[Küldetés] Tavak mélyén

-Gyönyörű napunk van nem de Anika? Fejével helyeselve száll körülöttem a kis drága miközben a ragyogó napban sütkérezik és élvezi a lágy szellőt. Torubana melletti erdő peremén sétálva élvezem épp mint állat társam a gyönyörű időt miközben dudorászom az I'm singing in the rain című számot, mely valahogy pont nem illik ide szövegileg ám annál inkább hangulatilag. Vidáman sétálgattunk míg kis kompániánk meg nem látta, hogy az erdő mélyén valami fényesen szikrázik felénk. Annak a valaminek fénye valami lélegzetelállítóan gyönyörű fénye volt mely csak úgy hívogatta a szemeket és misztikus kikíváncsiskodott keltett annak forrássá iránt. Na jó elsőnek nem én vettem észre eme csodás fényt hanem kis drágaságom, aki rögvest fel is keltette figyelmemet annak forrásának irányába egy "figyelj hanggal". Anika igen okos állat és szerencsére gazdája sem ostoba vagyis jómagam így hamar észrevettem hála jó hallásomnak, hogy bizonyos dolgokat külön, külön hangokkal hozza a világ tudtára és nem csak random add ki hangokat úgy és amikor csak olyanja van, bár bevallom még nem értettem közel sem minden hangjelzését. Egy ideig csak csodáltuk némán majd elindultunk a fény forrása felé. A fény színe folyton folyvást logikátlan módon vagy legalábbis jómagam nem láttam benne logikát, de változott és látszólag forrása sem közelebb sem távolabb nem került tőlünk. Hirtelen bármi előjel nélkül hihetetlen erővel kezdett el hullani a zivatar személyünkre kiket ez érthető okokból igen csak meglepet.
-Menjünk tovább drágám? Kérdezem kissé felemelve hangom az eső miatt ám még nem ordítva. Anika válasza erre egy fejbiccentés volt és már mentünk is tovább. Alattam a föld sáros volt így nehezebb volt lépkedni, de vészesen nem lassított le. Már egymást is alig láttuk az esőtől pedig nem volt köztünk fél méter, ám furcsamód a fény tisztán jutott el még mindig hozzánk. Anika megunta a fárasztó gyors szárnycsapkodással való küzdést az elemekkel és vállamra szált, melynek örültem, mert így biztosan tudtam hol van. Egyre nehezebb a sárban járni ám mégis csak megyek egyre a fény felé bármily félelem nélkül, hisz ha szorult helyzet lennénk bármily gond nélkül elteleportálhatnánk.

