - cukkolom
Kicsit megnyugodtam, és így az alkohol álmosító hatását is kezdem megérezni.
-Oooh, nem csalás volt az. Csak józan ész.
Szabad kezével megkocogtatja a halántékát, széles, szinte pimasz mosollyal, akár abban az interneten elhíresült, ősrégi mémben a fickó. Tény, hogy egy féle ételen bár elvegetál az ember, de hosszú távon nem egészséges, szóval a színész karakterének döntését nevetve nézte annak idején végig, már felnőtt fejjel. Az ő szíve pedig most amúgy is jobban dobog - mit dobog, epilepsziás rohamban vergődik a mellkasában - attól, hogy nem lett eltolva. Chakna érintése az egész testén végig bizsereg, de most ezt betudja kicsit az alkoholnak is.
-Lassan ideje bemennünk. Tudom, hogy itt nem lehet megfázni, de azért ne kockáztassunk.
Mondja halkan, és ha a lány beleegyezik, akkor előre engedi az erkélyajtón, vissza a szobába.
Nevetve ingatom a fejem. Tény, hogy én is ezt mondanám.
- Persze, megfázni - kuncogok, de egyetértek, hogy ideje mennünk, így bólintok, és belépek az erkélyajtón.
- Szóval icike picike kis helyen - gondolkodom el megint az ágyra nézek - De ha sok jó ember kis helyen is elfér, akkor nincs baj -
-Icike-picike kis helyen. Figyelj, megmutatom!
Elengedi Chaknát, majd lerúgja a cipőt a fal mellé és felmászik az ágy végébe. Olyan picire húzza össze magát, ahogy tudja, a hátán fekve, így úgy néz ki, mint valami nagyra nőtt csecsemő, csak épp egy láthatatlan mózeskosárban. Majd megfigyeli Chakna reakcióját, mosolyog, végül kinyújtja a lábait és visszaül az ágy szélére.
-Ha még zavar az egy ágy témája, kitalálhatunk valamit. Mondom, elalszom a kanapén, vagy lemehetek és kérhetek szerintem egy pótágyat is. ... Vajon van a SAO-ban ilyesmi programozva?
Miközben bemutatja az icikepicike Afton mutatványt, leülök az ágy másik felére, onnan kuncogva a műveleten.
A kérdésre nem válaszolok, de látványosan eldőlök az ágyon, neki háttal, mintha aludnék. Aztán pár pillanat múlva megfordulok, és mosolyogva figyelem, érthető volt-e a válasz,
Először kérdőn pislog, mert nem érti... de aztán leesik neki a tantusz. Mintha egy szikla esne le a szívéről a megkönnyebbüléstől, és ez talán a mosolyán is látszik egy pillanatra, ahogy bólint.
-Akkor, jó éjszakát. Reggel találkozunk.
Még annyira felkel, hogy eloltsa a fényeket, mielőtt visszakucorodna az ágyba. Ő a maga részéről háton alszik úgyis.
-Jó éjszakát - szélesedik ki a mosolyom. Bár a fények kialudtak a szobában, és néhány percre a szemem is lehunytam, nem igazán tudtam elaludni. Túl sok gondolkodnivalóm volt.
_________________
"Álmomban újra visszatér hozzám... Én újra, és újra próbálom elengedni... De az emléke velem marad ... mindig."
Chakna- Íjász
- Hozzászólások száma : 1320
Join date : 2016. Nov. 18.
Age : 22
Tartózkodási hely : Föld ^^
Karakterlap
Szint: 48
Indikátor: Zöld
Céh: Artes
Visszatérés...?
by Chakna Szer. Május 01 2024, 21:47
A pittyegés volt az első, ami eljutott a tudatomig a sötétség után. Rögtön fel akartam pattanni, de finom kezek visszanyomtak az ágyba. Valahonnan régről ismerős hangok szóltak hozzám, hogy elmagyarázzák: Már nem kell aggódnom, mostmár biztonságban vagyok.
Nem tudtam nekik elmondani… Nem magam miatt aggódtam. A többiek? Hirtelen fel sem tudtam volna sorolni ki-mindenki volt, akiről azonnal tudni akartam hogy ugyan olyan szerencsés volt-e, mint én.
A következő napok arról szóltak, hogy felváltva ültek az ágyam mellett az orvosok, akik elmagyarázták, hogy nagyon óvatosan, lassan kell hozzákezdenem, hogy talpra álljak, és a családom, kiegészülve a játékban elhunyt vőlegényem családjával (akik azt mondták, továbbra is úgy gondolják, a családjuk tagja vagyok.