Huppáááá! Hoppppppááá! - ugráltam egyre nagyobb indián-szökenésekkel, most, hogy végre senki sem látott. Élveztem a napsütést, a friss levegőt, a madárcsicsergést, tücsökciripelést, élveztem, hogy azt hülyéskedhetek, amit csak akarok, hisz erre felé, aligha járnak már játékosok.
Két szökkenés között feltűnt valami villanás a közeli erdőből. Ahogy szökkeltem tovább, a tekintetemet odavonzotta, a fény az erdőre.
- Voooááááá! - ordítottam, mert elvétettem az egyik lépést, és egy fűben megbúvó kőben elbotolva hasra zuhantam. A lábamhoz kaptam, de nem fájt, egy cseppet sem
- Sosem fogok hozzászokni - zsörtölődtem
- Hülye kő! - szidalmaztam a nagyra nőtt kavicsot, és jól belerúgtam párszor. A kő nem mozdult, nekem meg nem fájt.
Aztán megint feltünt a fény a szemem sarkában. Az erdő fái közül pislákolt elő. Olyan fura volt, nem napfény, az tuti.
Gondoltam megnézem közelebbről, ezért aztán magára hagytam a követ, de előtte még jól megmondtam neki, hogy mit csinálhat, ha még egyszer...
- Tábortűz? Az erdő közepén? Ki gyújtana tüzet... - ám még be se fejeztem a monológomat, amikor a fény színt váltott, fémes kékre, majd ezüstösre
- Mi a fene! Mi lehet ez? - sétáltam a fény felé
- Talán valami pajzs veri vissza a nap sugarait? - találgattam
- Csak gyorsan megnézem, aztán megyek is haza, ha nincs ott semmi - döntöttem el, azzal uccu neki, eliramodtam a fák közé.
Semmi bajom nem volt a futással, szépen, nagy lépésekkel, gyors tempóban hagytam magam mögött a fákat, hogy minél hamarabb fényt derítsek a talányra.
Már vagy jó tíz perce futottam kitartóan, de a fény mintha jottányit se került volna közelebb.
Nekidőltem egy fának és fújtatni kezdtem
- Azta, ezt nem hittem volna, hogy ennyire messzire lesz! - beszéltem fennhangon, csak úgy bele az erdőbe, az állatoknak
- Lehet hagyni kéne a fenébe, ki tudja, mennyit kell még érte menni! - latolgattam
- Áh, ha már elindultam, akkor nem fordulok vissza! - és szép kimért tempóban továbbsétáltam a fény felé.
Két óra múlva lehetett talán, már a nagyon sokadik pihenőt közbeiktatva, vettem észre, hogy idő közben a fák lombkoronája felett beborult az ég, s pillanatokkal később cseperegni kezdett.
Nem érdekelt nagyon hisz, az erdő mélyén, a lombkoronák rejtekében, alig érhetett volna el egy ilyen kis könnyed nyári zápor. Egy öt perc se kellett, és a lombozat mér nem volt képes felfogni azt az iszonyatos felhőszakadást ami utolért.
Meggyorsítottam lépteimet, s a hátamra omló köpenyem csuklyáját a fejemre hajtottam.
Erősen gondolkodtam, hogy vissza kéne fordulni, mert ilyen pocsék időben, csakis a jó meleg fogadó ablakából érdemes szemlélni ilyen zuhárét, egy kellemesen felfűtő tea társaságában.
Fél óra múlva már annyira felázott a talaj, hogy bokáig merültem minden lépésnél a sárba.
Nem tudtam mit tenni ellene, csak meneteltem tovább rendületlenül, ahol találtam menedéket az eső elől ott meghúzódtam egy kicsit pihenni, a cipőm megtisztítani, de már semmi pénzért nem fordultam volna vissza.

Egész hamar befejeződött az előző küldetésem, de még nem sok kedvem volt hazamenni. Igaz, a haza is egyenlőre még a második szint egy fogadóját jelentette, miután a céhházbeli szobám még tervezés alatt áll.
Hát mi más lehetett volna az úti célom, mint Torubana? Itt még sosem jártam ezelőtt, csak hallottam róla, és evett a kíváncsiság.
A városban való kalandozások után Álomkelő igencsak elfáradt, láttam, ahogy emelte a tappancsait, így gondoltam, üljünk le valami árnyékos helyre és pihenjünk. Az erdő szélén leültem, játszottam a fűszálakkal, dúdoltam pár dalt, ha elég hamisan is, és élveztem az élet egy kis szegletét.
Igazából pont a macska volt az, aki elkezdett egy irányba bámulni mereven.
-Mi az? -kérdezem tőle, de csak a fülét mozdítja meg egy kicsit. Közelebb lépek hozzá és arra nézek, amerre ő is.
Különös fénycsillanás. Mi lehet az? Lidércfény? Valami mob? Avagy kincs?
-Megnézzük közelebbről?
ÁK már pattan is és megindul a fény irányába, én pedig, amennyire tudok, csörtetek utána.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, az erdő egyre sötétebbé vált, és hiába szerettem volna visszafordulni, a macska csak ment előre töretlenül annak ellenére, hogy a fény egy jottányit se jött hozzánk közelebb. Ez nekem gyanús. Mennünk kéne...
Mikor elkezd zuhogni az eső, már fintorgok, de furcsa, hogy a macskát ez mintha egyáltalán nem zavarná. Mi hajthatja őt ennyire előre?
Nem tehetek mást, követem. A víz ellen kezdetben próbáltam védekezni kézzel-lábbal, de semmi haszna nem volt, a batyumban pedig semmit se találtam, ami jó lenne ellene. Eh, még egy köpenyem sincs? Végül kelletlenül levettem a cicafüleket a fejemről, és nélkülük mentem tovább. Nem akartam, hogy a víz tönkretegye őket és újra kelljen alkotnom az egészet.

Torubana város melletti erdőség. Sokkal tágasabb és csendesebb hely, mint a Kezdetek Erdeje. Ideális hely az edzésekre, meditálásra. Az utóbbi sokkal jobban esne nekem mindazok után, amiken keresztül mentem. Ne is kérdezzék, és akkor én sem traktálom semmi olyan dologgal az illetőt, akit bizonyára csak untatnék a magyarázkodásommal.
A feszültségemet le tudtam vezetni a gyakorlással. Sokkal jobban fejlődöm ebben a környezetben, mint máskor, valamint árnyharcosként jobban funkcionálódom, mint íjászként, bár ami igaz az igaz, egyesek "álárnyharcosnak" vagy "suttyogónak" neveznek meg, de inkább csak a hátam mögött. Az úgymond "álkasztosok" felmérések szerint sokkal jobbak az új kasztjukban, mint azok, akik az eredeti kasztjaikban játszanak. Mirika béna árnyharcosnak titulálja magát, én meg nem győztem többször is hangoztatni, hogy márpedig ő nagyon jó árnyharcos ő is, valamint a túlélésben azért kicsivel tapasztaltabb, mint én, csak kicsit jobban rá kéne látnia a dolgokra. Kicsit furcsa az ő szemszögéből azért váltani másik kasztra, mert íjászként nem veheti ki a részét a harcokban. Szerintem valami komolyabb nyomhatja a lelkét, így hát kellene neki valaki, azaz valakik, akik tartják még benne a lelket. Ezt a dolgot azért nem volt szívem mégsem közölni vele az együtt folytatott edzés után, mert nem akartam vele egy ilyen apróságon összeveszni, meg hát bizonyos magánügyekbe nem is akarok beleszólni, amíg az világgá nem kürtöli azt hol szándékosan, hol egyszerűen csak ostoba fejjel véletlenül elszólja magát.
Egy kis gyakorlatozás után nekiálltam meditálni, amit bizony nem is tudtam folytatni öt perccel utána, mert felfigyeltem az erdő mélyében aranylón fénylő valamire. Vajon mi lehet ez? Elhagyatott fémes akármi? Túl csábító ahhoz, hogy a végére járjak a fényló dolog rejtélyének. Az óvatosság nem árt, elővettem a Cseppkövet és a Pajzshordozók Oldalkardját, és elindultam a fény felé, be az erdőbe. Ahogy haladtam a fénylő aranyszín először ezüstre, majd vérvörösre vált, menet alatt folyamatosan változtatta színeit, de hiába mentem egyre beljebb és beljebb óvatos menetellel, meg se tudtam még közelíteni. Mintha egy végtelen úton üldöznék valamit, amit soha az életben nem tudnék elérni.
Az eső is közben eleredt. Egy pillanatra megálltam és eltettem a fegyvereimet, hogy magamra kanyarítsam az elhagyhatatlan köpenyemet, nehogy elázzam, aztán visszavéve a fegyvereket a kezembe haladtam előre tovább a fény felé. Ha netán sose érném el, meggondolom, hogy inkább visszafordulok.