Én csak bólogattam, és mechanikusan amennyire erőm engedte, tettem, amit kértek tőlem. Ettem egy keveset, ittam valamennyit. Ha pedig különösebb jelenet nélkül megtehettem, a fal felé fordulva gondolataimba zárkóztam.
A napokból hetek lettek, a hetekből hónapok… Lassacskán már nemokozott gondot, hogy mozogjak, ha még gyenge is voltam hozzá, hogy hosszan talpon legyek. Mindenki megnyugodva figyelte a fejlődésemet, csak egy dolog nem változott. Néhány szónál többet nem szóltam. Én magam sem tudtam volna előre megjósolni, de kikerülni a játékból lelkileg túl sok volt nekem. Aki mindvégig arra vártam, hogy végre szabadok legyünk, és hazatérhessek a nyugodt életbe. Mégis ólomsúllyal nyomta a lelkemet, hogy mennyire megváltozott minden. A szüleim legalább 20 évet öregedtek - bár a hónapok alatt visszatért valamelyest a frissesség a vonásaikra. Takashi szülei, bár már teljes életet éltek, gyásztól megtört idősek lettek. Én pedig minden pillanatban azon gondolkodtam, hogy mindenki visszanyerte-e az egészségét. Ennek ellenére képtelen voltam bármit elolvasni, ami a SAO-hoz kapcsolódott. Pedig egyre-másra jelentek meg a tanulmányok, kutatások, lehetőségek, amik a játékban történtek feldolgozását akarták segíteni. Nem mertem ismeretlenektől érkező leveleket sem megnyitni sem elolvasni… Ki tudja ki akart megtalálni? És még ha kedves ismerős is… Féltem, hogy mit akarna mondani. Hiszen minden olyan más itt kint…
Az életem így gyakorlatokból, és tornából állt, a fennmaradó időben pedig a könyveimbe bújtam. Az… ismerős, és biztonságos volt. Az újra megtalált munkám megengedte… Sokkal kevesebben fordultak meg már a könyvesboltban, és ők sem igazán kívántak beszélgetni, csak az előre leadott rendelésüket átvenni.
Éppen a szobámban ültem, és régi kedves regényemet olvastam, amikor a szomszédból, ahol a szüleim (nem voltak még hajlandóak egyedül hagyni) megszokásból figyelték még mindig naponta a híradót megütötte a fülemet egy bejelentés.
Hitetlenkedve csaptam be könyvet és futottam át. Ezt nem mondhatják komolyan. Ugye, ez valami vicc… Persze ott volt a szokásos szöveg is: A cél, hogy segítsenek a játékban megismert barátokat megtalálni, és át lehessen írni a technológiához kapcsolódó traumatikus emlékeket. Percekig meredtem a TV-re döbbenten… Tényleg azt hiszik, hogy önként visszalépnénk azok után, hogy tíz évre bent ragadtunk, és a kijutás után is már 1,5 éve szenvedünk azért, hogy visszakapjuk az életünket?
A következő néhány napban egyáltalán nem szólaltam meg. Minden józanságom üvöltötte a fejemben, hogy őrültség lenne megint beleugrani ugyan abba. És közben ott csicsergett a fülembe egy hang. Szívdobogtatóan ismerős hang… Hogy leírták: már biztonságos. Olvastam is, hiszen rákerestem a beszámolókat, hogy probléma nélkül lehetett be és ki lépni. Ott biztonságosan megkereshetném akik hiányoznak, és talán meg tudnánk szervezni, hogy idekint is találkozzunk. Nem kell semmibe belebonyolódnom, csak egy eldugott helyen a Kezdetek Városában ránéznem, hogy elérhető-e Valaki. Már ennyi is elég lenne.
Aztán kiderült, hogy nem engedték, hogy a sisakom ki legyen dobva... És ezen a ponton elvesztem. Meg Akarok bizonyosodni róla, hogy mindenki rendben van.
Nem tudtam nekik elmondani… Nem magam miatt aggódtam. A többiek? Hirtelen fel sem tudtam volna sorolni ki-mindenki volt, akiről azonnal tudni akartam hogy ugyan olyan szerencsés volt-e, mint én.