1. szint Kezdetek Városa. Egy fogadóban ébredtem, már nem emlékszem pontosan, hogy miért, és hogyan kerültem oda. A szemközti épület ablakáról visszatükröződtek a reggeli napsugarak. Mikor felkeltem, majd’ kiégették a szememet, szerencsére volt két kezem, amiből az egyikkel cenzúrázhattam, miközben a másikkal támasztottam magamat az asztalon, nehogy visszaessek, akármennyire is nem érzünk fájdalmat, itt. Fölültem rendesen, és körülnéztem. Rajtam kívül most csak egy ember volt a fogadóban, de nem tudtam megállapítani róla, hogy JK-val, vagy NPC-vel van-e dolgom. Mivel nem voltam a kellő információk birtokában, meg nem is nagyon érdekelt, felálltam, és kisétáltam a fogadóból. Az utcákon még alig voltak, a nap is éppen felkelőben volt. Megindultam az utcán, lehúztam a térképet, de csak annyi célom volt, hogy ránézzek. Hamarosan kiértem a városból, nem tudtam, hogy miért, valahova el akartam menni. Arra gondoltam, hogy körbe járom a szintet, akármilyen nagy is, és akármennyire is őrültségnek számított, bejárni a legnagyobb szintet. Néhány órácskával az után, hogy neki kezdtem az unalom, és időűzésnek, megérkeztem Torubana városba. Beballagtam a városba, majd körülnéztem a külvárosban. Miután átballagtam néhány mellékutcán, megindultam a belváros felé. Sok idős, boldognak látszó NJK társalgott egymással, furcsa volt, hogy teljesen a játékosok ellentéteinek tűntek. Boldogok, tudatlanok, gondtalanok, és az én szememben nem teljesen normálisak. Ijesztő volt, hogy mindenki azzal az idegesítő mosollyal az arcán beszélgetett a másikkal, aki ugyan csak vigyorgott. Elindultam a városból kifelé, az erdőhöz, közben belementem néhány NJK-ba, akik mint a falnak támasztott deszkák, dőltek el. Kicsit sem figyeltem rájuk. Mikor kiértem a városból átgázoltam az előttem lévő búzatáblán, ami miatt egy öreg NJK krákogását hallottam. Elindultam az erdő széle felé, alig telt el egy kis idő a sétámból, a szemem sarkából, valamilyen színes fény. Lüktetett, remegett, változott a színe, nem tudtam levenni róla a tekintetemet. Megindultam a fény felé, kíváncsi voltam, hogy mi is az. Mikor, már vagy négy perce gyalogoltam az erdőben, a csillogás felé. Még néhány perc múlva eleredt az eső, nem is kicsit, de emiatt nem aggódtam, hiszen nem lehet vizes, és amúgy sem lesz bajom az esőtől, de a látásom kicsit romlott. Egyszer csak megakadtam a sárban, de könnyedén kitéptem belőle a lábamat, és tovább sétáltam, egyenesen a kiszemelt célpont felé. Vajon mi lehet a csillogásnál?

Torubana városba tartott éppen e leányzó, de út közben többször is megállt pihenni. Nem is igazán a fáradság miatt, sokkal inkább a táj miatt. Minden rossz ellenére el kellett ismerje magában többször is, hogy bizony ennek a játéknak a világa egyszerűen mesés. Erre újra és újra ráébredt az idők folyamán. Igaz, egy ideig hanyagolta a kalandozást, így aztán néhány ismerőse lehagyta, de annyi baj legyen. Sosem érdekelte az efféle versengés. Épp az erdő szélén pihent egy fa tövében, amikor egy érdekes jelenségre figyelt fel. Van épp elég, de ez különösen figyelemreméltó látvány volt. Egy hullócsillagot vélt felfedezni az égen. Nehéz lett volna nem észrevenni.
~Ez valami gyönyörű!- gondolta magában.
Ösztönösen felpattant. Valójában észre sem vette egy ideig, de elindult abba az irányba, amerre lezuhant az a szép jelenség. Aztán ráeszmélt, hogy hol is van. Nem lehet véletlen, hogy ilyesmit látott. Ebben a világban, ami nem él, az mind be van programozva. Vagyis valami jelentős oka kell, hogy legyen ennek. Talán egy kincsesláda, amiben a legelsőként odaérő játékos valami erős tárgyat lelhet. Vagy egy boss érkezését látta volna? Netán egy különleges küldetés kezdete. Mit számít? Érdekelte, így végül tovább indult. Dolga úgy sincs semerre. Akkor miért ne nézhetné meg? Ha túl veszélyes, amit talál, akkor elteleportál és kész. Veszítenivalója nem sok van azzal, ha megnézi magának. Mélyen az erdőbe vezet az útja. Közben még az eső is elkezd esni, de ez nem tántorítja el. Hiába a rossz időjárás, a hatalmas sár, ő akkor is meg fogja nézni magának azt a valamit. Ha törik, ha szakad.

Az eső iszonyúan esett, a köpenyem úgy elázott, mintha ebben a pillanatban húztam volna ki a vízből. Már átázott rendesen. Remek, ezek szerint felesleges volt felvennem a köpenyemet, mégsem akartam levenni, de őszintén szólva nem is törődtem vele. Csak a színekben pompázó fény irányába mentem az esőfüggönyben, sárban, pocsolyában, árkon és bokron. Már annyira benn jártam az erdő sűrűjében, hogy már nem is lett volna értelme visszafordulnom. Ha már eddig eljutottam, akkor nem adom fel. Csupa víz és salak lettem ebben az egy órás további téblábolásban, mire elértem egy nem túl nagy tóhoz, aminek a közepén csillogott az a valami, ami úgy vonzott ide engem, mintha egy mágnes lenne, én pedig a fémes tárgy.
De mégis mi lehet az ott a tó közepén? Hogy jutok el oda, hogy megszerezzem? Miért kell nekem annyira? És mindennek a tetejében mit keres még itt ez a másik hét játékos? Csak nem az a csillogó valami kell nekik?
Ha igen, nem engedhetem meg, akárkicsodák is legyenek ezek itt. Ha az a dolog valami igazán értékes, de veszélyes is lehet, nem hagyhatom, hogy rossz kezekbe kerüljön. Előttük kell megszereznem a tárgyat. Ha kell, furfangossággal és legrosszabb esetben erőszakkal, és nem érdekel, hogy a számomra még felismerhetetlen alakok közt ismerősök, vagy barátok is lennének. Nekik meg kell érteniük, hogy az érdekek miatt el kell koboznom azt a valamit, és biztonságba helyezni az Angelic Towerben.
Aztán megláttam a csónakot, ami eddig nem is tűnt fel, rögtön bele pattantam, kézbe vettem az evezők két végét, és hajtani kezdtem egyenletes, de teljes erejű mozgással, amilyen gyorsabban csak tudtam.
Nem az a vágyam, hogy magamnak kaparintsam meg azt az akármit, de mégis volt bennem kis mohóság. De csak annyi mohóság, hogy megtaláljam, és elrejtsem azt azoknak a szeme elől, akik rossz célra használnák fel ezt az akármit. Milyen szerencse, hogy itt a csónak, és nem kell átúsznom! Persze, amíg meg nem láttam a csónakot, addig bennem volt az a terv, hogy ha kell, odaúszom érte. Legalább nem kell még az eső mellett pluszba a tóba mártózni. Ahogy mondani szokás, a cél szentesíti az eszközt. Bárhogy. Bármilyen áron. Hát igen... a harctól sem riadok én vissza, ha arra kerülne a sor. Általában mindig megérzem, hogy valami itt nincs rendjén, de most a tudatos hipnotikus hang a fejemben azt akarta, hogy ne azzal törődjek, hanem azzal, hogy evezzek el a fényes akármihez, és szerezzem meg, mielőtt mások teszik rá a kezüket.

Nem kevés időbe telet mire átverekedtük magunkat az eső áztatta erdőn, ám mikor kiértünk belőle, nem kissé fáradtan és vizesen gyönyörű és szívmelengető látvány várt minket. Egy szép kis tavacska melynek közepén ott volt célunk az a rejtélyes tárgy vagy esetleg apró tündérke, mi vagy ki fényével idecsalt minket. Minket és még pár másik embert akiket valoszinüleg ugyanúgy hívogatott eme tündöklő csoda. Szörnyű önző érzés fogott el. Pont olyan mint mikor ketten álltok egy tál fölött amelyen ott az utolsó ínycsiklandozó fincsi süti amire már hónapok óta áhítozol. Ilyen esetekben nincs kegyelem, minden eszköz megengedett és semmi se szent. Hát igen volt párszor ilyen konkrétan példahű eset, ám azokban az esetekben sajna kevésszer győztem, de néha győztem. A partokon csónakok voltak furcsamód mintha pont annyi mint amennyien vagyunk, lehet hogy tudtunkon kívül valami küldetésbe csöppentünk. Nem nézem meg, hisz lényegtelen az, hogy igen vagy nem, mert akarom azt a "sütit". Hát azonnal be is szálltam a csónakba, ahogy szépen lassan a többiek is teszik. Egy két ember mintha már előttem el is indult volna, de nem csüggedtem, mert velem volt az egyik legnagyobb előny. A hátráltatás előnye, az én kis légierőm Anika. Elkezdek evezni majd így szólok.
-Anika majd ha kicsit beljebb leszünk a vízben akkor szállj a legelöl lévőhöz zavard meg picit, vedd el tőle az evezőjét. Akár mindkettőt ha bírod, de elég ha csak az egyiket, majd szállj a következőhöz és csináld mindezt míg nem mi vagyunk legelöl. Ha minden jól megy majd lassítom őket majd az evező vagy evezők hiányával, de legalábbis megzavarom őket az evezésben, vagy értékes időt nyerek míg megpróbálják kihalászni a vízből az evezőt. Kéjes mosoly jelenik meg arcomon és egy gondolat fut végig koponyámban. "Enyém vagy süti."