A következő napok arról szóltak, hogy felváltva ültek az ágyam mellett az orvosok, akik elmagyarázták, hogy nagyon óvatosan, lassan kell hozzákezdenem, hogy talpra álljak, és a családom, kiegészülve a játékban elhunyt vőlegényem családjával (akik azt mondták, továbbra is úgy gondolják, a családjuk tagja vagyok.
Én csak bólogattam, és mechanikusan amennyire erőm engedte, tettem, amit kértek tőlem. Ettem egy keveset, ittam valamennyit. Ha pedig különösebb jelenet nélkül megtehettem, a fal felé fordulva gondolataimba zárkóztam.
A napokból hetek lettek, a hetekből hónapok… Lassacskán már nemokozott gondot, hogy mozogjak, ha még gyenge is voltam hozzá, hogy hosszan talpon legyek. Mindenki megnyugodva figyelte a fejlődésemet, csak egy dolog nem változott. Néhány szónál többet nem szóltam. Én magam sem tudtam volna előre megjósolni, de kikerülni a játékból lelkileg túl sok volt nekem. Aki mindvégig arra vártam, hogy végre szabadok legyünk, és hazatérhessek a nyugodt életbe. Mégis ólomsúllyal nyomta a lelkemet, hogy mennyire megváltozott minden. A szüleim legalább 20 évet öregedtek - bár a hónapok alatt visszatért valamelyest a frissesség a vonásaikra. Takashi szülei, bár már teljes életet éltek, gyásztól megtört idősek lettek. Én pedig minden pillanatban azon gondolkodtam, hogy mindenki visszanyerte-e az egészségét. Ennek ellenére képtelen voltam bármit elolvasni, ami a SAO-hoz kapcsolódott. Pedig egyre-másra jelentek meg a tanulmányok, kutatások, lehetőségek, amik a játékban történtek feldolgozását akarták segíteni. Nem mertem ismeretlenektől érkező leveleket sem megnyitni sem elolvasni… Ki tudja ki akart megtalálni? És még ha kedves ismerős is… Féltem, hogy mit akarna mondani. Hiszen minden olyan más itt kint…
Az életem így gyakorlatokból, és tornából állt, a fennmaradó időben pedig a könyveimbe bújtam. Az… ismerős, és biztonságos volt. Az újra megtalált munkám megengedte… Sokkal kevesebben fordultak meg már a könyvesboltban, és ők sem igazán kívántak beszélgetni, csak az előre leadott rendelésüket átvenni.
Éppen a szobámban ültem, és régi kedves regényemet olvastam, amikor a szomszédból, ahol a szüleim (nem voltak még hajlandóak egyedül hagyni) megszokásból figyelték még mindig naponta a híradót megütötte a fülemet egy bejelentés.
Hitetlenkedve csaptam be könyvet és futottam át. Ezt nem mondhatják komolyan. Ugye, ez valami vicc… Persze ott volt a szokásos szöveg is: A cél, hogy segítsenek a játékban megismert barátokat megtalálni, és át lehessen írni a technológiához kapcsolódó traumatikus emlékeket. Percekig meredtem a TV-re döbbenten… Tényleg azt hiszik, hogy önként visszalépnénk azok után, hogy tíz évre bent ragadtunk, és a kijutás után is már 1,5 éve szenvedünk azért, hogy visszakapjuk az életünket?
A következő néhány napban egyáltalán nem szólaltam meg. Minden józanságom üvöltötte a fejemben, hogy őrültség lenne megint beleugrani ugyan abba. És közben ott csicsergett a fülembe egy hang. Szívdobogtatóan ismerős hang… Hogy leírták: már biztonságos. Olvastam is, hiszen rákerestem a beszámolókat, hogy probléma nélkül lehetett be és ki lépni. Ott biztonságosan megkereshetném akik hiányoznak, és talán meg tudnánk szervezni, hogy idekint is találkozzunk. Nem kell semmibe belebonyolódnom, csak egy eldugott helyen a Kezdetek Városában ránéznem, hogy elérhető-e Valaki. Már ennyi is elég lenne.
Aztán kiderült, hogy nem engedték, hogy a sisakom ki legyen dobva... És ezen a ponton elvesztem. Meg Akarok bizonyosodni róla, hogy mindenki rendben van.
Chakna- Íjász
- Hozzászólások száma : 1320
Join date : 2016. Nov. 18.
Age : 22
Tartózkodási hely : Föld ^^
Karakterlap
Szint: 48
Indikátor: Zöld
Céh: Artes
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.