Unalmas csak úgy baktatni az erdőben rendületlenül, úgy hogy látod, hogy a cél egy jottányit sem került közelebb
Már csak a cipőm orrát figyeltem egy ideje, amikor az avar illatát finom víz pára váltotta fel.
Ahogy felnéztem, a fák mögött egy tó vize csillogott.
A tó közepén pedig sejtelmesen ott lüktetett a fény, ami idáig csalt.
Már nem reméltem semmi kincset vagy más különlegességet, azonban a kíváncsiságom nem hagyta, hogy visszaforduljak és magam mögött hagyjam a rejtélyes fényt.
Nem fordulhattam vissza mert egy gondolat ott incselkedett velem: Ha most elmész sosem fogod meg tudni mi volt az, örök életedre bánni fogod, hogy nem derítteted ki!
Aztán kiléptem a fák közül, s a tó partján vagy egy tucatnyi csónak himbálódzott a vízen.
Ahogy körbekémleltem észrevettem más alakokat is.
Az egyikük a céh társam volt, a másikuk az idomár ismerősöm és a tollassárkánya. A többiek azonban nem tűntek ismerősnek. Az arcukat fürkészve valami ellenállhatatlan eltökéltséget láttam tükröződni mindannyiukon, és mind a fényre fókuszálva versenyt futva, evezve igyekeztek a fény felé.
- Hoi! - kiabáltam - Saaangoooo!
- Elysioooooooooooon! Anikaaaaaaa!
De mindenkit annyira lefoglalt, hogy gyorsan odaérjen, hogy nem vettem észre, hogy foglalkoznának velem.
Én is éreztem a sürgetést, de nem tudtam mire fel. Hisz ahhoz nem kell elsőként ott lennem, hogy kielégíthessem a kíváncsiságom, ami idáig űzött.
Nem volt nagy a tó, és mivel a való életben kiváló úszó voltam, úgy voltam vele, hogy fene se fog szerencsétlenkedni a csónakokkal, megpróbálom az úszást.
Nem tudtam, hogy Aincradban lehetséges-e úszni egyáltalán, vagy esetleg hiába szeretnék úszni, elsülyedek, mert nincs beállítva hozzá minden feltétel, egy lehetőséget, úgy voltam vele, érdemes adni neki.
Belegázoltam hát a tóba, és pár karcsapással megpróbálkoztam, haladok-e és fenn maradok-e a vízen.
Ha megy az úszás, akkor úszva közelítem meg a fényt, ha nem működne, akkor bepattanok a csónakba, és evezve teszem meg a távot. Voltam már kajakos, csónakban is eveztem már, nem esne nehezemre, mégis úszni jobb szerettem.

Az eső továbbra is esik. Mit esik, szakad, ahogy kell. Ráadásul ebben a világban ez ki tudja, meddig tart. Egyáltalán nem valószínűtlen, hogy ez a küldetés mellé jár, hogy a lehető legjobban megnehezítse az előrejutást. Valami nagyon értékes lehet az a fénylő valami. Valamiért egyre jobban vágyik rá, hogy megszerezze magának, pedig fogalma sincs arról, mi is az. Egyre csak közelít. Amint olyan terepet ér a lába, ahol tud gyorsabban is haladni, akkor fut. Biztosan más is közelít a fénylő valami felé. Elég nehéz nem észrevenni. Egyre csak törtet előre, mintha az élete múlna rajta. Nem érti miért. Az előbb még csak megnézni akarta, most meg már egyenesen kell neki. Már teljesen átázott a ruhája. Még a cipője is tele van vízzel. De kit érdekel, amikor valami értékeset találhat?
Végül egy tóhoz ér, ami nem túl nagy, de épp elég méretes ahhoz, hogy ne akarja átúszni. Igaz, hogy már úgyis tiszta víz mindene, de ki tudja, miféle szörnyek lehetnek benne. Ahogy körbe néz, megpillant néhány csónakot a parton. Na persze nem csak azokat. Jó néhány versenytársat is észrevesz. Nem kérdéses, miért vannak itt. Tehát innentől még inkább bele kell húzni. Amennyire a terep engedi, gyorsan megközelít egy csónakot és bele is ugrik rögtön. Ha ki van kötve valamivel, akkor a kardjával átvágja, majd evezni kezd a tó közepe felé. Már nagyon erős birtoklási vágy ég benne. Ő sem igazán érti, de ő akar oda érni elsőként. A többiekről igazából meg is feledkezik, már csak az érdekli, hogy mi is lehet az ott a tó közepén, ami ennyire fénylik és hívogatja.

A fény, amiről mit sem tudtok, hívogat titeket, ti pedig feleltek a hívására. Csónakba ültök és eszeveszett tempót diktáltok az evezőkkel. Egyikőtök úgy dönt, hogy inkább megmártózik a hideg vízben, így ő lemarad.  Ahogy közeledtek, az érzés, mit eddig is furcsálltatok és talán még sosem éreztetek ilyet, egyre erősödik. Magatoknak akarjátok azt a valamit.
A fényről nem derül ki, hogy micsoda, mikor a közelébe értek is csak azt látjátok, hogy egy gömbformájú valami, de hogy mi?
Közületek a leggyorsabb ( Aki először ír, kiv az úszómesterünk xD ) A fény eltűnik és egyik pillanatról a másikra egy örvény fogságába kerültök. mindannyian. A csónakok összetörtnek, pixeleire hullnak egy pillanat alatt és elnyel benneteket a mélység. Nem kaptok levegőt, nem tudtok felúszni… nem vár más rátok, csupán a sötétség….

Sorrend: nincs
Határidő: 8 nap

// Mindenki dobjon egy 12 –es kockával a reagja után //

Úgy tűnik itt mindenki evezős olimpikon, úgy hajtanak, mintha legalább is csónakban, evezőkkel a kézben születtek volna.
Tisztára meglep, viszont örülök neki, hogy az úszással nincs probléma, nem merülök el mint egy kő, szép, nagy mozdulatokkal haladok mellúszásban a fény felé, nem fárasztom magam szét, ha itt csete-paté lesz, szükségem lesz még az erőmre.
Annyira ugyan nem maradtam le tőlük, még éppen látom, hogy valamelyikük már alig pár evezésnyi távolságra ért a fényforráshoz, amikor az hirtelen eltűnik.
- Mi a fene? - kiáltom
- Most hova tűnt?
- Héj, látja valamelyikőtök?
Kb. ez az utolsó, amit még értetlenkedve ordítok a többieknek, mert el kezd fodrozódni a víz körülöttem
- Héj, ez meg mi a fene? - kiálltok megrökönyödve, és megfordulok a part felé, hogy kikerüljek a sodrásból
- Mi a franc ez a sodrás? Itt él a Lock Ness-i szörny ükunokája, vagy mi a frászkarika?
De a hullámzás és sodrás ereje csak fokozódik, érzem, hogy lassan legyőz, és magával ragad
- Neee! Ne! Neeee! - úgy úszok mint az örült, átváltok gyorsúszásba
- Csak keveredjek ki innen, soha többet nem fogok tavas fények után úszkálni csónakos félbolondok társaságában! - fogadkozom, de az örvény erősebb, nem tudok kitörni
Recsegő-ropogó fa és sikoltások hangja csapja meg a fülem.
Hátra pillantok és látom, hogy a csónakok egymásnak ütköznek az örvény közepén, és szinte már mindenki a vízben kapálódzik.
A hátamra fordulok, és teleszívom a tüdőm levegővel.
- Feküdjetek fel a vízre, és hagyjátok, hogy bevigyen az örvény, ne merítsétek ki magatokat, ha beszippantott, ússzatok lefelé!
- A tó alja fele keskenyedik az örvény tölcsére és szívóhatás is csökken, lent már elfogtok tudni szabadulni, várjatok, jövök, segítek! - ordibálom, majd gyorsúszással közéjük úszok.
Már épp elkapnám egyiküket a fulladozók közül, a fene se nézte kiféle-miféle, és húznám is a mellkasom fölé, a hátamra fordulva, amikor valami tarkón vág:
- Aú! Egy csónakgerinc... héj... ennek nem is kéne fájnia... - látom magam mellett a masszív uszadék-fát elúszni az árban, aztán elsötétül a világ

The member 'Danee' has done the following action : Kockadobás

'12-es dobókocka' :

The member 'Chancery' has done the following action : Kockadobás

'12-es dobókocka' :

The member 'Kurokoto' has done the following action : Kockadobás

'6-os dobókocka' :